Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Jobb a békesség?

Román–magyar futballviszony csúcstalálkozók nélkül

Az utóbbi fél évszázadban csak hivatalos, azaz elkerülhetetlen mérkőzések szintjén találkozott a román és a magyar futballválogatott. A katari világbajnokságról kiszoruló két ország futballviszonyát elsősorban ma is a történelmi múlt határozza meg, a sportrivalizálás csak felvonulási terepe mindezen sérelmeknek.

A dolog nem bizonyítható, de valószínűsíthető: a legtöbben azért szurkoltak, nehogy egyazon csoportba kerüljön a magyar és román labdarúgó-válogatott a 2024-es németországi Európa-bajnokság selejtezőiben. Akik ezért drukkoltak, megkönnyebbülten sóhajthattak fel: ezt megúsztuk. A katari világbajnokságon pedig eleve nem fenyeget ez a „veszély”, miután mindkét válogatott elvérzett a selejtezőkön.

A világbajnokságokon amúgy is megkímélte a sors a „jobb a békesség” tábor híveit, hiszen mindössze két olyan vb-t jegyeztek az idők során, amelyen mindkét válogatott részt vett. Egymás útját egyiken sem keresztezték. Az 1934-es olaszországi vb-n Románia egyetlen mérkőzés – 1:2 a későbbi döntős Csehszlovákia ellen – után máris indulhatott haza, igaz, a magyaroknak is csak eggyel több lehetőség jutott: Egyiptom 4:2-es legyőzése után az Ausztria elleni 2:1-es vereség jelentette a végállomást. Négy évvel később Románia egy 3:3-as döntetlennel kezdett Kubával, majd mivel a megismételt mérkőzésen a közép-amerikaiak győztek 2:1-re, a romániai válogatott számára véget ért a nagy kaland. Miközben Magyarország egészen a döntőig menetelt.

A két együttes közötti két, világversenyen zajló összecsapás abszurd módon nem szerepel a hivatalos statisztikában, miután abban az időben az olimpián résztvevő csapatok közül csak a szocialista blokk képviselői vettek részt a legjobbjaikkal. Az amatörizmus jegyében a nyugati országok profijai nem kaphattak helyet az olimpiai válogatottban, csak a kommunista világ álamatőrjei léptek pályára az olimpiai ötkarika jegyében. Az 1952-es helsinki olimpián 2:1-re, az 1964-es tokiói negyeddöntőben pedig 2:0-ra győztek a magyarok, ám az utóbbi történet korántsem volt izgalommentes: 1:0-s magyar vezetésnél a románok tizenegyest hibáztak.

Azt követően külön utakon jár a két nemzeti csapat, a hullámhegyek és -völgyek más-más időszakokban jöttek-mentek mindkét válogatottnál: míg Magyarország 1986-ban Irapuatóban vett lassan negyven éve tartó búcsút a világbajnokság döntő tornájától, Romániát a kilencvenes években – legutóbb 1998-ban – juttatta ki kétszer is a fényre a Hagi-féle aranygeneráció. Azóta mindkét oldalon néma csend.




Románia válogatottja az 1930-ban, Uruguayban megrendezett FIFA labdarúgó-világbajnokságon. A keret tagjai: Ștefan Barbu, Borbély Sándor, Bürger Rudolf, Czakó József, Dezső Béla, Eisenbeisser Alfréd, Glanzmann Ede, Kocsis Elemér, Kovács Miklós, Ion Lăpușneanu, Raffinsky László, Corneliu Robe, Constantin Stanciu, Petre Steinbach, Steiner Béla, Steiner Rudolf, Ilie Subășeanu, Vogl Imre, Wetzer Rudolf, Zauber Sámuel. Kép: a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum Facebook-oldala

Tanítómesterek

Bár Európa-szerte akad még válogatottak közötti éles rivalizálás, a magyar–román futballviszony egészen különleges. A közismert történelmi események által hevített indulatok legfőbb megnyilvánulási terepe a futballpályára, még inkább a futballvilágba költözött. Mivel a román válogatott sokáig úgy általában nem nagyon „bántott” senkit, a magyarok egyik kedvenc bokszzsákjává vált.

A román labdarúgás amúgy sokat köszönhet a magyaroknak. A szövetséget már 1909-ben megalakították, az első hivatalos válogatott mérkőzést azonban csak 1922-ben játszották, amikorra a magyar válogatott már 150 válogatott meccsen, és a világ futballelitjéhez tartozott. A román válogatott gerincét a tehetségeket már akkor is ontó erdélyi magyar játékosok képzeték, a klasszikus példa Bodola Gyula, aki a ’30-as években 48-szor lépett pályára a román tizenegyben, majd a ’40-es évek kis Magyarországa idején 13 alkalommal a magyarban is. Nem ritkán magyar edző dirigálta a csapatot, a temesvári Vogl Imre három alkalommal is, a történelem első román válogatott góljának szerzője, Rónay Ferenc egy alkalommal, de volt Barátky Gyula is, szövetségi kapitány is, az aradi Braun-Bogdán Kálmán (a román nyilvántartás szerint Coloman Braun-Bogdan) pedig kétszer is. A „modern időkben” Jenei Imre tette le a névjegyét, irányításával jutott ki húsz év múltán az 1990-es vb-re a román válogatott, majd 2000 első felében még egyszer, őt váltotta Bölöni László, akivel egyelőre véget is ért a sor. Ennél jóval masszívabb volt a játékosjelenlét a válogatottban. A névsorolvasás igen terjedelmes lenne, de akadt olyan mérkőzés, amelyen mindössze két román származású játékos lépett pályára a román színek képviseletében.

Egyoldalú hőskorszak

Az első országok közötti találkozót a profizmust bevezető Magyarország amatőr válogatottja játszotta Romániával 1931. október 4-én, Budapesten. A magyar lapok természetesen nagy figyelmet szenteltek a találkozónak: „Az elszakított Erdély futballistái vasárnap délután első ízben mutatkoznak be Budapesten. A magyar–osztrák mérkőzés előtt sorra kerülő magyar–román amatőr mérkőzésen ugyanis Románia csapatában egy román játékos szerepel, míg a többi erdélyi magyar fiú. A két tartalékkal együtt összesen tizenhárom játékos érkezett a mérkőzésre, s ezek közül mindössze kettő román” – írta a Budapesti Hírlap. Az első meccset a magyar „B” válogatott Déri Károly két, valamint Szaniszló Zoltán és Engelhardt (Eőry) Mihály egy-egy góljával 4:0-ra nyerte.

Három évvel később, 1936. október 4-én a román fővárosban rendezték meg a két ország válogatottjai közötti első hivatalos barátságos mérkőzést, amelynek előkészítése krimibe illő volt. A román–magyar sportkapcsolatok ugyanis gyakorlatilag Trianon óta szüneteltek, a magyar–román egyezmény értelmében pedig Romániában magyar sportolók csak a román sportfőhatóság engedélyével versenyezhettek. A megállapodás alól a válogatott labdarúgó-mérkőzés sem volt kivétel. Az Országos Testnevelési Tanács (OTT) azonban csak akkor adhatott ki startengedélyt, ha a román sportfőhatóság (Oficiul de Educaţie a Tineretului Român, OETR) engedélyét a startengedély kérésekor bemutatták. A Magyar Labdarúgó-szövetség azonban a románok hozzájárulását nem mutatta be, így az OTT nem adhatta ki a startengedélyt. Az OTT mérkőzést letiltó határozatát a bukaresti magyar követség útján közölte a már a helyszínen tartózkodó magyar válogatottal és a román sportfőhatósággal, utóbbit egyúttal arról is tájékoztatva, hogy a magyar–román válogatott-mérkőzés lejátszását a két ország közötti – nehezen tető alá hozott – sportegyezmény megszegésének tekintené. Az OTT táviratára az OETR az utolsó előtti percben megadta a startengedélyt, így a mérkőzés megrendezhetővé vált.

Anélkül, hogy a diplomáciai háttér-machinációkra fény derült volna, a bukaresti mérkőzésre különvonatok szállították az erdélyi szurkolókat Bukarestbe, akik kitartóan biztatták a magyar csapatot, amely 2:1-es győzelemmel hálálta meg a szurkolók áldozatkészségét. A mérkőzés természetesen nem fejeződhetett volna be nézőtéri incidens nélkül, az viszont inkább megmosolyogtató volt a mai magyarellenességhez képest: a második félidőben egy párna repült be a pályára, amit a játékvezető egyszerűen kivitetett.

A két válogatott közötti harmadik hivatalos mérkőzésre 1940. május 19-én egyre kényesebb külpolitikai helyzetben került sor. A magyar fél igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy a román válogatott magyarországi tartózkodása minden szempontból megfelelő legyen, a szövetség képviselői például a határra utaztak a román küldöttség fogadására.

A második bécsi döntés után néhány nappal a bukaresti Venusban szereplő sokszoros román válogatott Bodola Gyula és Juhász Gusztáv visszatértek Erdélybe, és magyar állampolgárságért folyamodtak. Összesen tizenhét válogatott szintű futballista váltott akkor hazát, közülük Barátky Gyula, Bodola Gyula, Kovács Miklós, Perényi József, Sárvári (Spielmann) Ferenc korábban a magyar válogatott ellen is játszott. A világháború befejeztét követően nagyon hamar, már 1945. szeptember 30-án, Budapesten folytatódtak a magyar–román válogatott összecsapások. A 7:2-s magyar győzelemmel végződött mérkőzésen mutatkozott be a válogatottban Hidegkuti, a román válogatott góljait pedig Fábián Ferenc és Perényi (Pecsovszky) József lőtték.




A Venus Stadion Bukarestben (ma a Parcul Venus van a helyén).
A felvétel a Bocskai FC–Venus București 2:1 (0:1) labdarúgó-mérkőzés alkalmával készült
1932. május 1-én. Balra a házigazdáktól kapott zászlóval
Sajó István építész, a Bocskai FC társelnöke. Kép: Fortepan/Sajó István

Megroppant „barátság”

Az egyre ritkuló találkozások sorában az 1958. október 26-án, Bukarestben játszott mérkőzés számít mérföldkőnek. A kétoldalú kapcsolatok romlásának időszakában rendezett, túlfűtött hangulatú mérkőzést csak nehezen sikerült megnyernie 2:1-re a magyar válogatottnak. A találkozót megelőzően és azt követően is atrocitások voltak, amelyek elszenvedői a magyar szurkolók és játékosok voltak. Az év folyamán Romániában játszó Budapesti Honvéd, és a vízilabda-válogatott meccsein is történtek incidensek, így a bukaresti magyar nagykövet javasolta is, hogy egy ideig tekintsenek el a hasonló sportrendezvények megrendezésétől. Keleti nagykövet javaslata meg is hallgattatott, hiszen a tokiói olimpián lejátszott találkozót leszámítva tizennégy esztendeig nem találkozott egymással Magyarország és Románia válogatottja.

A következő alkalom már kibekkelhetetlen volt, miután 1972 áprilisában Európa-bajnoki selejtezőn, pontosabban negyeddöntőn kényszerült találkozni újra a magyar és a román csapat. A felfokozott érdeklődés és feszült várakozás közepette játszott meccs mindkét gólját magyar futballista szerezte: a magyar válogatottét már a 11. percben Branikovits László rúgta be, az egyenlítés pedig a Sătmăreanu „művésznéven” szereplő Szatmári Lajos nevéhez fűződik. A nagyszalontai születésű, 42-szeres román válogatott jobbhátvédnek ez maradt az egyetlen válogatott gólja. A bukaresti visszavágó 2:2-es döntetlennel zárult 75 ezer néző előtt, köztük sokan a magyaroknak drukkoltak, ám ennek a „szigorodó” időkben már nem nagyon mertek hangot is adni. A mindent eldöntő harmadik meccsen Belgrádban a magyar válogatott 2:1-re győzött, és így részt vehetett a kontinensbajnokság négyes döntő tornáján.

A következő magyar–román csúcstalálkozót újra csak a sorsolás kényszerítette ki, 1981-ben az egy évvel később Spanyolországban rendezendő világbajnoksági szereplés volt a tét. Az első mérkőzést óriási érdeklődés mellett a budapesti Népstadionban rendezték – kisebb incidenst követően: a román csapat budapesti szállása a Margitszigeti Nagyszállóban volt, ahol a román labdarúgók elszállásolása idején rádiófelvételek zajlottak. A román sportvezetők ezt szándékosan előidézett zavaró tényezőnek nyilvánították, és hasonló válaszlépéseket helyeztek kilátásba a bukaresti visszavágóra. Az 1:0-s magyar győzelem után Bukarestben már a válogatottnak a reptérről befelé tartó autóbuszát kővel dobálták, de minden ellenséges körülmény ellenére sikerült 0:0-val hozni a mérkőzést, és ez gyakorlatilag eldöntötte a kérdést: a magyarok mennek Spanyolországba, a románok meg otthon maradnak.

Újabb tizenhét éven keresztül sem barátságos, sem tétmérkőzésen nem találkozott a két válogatott. A következő alkalom az 1998-as budapesti Európa-bajnoki selejtező volt, amely a 2000-s holland–belga közös rendezésű Európa-bajnokság döntőjére kvalifikált. Az 1:1-es döntetlennel végződött találkozó és „környéke” magán hordozta a román–magyar viszálynak a rendszerváltás után gyakorlatilag szabadjára engedett minden jegyét. A magyar szurkolók a román himnuszt ugyanúgy kifütyülték, mint a bukaresti visszavágón a román drukkerek a magyart. A Népstadion környékén több román rendszámú személygépkocsit összetörtek, amivel elsősorban a döntően Erdélyből érkező magyar drukkereket sújtották. A stadionban pedig a „Lesz még Bukarest magyar falu” felirat fogadta a vendégcsapat szurkolóit. A magyar szempontból igazán fájdalmas fordulat azonban az volt, hogy a visszavágón, 1999. június 5-én a Ghencea-stadionban 25 ezer néző előtt szertefoszlott a mítosz: a 2:0-lal Magyarország elveszítette a román válogatottal szembeni veretlenségét. Amely azóta nyeretlenségi sorozatba torkollt.

Régi-új toposzok

A magyar–román futballösszecsapásokat gyakorlatilag folyamatosan a két közösség egymáshoz való viszonyának tükrében tematizálják. „Szociológiai szempontból az az érdekes, hogy olyan narratívát, diskurzust termel ki, amely a meccs ürügyén elbeszéli a magunk kollektív identitásának történetét: kik vagyunk, mit gondolunk magunkról, illetve milyen a valós és elképzelt a viszonyunk nekünk, erdélyi magyaroknak a román többséggel – fogalmazott egy korábbi interjúban Péter László kolozsvári sportszociológus. – De európai uniós kontextusban megjelenik a két ország brüsszeli státusa is: az európaibb társadalom kérdése. És ez merőben új toposz. A sportról való értekezésben ezek a komplex kérdések az egyszerű ember nyelvén kerülnek a felszínre. A médiában szükségszerűen előjönnek ezek a kérdések, a labdarúgás jelenségének társadalmi jelentését alakítják ki közérthetően. Ezek a látens feszültségek az etnikumok közti rivalizálás jelei.”

A nagy globális és regionális társadalmi változások keretében megnyilvánuló „helykeresés” a szurkolók számára nyilván mindig izgalmasabb, színesebb. És harsányabb is, olyan szimbólumok bevetésével, mint magyarok/románok, Trianon/1918, vagy a Kárpátok átlépése, de ott van a sportszerűség/civilizáció párosa is. A válogatottak közötti mérkőzések jelentős része hasonlóan történeti és szimbolikus töltetű. A másik része pedig egyfajta szórakozás, az elsősorban a külföldi mintákat követő karneváli szurkolás megnyilvánulási helye.




1981. szeptember 23., Bukarest, Fazekas László harcol a román védők ellen
a Románia–Magyarország (0:0) világbajnoki selejtezőn. Kép: origo.hu

A magyar–román sportviszony elsősorban a történelmi, illetve sporttörténeti beágyazódás okán más, mint a többi regionális rivalizálás. Mivel az utóbbi évtizedekben nem sok siker termett a két ország futballja számára, a frusztrációk újra az egymással szembeni mérleg szintjére költöztek. Románia 2016 óta nem volt világversenyen, Magyarország hosszú szűk esztendők után ugyancsak 2016-ban jutott el újabb kontinensviadal döntő tornájára, és ezt a „fájdalmat” mindkét sporttársadalom nehezen élte meg. Maradt hát a románok számára a magyarok elleni fölény fenntartásának illúziója, míg a magyaroknak változatlanul gyógyír lenne a „régi szép idők” életre keltése. A hagyományos rivalizálás korlátozott, szimbolikus keretek között zajló – bár helyenként nem túl korrekt – formája szerencsére a stadionok keretei közé szorul.

A nemzeti azonosítás, illetve azonosulás megnyilvánulásaihoz viszont az utóbbi években nem is kell feltétlenül román–magyar összecsapás. A Sepsi OSK-nak a román első osztályba jutásával és fokozatos „izmosodásával” – majd az FK Csíkszereda másodosztályba való felzárkózásával – gyakorlatilag mindennapos közelségbe került a magyarellenesség gyakorlótere. A folyamatos nézőtéri gyalázkodások lassan ugyan a fegyelmezési mechanizmusokat is kimozdították a holtpontról, mégis messzinek tűnik még a pillanat, amikor a büntetések és bírságok tényleges visszatartó erővel is hatnak azáltal, hogy érdemi cselekvésre kényszerítik a klubokat. Magyarországi részről pedig rendszeressé váltak a Sepsi meccseire való átrándulások, amelyek után a balhézók hazamennek, a székelyföldiek pedig kezdhetik újraépíteni szurkolói imázsukat.

„Leginkább az zavar, hogy sehogy sem akar kialakulni valamiféle emberi viszony a többségi nemzet és közöttünk – fogalmazott néhány éve néhai Albert Ernő, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium egykori legendás igazgatója. – Nem akarják megérteni, hogy mi emberként akarunk itt élni, és az unokáink is. Éppen emberségünkben aláznak meg bennünket azzal, hogy a szimbólumaink, a magyar feliratok ellen indított buta perekben élik ki magukat soviniszta, korlátolt emberek. Miközben a pápa hetven nyelven mondja ki a béke szót, a mi nyelvünk ma is sértő ebben az országban. A bűnös ember mindig félti a napjait, mindig retteg valamitől. Bizonyára érzik ők is, hogy itt valami nagy bűn lappang. Ha megbecsülnének, talán még a román csapatnak is tudnék drukkolni egy-egy meccsen, de így képtelen vagyok mást kívánni, mint hogy verjék meg őket.”

Erről szól ma dióhéjban Romániában a többség–kisebbség, a román–magyar viszony, amelynek futballnyelvre való lefordítása a legkönnyebben dekódolható. Közvetlen összeütközésre sem a november 20-án, Katarban kezdődő labdarúgó-világbajnokságon, sem pedig a 2023 márciusában kezdődő Európa-bajnoki selejtezők során nem kerül sor. Barátságos szinten pedig egyik fél sem keresi egymás társaságát. Jobb a békesség?

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás