Magyar szívvel, idegen mezben

A magyar labdarúgó-válogatott – sajnos, immár nagyon távoli – világbajnoki szerepléseivel kapcsolatban a legfontosabb adatokat kapásból sorolja minden futballrajongó. Elsősorban a két ezüstérmet emlegetve, esetleg felidézve, hogy Egyiptommal játszottuk az első vb-meccsünket és Teleki Pál lőtte az első gólt, vagy éppen citálva, hogy eddig Grosics Gyula, Mátrai Sándor és Sipos Ferenc játszott három-három tornán. De eszünkbe jut-e, hogy már a második világháború előtt akadt olyan magyar nemzetiségű labdarúgó, aki egymást követő három világbajnokságon is pályára lépett? Vagy, hogy nem az 1938-as gárda tagjai kaptak először vb-ezüst­ér­met a magyar futballisták közül? Érdemes feleleveníteni azoknak a magyar nemzetiségű vagy magyar szülő(k)től származó játékosoknak is a vb-történelmét, akik nem, vagy nem kizárólag magyar színekben szerepeltek a tornákon.

Az 1930-as, uruguayi Mundialon Magyarország nem vett részt, Románia – elsősorban a nem egészen két héttel a tornára indulás előtt királlyá koronázott II. Károlynak köszönhetően – igen. A keret elsősorban a bukaresti és temesvári játékosok elegye volt, néhány aradival, resicabányaival. A keretben öt magyar származású is volt: Czakó József, Dezső Béla (Adalbert Deșu), Kovács Miklós, Raffinsky László és Wetzer Rudolf. Raffinsky Miskolcon született, de aztán soha nem játszott magyar klubban, ellentétben például Kovács Miklóssal vagy az Uruguayban a csapatkapitányi tisztet betöltő, Újpesten a Veder magyarosított nevet kapó, egyébként pályafutása különböző szakaszaiban a Törekvés és a Pécs-Baranya színeiben is játszó Wetzer Rudolffal.

Kovács Miklós – noha egyike a magyar válogatottban eddig szerepelt valamivel több, mint ezer játékosnak – méltatlanul ismeretlen alakja futballtörténelmünknek. Jobb esetben azt azért tudják róla, hogy az Ajax-szal BEK-et nyerő híres kolozsvári edző, Kovács István bátyja volt. Azt már kevesebben, hogy egyike a futballtörténelem azon öt játékosának, akik a második világháború előtti mind a három világbajnokságon játszottak. Románia válogatottja az első mérkőzésén 3:1-re verte Perut, Dezső Béla lett a vb-történelem első magyar anyanyelvű gólszerzője. A gátaljai születésű csatárnak tragikus sors jutott, mindössze 28 évesen tüdőgyulladásban elhunyt. Azon a mérkőzésen egyébként Kovács Miklós is szerzett gólt. Ők ketten, valamint Wetzer és Raffinsky voltak az első magyar szereplői a labdarúgó-világbajnokságoknak, két nappal később, a chilei válogatott élén szövetségi kapitányként vb-szereplő lett a magyar amatőrkorszak egyik legnagyobb alakja, Orth György is.

Románia 1930-as, az 1934-es és az 1938-as tornára benevezett kereteiben – számításaink szerint – tizennyolc magyar nemzetiségű szerepelt, Kovács Miklóst három, Barátky Gyulát, Bodola Gyulát, Dobay Istvánt és Raffinsky Lászlót két vb-re is benevezték. A tizennyolc játékosból hárman (Barátky, Bodola és Kovács) a magyar válogatott mezét is felhúzhatták, egyébként éppen a nagyváradi Barátky kapcsán állította aztán évtizedekkel később az IFFHS, a labdarúgás történetével és statisztikáival foglalkozó nemzetközi szervezet, hogy nem is lett volna a FIFA szabályai szerint nevezhető (éppúgy, mint az olaszok néhány honosított dél-amerikai játékosa, Luis Montival az élen), országváltása miatt. Egyébként a magyar nemzetiségű romániai vb-szereplőkből jó néhányan játszottak pályafutásuk során a magyar élvonalban is (Wetzer, Kovács, Barátky, Bodola, Dobay, Juhász Gusztáv, Schwartz Sándor).

Érdemes még három kuriózumot kiemelni a két háború közötti tornákról. Az egyik, hogy a magyar nemzetiségű futballisták közül a beregszászi születésű, 1934-ben Csehszlovákia keretébe benevezett – a tornán játéklehetőséget nem kapó – Kalocsay Géza vihetett elsőként haza világbajnoki érmet, ezüstöt, amit élete végéig őrizgetett újpesti otthonában. A másik, hogy a szövetségi kapitányok közül első külföldiként a magyar Nagy József – játékos korában az MTK balszélsője – jutott világbajnoki elődöntőbe, ráadásul ott éppen hazája válogatottjától kapott ki a sárga-kékekkel (1938, Magyarország–Svédország 5:1). A harmadik egy tényleg különleges történet: akadt egy (második generációs) magyar az amerikai keretben is az olaszországi Mondialén! William Fiedler ugyan már kint született, de az édesapja 1899-ben Magyarországról vándorolt ki Philadelphiába. A nagybátyja, bizonyos Fiedler Rezső nyugalmazott vasúti felügyelő itthon szurkolt neki, s aztán a torna után várta Pestre, hiszen addig még sohasem találkoztak.

Jutott magyar az 1950-es tornára, Brazíliába is, mégpedig a vajdasági Pál­fi Béla, aki 1943–1944-ben az Újvidéki AC színeiben futballozott a magyar élvonalban is. (Nem is akárhogyan, 30 mérkőzésen 15 gólt szerzett!)

A későbbi tornák kapcsán érdemes ismét csak az „elsőségekre” fókuszálni. 1954-ben, Svájcban dolgozott először két külföldi válogatott élén is magyar edző, az olaszokat Czeizler Lajos, a csehszlovákokat a budapesti születésű, a szlovák nyelvvel nagyon sokáig hadilábon álló Borhy Károly vezette. 1962-ben, Chilében a tizenhatos mezőny egy negyedében volt legalább egy magyar anyanyelvű futballista. Baróti Lajos csapatának tagjain kívül Csehszlovákia csapatában a pozsonyi Molnár Pál (tavaly novemberi halála előtt ő volt az utolsó, még köztünk lévő vb-ezüstérmes magyar labdarúgó), illetve a Szovjetunió együttesében az ungvári Szabó József, no meg természetesen Spanyolország válogatottjában Puskás Ferenc.

1974-ben bukkant fel az első, az 1956-os forradalom forgószele által gyerekként külföldre repített vb-szereplő futballista: a története során először világbajnoki résztvevő ausztrál válogatott egyik csillaga a budapesti születésű Abonyi Attila volt. A hajdanán ven­dég­já­té­kosként a Manchester Unitedben is szereplő csatár még mindig ötödik a Socceroos, az ausztrál labdarúgó-válogatott örök góllövőlistáján.

Miközben az elmúlt majdnem ötven évben továbbra is kaptak szerepet a történelmi Magyarországnak a mai országhatárunkon kívüli területein született és felnőtt játékosok (közülük is kiemelkedett a kárpátaljai Rácz László és a székelyföldi Selymes Tibor) vagy éppen szövetségi kapitány (Jenei Imre), maradjunk még egy gondolat erejéig az „ötvenhatosoknál”. Még pontosabban: gyermekeiknél. A forradalom utáni hetekben emigrált magyar (volt) az édesapja az Arsenalt is megjárt, svéd Anders Limparnak, a dán Miklós Molnárnak vagy az amerikai Peter Joseph Vermesnek. Hármuk közül Vermes rövid ideig a magyar élvonalban is futballozott.

Különleges történettel kezdtük, zárjuk egy talán még különlegesebbel. Az 1962-es chilei világbajnokságon működött közre játékvezetőként a brazil João Etzel Filho. Elcsodálkozott, aki látta, illetve hallotta, hogy Dorogi Andorral, a torna magyar bírójával annak anyanyelvén cseverészik. Brazil források szerint Budapesten, mások szerint a Vajdaságban született 1915-ben, már a húszas-harmincas években kivándorolt a családjával Dél-Amerikába. A múltja bizonytalanabb, mint az, hogy a remek ottani sportmagazin, a Placar azt írta róla 1988-as halálakor: ismert volt arról, hogy manipulálta az eredményeket. Chilében egy mérkőzést dirigált, a Szovjetunió–Kolumbia találkozót (4:4). Megvan a gyűjteményemben a Placar 1994-es különszáma, amely felidézte, Etzel a meccs után azzal dicsekedett, ő nem engedte győzni az „oroszokat”, így büntette meg őket azért, mert leverték 1956-ban a magyar forradalmat.

Magyar nemzetiségűek, nem magyar színekben