Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.
Nos, ez a könyv, amint azt a szerző előszavában elmondja, a zeneművész Deák Endre muzsikusi életútját mutatja be sajátosan, négy részben. Elsősorban úgy, ahogy azt Deák Endre saját szavaival mesélte el a Boros Ernővel készített maratoni interjúban, és amelyet a Nagykároly és vidéke hetilap 2009-ban és 2010-ban közölt folytatásokban. A második rész szintén az Endre gondolatait, naplóbejegyzéseit, élete utolsó éveinek zenei feljegyzéseit tartalmazza, mindazt, ami a nagyinterjúból kimaradt. A kötet szerves része ugyanakkor a harmadik rész, a szerző által összegyűjtött gazdag, szakmai értékelésekben bővelkedő sajtóanyag, amely méltó megvilágításba helyezi Endre zenei munkásságát. Több pályatársa méltatja óriási lexikális tudását, töméntelen munkaórában nehezen kifejezhető zenei kutatómunkájának fontosságát, valamint azt a csodálatos erőt, amellyel a régizene-együttesét létrehozta és működtette.
A Musica Historica koncertje a Csíkszeredai Régizene Fesztivál színpadán, 2023. július 15-én.
Ádám Gyula fényképe
Nagyon nagy értéke a könyvnek, hogy a negyedik részben végre többet is elolvashatunk Deák Endre rendkívül érdekes publikációiból. Ezek címe: Arany János és a zene, Babrik József és a Camerata Transilvanica együttes, Nagykároly zenei múltjából, valamint egy rendkívüli zenei felfedezéséből születő dokumentált anyag: Erkel Ferenc Bánk bánja és Gróf Károlyi György, Bakfark Bálint, a híres lantos, Albo Juss Daley – a Doulce memoire sanzon Bakfark Bálint átiratában.
Mint minden úttörő, elindító, létrehozó, Deák Endre is sokat kapott a Jóistentől, amikor új műfajt tanult, kísérletezett, tapasztalt, közösséget teremtett egy olyan fajta muzsikával, amely addig – László Ferenc szavaival élve – „peremvidéken tenyésző zenefaj” volt.
Zenei pályáját az 1960-as évek végén – az 1970-es évek elején kezdte. Nem a régizenével, hanem a rockkal. „Isten különös kegyelme volt rajtunk akkor. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig terjedő időszakról, az úgynevezett progresszív zene nagy korszakáról beszélek, amikor gyakorlatilag egy jó évtized alatt végül is mindent kitaláltak, amit ezzel a zenei nyelvezettel el lehet mondani” – vallotta a kezdetekről.
Marosvásárhelyen tagja lett a Lyra együttesnek, akikkel együtt 1969-ben első díjat nyert Csíkszeredában az Ezüstfenyő fesztiválon. A ’70-es évek elején pedig a Búgócsiga zenekarral már gyakran szerepelt a tévében is.
Főiskolás évei alatt meghatározó volt számára a Babrik Józseffel való találkozás. Babrik József a Camerata Transilvanica együttes vezetője volt. Általa került közel a régizenéhez. Őt figyelte, amikor a Camerata Transilvanica együttes repertoárjának megteremtése és bővítése érdekében könyvtári kutatómunkát végzett Marosvásárhelyen, és a Teleki–Bolyai Könyvtár 16. századi kolligátumát, valamint Gyulafehérváron a Batthyaneum egyik 16. századi cseh kódexét kezdte tanulmányozni. Babrik József tragikusan korai halála után, a ’80-as évek elején Deák Endre folytatta az ő megkezdett munkáját.
A főiskola után az Avasba helyezték ki zenetanárnak, ahonnan megváltás volt számára Karácsonyi Péter hívására és segítségével Nagykárolyba kerülni. Remek zenei ízlése volt. Emlékszem, hogy egyforma rajongással hallgatta Bartókot, Josquint és a Yes együttest. Persze a zenehallgatás sok-sok, olykor éjszakai órát is jelentett a rádió és a szalagos magnó előtt, hogy elkapjon és rögzítsen egy-egy koncertközvetítést. Minden zenei műfajban értékelte a jót. Nem rangsorolt.
Így lehet, hogy rengeteg féle jó zenét is játszott különböző együttesekben. Gitározott a Castelanii (Kastélylakók) könnyűzenekarban, brácsázott egy román népi együttesben, miközben folklórra és gyűjtésre tanította annak szólóhegedűsét.
Saját régizene-együttesét 1977-ben alapította meg. Két zenetanártársával kezdtek el furulyázni, majd fokozatosan bővült az együttes. Így esett, hogy a nagykárolyi régizene-együttes részt vett már a legelső Csíkszeredai Régizene Fesztiválon is 1980-ban.
A ’90-es évek legelején, 1991-ben jelent meg első cédénk Németországban. Azért ott, mert Deák Endre Nagykároly környéki sváb népdalokat is feldolgozott egy nagyon értékes forrásgyűjteményből, és az akkorra már nagy tömbben kint élő svábok vezetője érezte Endre munkájának úttörő voltát és jelentőségét. Kiutaztunk, és egy csodás kastélyban vettük fel ezt az anyagot.
Az idei Csíkszeredai Régizene Fesztiválra készülvén, valamelyik este egy régi, megsárgult üres kottalap került a kezembe, és az jutott eszembe, hogy mennyire örült volna Endre egy ilyen lapnak, és milyen becsben tartotta a jól író ceruzákat, hiszen kottázott, partitúrákat másolt, és gyönyörű stimmeket írt nekünk egész életében. Akkor sem esett kétségbe, amikor mi, együttestagok igen. Szinajára menet egyszer, a vonaton, úgy Brassó táján vettük észre, hogy „hoppá, minden kottánk otthon maradt!” Fél óra alatt reprodukálta őket emlékezetből.
Mi mindnyájan sokat kaptunk Deák Endrétől, és feladatunknak érezzük, hogy az egykori Collegium folytatói, a Carmina Renascentia együttes keretében tovább vigyük szellemi örökségét.
* Boros Ernő: Ostinato. Avagy: „Hát nem őrült (…) ez a Deák Endre. Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 59. kötete. Nagykároly, 2022.
Amennyiben alaposabban betekintünk Páskándi alkotói világába, a műfajok színes kavalkádját fedezhetjük fel. Az egyes műfajok megjelenését követve Cseke Péter ezt a sorrendet jegyezte fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása során: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese.
Kulcsár Beáta munkája* a Weiszlovits/Vaiszlovich család élettörténetét meséli el, több nemzedéken át bemutatva a családhoz tartozó férfiak életpályáját. A szerző a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte tanulmányait, a kötet pedig a doktori dolgozatához elkészített kutatás gyümölcse. Kulcsár Beáta doktori munkáját az Egy nagyváradi vállalkozó család (Weiszlovits) tevékenysége és megítélése (1858–1944) címmel védte meg, majd a kötet publikáláskor kapta az „Adónyomorítás miatt zárva”. Egy nagyváradi család történetei (1858–1944) címet.
A szatmári, illetve erdélyi költők verseit népszerűsítő műsorokat nemcsak helyben, hanem környékbeli településeken is bemutatták – esetenként olyan kivételes szerzők részvételével, mint Kányádi Sándor vagy Gellért Sándor. A szavalóműsorok egyfajta folytatásaként Csirák Csaba diákvetélkedőket hirdetett, amelyeken a versmondás mellett a megszólaltatott szatmári és erdélyi költők személyével kapcsolatos kérdések is fontos szerepet kaptak. Mivel ezek a magyar nyelvű, magyarokról szóló rendezvények rendszerint népes közönség előtt zajlottak, sok magyar embert megmozgattak, népszerűségre tettek szert, szervezőjük idővel szálkává vált a hatóságok szemében.
A téma, ahogy a kötet címe is sugallja, a középkori magyar egyházi személyek felszentelése a Római Kúriában. A feldolgozott anyag időintervalluma kilencvenhét évet ölel fel. Fedeles Tamás összegző bevezetést írt arról, hogy miről is van szó a kutatásban, majd a Vatikáni Levéltár iratainak másolatait írta át, és készített melléjük regesztát.
Ahogy azt már megszokhattuk, akár egyedüli szerzőként, akár Ucu Bodiceanu történésszel közösen írt, helytörténeti tárgyú könyvvel jelentkezik, Ancuța-Lăcrimioara Chiș egyben utazásra invitál minden olyan turistát, aki nyitott a könyveiben bemutatott helyszínek felfedezésére, különleges kulturális információk befogadására. Ezúttal háromnyelvű (román, magyar és angol) albumot adott közre, Kolozsvári paloták / Palatele Clujului / Palaces of Cluj címmel (Școala Ardeleană, Kolozsvár, 2022).
Karácsonyi Károly a Babeş–Bolyai Egyetem biológia–földrajz szakának végzettjeként (1964) közel húsz éven át (1969–1988) dolgozott a Károlyi-kastély épületében működő nagykárolyi múzeum botanika szakirányú muzeológusaként. Ez idő alatt hivatali feladatai közé tartozott a kastélyt övező dendrológiai kert gondozásának az irányítása. (...) Akkoriban mondhatni minden ott termesztett fát, cserjét, növényt ismert, de a parkbeli vegetáció sorsát utána is figyelemmel kísérte, legújabb könyve megírásának időpontjáig gyakran szolgált tanácsokkal a kert későbbi gondozóinak.
Salamon András könyvének elévülhetetlen erénye, hogy Seprődi életútját nem „hideg” akadémiai életrajzi adatokon keresztül állítja elénk, hanem megláttatja a tépelődő, kísérletező művészt, aki egy új színházi formanyelvet szeretne meghonosítani Sepsiszentgyörgyön, mert vallja: „a színház nincs pusztán nyelvi értéshez kötve”.
Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is.
A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából.
A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.
László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.
Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.
Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyve, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.
Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.
Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás