„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.
Bölöniék, akikért Székelyföld szíve dobbant
A mérkőzés előtt nem énekeltük az összmagyarság újkori nemzeti dalává vált Nélküledet, és a meccs után sem zendítettünk rá a székely himnuszra. Mint ahogyan a kerítésre sem tűztük ki a piros-fehér-zöld vagy a kék-arany, napos-holdas zászlót. A Ria, ria, Hungária! rigmust sem kiáltottuk torkunkszakadtából, de még csak suttogva sem. Mégis a magyarságunkat – az otthoni négy fal, a templom, a színház és részben az iskola mellett – a lelátón éltük ki. A Huj, huj, hajrá!-val és a Szép volt, fiúk!-kal. A Bölöni, Nagy Miki, Fazakas, Hajnal és társaik nevének skandálásával. Az együvé tartozás tudatával és jó érzésével. És mindezt mintegy fél évszázaddal ezelőtt, a nacionál-kommunizmus legvadabbul dübörgő korszakában tettük. Székelyföldön százezrek, országos viszonylatban milliók számára a vasárnapok főként a délutáni A divíziós futballmeccs miatt váltak piros betűs ünnepekké. Függetlenül attól, hogy a lelátón szurkolhattak kedvenceiknek, vagy a rádiós körkapcsolást hallgatva izgulták végig a csapat szereplését.
„Bácsi, be tetszik vinni?” – ez volt az a kérdés, amit nem újságíróként, hanem tizenegy esztendős gyermekként életemben először tettem fel a marosvásárhelyi ligeti stadion bejáratánál. Mivel egy ilyen kérdésre bármelyik kölyök törvényszerűen igenlő választ kap(ott), egy nyár végi napsütéses délután, egészen pontosan 1980. augusztus 30-án, a Dobrinnal, Radu II.-vel, Stancuval, Doru Nicolaeval felálló piteşti-i aranygárda elleni találkozón elkezdődött a kedvenc csapatommal, a marosvásárhelyi ASA-val a személyes ismerkedés. A játékosokat, az edzőket, a csapat orvosát és gyúróját képekről, újságcikkekből addig is ismertem. Sőt még a tévében is láttam kétszer-háromszor… Tisztában voltam azzal, ki milyen poszton és hányas számmal játszik, melyik lábával rúgja jobban a labdát, hogy s mint cselez, adogat, fejel, távolról lő vagy lesipuskásként csap le a labdára. Pontos statisztikát vezettem arról, hogy ki hányadik A osztályos mérkőzésénél tart, és eddig hányszor zörrentette meg az ellenfelek hálóját. Kívülről fújtam valamennyi A osztályos gárda kezdőcsapatát, és azt is tudtam, kik azok a tartalékjátékosok, akik a leggyakrabban rúgnak labdába. A kilencesztendős koromtól rendszeresen követett írott sajtóból (tételesen a Vörös Zászlóból és a Sportulból), valamint a Bukaresti Rádió román nyelvű körkapcsolásos adásából, a Fotbal minut cu minut (Labdarúgás, percről percre – szerk. megj.) műsorából mindent megtudtam, amit csak meg lehetett tudni a játékosokról, a csapatokról, edzőikről. Mármint a dolgok szakmai oldalát, merthogy akkoriban a sportsajtó nem a magánéleti botrányoktól, autó- meg szeretőváltogatásoktól, csillagászati fizetések kibeszélésétől volt hangos. A sport a sportról szólt, a foci meg a fociról. És a lelátón sem foglaltak helyet ökölrázó és székdobáló ultrák, mégis a hazai meccseken a stadion gyakran vulkánként tört ki, ahol a szurkolók sportszerűen biztatták kedvenceiket. Az ellenfél durváskodásainál még felhangzott a füttykoncert, és a játékvezetőt is anyázták, amikor szemmel láthatóan az ASA ellen fújt, de amit ma látni, hallani, megtapasztalni a hazai arénák úgynevezett B középjeiben, az elképzelhetetlen volt annak idején.

Biró Imre, azaz Biró 1. (jobbról a labdával) veszélyezteti az Universitatea Craiova kapuját
Amikor a gólzáport kőzuhatag váltotta
Az egyébként rendkívül civilizált marosvásárhelyi közönség kétszer veszítette el a türelmét, de akkor nagyon. Előbb 1977 őszén, amikor a vajdahunyadiaktól elszenvedett hazai 1:0-s vereség után, a felbőszült nézők egy része a főtribün mögötti vasúti sínre vonult, tüzet rakott, leállítva az éppen érkező vonatot, és a töltésről felszedett kövekkel dobálta kedvencei öltözőablakát. A tömeget a bundagyanús játék és az eredmény hergelte fel, ami az akkori helyzetben akár érthetőnek is tűnt. A hazai pályán verhetetlennek bizonyuló ASA magabiztos éllovas helyéről fogadta a kiesésére ítélt Corvinult. Az addig mindenkit fölényesen verő vásárhelyiek botlása elfogadhatatlan volt, különösképpen egy olyan időszakban, amikor a papírforma nagyon ritka esetben borult, a hazai pálya előnye meg legalább egy vékonyka győzelemre jogosította fel a favoritként induló együtteseket. Mindenki bundáról beszélt, csak a játékosok nem. Pontosabban azok nem, akik állítólag érintettek voltak. A többiek is csak gyanakodtak, bosszankodtak és morgolódtak. Egyedül Hajnal Gyuszinak volt gatyája, pontosabban köpenye, hogy a zuhanyzó alól kilépjen, elnézést kérjen a felbőszült drukkerektől, és megígérje, hogy a következő fordulóban, a nagy riválisnak számító Dinamo otthonából visszaszerzik az elherdált pontokat. Ami részben sikerült is, mert az ASA éppen az ő góljával ikszelt a Ştefan cel Mare úti „gödörben”. Egy viszont biztos: a vajdahunyadiaktól elszenvedett vereség nemcsak egy remek sorozatnak, hanem egy csodálatos korszaknak is véget vetett. A csapat addig zsinórban háromszor is UEFA-kupaszereplést érő helyen végzett: 1975 nyarán a második helyen, ’76-ban a harmadikon, ’77-ben a negyediken. Az éppen aktuális, 1977–78-as idényben pedig a tabella legmagasabb fokáról vonult téli szünetre. A tavaszi idényben azonban semmiként nem talált magára, játéka felismerhetetlenné, eredményei kétségbeejtővé váltak. Hétről hétre mindegyre lejjebb csúszott, addig, ameddig ingoványos talajra lépve a kiesési zónába süllyedt. Az utolsó fordulóban kicsikart hazai döntetlen jelentette azt a soványka pontocskát, amellyel megelőzte az első osztálytól búcsúzó tengerparti, konstancai legénységet.
Másodjára 1982. április 10-én késett a vonat az ASA feldühödött rajongói miatt. A csendesnek ígérkező tavaszi, borús, szomorkás vasárnapon a kiesés ellen küzdő vásárhelyi gárda éppen a kommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu szülőfalujának csapatát fogadta. Nagy volt a nyomás, hiszen a minden irányból felturbózott FC Olt éppen a nemzetközi kupaszereplést biztosító harmadik helyért könyökölt, a vásárhelyi 11 pedig a kiesés ellen gürcölt. Nemcsak a hatóságok, hanem a játékvezetői hármas számára is elképzelhetetlen volt, hogy a scorniceşti-i csapat éppen Marosvásárhelyen botlódjon. Tettek is róla a sípmesterek. Az utolsó percekben, amikor a nagy későre magához térő hazai csapat hullámokban támadott, egy kapu előtti kavarodásnál az ASA egyik csatára közelről kapura fordított, a labda megpattant Matei, az oltyánok védője lábán, a felső lécnek ütközött, onnan pedig a gólvonal mögé pottyant. Legalábbis így látta a közönség, de maga Cristian Teodorescu is, aki a pálya közepére mutatott. A vendégek előbb a partjelzőhöz rohantak, majd letámadták és visszaráncigálták a bodzavásári bírót, kikényszerítve a találat érvénytelenítését. Amit meg is tett. A végső sípszó után azonban elszabadult a pokol: sem a vendégek, sem a játékvezetők nem úszták meg némi anyázással; a szurkolók öt év után ismét a vasúti töltésre vonultak, és a felszedett kövekkel ezúttal a játékvezetők öltözőjét vették célba. A Fennvaló mindezt láthatta és hallhatta, hisz a bajnoki idény végére igazságot szolgáltatott: az ASA a jobb gólarányának köszönhetően az A-ban maradt, az FC Olt – amely maga mögé utasította a Steauát és a Sportult – a gyengébb gólkülönbségének betudhatóan lecsúszott a dobogóról és az áhított nemzetközi porondról.
Bölöni nem csak az ellenfelekkel,
a játékvezetőkkel is állandó harcban állt
A sípszó és a parancs ereje
Amit nem sikerült százaknak vagy ezreknek hurrogással, ökölrázással meg kődobálással megoldani, mármint befolyásolni a mérkőzés végkimenetelét, összejött egyvalakinek, méghozzá egy síp megfújásával. 1979. március 25-ét írtunk, amikor az ASA 18 ezres tömeg előtt a bajnokot fogadta a Ligetben. Az ifi-válogatott Bozeşan 61. percben lőtt góljával a vásárhelyiek 1:0-ra vezettek, amikor a Steaua villámgyors csatára, Năstase élete talán egyik legnagyobb helyzetét puskázta el. A bukaresti játékos faképnél hagyta a vásárhelyi védőket, és magabiztosan robogott Biró II. kapuja felé. A lelátón megfagyott a levegő. A többség a hálóban látta a labdát, a kisebbség meg egy csodában bízott. A nézők közül egyvalaki azonban egyszerre rendelkezett lélekjelenléttel, humorérzékkel és ...síppal. Utóbbit szájához vette, megfújta, és láss csodát, a lesre és azt befújó sporira gyanakvó Năstase leállt, és a játékszer nélkül, beletörődőn visszafordult. A Steaua meg pont nélkül tért haza Bukarestbe.
Nem volt mindig ilyen szerencséje a vásárhelyi csapatnak a nagytestvérrel szemben. Merthogy általános elvárás volt, olykor meg egyenesen katonai parancs, hogy a vidéki legénység fejet hajtson a fővárosi sztárcsapat előtt. Ennek mindig az ASA-t irányító tisztek próbáltak eleget tenni, különben a tisztségükkel és rangjukkal, magyarán a fejükkel játszottak. A játékosok dicséretére szóljon, a kerettagok többsége nem szívesen ment bele az efféle játékokba. Sőt nyíltan ellenezte, ami a pályán is megmutatkozott. Az 1989-es rendszerváltásig a vásárhelyiek kilencszer mutatták meg a Steauának, hogy jobbak tudnak lenni, ebből egyszer a tábornokok előtt, Bukarestben. Ahol másik két alkalommal 1:1-es döntetlenre játszottak. A legfájóbb vereségeket a fővárosi „bakák” viszont 1980 őszén és 1983 tavaszán szenvedték el. Előbbi mérkőzésen Fanici András három góllal pakolta meg a válogatott kapus, Iordache hálóját. Utóbbin meg ismét Fanici, a balhátvédi poszton játszó Gáll Dezső (kétszer is) és Biró Imre valósággal kilőtte a Steaua csillagát, méghozzá úgy, hogy a tévé jóvoltából azt a 4:0-s megalázást az egész ország élőben követhette.
Négy gól, a kötelező „norma”
A négy találat nem csupán az ASA aranykorában számított a hazai mérkőzések kötelező normájának, hanem annál később is. Szinte mindegy, hogy a dobogóért vagy a kiesés ellen hajtott a vásárhelyi gárda, a ligeti stadionban minden egyes ellenfelet igyekezett minél jobban kitömni. A ma oly divatos bunkerfoci, a vékonyka 1:0-s előny minden áron való kibekkelése az 1970-es, ’80-as években még szinte ismeretlen fogalom volt – legalábbis Marosvásárhelyen. Nagy Mikiék, Muriék, Bölöniék, Ispirék, Biróék nem csak a győzelemért és az azért járó (akkori) két pontért hajtottak. Számukra legalább annyira fontos volt, hogy örömfocival kápráztassák el azokat, akik rendszeresen kilátogattak a stadionba, és olykor a rövidebb kiszállásokra is elkísérték a csapatot. Az ASA akkor is a bajnokság 10., vagy éppenséggel 5. legeredményesebb gólvágója volt, amikor 1980, majd 1982 nyarán éppen hogy csak a vonal fölött, a 15. helyen végezte a 34 fordulós pontvadászatot. Az idegenbeli (szinte általános) eredménytelenségért nem lehetett haragudni, különösképpen akkor, amikor azt egy szinte kötelező hazai győzelem követte. Egy olyan diadal, amelynek tizenkettedik játékosként a közönség is részese volt. Miután a fekete bőrkabátos, kalapos emberke, Moldován Zoli bácsi kiosztotta a gyermekseregnek a cukorkát, és intett nekik, előbb a kicsik, majd a felnőttek kórusban zendítettek a Huj, huj, hajrá!-ra. A harmadik vagy negyedik gól után meg az ötödik találatot követelő rigmust, a Cinci goluri, ASA!-t (Öt gólt, ASA! – szerk. megj.) kezdték kiabálni, és velük együtt zengett az egész stadion. Az a 12.500 férőhelyes aréna, ahol számos esetben órákkal a kezdési időpont előtt 18, 20 vagy akár 25 ezer néző is összezsúfolódott. Akinek nem jutott hely a rácsos padokon, leült a lépcsőre, aki meg később érkezett, a kerítés mellől állva nézhette végig a meccset. Sokan a 2-es tribün mögötti jegenyefákról vagy a fából készült eredményjelző tábláról követték végig a 90 perces játékot.
Kapujelenet az 1975/76-os bajnokságból.
Az ASA 2:0-ra verte a Steauát
Az AEK elleni UEFA-kupameccsen a salakos futópálya is megtelt, ahová a szervezők kénytelenek voltak padokat kicipeltetni a kiskatonákkal. A futballbarátok már a délelőtti órákban tömegesen érkeztek; nemcsak Maros megye, hanem egész Székelyföld minden szögletéből. Aki 1977. szeptember 14-én az athéniak ellen vívott csatán ott préselődött, nem bánta meg, hisz egy életre szóló élménnyel gazdagodott. Két kevésbé sikeres próbálkozás után a harmadik UEFA-kupaszereplés alkalmával Fanici Bandi a hajrában lőtt szépségdíjas góljával az ASA két vállra fektette az akkori görög válogatott gerincét képező sztárcsapatot. Hogy a visszavágón Bóné Tibor legénysége elvérzett, más kérdés. A vérbeli szurkolók a csodálatos győzelemnek és a fergeteges hangulatnak az emlékével maradtak, még ma is gyakran el-elemlegetik. És ki ne emlékezne az örökös rivális kolozsváriaktól való pontrablásokra, azokra a rangadókra, ahová akár tíz autóbusznyi vásárhelyi drukker is elutazott a kincses városba. Vagy a fővárosi meccsekre, a Dinamo elleni győzelemre, a Steauától való pontrablásra… Azokra a mérkőzésekre, amelyekre a Bukarestben tanuló és a Petőfi-házban „hangoló” székelyföldi magyar diákok román zászlókkal vonultak be. Csakhogy azoknak a villanyoszlopokról elcsent lobogóknak a diáklányok kivágták a középső sávját, és összefércelték a piros meg kék részét, tökéletes ASA-zászlóvá alakítva őket. És apropó Székelyföld: valóságos sportünnep volt Hargita és Kovászna megyében, amikor a bajnokság szünetében az ASA Csík, Gyergyó, Udvarhely, Sepsi vagy Erdővidék valamelyik másod- vagy inkább harmadosztályos csapatához látogatott egy-egy barátságos mérkőzésre, ezekről, az eredménytől függetlenül, a szép számban összesereglett helyiek és környékbeliek aztán még évekig regéltek.
Lehetett volna Székelyföldnek bajnokcsapata?
A kérdésre a válasz majdhogynem egyértelmű: nem. A legelvakultabb szurkolók is tisztában voltak azzal, hogy a két fővárosi csapat az, amely nemcsak mindent, hanem mindenkit visz. A kommunista diktatúra évtizedeiben a Steaua és a Dinamo azt sorozott és hívott be a kötelékébe, akit csak akart. Nem csoda, hogy hosszú időn keresztül a hadügy és a belügy csapataira épült a román válogatott, és nemcsak fociban, hanem más sportágban is. Hogy időközben, 1970 és 1989 között még ki-kidugta a fejét az UTA, az FC Argeş vagy az Universitatea Craiova, az valóságos csodának számított. A vidéki kluboknak nemcsak a pályán kellett megküzdeniük a fővárosi nagyokkal, hanem főként azon kívül is. A párttal és a kormánnyal, a szakszövetséggel, a játékvezetőkkel… Egy székelyföldi csapatnak – pontosabban fogalmazva: Székelyföld csapatának – ez már túl nagy falat lett volna. Erről maguk a katonai rangot viselő klubvezetők, Florescu, Pintilie, Cacoveanu is sokat mesélhetnének vagy mesélhettek volna, ha abban az időben lett volna, akinek. De a játékosok is így érezték. „Nem hinném, hogy nyerhettünk volna. Egyszerűen nem bíztunk abban, hogy akár az elsők is lehetünk. Amikor felkerültünk a második-harmadik helyre, úgy éreztük, hogy teljesítményünkkel önmagunkat múltuk fölül. Mindenki elégedett volt, a nézők, a vezetők, az edzők. Senki nem követelt ennél többet tőlünk. Lehet, ha akad valaki, például egy párttitkár, aki az asztalra csap, és azt mondja, fiúk, az idén meg kell nyerni a bajnokságot, mert meg lehet azt nyerni, akkor talán…” – vélekedik szinte fél évtized távlatából a csapat akkori kapitánya, Florea Ispir. A minden idők kimagaslóan legjobb vásárhelyi sepregetője azt sem felejti el megjegyezni, hogy az ASA-t akkor is fékezték vagy fékezgették Bukarestből, amikor nyilvánvaló volt, hogy az ország legjobbjaiból „táplálkozó” Steaua vagy a Dinamo erősebb játékerőt képvisel.
Ugyanerről a témáról Bölöni László is hasonlóan vélekedik. A hajdani csapat szívének-lelkének, mindenesének a meggyőződése, hogy a középszerű feltételek mellett lehetetlen csúcseredményeket elérni. „Nem elég, hogy a játékosok vagy a csapat jó legyen. A vezetőknek is tenniük kell valamit” – állítja, miközben elsősorban nem a klub élén lévőkre, hanem az akkori megyei pártbizottság mindenható korifeusaira céloz.
Az elfelejtett sikerkovács
Az egykori nagy CCA-tól, a Steaua elődjétől érkezett egykori válogatott Bóné Tibor is tiszti ranggal rendelkezett, de ő nem a ritkán viselt egyenruháján díszelgő plecsnikkel vívta ki a kerettagok tiszteletét. A nagyváradi származású mester szaktudását csak a pszichológusi képességei múlták fölül, aminek köszönhetően minden egyes játékost képes volt a maga nyelvén kezelni és utasítani. Nemcsak a kontrára épülő csapatjáték – a kiváló csapatszellem is az ő áldozatos kovászmunkájának tudható be. Tibi bácsi kétszer vezette a pódiumra a csapatot, egyszer a dobogó harmadik, egyszer annak második fokára. Kétszer ült az ASA kispadján, és ugyanannyiszor állították föl, jobbat nála azonban azóta sem találtak. Az 1983 tavaszán, mindössze 54 éves korban elhunyt Mesterrel a vezetők nemcsak életében bántak méltánytalanul, hanem halála után sem kapta meg a kellő tiszteletet.
Hajnal Gyula (jobbról, sötét szerelésben),
minden idők legtechnikásabb és legsokoldalúbb
marosvásárhelyi játékosa.
Képek: Mihu Constantin felvételei Szucher Ervin gyűjteményéből
Hosszú éveknek és egy rendszerváltásnak kellett eltelnie, illetve bekövetkeznie, amíg valakinek eszébe jutott a néhai sikerkovács. De akkor sem az ASA parancsnokainak, hanem egy sóváradi „futballbolondnak”, a helyi negyedosztályos csapatot finanszírozó Újfalvi Bélának és edzőjének, a valamikori Bóné-tanítvány Nagy Mikinek, akik eldöntötték, hogy a nagy előd nevével fémjelzett emléktornát szerveznek a szomszéd településen, a vásárhelyiek téli-nyári felkészítőtáborának helyszínén, Szovátán.
És, ha már megemlítettük Bóné Tibor nevét, hadd szóljunk Bölöniről, a 108-szoros válogatottról, az őt követő Hajnalról, akinél technikásabb játékost mindmáig nem látott a ligeti stadion közönsége, a jobboldali cselsorozatok nagy mesteréről, a szintén válogatott Fazakasról, a mágusnak számító Nagy Mikiről, a gólvágó Mureşanról, Faniciról és Biró Imréről, a kapusóriás Sólyomról, a legkitartóbb védőről, Ispirről, az ifi világbajnoki bronzot nyerő nagy tehetségről, Ilie Costelről. És a lista folytatódhatna…
A történet azonban már rég véget ért. Marosvásárhelynek manapság sem ASA, sem más névre hallgató csapata nincs. Legalábbis nem az élvonalban, de még csak a második ligában sem. Ami megvolt a 2010-es esztendők közepén, minden volt, csak marosvásárhelyi csapat nem. A szurkolók ugyan örültek volna a karnyújtásnyira lévő bajnoki címnek, ám ennek utolsó pillanatban történt elpuskázása mégsem viselte meg annyira, mint hajdanán egy-egy hazai pályán történő pontosztozkodás. Ahogy a lelátóról végignéztem: az új ASA-hoz igazolt zsoldosokat még annyira sem. A már kiesett galaci Oţelultól elszenvedett vereség után senki nem kapta fel a vasúti töltés köveit, és senki nem nézett szembe a nagyérdeművel elnézést kérni. Egy ilyen meccs után, egy ilyen csapatért, ha ismét kölyök volnék, én sem kérdezném meg még egyszer: „Bácsi, be tetszik vinni?”
Új hozzászólás