Klebelsberg Kuno és a labdarúgás

Klebelsberg Kuno, a miniszterelnök Bethlen István személyes jóbarátja, az 1918–19-es „forradalmak” után az ún. konzervatív politikai erő hatalmának, a „csonka” Magyarország „életképességének” megszilárdításában vállalt alapvető szerepet. Korai – 57 éves korában bekövetkezett – haláláig jelentős, meghatározó személyisége volt a Bethlen-kormány konszolidációs politikájának. 1921-től 1922-ig belügyminiszter, majd 1922-től egészen a Bethlen-kormány lemondásáig, 1931-ig a vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot töltötte be. (1930-ban közel tíz napig a népjóléti és a munkaügyi tárca is hozzá tartozott.) Tulajdonképpen ő dolgozta ki az ún. neonacionalizmus koncepcióját, amellyel nagymértékben meghatározta a korszak politikai arculatát, és amely szerves része lett a keresztény-nemzeti jelszóval jellemzett hivatalos államelvnek. Művelődéspolitikájának központi elemévé vált az ún. új keresztény középosztály modernizációjának programja, s azon belül is a szaktudásnak, a „szellemi hatékonyságnak” az előtérbe állítása: „Ausztriával szemben kicsiny és nagy ügyekben nem egyszer azért maradtunk alul, mert a részletes szaktudást igénylő kérdésekben gyengébbnek bizonyultunk”; „A modern államnak sokoldalú nagy szakmai és műveltségi tudással rendelkező hivatalnokokra, katonákra, tanárokra stb., egyszóval állampolgárokra van szüksége” – lehet summázni véleményét beszédei alapján.

A sportról a következőképp vélekedett: „A sportban sohasem tűrik, hogy a tusában lemaradt egyén keserűséggel teljék meg, nincs az a jóravaló sportkör, amely tagjai között tűrne meg olyan embert, aki azért, mert egy viadalon alulmaradt a győztes ellenféllel szemben, a személyi ellenségeskedés terére ragadtatná magát… Sajátos állapot, ha egy nemzetnek vannak nagyszerű atlétái és testi kultúrája még sincs […] a sport is csak akkor gyökeredzik mélyen, ha a testnevelési feladatot be lehet vinni a magyar nemzet legszélesebb rétegeibe.”

„Az anglomán sportminiszter”

A sport terén Klebelsberg Kuno az „anglomán” szemléletet vallotta, általában nagy hatást kiváltó írásaiban, beszédeiben sokszor hivatkozott az angol sport­élet hatékonyságára, annak társadalmi, gazdasági és politikai szempontú hasznosságára. „Nekem nem eszményem a szűkmellű szemüveges gyerek, aki naphosszat könyve fölé görnyed, és akinek fejletlen mellkasában, egészségtelen lakásainkban, hamarosan fészket rak a tuberkulózis halálmadara. Egyébként sem hiszem, hogy az angol nép kultúrájának megártott volna a sport. A kultúra és a sport között a valóságban nincs ellentét, az ellentét hiedelme legfeljebb az olyan koponyákban él, amelyeket vaskalap fed” – írta a Küzdelmek könyve című, 1928-ban Budapesten megjelent munkájában. Ezért is tartotta fontosnak a főiskolai szintű sportszakemberképzés megszervezését. Számos „vaskalapos” emberrel kellett azonban megküzdenie ebben a kérdésben, hiszen több egyetemi, főiskolai professzor úgy tartotta, hogy a testnevelés és a sport területe tudományos és felsőoktatási szempontból még nem elég fejlett, így egyik meglévő intézmény sem kívánta befogadni ezt a „fiatal” tudományágat. Az 1921-es évi, 53-as törvénycikk előírta ugyan a Testnevelési Főiskola jövőbeni létrehozását, konkrét dátumot azonban nem határozott meg.

Klebelsberg kultúr- és oktatáspolitikájában a felsőoktatás kiemelt helyen szerepelt. Miniszteri székének elfoglalásakor még csak körvonalazódott ezirányú elképzelése, ebben alapkérdésként szerepelt a „népiskola és egyetem” gondolat – a „népiskola vagy egyetem” ellenében. Az 1924–25-ös állami költségvetés nemzetgyűlési vitáján, 1925. február 20-án elhangzott beszédében fejtette ki konkrét terveit. Elsősorban a vidéki egyetemek (Szeged, Pécs) kiépítését, a külföldi magyar intézetek és a külföldi ösztöndíjak létesítését, hallgatóbarát szociális intézkedések bevezetését indítványozta. Kultúr- és oktatáspolitikáját a miniszterelnök Bethlen István következetesen támogatta, s mindvégig kiállt Klebelsberg javaslatai mellett, még akkor is, amikor a képviselőházi viták során többen támadták a minisztert, mivel szerintük a kormány túl sokat költött a felsőoktatásra, a tudományra, a művészetekre és a sportra.

Többször említette a Testnevelési Főiskola létesítésének szükségességét is. Indokait így összegezte: „A nemzetek ereje művelődésüktől és gazdaságuktól függ. A modern világban azonban a gazdasági versenyben való sikeres megállásra [...] műveltség nélkül szó sem lehet… Az igazi műveltség fellendíti a gazdasági életet és gazdagságot teremt.” Klebelsberg példaként említette a bukaresti testnevelési főiskolát, amelyet 1922-ben, és a berlinit, amelyet 1920-ban alapítottak.

Sportügyekben Klebelsberg elsősorban az iskolai testnevelés fejlesztését, a sportszakemberképzés felsőfokú szintre emelését, nemzetközi téren az olimpiai játékokon való részvételt támogatta. Az iskolai testnevelés esetében az iskolai sportkörök (egyesületek) létrehozását sürgette, azok versenyrendszerét támogatta. A sportágak közül is voltak kedvencei, például az úszás és az atlétika, de az igazi kedvenc az akkor éppen a kezdeti nehézségeket legyőző, és magyar sikersportágnak számító vízilabda volt. Olyannyira, hogy egy kupát is felajánlott az 1929-ben Budapesten rendezett nemzetközi verseny győztesének. A hazai egyesületi (él)sportélet képviselői azonban többször sérelmezték, hogy időnként a kiutazást egy-egy nemzetközi versenyre a miniszter öncélúnak tartotta, úgy vélte, egyéni érdekeket képviselne, ezért anyagilag nem támogatta.

Fenntartásai voltak

A labdarúgással szemben a professzionalizmus és az amatőrizmus „keveredése” miatt voltak fenntartásai. Magyarországon 1926-ig csak amatőr bajnokság létezett, de a játékosok a háttérben eredményességi jutalmat, illetve a támogatók vállalatainál jól fizetett állásokat kaptak. Ez azonban messze elmaradt a külföldi profi csapatok juttatásaitól. Ennek volt köszönhető, hogy a legkiválóbb játékosok (pl. Schlosser Imre) külföldre távoztak, s a válogatott mérkőzéseire is csak vonakodva tértek vissza. Az ún. KAC-botrány (a Kispesti Atlétikai Clubnál történtek pénzügyi szabálytalanságok) kirobbanása után felmerült egy profi liga létrehozása, amelyet a legnagyobb budapesti klubok is támogattak (FTC, UTE, MTK). Ezt természetesen már miniszterként Klebelsberg is pozitívan értékelte, miután korábban többször nemtetszését fejezte ki a labdarúgók ún. „álamatőrsége” miatt. 1926-ban megalakult a Professzionalista Labdarúgó Szövetség, amely ezután a profi liga versenyrendszeréért felelt a következő években. A labdarúgás képviselői elsősorban a mérkőzésekre kivetett „vigalmi” adó mértékét tartották sérelmesnek. Klebelsberg 1925-ben így nyilatkozott: „A professzionalizmus bevezetését nem ellenzem, sőt mondhatnám, kívánatosnak tartom, arról azonban szó sem lehet, hogy ennek elősegítése céljából mérsékeljük a testnevelési adót.”

Klebelsberg és a labdarúgók vitája nagyrészt a Nemzeti Sport hasábjain zajlott. 1925-ben az ún. nyári futballtilalom borzolta a labdarúgás híveinek kedélyeit. Ekkor miniszteri rendelettel június 10. és augusztus 25. között labdarúgómérkőzés-rendezési tilalmat rendelt el, arra hivatkozva, hogy „a különböző sportágak nem bírják el a futball nyári konkurenciáját”.

A rendeletben szó szerint ez állt: „…a jelzett időszakban sem belépődíj mellett, sem anélkül, nyilvános futball mérkőzéseket rendezni nem szabad, és ebben az időszakban nyilvános futball mérkőzésekre a hatóságok engedélyt nem adhatnak.” A rendelet a következő évben úgy módosult, hogy egyrészt a Magyar Labdarúgó-szövetség 25 éves fennállására való tekintettel 1926. június 23-ra (egy napra) Budapest területén felfüggesztették, másrészt a vidék sportjának fejlesztése céljából a budapesti I. és II. osztályú élcsapatok vidéki vendégjátékát engedélyezték azzal a feltétellel, hogy más sportágak sportszövetségi nyilatkozatait kellett mellékelniük, miszerint nem sértik azok érdekeit.

Az 1929-től 1933-ig tartó gazdasági válság a labdarúgást is negatívan érintette. 1928-ban már látszottak a sötét felhők, amelyek a sportéletre is hatással voltak. A Saint Moritz-i téli és az amszterdami nyári olimpia (1928) kiadásai jelentősen megterhelték a sportköltségvetést, a korábbi sikerekre hivatkozással több sportági vezető továbbra is hazai rendezésű Európa-bajnokságok, világbajnokságok megpályázásán gondolkodott. A labdarúgásban felerősödtek azok a hangok, amelyek a sportág világversenyének az elindítását javasolták. 1928 októberében Mamusich Mihály, a Magyar Labdarúgó-szövetség alelnöke felvette azt az ötletet is, hogy esetleg az első labdarúgó világbajnokságnak Budapest lehetne a helyszíne. (Ez összekapcsolódott azzal a kérelemmel, hogy a FIFA 1930-ban, Budapesten tartsa a 19. kongresszusát, amely egyébként meg is valósult.) Mamusich is Klebelsberghez, az állami vezetőhöz intézte kérését, indokolva, hogy a leendő világbajnokság az országimázs szempontjából lenne fontos, de ehhez korszerűsíteni kellene a létesítményeket. Sérelmezte, hogy a labdarúgás „kifelé propagandaeszköz, befelé kiváló adóalany”, valamint a „futballsport összeomlásával a többi sportág is lejtőre kerülne”.

A világ és benne Magyarország sem kerülte el azonban a gazdasági válság hatásait, majd több évre volt szükség az 1928 előtti állapotok eléréséhez. A labdarúgásban a profi–amatőr vita ismét kiújult, Magyarország területi nagysága, lélekszáma nem volt elegendő két megfelelő szintű nemzeti bajnokság megszervezéséhez.

1935-től ún. vegyes bajnokságot szerveztek (amatőr és profi csapatok együtt indultak), de ez már a nagy formátumú miniszter (korai) halála után történt.