Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Foci, világbajnokság

„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak. Sőt mi több, az Ellenzék vezetőségének sikerült megnyerni Bodó Pált, egy Montevideóban élő hírlapírót, hogy a helyszínről tudósítson.

Pedig egyértelmű volt, hogy az első labdarúgó-világbajnokság – mint megannyi sportrendezvény első kiírása – nem lesz a sportág nemzetközi ünnepe, sokkal inkább a dél-amerikaiak házi versenye. S ha már világbajnokságnak nevezték, a montevideói politikum teljes háttérrel állott a rendezvény mögé, a szervezők pedig hamarosan széles körű támogatást kaptak szomszédjaiktól. „Az amerikai futball-nemzetek képviselői értekezletet tartottak, melyen kimondották, hogy formálisan nem bojkottálják azokat az európai nemzeteket, melyek nem vesznek részt a futballvilágbajnokságon, de nem biztosítanak beutazást az ilyen csapatok számára” – olvashatjuk szintén az Ellenzékben, a lap 1930. június 28-i számában.

A résztvevőket négy csoportba sorsolták, a mérkőzéseket pedig tizenöt bíró – közülük négy európai, egy mexikói és tíz dél-amerikai – vezette. Minden csoportból a győztes jutott az elődöntőkbe – s kis bírói segítséggel adott volt az amerikai hegemónia. Ám nagy meglepetésre Jugoszlávia 2:1 arányban legyőzte Brazíliát, alaposan felrúgva ezzel a papírformát. Hogy hab is legyen a tortán, az elődöntőben – az egész világot meglepve – szinte lefocizta a házigazdát. A tudósítások tükrözték „a szakemberek azon megállapítását, hogy Jugoszlávia csapata jobb volt az ellenfelénél. Jobb volt technikailag, taktikailag, és normális körülmények között semmi esetre sem vesztette volna el a meccset” – üzente az Ellenzék révén Bodó Pál. A brazil bíró megadta a házigazda első, „kiáltó” lesgólját, sőt érvényesítette a másodikat is, ahol a játékteret elhagyó labdát egy fényképész rúgta vissza a jugoszláv kapu elé. Egy világ láthatta, hogy Dél-Amerika még nem alkalmas ekkora világverseny megszervezésére.

A foci-világbajnokság viszont túlélte az idő próbáját. Két európai rendezés után (1934 és 1938), a második világháborút követően a nagy esemény ismét visszatért Dél-Amerikába. Egy máig hihetetlen Rio de Janeiró-i döntőre 1950-ben több mint 170 ezren váltottak jegyet – sőt, nem hivatalos adatok szerint akár 200 ezer néző követhette végig az Uruguay–Brazília döntőt. Ez mindenképp máig érvényes, és a mai szabályokat figyelembe véve örök érvényűnek tekinthető világcsúcs. Más kérdés, hogy az „uruk” 2:1-re megnyerték azt a meccset, alaposan elrontva a brazil fiesztát…

Fontos kiemelni, hogy hosszú ideig az amerikai rendezésű játékok magasabb nézőszámot vonzottak a stadionokba, mint az Európában szervezett vébék mérkőzései.

A televíziós közvetítéseknek köszönhetően is, a labdarúgás népszerűsége az egekbe szökött, ma pedig a világ el sem tudná képzelni, hogy négyévente, közel négy héten át ne arra keresse mindenki a választ: ki lesz a világbajnok?

Számunkra, magyarok számára, az Aranycsapat fogalom lett. Milyen közel álltunk 1954-ben ahhoz, hogy világbajnokok lehessünk… Azóta is beszélgetések, elemzések és viták tárgya, hogy miért veszítettünk? Hogyan veszíthetett az a csapat, amely a világ legjobbja volt, amely éveken át verhetetlennek bizonyult, csak éppen ama berni döntőn nem tudta feltenni csillogó pályafutására a koronát?… S talán eme máig bosszantó és megemészthetetlen ’54-es berni kudarcnak köszönhetően is merül feledésbe az 1938-as vébén elért fantasztikus eredmény: az olaszokkal szemben elveszített döntő dacára nagyon szépen csillogó ezüstérem. Sőt, kevesen emlékeznek azoknak a játékosoknak a nevére is, akiknek köszönhetően a ’60-as években két negyeddöntős szereplés is sikerült a Baróti Lajos szövetségi kapitány által irányított csapatnak.

Ma pedig, amikor egy újabb világbajnokság következik Magyarország részvétele nélkül, csak reménykedni tudunk, hogy egy újabb sikeres nemzedék időszaka következik. Remélhetőleg Szoboszlaiéknak kilenc, azaz kilenc elbukott világbajnoki selejtező után sikerül kiharcolni a 2026-os részvételt. S mivel elég volt a böjtből, legyen a 2022-es vébé az utolsó nélkülünk!

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata. 

Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.

benko levente

Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.

balla sandor

Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.

dane tibor kalman

Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is. 

Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak. 

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.