Székely András Bertalan buda-pesti művelődés-szociológus, magyarság- és nemzetiségkutató Interferenciák – Intereferențe című kétnyelvű – magyar és román, kilenc mélyinterjút tartalmazó kötetét mutatjuk be 2023. november 2-án, csütörtökön, 18.30 órakor a Györkös Mányi Albert Emlékházban (Kolozsvár, Republicii/Majális u. 5.).
Megnyílt a felújított Székely Nemzeti Múzeum, amely négy év után ismét tárt kapukkal várja látogatóit. Csütörtökön tartották a sepsiszentgyörgyi múzeum újranyitási ünnepségét, délelőtt hazai és magyaroszági meghívottakat, intézményvezetőket, délután a nagyközönséget várták a Kós Károly által megálmodott múzeumépületbe. Az újranyitás iránti érdeklődést mi sem mutatja jobban, mint hogy több százan vettek részt a nagyközönségnek szóló, délutáni nyitóünnepségen.
Különleges koncertekkel, irodalmi és helytörténeti programokkal, filmvetítéssel várják az érdeklődőket. A Schwartz Róbert néhai kolozsvári hitközségi elnök emlékének ajánlott programokon a részvétel ingyenes.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Csomában 1842 tavaszára érlelődött meg az elhatározás, hogy minden további halogatás nélkül ismét vándorbotot ragadva Lhászába igyekezzen, s az ottani könyvtárban végre beszerezze a magyar őstörténetre vonatkozó, általa oly nagyon áhított adatokat. Tudta, hogy az adott politikai helyzetben Tibet idegenek előli tudatos és teljes elzárkózása, az állandó angol terjeszkedési próbálkozások nem jelentik a legkiválóbb ajánlólevelet, de – bízva saját nyelvtudásában és korábbi zanglai, phuktáli és kanami éveinek buddhista múltjában – azt remélte, hogy a szikkimi király szerzetessé lett fián keresztül megszerezheti az oly hőn áhított beutazási engedélyt.
Kolozsvár városának 1603 előtt nem volt örökösödési szabályzata. Az örökösödési eljárás az idők folyamán kialakult szokást követte, erre utal maga az 1603-as szabályzat is, amely megindokolja, hogy miért kellett a régi szokást írásba foglalni: „hogy az minemű rendtartást az marhaszállásban és osztás dolgában régtől fogva követtenek, melyet sokan sokfele magyaráztanak ki-ki az ő értelme szerint, mü bizonyos rendbe szedve írásba hadgyuk”. Az 1603-ban keletkezett írott örökösödési szabályzat alapján az örökösödési eljárást a város által választott osztóbírák (divisores) folytatták le, akik a szabályzat teljes ismeretében voltak kötelesek eljárni.
A Házsongárd nagyon gazdag feliratos síremlékekben. Érdemes újraérteni a halványuló, kikopott betűk összeolvasásával előálló szavakat, fordulatokat, a különböző nyelvállapot-mintákat, átérezni a búcsúztatás, az áhítat, a feltámadásba vetett bizodalom magával ragadó, tömör, időnként metaforikus kifejezéseit. „Szólalj meg metszett köved által” – olvastuk, és beszélni kezdtek a kövek. Tudós tanárok, papok, orvosok, iparosok üzentek címereikkel, mesterjelvényeikkel, felirataikkal, ki-ki a maga nyelvén. Latin disztichonok, magyar alexandrinusok vagy egyszerű, sokszor ügyetlen mondatok, verssorok közvetítettek mély filozófiai gondolatokat, hitet, a túlvilág bizonyosságát, a haza szolgálatát, szép-szomorú élettörténeteket, az erényes élet dicséretét, mosolyogtató fűzfapoézist.
Ősszel A csángók nyomában című cikkemben egy nagyon sikeres biciklitúráról számoltam be, ahol a közös mozgás mellett igyekeztünk felfedezni a táj szépségeit, történelmi és kulturális értékekkel is gyarapodtunk.
„Aki Csíkban rajzeszközt, ecsetet vesz a kezébe, nehéz igába hajtja a nyakát. Olyan elődök nyomában vagy éppen ellenében kell a maga útját járnia, mint Nagy István, Nagy Imre, Szász Endre. De szerencséje is lehet az idevalóság, mert olyan kortárs mesterek fogják kézen mindjárt legelején a talentumosnak mutatkozót, mint Gaál András, Márton Árpád, Sövér Elek; olyan avantgárd egyéniség ösztökélheti távoli utakra, idegen tájakra, mint a Somlyóról indult Márkos András. Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekben, fényekben tobzódó is tud lenni ez a táj..."
Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.
