Sokan sokfélét gondolnak, amikor meghallják a sportfogadás szót. Van, aki szerint egy elítélendő szerencsejáték, van, aki rajong érte, van, aki közömbös, de erkölcsi alapokra hivatkozva betiltaná, van, aki érdekesnek tartja, de sosem próbálta ki. Az ember a kockáztatás iránti vágyat a génjeiben hordozza és hordozta, így, legyen bármilyen meglepő, a sportfogadás távolról sem új keletű dolog.
A magyar labdarúgó-válogatott – sajnos, immár nagyon távoli – világbajnoki szerepléseivel kapcsolatban a legfontosabb adatokat kapásból sorolja minden futballrajongó. Elsősorban a két ezüstérmet emlegetve, esetleg felidézve, hogy Egyiptommal játszottuk az első vb-meccsünket és Teleki Pál lőtte az első gólt, vagy éppen citálva, hogy eddig Grosics Gyula, Mátrai Sándor és Sipos Ferenc játszott három-három tornán. De eszünkbe jut-e, hogy már a második világháború előtt akadt olyan magyar nemzetiségű labdarúgó, aki egymást követő három világbajnokságon is pályára lépett? Vagy, hogy nem az 1938-as gárda tagjai kaptak először vb-ezüstérmet a magyar futballisták közül?
Van úgy, hogy a történelem nagy fordulatai és véletlenek egybeesése nyit új lehetőségeket tehetséges emberek számára. Így volt ez az 1920-as években Magyarországon. A világháborút követően Magyarországot ért traumák, a területi veszteségek és a gazdasági összeomlás hatására ugyanis a megélhetést kereső labdarúgó játékosok és edzők tömegével hagyták el az országot. Egyik úti céljuk Portugália volt, sőt egy, az Ibériai-félszigeten túrázó magyar futballcsapat 1925-ben eljutott még Madeirára is.
„A sportban sohasem tűrik, hogy a tusában lemaradt egyén keserűséggel teljék meg, nincs az a jóravaló sportkör, amely tagjai között tűrne meg olyan embert, aki azért, mert egy viadalon alulmaradt a győztes ellenféllel szemben, a személyi ellenségeskedés terére ragadtatná magát… Sajátos állapot, ha egy nemzetnek vannak nagyszerű atlétái és testi kultúrája még sincs […] a sport is csak akkor gyökeredzik mélyen, ha a testnevelési feladatot be lehet vinni a magyar nemzet legszélesebb rétegeibe.”
Az utóbbi fél évszázadban csak hivatalos, azaz elkerülhetetlen mérkőzések szintjén találkozott a román és a magyar futballválogatott. A katari világbajnokságról kiszoruló két ország futballviszonyát elsősorban ma is a történelmi múlt határozza meg, a sportrivalizálás csak felvonulási terepe mindezen sérelmeknek.
A koronavírus-járvány alatt elszoktunk a nézők előtt játszott labdarúgó-mérkőzésektől, amikor pedig 2021 tavaszán végre visszatérhettek a szurkolók a stadionokba, elemi erővel robbant az arcunkba egy korábban csak román–magyar válogatott meccseken látott, brutális magyarellenesség.
„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.
A mérkőzés előtt nem énekeltük az összmagyarság újkori nemzeti dalává vált Nélküledet, és a meccs után sem zendítettünk rá a székely himnuszra. Mint ahogyan a kerítésre sem tűztük ki a piros-fehér-zöld vagy a kék-arany, napos-holdas zászlót. A Ria, ria, Hungária! rigmust sem kiáltottuk torkunkszakadtából, de még csak suttogva sem. Mégis a magyarságunkat – az otthoni négy fal, a templom, a színház és részben az iskola mellett – a lelátón éltük ki. A Huj, huj, hajrá!-val és a Szép volt, fiúk!-kal. A Bölöni, Nagy Miki, Fazakas, Hajnal és társaik nevének skandálásával. Az együvé tartozás tudatával és jó érzésével.
Az első hivatalosnak tartott, az akkor érvényben levő szabályok szerinti labdarúgó-mérkőzést 1921. június 19-én játszották Székelyudvarhelyen: a Kollégium-kertben a helyi Hargita Testedző Egylet futballcsapata barátságos mérkőzésen 3:0-ra legyőzte a Székelykeresztúri Athletikai Club (KAC) csapatát. Hivatalosan ez a dátum az udvarhelyi nagypályás labdarúgás születésnapja.
A Művelődés szerkesztősége áldott karácsonyt és boldog új esztendőt kíván minden olvasójának, munkatársának és támogatójának!
