Ősszel A csángók nyomában című cikkemben egy nagyon sikeres biciklitúráról számoltam be, ahol a közös mozgás mellett igyekeztünk felfedezni a táj szépségeit, történelmi és kulturális értékekkel is gyarapodtunk. Olyan kiváló emberekkel találkoztunk, akik nemcsak őrzik, hanem éltetik is a magyar hagyományt azon a legtávolibb ponton, ahol még magyar szó csendül. Most tavasszal újra elindultunk, hogy ugyancsak a „végeket” fedezzük fel. Észak felé indultunk, hogy végig járjuk az Ipoly vidékét, a mostani Szlovákia területén, majd visszabicikliztünk Vácig. Szlovákiában igyekeztünk betekintést nyerni azon maroknyi magyarság életébe, akik ezen a vidéken küzdenek a megmaradásért.
A hetven személyből álló nagy csapat korán reggel indult két busszal Kolozsvárról, áthaladtunk Magyarországon, és korán délután érkeztünk az Ipoly forrásához. 950 méterre mászott fel velünk a busz, hogy Rimakokováról induljunk kerékpárral az Ipoly mentén Losonc felé. Nagyszerű fogadtatásban volt részünk, lencsevégre kapták, hogyan érkeztünk, majd azt is, hogyan indultunk útnak párhuzamosan a folyóval. Az Ipoly Szlovákiában és Magyarországon a Duna egyetlen bal oldali mellékfolyója, az Ipoly-hegy tövében ered Szlovákiában, majd délnyugat felé veszi az irányt, Ipolytarnócnál éri el Magyarországot, érinti Balassagyarmatot, megkerüli a Börzsönyt, majd Szobnál ömlik a Dunába. A folyó jelenlegi hossza 212,43 km. Bár első nap esőben bicikliztünk, ez nem rontotta el a kedvünket, élveztük a festői tájat, csodáltuk a tiszta vizű folyó csobogását.
Egyedülálló állat- és növényfajok találhatóak a környékén, ezért a térséget nemzeti parkká nyilvánították. A térség arról híres, hogy 2005-ben a folyó letkési szakaszán öt méter hosszú, egyetlen tölgyfából kifaragott bödönhajót találtak. A dendrokronológiai vizsgálat szerint a fát legkorábban 1698-ban vághatták ki. A roncsot kiemelték, majd egy bányatóba süllyesztették konzerválás céljából.
Szlovákia régi neve Tótország volt, a 19. század végéig a magyarok tótoknak nevezték a szlovákokat. A szó eredeti értelmében gyűjtőneve volt azoknak a Magyarország területén élő szláv nyelvű népeknek, amelyek nyugati keresztény vallásokat követtek. Manapság is beszélünk tótos kiejtésről azon a vidéken, ahol érződik a szlovák behatás. Több jelenlegi település is őrzi a nevet. A szó eredete a gepidák és más germán törzsek thuart törzsnevéből ered, akiknek állama a 4. századtól az 5. századig állt fent a Kárpát-medencében. Ez a törzsnév szerepel a teutonok és a mai németek deuts nevében is.
Izgatottan vártuk a második napot, amikor Kocurova Beáta losonci tanárnővel városi sétára indultunk. Már az idő is kedvezett, nem volt ragyogó napsütés, de az eső elállt. Sajnos a múlt század második felére jellemző általános várospusztításnak itt is számos csodás épület esett áldozatul, egy egész városrész arculatát rajzolta át az előző rendszer.
A 12. században Lutetia Hungarorum néven jelenik meg az itteni apátság birtoka. Határában a Királydombra a 15. század közepén a husziták emeltek erődítményt, mely alatt 1451-ben Hunyadi János vereséget szenvedett. A török időben nem volt erődfala, végül 1640-ben a templomot fallal vették körül. 1622-ben itt őrizte Bethlen Gábor a Szent Koronát. A trianoni békeszerződésig Losonc Nógrád vármegyéhez tartozott, 1924 és 1938 között református teológia is működött itt.
Mi először az egykori Rákóczi, ma Masaryk utcával ismerkedtünk meg, itt található a Kubinyi-ház, Kubinyi Ferenc és Gyurki Franciska lakása. Franciska Losonc első úrnője volt. A ház mögött folytatódik az Arany utcácska, amely később számos nívós nemesi családnak adott otthont. A Kubinyi tér a mai formáját a város 1849-es augusztusi felégetését követő gyors felújítás során nyerte el. Ekkor bontották el a Sárkány vendéglő maradványait, majd a református templom melletti bástyát is. Itt volt a hetivásárok színhelye, amely Belpiac néven szerepelt.
A losonci református templom, a kakasos templom, ahogyan helyben nevezik, a város legvonzóbb látványossága, és egyben jelképe is. A 65 méter magas tornya, tetején forgó szélkakassal, magasan a város felé emelkedik. Nekünk is volt alkalmunk megnézni. 1864 szeptemberében szentelték fel. A templom közepén egy sírboltra bukkantak, amelyben az emberi csontok mellett arany és ezüst ékszereket, gyűrűket, láncokat, karkötőket találtak.
A losonci Szűz Mária látogatásának tiszteletére felszentelt katolikus templom 1783-ban épült. A templom barokk stílusú egyhajós építmény a sekrestyével és 38,5 m magas tornyával Losonc egyik legpatinásabb épülete. A templom nemzeti kulturális emlékmű. A felmérések szerint ez a kulturális intézmény összegyűjti, megvédi, javítja és elérhetővé teszi a nógrádi régió kulturális örökségét.
A Vigadó épülete a korábbi Sárkány vendéglő, majd a helyére épült losonci Casino leégett telkén áll. A Kubinyi tér és a Herc utca sarkán álló épület az egykori Városháza, amely szecessziós stílusban épült a régi Csonka-féle kúria helyén. A Városháza Herc utcai szárnyának végén a Tűzoltó Egyesület őrszobái kaptak helyet. Itt található a Zsidó Hitközösség imaháza is. Északi részén egykor egy malom állt, valamint itt volt a város régi temetője, ami mára eltűnt, teljesen beépítették. A városi óvoda is a Főtéren található, azért büszke rá Beáta, mert itt működik magyar tannyelvű óvoda is.
Az utcában, a Tugár-patak partján található a város ártézi kútja, a részletes földrajzi vizsgálatok bizonyítják, hogy a 365 m mélyről feltörő víz igen jó minőségű, hozama 1260 l/óra.
Meglátogattuk az evangélikus templomot, melyet 1859-ben emeltek késő klasszikus stílusban, az 1780-ban épült korábbi templom helyén.
Beáta azt is elmondta, hogy sajnos Losonc magyar lakosága rohamosan fogy, 1880-ban az 5000 lakosnak több mint fele magyarnak vallotta magát, 2022-ben a 25 000 lakosból már csak 2000 a magyar. Losoncon jelenleg 136 diák tanul magyar iskolában a kilencedik osztályig.
Második éjszakánkat Balassagyarmaton töltöttük, ahol Olexa Miklós, az Ipoly Túraközpont megalakítója fogadott bennünket, aki bemutatta kerékpár- és motorbicikli-múzeumát. „Amíg ember lesz, kerékpáros is lesz” – mondja Miklós, de már tovább is viszi a gondolatait, hosszú távon a kerékpáros sportot és a közép-európai kultúrát szeretné összekapcsolni, szellemiségében nyitott, politikamentes, kulturális intézményként szeretné működtetni. Az Ipolymentét akár zarándokhelyként képzelné el, amelyben a vidék természeti, történelmi, kulturális kincsei egy határoktól mentes palóc világot alkotnának. A felvidéki örökségek kincseit látni kell, a vidékfejlesztés jön a maga útján, a mi esetünkben két keréken.
Szívesen jártuk végig mindkét múzeumot, sok régi típusú, különleges járgányt láttunk, de számomra a legnagyobb élmény Balassagyarmati Palóc Múzeum volt, ezért erről fogok beszámolni. A múzeumban a lakóházakon kívül istállót, pajtát, olajütőt, kápolnát, öltöztetett Mária-szobrot és faragott, út menti szobrot is láthattunk. Az épületegyüttes a 18. századi nógrádi falusi építkezést és életmódot mutatja be.
A palóc terület a Duna–Tisza közétől észak felé, hosszú vonalban húzódik az Alföld és a magyar–szláv nyelvhatár között. Mára sok néprajzkutató foglalkozott e népcsoport származásával, és több lehetséges válasz valószínűsíthető. Az első feltételezés szerint az Anonymus által kunnak nevezett kabar nép telepedett ide. A palócok ősei a honfoglalás idején a magyar törzsekkel együtt érkeztek, és telepedtek le a Kárpát-medencében. A második feltételezés a palóc népcsoport magját polovec–kun eredetűnek tartja. Főleg fogságba esett kun csoportokról van szó, akik a várispánságok és egyházi központok uradalmaiba kerültek. Egy harmadik elképzelés szerint avar, székely, kazár töredékek leszármazottjai. A negyedik elképzelés szerint a palócok a honfoglaló magyarok és szlávok keveréke – palócok alatt a Nógrád-medence és Ipoly völgye magyar parasztsága értendő a 19–20. században.
Palócföld lakóit leginkább a folklór közös sajátosságai, a 20. század első felében is fennmaradt nagycsaládrendszer, és az ezt tükröző településszerkezet, a római katolikus vallás, valamint a kétféle a hangot használó nyelvjárás köti össze. A palócság létszámát egykor 600 000 főre becsülték, de ezt az egykor egy tömbben élő etnikumot több olyan csapás érte, aminek hatására ez a létszám mára feleződött. Előbb a török dúlás elnéptelenítette a településeket, majd a trianoni békeszerződés szinte kettévágta Palócföldet. Az országhatáron túl maradt palócok létszáma a tudatos elszlovákosítás eredményeként egyre apad.
A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet, a pálinka- és a lekvárfőzés, aszalás és halászat. A disznók makkoltatása, félvad tartása volt a jellemző, az igavonásra még a 20. század elején is az ökröket használták. A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, népi hiedelmek, babonás képzetek. Ezzel a világgal már az iskolában is találkoztunk, Mikszáth Kálmán A jó palócok című alkotásában.
A palócok sajátos beszédmódjukról azonnal felismerhetők. A nyelvtudósok szerint az ősmagyarok nyelvéből a Mátra körül elszigetelt palócok őrizték meg a legtöbb emléket. A hosszú á-ból alakult a-ról nem tudnak leszokni. A -val, -vel náluk nem hasonul, a szóvégi mássalhangzók megmaradnak: „ablakval, botval. Híven őrzik az eredeti nyílt, hosszú e hangot: „tehen”. Az ű betű előtt a t ty-re változik: tyűz. A mondat szerkesztésének érdekes sajátossága, hogy kötőszó nélkül hosszasan tudnak beszélni.
A viseletük is jellegzetes, ezt jól tükrözi a múzeum. A női ingvállak hímzése, a kötény formája, a pruszlik, valamint a fejkendő megkötési módja is sajátos. A fiatalok élénk színű viselete idős korra fakóbb lesz. A férfiaknál a szűr általános viselet, valamint a fekete báránybőrből készült kucsma, hímzett vászoning, bő szárú, rojtos vászongatya és suba tartozik a viselethez. Néhány érdekes szokásról is értesültünk. A családi életük a régi patriarchális renden alapult. A palóc legény nősüléskor hazavitte a menyecskét a szülői házba. A család élén a gazda és a gazdasszony állt, a gazda a vagyon őre volt, a gazdasszony sütött-főzött, a többi ifjú asszony mosott, varrt. A házassági szokásaikban is sok hagyományos elem élt tovább. Ha a szülők nem ellenezték a házasságot, a legény és a lány kendőt cserélt. A legény élete párja nem lehetett más faluból való. A vőlegény házhoz szállította a menyasszony ágyát, ágyneműt és tulipános ládáját. Kocsin és lóháton, fényes küldöttség ment a menyasszonyért. Az ünnepi vacsora után jött a menyasszonytánc és a menyasszonyfektetés. A násznép akár több napon át vigadozott.
Az újszülött érkezését is elő kellett készíteni. A menyecske meggyónt, megáldozott, majd gombos nyoszolyát készített, a lepedő csücskébe fokhagymát, kenyeret, sót kötött, hogy elkerülje a rontást. A palócok hite szerint az ember halálát egy hulló csillag jelzi, a haldokló lelkének ablakot nyitnak, hogy könnyebben távozzon. A temetést követő toron a kanalat, villát keresztbe helyezik, a tányérokat lefelé fordítják, és egy széket üresen hagynak.
Amint a Börzsöny északi leejtőin tekertünk, nem győztük csodálni a kanyargó Ipoly mocsári ártereit, égeres láperdőit. A Nemzeti Parkot paleolit lelőhelyként is számontartják, a hiedelem szerint valaha errefelé óriások is tanyáztak, s az Óriás-kő tövében legendák születtek. Dél körül érkeztünk a Szondy Kiállítótér és Turisztikai Központba, ahol több meglepetés is várt ránk Drégelypalánkon. Testi, lelki táplálékban részesültünk. Megnéztük Szondy legendájának filmes változatát, majd a Szondy-múzeumban tárlatvezetésen vettünk részt. Kint helyet foglaltunk, és elfogyasztottuk a gulyáslevest meg a lekváros palacsintát. Közben a helybéli néptáncosok palócvidéki táncokkal szórakoztattak. Szívet melengető pillanatok voltak, gyakran együtt énekeltük közös dalainkat. Hisz „nyelvében él a nemzet”, egymásban megtaláltuk azt a „szépet”, amit tovább is adhatunk. Hazaindulás előtt az egyik csoport felment az elég nehezen megközelíthető várhoz, a másik csoport pedig meghallgatta Drégely történetét, elbeszélgetett, majd elnótázgatott a helybéliekkel.
Hajdanán két község volt, Drégely és Palánk. Az előző már az Árpádok korában is létezett, nevét 1247-ben Dragul alakban említik. A szó kiváló, alkalmas helyet jelent, a nevet a vár alapítói adták. Az oklevelekben 1284-ben már faluként említik, s ekkor már állt a vár. 1313 és 1321 között Trencséni Csák Máté kezébe került, majd királyi birtok, és a vármegye fő védőhelye lett. Az évek során a vár többször is gazdát cserélt, Zsigmond király pedig itt tartott állandó helyőrséget. 1534-ben a Váradi érsek panasza szerint Szapolyai török, rác katonái Drégely mezővárosát felégették, és a lakosok marháit elhajtották.
Esztergom és Nógrád eleste után az érsek Szondy Györgyöt nevezte ki a drégelyi uradalom intézőjévé, a vár parancsnokává, aki később hősies önfeláldozásával örökre emlékezetessé tette Drégely várát. A vár a maroknyi csapat és Szondy védelmére lett utalva. Ali pasa 12 000 főnyi hadsereggel felgyújtotta a várat körülvevő fapalánkot, a külső várat, és nagy küzdelemmel a sziklavárba szorította Szondyt. Két napon át tartott az ágyúzás, majd július 9-én a magas kaputorony beomlott. Ekkor Ali pasa Márton, nagyoroszi papot küldte el Szondyhoz követségbe, Szondy viszont ekkor sem adta meg magát. Csak számára tisztességes temetést kért. A vár elesett, Ali hősként ünnepelt, majd Szondyt méltó sírba helyeztette. A drégelyi rommá lőtt sziklavárat a hódítók helyreállították, és őrséggel látták el. 1593-ig török, majd a 17. század második feléig magyar használatban volt.
Szondy György és emberei négy napon át példamutató vitézséggel, halálra elszánt bátorsággal védekeztek a túlerővel szemben. Erről a négy napról költőink, íróink az évszázadok után is feledhetetlenül szép sorokat írtak. Drégely emléke és példája lett az önfeláldozó hazafiságnak és bátor helytállásnak.
