„Még a holt lelkek is segítségünkre sietnek”

Mielőtt rátérnénk a Házsongárd Alapítvány létrehozásának okaira, céljaira és eredményeire, szeretném megkérni, hogy meséljen a szüleiről és a nyolcgyermekes nagycsaládról, amiben nevelkedett. Köztudott, hogy édesapja, Tőkés István református lelkész, teológiai professzor volt, aki túl a kilencvenedik évén is napi szinten olvasott németül, angolul, franciául, számos fontos tanulmány, igemagyarázat, egyháztörténeti mű fűződik a nevéhez. Édesanyja, Vass Erzsébet kiváló versmondó hírében állt, nyolc gyermek életútját vigyázta.

– Tőkés István több nemzedékre visszamenően lelkészi és tanítói család gyermekeként, szülőföldjének, Háromszéknek és a Székely Mikó Kollégiumnak a legjobb hagyományait őrizve érkezett Kolozsvárra, Erdély fővárosába. A Kolozsvári Református Teológiai Fakultás elvégzése, németországi és svájci tanulmányai után Kolozsváron alapított családot, és vállalt egyházi szolgálatot lelkészként, az Erdélyi Református Egyházkerület tanácsosaként, püspökhelyettesként, majd a Protestáns Teológiai Intézet tanáraként. A háború lezárása 1944-ben igazi „jaj volt a legyőzötteknek”: impériumváltás, menekülés, nélkülözés. A szocializmus építésének éveit csak erős hittel és élni akarással lehetett elviselni. A kolozsvári értelmiségi társadalom még egyben volt, annak ellenére, hogy sokan közülük szovjet fogságban, börtönben vagy a Duna-csatornánál szenvedtek, és sokakra a hatalommal való együttműködés miatt már kimondatlanul is gyanakodtak. Nem alaptalanul. Amikor elérhetővé vált a hírhedt román titkosszolgálatnak, a Securitaténak az adattára, édesapámnak is szembesülnie kellett – 1950-ig visszamenően – vélt barátok és munkatársak ezres nagyságrendű jelentéseivel. Az egyre inkább elhatalmasodó reménytelenségre szüleim válasza egy évről évre gyarapodó család volt. Édesapám kedves bibliai igéjét – „Ímé, az Úrnak öröksége a fiak; az anyaméh gyümölcse jutalom” – nemcsak prédikálta, hanem aszerint is élt. Szűkös anyagi körülmények között, élő hittel és az isteni gondviselésben rendületlenül bízva, hűséges társával, Vass Erzsébettel nyolc gyermeket nevelt fel, 28 unokája és ez évig 25 déd­unokája született. A család értékrendje, szerető közössége, szervezettsége és munkamegosztása biztonságot jelentett mindnyájunk számára. Édesanyám a teljes háztartást vitte, az ötödik gyermek születése után egyedül, segítség nélkül. Édesapám hivatali, egyházi és tudományos munkát végzett, egyetlen fizetésből tartotta fenn a tíztagú családot. Minden gyermeknek megvolt a feladata a háztartásban, a bérelt kert gondozásában. Már iskolás korunkban, pénzkeresési lehetőségeket kihasználva (magántanítvány, tejhordás) pótoltuk a szerény vágyaink teljesüléséhez hiányzó anyagi fedezetet.

– Ha jól tudom, édesanyja konyhája igazi fórum volt – legalábbis a Securitate ügynökeinek beszámolói alapján. Boldog gyermekkora volt?

– Így van, a konyha, édesanyám birodalma, nemcsak a főzésnek, a családi életnek volt a központi színhelye, hanem édesanyám által valóságos politikai-kulturális fórum volt, a Securitate kedvenc lehallgatási helye. Egy kép a sok közül: az előszobában törökülésben az üstfoltozó Gábor cigány fogyasztja a levest, az asztal mellett a vistai gyöngyfűző, Buba Kati, vagy a csodálatosan kézimunkázó bogártelki Posta Kisó meséli a legújabb kalotaszegi történeteket. Rokon, barát mindig szívesen látott vendég volt a családunkban. A nehéz idők ellenére is élénk társadalmi élet velejárójaként, mintegy összekapaszkodva, rendszeresen megfordultak nálunk az egyházi és világi értelmiség neves szereplői. Gyermekként, a vendégek köszöntése után idejében lefektetve, a szomszédos hálószobából hallgattuk elbűvölten a beszűrődő Erzsébet- és István-napot köszöntő barátok vidám szövegeit, sokszor nótázását. A hallottakból, látottakból, a sokféle tapasztalatból és érzelemből álltak össze bennünk, gyermekekben, kisebb és nagyobb közösségeinknek elfogultságtól sem mentes történetei. Különben (több nemzedékre visszamenően) édesanyám is református lelkészi és tanítói család gyermeke volt, de nem a tömbmagyar Székelyföld szülöttje, hanem a süllyedő, szórványosodó Mezőségé. Az ő elbeszélései nyomán életre keltek a már halott nagyszülők, dédszülők és szeretett szülőfalujának, Szépkenyerűszentmártonnak minden rendű és rangú lakói. Korán átérezhettük az itt élő magyarságnak a megmaradásért folytatott évszázados küzdelmét is. A magyar történelem kulcsalakjai is megidéződtek édesanyám konyhai „történelemóráin”. Együtt könnyeztük meg Rákóczi Ferencet, Mikes Kelement, az aradi tizenhármat, édesanyám barátnője 13 éves, félzsidó kisfiának vonatra tevését, elhurcolását. A sors fintora, hogy éppenséggel a titkosrendőrség lehallgatásainak köszönhetően sok, már régen feledésbe merült történet, részlet megőrződött. Felnőttünk, a sallangok lemaradtak, de a mély magyarságtudat, sorsvállalás és tenni akarás továbbélt családunkban. Szüleink példáját követve mindnyájan, alkatunknak és a történelmi helyzet adta lehetőségeinknek megfelelően, egymásban feltétel nélkül megbízva, próbáltunk helytállni a nehéz időkben is.

– Mikor költöztek a Magyar utca 1. szám alá? Milyen kapcsolatban álltak a Berde családdal? Igaz, hogy édesapja állt modellt Berde Amál festőművész Kőrösi Csoma Sándor portréjához?

– A régi kolozsváriak még tudják, mit jelent a Magyar utca 1. szám (ma 21 Decembrie 1989, 37.). Ebben a hatalmas, egyházi tulajdonban levő épületegyüttesben főként papcsaládok és egyházi hivatalnokok éltek és élnek ma is, de 1940-ig itt működött az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) főtitkári hivatala. A ház neves lakói közül megemlíthetem Pákey Lajost, Kolozsvár főépítészét, Kovács István régészt, Kelemen Lajos történettudóst, Kristóf György irodalomtörténészt, Seprődi János zenetörténészt, folklórkutatót, Dóczy Ferenc egyházi tanácsost, feleségét, Berde Amália festőművészt és még sorolhatnám. Ezen elődök után és ezen kortársak közé sorolódott be 1944-ben a Tőkés család. Családjainkat nemcsak a lakások közelsége kapcsolta össze, hanem az értékrendünk, életmódunk, eszményeink, történelmi tapasztalataink és féltő nemzetszeretetünk – az erdélyi sorsközösség. Bethlen Gábor művelődéspolitikája, amely 1629-ben nemesítő levelével az összes erdélyi, helvét hitvallású lelkész mindkét nembéli utódját nemessé tette, sok családnak esélyt adott a felemelkedésre, elindította egy új értelmiség megjelenését. Közéjük tartozott az enyedi kollégium szellemében felnövő, majd Kolozsváron kiteljesedő laborfalvi Berde család és az ónodi Weress család is. A két család leszármazottjai között van a különleges tehetséggel megáldott testvérpár, a Helikon-alapító, író, költő Berde Mária és a festőművész, Dóczyné Berde Amália. Berde Amália példa és ajándék volt mindazok számára, akik ismerték őt és általa Berde Máriát is. Mindig példát mutatott, nem zászlólengető, hangos magyarsággal, hanem a mélyen gyökerező, a történelem folyamán sokszor megpróbált, de így is a közösségért élő és alázatosan szolgáló nemzeti öntudattal. 32 évig, 1976-ban bekövetkezett haláláig, a közelében éltem. Ez az áldott közelség észrevétlenül beépült nemcsak az én, hanem testvéreim, a ház gyermekei, fiataljai személyiségébe, látásmódjába. Ajtaja mindenki előtt nyitva állt, a gyermekek játszhattak a festékekkel, ecsetekkel, rajzolhattak, s ha kérésére modellt álltak, beszélgethettek vele, hallgathatták színes és érdekes történeteit, például a számomra is felejthetetlen enyedi árvízről, amikor a városban fellépő cirkusz egzotikus állatai kiszabadultak és ellepték az utcákat. Édesapám, ahogyan utal rá, Kőrösi Csoma Sándorként tűnik fel valamelyik festményén, amelynek portrévázlatát én őrzöm. Amál néni halála után férjemmel, Gergely István szobrászművésszel és első, akkor született gyermekünkkel, Balázzsal költöztünk az ő örökébe. Ez a váltás egyrészt öröm volt számomra a Berde családhoz fűződő erős kapcsolat és a meghatározó környezet, a sok emlék miatt, de kötelező és intő is annak a szellemi hagyatéknak folytatására, amelyből három évtizeden át meríthettem. Amál néni méltóságteljes megjelenése összhangban állt a nagyenyedi kollégiumból hozott szellemiségével, neveltetésével. Életének ebben a szakaszában mindig sötét színű, hosszú ruhákat hordott. Valószínű, hogy így is gyászolta a nagyobbik, az I. világháborúban hősi halált halt fiát. Ehhez képzeljük hozzá hófehér haját, amelyet minden reggel hajsütővassal elrendezett. A sok tárgyi emlék, ami az ő örökéből ma is körülvesz, mindennap emlékeztet reá. Az a fotel, amelyikben most ön ül, az Amál nénié volt, élete utolsó éveiben szinte benne élt. A falon, festményei mellett iskolás rajzai és népművészeti gyűjtéseiből származó tárgyai is őt idézik. Édesanyám csodálatosan szavalt. Nehéz, küzdelmes életének kísérői és támaszai voltak többek között Berde Mária versei is. A számára legkedvesebbek, a Kezek és a Kereszt előtt címűek, gyermekkoromtól a mai napig megrázó versélményeim maradtak. Berde Mária hagyatékát sértetlenül őrzi a református egyház levéltára, következésképpen az övé az egyik a helikoni életművek közül, amelyik hiánytalanul kutatható. 2017-ben Szebeni Zsuzsa kurátorságával rendeztünk kiállítást Tehetségük az „isteni kegyelem ajándéka” címmel az Erdélyi Református Múzeumban. A kiállítás rálátást biztosított a művek mellett az életutakra is. Mindketten – Amál és Mária – a Házsongárdi temetőben, egymás mellett nyugosznak. Isten különös kegyelmének érzem, hogy Berde Amált ismerhettem és a közelében nőhettem fel. Számomra az utolsó erdélyi nagyasszony volt.

– Iskolakezdése a kommunista diktatúra kiépülésének idejére esett, amikor a rendszer hívei minden társadalmi réteget és mozgást alapvetően átideologizáltak, az egyházi iskolák államosítása is megtörtént, vagyis – feltételezem – nagyon más szemléletű és alapvetésű iskolába kellett járnia, mint amilyenbe járhatott volna akárcsak néhány évvel korábban.

– Az iskolám, a 3-as számú középiskola, ma Apáczai Csere János Líceum, a két háború között adakozásból, a magyar nyelvű oktatást megőrizni hivatott Református Leánygimnáziumból alakult át, a kor kötelezően új szellemének megfelelően. Világnézetileg teljesen mást nyújtott (vagy kellett volna nyújtania), mint amit családjainkból magunkkal hoztunk. Csodálattal és hálával emlékezem iskolánk tanítóira, tanáraira, akiknek személyisége, embersége és élettapasztalata áthidalta az ideológiai szakadékot. A már elemi osztályban belénk sulykolt „Az Ana Pauker brigádjában dolgozom, / Pirkadattól késő estig csákányt forgatok. / Amit teszünk, kedvvel tesszük, tudjuk, hogy miért, / Országunk javát szolgáljuk, és mindenkiét” verssorok mondanivalója egybecseng ugyan a ballagási kártyámon idézett Létay Lajos sorainak üzenetével („A fény van velünk, kelő napok fénye, / bátran megyünk új, s új harcra tovább, / hogy harcaink védelmében a béke / az égig lobbanthassa zászlaját”), ám harci kedvet nem ébresztett bennünk, sem rendíthetetlen elköteleződést. A pionírrá avatást örömmel fogadtuk ugyan, de csak mint közösségi szervezetben való részvételt. A belvárosi református iskolából sarjadzott oktatási intézményünk tanulói közül soknak az édesapja elpusztult a háborúban vagy orosz fogságba esett, nem ritkán börtönben sínylődött. A papgyerekeknek sem volt fényes az ideológiai besorolása. Volt tanárnő, aki vasárnap a templomkapuknál listázott, ennek ellenére tanáraink többsége valahogyan távol tartotta iskolánktól az osztályharcos szellemet, óvtak bennünket, megtalálták a kiskapukat. Jártunk vallásórára, konfirmáltunk, nyíltan, bujkálás nélkül, és csendes beletörődéssel reszeltük a vasat műhelyórákon, készültünk a tudományos szocializmus és a politikai gazdaságtan órákra. Felejthetetlenek maradtak számomra Boér Lászlóné matematika, Dévay Ilona magyar, Horváth Lászlóné (Picike) francia, Lőrincz Ildikó fizika–kémia, Hobán Ilona (Hobánica) román, Penciu Zsuzsa földrajz, Bíró Tiborné történelem tanárnők és még sokan mások. Boér tanárnő, aki öt éven keresztül volt osztályfőnököm, összezavarodott, lázadó kamaszkoromban biztonságot, kiegyensúlyozottságot adott. Úgy tanította a matematikát, hogy szívesen voltunk reál szakosok. A hajdani leányiskola első koedukált osztályában nagy szükség volt nemcsak a kiváló felkészültségű tanárra, hanem az érzékeny, szerető négygyermekes édesanyára is, aki tapasztalt, tapintatos és művelt nevelőként át tudott segíteni minket a sokszor zűrzavaros kamaszkoron.

– Fizika–kémia szakon végzett 1965-ben a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Több generációra visszamenő lelkészcsalád tagjaként első pillantásra talán meglepő e választás. Miért döntött a természettudományos tanári pálya mellett?

– Visszatekintve úgy érzem, inkább humán beállítottságú vagyok, de szeretett tanáraim iránti érzelmeim és a minden tantárgyra kiterjedő „jótanulóságom”, amit csak nehezen tudtam kinőni, reál szakra irányítottak. Tanítói elhivatottságom valószínűleg a több nemzedéken át ismétlődő tanítónő és lelkész felmenőim átörökítése. Döntésemben az is szerepet játszott, hogy a fizika–kémia szakpárral nagyobb esélyem volt Erdélyben maradni az általános gyakorlattal szemben, amely szerint a végzősöknek felajánlott állások tudatosan román vidékekre történő kihelyezéssel jártak. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem, ahol 1960 és 1965 között tanultam, az éppen felszámolt Bolyai Egyetem hagyományaiból még őrzött valami keveset, de a körülbelül 150 főt számláló kémia karon megbúvó magyar tagozat, vegyes nemzetiségű csoportokba szervezve, beleolvadt az amúgy is részben román nyelven tartott előadások és a román nyelven végzett laboratóriumi gyakorlatok többségi szellemébe. Ráadásul a magyar nyelven hallgatott tantárgyakból is románul kellett államvizsgáznunk. Ennyit az egyetem kétnyelvűségéről. Néhány magyar nyelven tanító tanárról jó emlékeket őrzök: Kovács Zoltán, Néda Árpád, Bódi Sándor, Szotyori László, Mánok Ferenc, Vodnár János.

– Az életrajzában az olvasható, hogy a diplomaszerzéstől nyugdíjazásáig javarészt helyettesítő tanárként alkalmazták Kolozsvár iskoláiban. Mely intézményekben tanított? Mi volt az oka a gyakori intézményváltásoknak?

– Egy felfelé ívelő, csendes építkezés helyett egy felszabdalt, bizonytalan, széttört pályán mozoghattam. Utaltam már rá, hogy édesapám felelős, megalkuvás nélküli egyházi méltósága miatt családom korán a Securitate célkeresztjébe került. Állandó megfigyelés alatt álltam én is. Lelkes tanári munkám és a családom politikai megbélyegzettsége miatt nem hagytak megmelegedni egyetlen iskolában sem. A rendszernek nem állt érdekében, hogy egy választható iskolában meggyökerezhessem. 36, azaz harminchat, főleg helyettes tanári munkahelyem ennek a tükre. Iskoláim között voltak magyar és román tannyelvű általános iskolák, szakiskolák, líceumok, nappali és esti tagozatok, falun és városon, nappali oktatás és esti – hosszan sorolhatnám a már halványuló emlékezetű munkahelyeimet. Még a vakok líceumában is tanítottam fizikát. Mindezek ellenére, bármilyen helyzetben, bármilyen tanintézetben a tanítás adta öröm és átadni vágyás feledtette velem tanári pályám minden nyomorúságát, és bár soha meg nem szűnő kudarcként éltem meg „pártunk és kormányunk” irányomba tanúsított gondoskodását, nagy tanulsággal és élettapasztalattal is gazdagodtam.

– Melyek voltak a tanári-nevelői alapelvei, pedagógusi ars poétikái?

– Bár a Házsongárddal kapcsolják össze a nevem, az életem elsősorban nem erről szól. Tanárként a leghálásabb és legrászorulóbb közösségeknek, a gyermekeknek és az ifjaknak való átadás-továbbadás öröme motivált: eltalálni a befogadás hullámhosszát és fenntartani azt. A tantárgy szinte csak ürügy volt a kétoldalú, oda-vissza kapcsolódáshoz, amely alapja minden további eredménynek, sikernek. Csak így lehet mindkét fél számára nyereség az oktatás és a nevelés. A kérdezett „alapelvekre és az ars poétikára” is választ adok, ha két meghatározó iskolámat kiemelem a 36 közül, azokat, amelyekben viszonylag „hosszan”, három-három évig, fiatal koromban és magyarul taníthattam. Első munkahelyemmel, a szilágypaniti általános iskolával kezdem. Az egyetem elvégzése után, látva évfolyamtársaimat, akik sokszor szüleikkel együtt tolongtak a választható jobb helyek elnyeréséért, lehetőleg erdélyi és nem falusi munkahelyekben reménykedve, mondhatni gőgből és dacból választottam a szűk kínálatból a kis magyar falut, amelyet még a térképen sem találtam meg. Szilágypanit, a sárba fulladt, magára hagyott falu mégis meghatározó volt személyiségem és életem további alakulásában. A tanítói lakásból alakított négy tantermes iskolában én voltam az első, képesítéssel rendelkező tanár. Három évet felölelő (1965–1968) ott-tartózkodásom kitisztította világlátásomat, a kolozsvári értelmiségi burokból kikerültem a valóságba. A gyönyörű, szinte a középkorból ottfelejtődött falu élte a maga bensőséges, alázatos, munkás életét. Nem kellett visszatanítani a népdalokat, babonák, mesék, szokások, csupa piros szilágysági népviselet az iskolában. A nyakig érő sár és a közlekedési eszközök teljes hiánya ellenére is úgy éreztem magam, mint Kolumbusz, amikor felfedezte Amerikát. A lehető legkisebb tanári fizetés, tanítás, bábszínház, színdarabok, vetítések, felolvasások, a rengeteg gyaloglás réteken, erdőkön, úttalan utakon, fázás, hónapokig csak gumicsizma, hazajárás legfentebb egyszer egy évharmadban, de a munkával és odaadással elnyert emberi kapcsolatok felbecsülhetetlen értékűek, a mai napig élők és éltetők. 1967-ben nagy meggyőzőerővel és minden tantárgyból előkészítve őket, elsőként indítottam három kisleányt a továbbtanulás útjára. Elkísértem őket Nagyenyedre, és a vizsgák végéig mellettük maradtam. Sikeres felvételijük a nagyenyedi tanítóképzőbe megtörte a falu talán évszázados gátlását és bezárkózását. Mai napig tanári tevékenységem legnagyobb sikerének érzem, hogy én „termeltem ki” a falu első három értelmiségijét. A legszebb gyümölcs mégis, sokkal később, egy európai szintű iskolaközpont felépítése volt, amelynek anyagi fedezetét évekig tartó népszerűsítéssel, pályázással szereztem meg, Szilágyi Zoltán tiszteletes úr pedig kivitelezte. Az építés jelszava – „istálló vagy iskola” – jelentette azt is, hogy az ezredfordulón végre felszámolhattuk a félszáz egészséges, szép gyermek óvodájaként működő, kétszer 20 négyzetméter alapterületű istállót, amely eredetileg vályogból, két bika számára készült. Ma már a hajdani nagybirtok alázatos cselédfalujára nem lehet ráismerni. Öröm látni az új épületben a sok óvodást, iskolást, a szétrajzó, de hazatelepülő, ízléses házakat építő ifjúságot, és azt, amiben azóta is egyedülálló ez a faluközösség: nagyobb a születések száma, mint az elhalálozásoké. Mindezt életem példájaként mutatnám be a fanyalgások, menekülések cáfolataként, a falutól sajnos általánosan ódzkodó, pályakezdő értelmiségnek. A másik „tartósabb” munkahelyemről is ejtek pár szót. 1971-ben boldogan léptem át hajdani iskolám (a 3-as számú, ma Apáczai nevét viselő líceum) küszöbét, tele reménységgel és otthonosan a sok jól ismert tanár közösségében. Az osztályfőnökség még abban az ideologizált oktatásban is rengeteg lehetőséget rejtett az egészséges szellemben való neveléshez: kirándulások, iskolai kultúrműsorok, széki testvériskola, kiállítások, színházlátogatások, szervezett népdaltanulás és még sorolhatnám. E líceumból vittem először házsongárdi sétára, majd temetőgondozásra a diákjaimat. Ebből nőtt ki a későbbi, szervezett ifjúsági kegyeleti munka, amely az általam 1999-ben létrehozott Házsongárd Alapítványban csúcsosodott ki. Megtapasztalhattam, mit jelent a tanári munkában a kevésnek tűnő, de számomra mégis nagyon sok, a három évig tartó folytonosság.

– Igen, Kolozsvár újabb kori emlékezetéhez hozzátartoznak Gergely Erzsébet tanárnő Házsongárdban fáradhatatlanul tevékenykedő osztályai. Osztályfőnöki időszakának gyümölcse tehát a diák kegyeleti munka?

– Fizika–kémia szakos tanárnőként nem a temető volt a foglalkozásom tárgya, de osztályfőnökként mindig megpróbáltam a valós történelmi múltra is tanítani a gyermekeket. Gaal György akkoriban megjelent Házsongárdi panteon című írása térképpel és személyek életrajzával ellátva, kitűnő kiindulópont volt ahhoz, hogy osztályokat vihessünk ki a Házsongárdba, megmutathassuk nekik a temető romlásban is csodálatos építményeit, az ott nyugvó nagy elődök többnyire bozótban rejtőző emlékhelyeit. A gyerekek lelkesek voltak. Végre nem a jó tanuló, rossz tanuló kettősség érvényesült. Én is belelkesültem, vittem a párhuzamos osztályt, az iskolát, majd évek során más iskolákat. Az volt a cél, hogy ne csak halottak napján, hanem az év más szakában is jelen legyenek. Érezzenek felelősséget a temetőért, családtagjaik vagy nagyobb családunk, a nemzet kiemelkedő személyiségei iránt. Az első választott, gondozásukba vett sírkert a fiatalon elhunyt főnemesé, Kendeffy Ádámé volt. A ’48-as forradalmat előkészítő reformnemzedék e kiváló alakja olyan példaképnek bizonyult, aki ma is képes mozgósítani a gyermekek érzelemvilágát. Mintha maga Kárpáthy Zoltán elevenedett volna meg előttük! Híres lovas, vívó, kitűnő táncos volt, aki népszerűségét mégsem fizikai adottságainak, hanem szép emberi tulajdonságainak köszönhette. A több mint 100 m2-es sírkertben álló monumentális emlékmű négy síró oroszlánja ki sem látszott a gazból, csalánból, amikor a VII-es osztályom munkához látott. Később kapcsolatot kerestem egy Brüsszelben élő leszármazottal, Kendeffy Máriával. A gyermekek hozzá írt leveleiből idézek. A „Kedves Mária grófnőné”, „Tisztelt Mária grófnéni!” megszólítások után néhány mondat: „Először a kerítésről szedtem le a rozsdát, ami igen nehéz és unalmas, de amikor azzal végeztem, ráültem az egyik oroszlánra, és kefével fésültem meg a sörényét. Gyönyörűek ezek a síró oroszlánok!”. Egy másik részlet így szólt: „A fényképen az a gyermek vagyok, amelyik lapáttal a kezében a gyökér-gyűjteményt mutatja. Azokat a gyökereket egytől egyig én ástam ki az emlékmű mellől. Én, a gyökérszedő király, elköszönök, üdvözlöm a gróf nénit addig is, míg szemtől szembe találkozhatunk.” Ezek a látszólag csupán kedves gyermeki sorok már jelzik a lelkek mélyében beinduló folyamatokat, a gyöngédség, a szépség, a humor csillogását. A gyermekekben feszülő erőt jó irányba terelni, hogy az ne romboljon, hanem építsen, ne sírt gyalázzon, hanem sírt gondozzon, mindez olyan feladat, ami túlmutat a Házsongárdon. Hazaszeretet, felebaráti szeretet, a munka dicsérete, hivatástudat – nem szólamok, ha egy-egy élet példája hitelesíti őket. A temetőt járva, régi feliratokat olvasva a gyermekek más, a szokásostól eltérő történelem-, magyar-, filozófia- és vallásórákon vesznek részt. Ledőlt köveket emeltünk fel, írást tettünk olvashatóvá, ám lassan kiderült, hogy az osztályfőnökség adta keret ehhez túl kevés. Szükségessé vált a gondozói munkánknak a rendszeresebbé, szakmaibbá és szervezetté tétele mellett az anyagi háttér biztosítása is.

– A nyolcvanadik születésnapjára Beszél a kő címmel igényes emlékalbum jelent meg. A könyv szerzői közül többen értekeznek a házsongárdi diákmunkáról, annak hosszabb távú, személyiségformáló, lelki, érzékenyítő hatásairól és közösségkovácsoló erejéről. Úgy tűnik, a sírgondozás sok nemzedéket fűzött össze, közös és közösségi élményt adott, és nem utolsósorban olyan emlékké vált, amire jó visszagondolni. 1999 fontos változást hozott életében: ebben az évben ment nyugdíjba és hozta létre a Házsongárd Alapítványt. A pihenéssel töltendő csendesebb időszak helyett óriási lendülettel és következetes akarattal fogott hozzá annak az intézménynek kiépítéséhez, amely mára kriptákat, síremlékeket újít fel és sok százat gondoz. Mesélne a kezdetekről és a legfontosabb eredményekről?

– Talán nemcsak Erdélynek, hanem Európának is legrégebbi, ma is működő sírkertje a közel félezer éves Házsongárdi temető. Neve fogalom, Kolozsváron túl is mindenütt, ahol magyarok élnek. Egy város, egy országrész többszázados művelődés- és művészettörténetének tükre, Erdély kiemelkedő személyiségeinek panteonja. Itt nyugszik a zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert, a tudós-pedagógus Apáczai Csere János, a nyomdász-betűmetsző művész Tótfalusi Kis Miklós, az orvos-nyelvész Gyarmathi Sámuel, az észak-amerikai utazó Bölöni Farkas Sándor, a magyar regény atyjának tekintett báró Jósika Miklós, a politikus, múzeumalapító gróf Mikó Imre, az utolsó erdélyi polihisztorként emlegetett Brassai Sámuel, majd az első világháborút követően a kisebbségi helyzetbe jutott magyarság nagy halottjai közül Erdély kormánybiztosa gróf Bethlen Béla, az író, politikus gróf Bánffy Miklós, az építész, író Kós Károly, a költő Reményik Sándor, Dsida Jenő és Szilágyi Domokos, a szín­igazgató Janovics Jenő és még sokan mások. A Házsongárdi temetőben találjuk a Bánffy, Bethlen, Béldi, Esterházy, Jósika, Kendeffy, Mikes, Mikó, Rhédey, Teleki, Wass és Wesselényi erdélyi arisztokrata családok sok kiváló képviselőjének sírját is. A műemléktörvény nem védi kellőképpen a házsongárdi sírokat, a sírhelyek megváltása egyre nehezebb. Egy kripta, egy monumentális síremlék rendbetétele jóval meghaladja bármely Erdélyben élő család anyagi lehetőségét. Az államosított sírkertben büntetlenül leverhetők, összetörhetők voltak a régi kövek, átírhatók a nevek, lebonthatók a kerítések, beköltözhetők, átalakíthatók a műemlék kripták. Amit a szándékos rombolás elkerült, azt pusztulásra ítélte a gondatlanság, a közöny. Ezen a helyzeten akartunk változtatni, amikor 1999-ben létrehoztuk a Házsongárd Alapítványt. Az alapítvány célkitűzése: magánszemélyek adományait, alapítványok támogatását felhasználva évente néhány síremlék helyreállítása, mások folyamatos gondozása. E munkához elnyertük az erdélyi történelmi magyar egyházak, művelődési intézmények és a magyar állam támogatását, valamint a nagy múltú kolozsvári magyar tannyelvű iskolák segítségét. Mindnyájan képviseltetik magukat a kuratóriumban, az iskolák diákcsoportjai sírgondozást vállalnak. Az alapítvány működési keretét 12 évig, belső alapítványi jelleggel, az Erdélyi Református Egyházkerület biztosította. Legnagyobb sikerünk az volt, hogy 2011-ben, Kelemen Hunor szakminisztersége alatt és az ő hathatós segítségével mintegy 400 sírépítmény, emlékhely műemléki védelmet kapott. Szervezetünk csak 2013-ban vált önálló jogi személyiséggel rendelkező, bejegyzett alapítvánnyá. Új besorolásunk kitágította lehetőségeinket: bátran pályázhattunk a magunk nevében is, lerázhattuk a sok bürokráciával járó közvetett segítségeket, nem kellett kapcsolatszerzéssel foglalkoznunk, a res­ta­urált kövek helyettünk is beszéltek, hitelesítették értékmentő munkánkat. Csodás történések, váratlan találkozások éreztették velünk, hogy a holt lelkek is beálltak támogatóink sorába. 2022-ben újabb 400 síremlék műemlékké nyilváníttatásával próbálkoztunk. Az eredmény még várat magára, reménykedünk, de nagyon nagy mértékű az akadályoztatás.

– 1790 őszén a Főkormányszék Szebenből Kolozsvárra költözött. A befolyásos, politikai vezetésben is részt vevő főúri családok és nagypolgárok házakat, palotákat kezdtek építeni a város központjában, ezzel párhuzamosan díszes kriptákat a Házsongárdban. Mennyire változatosak – esztétikailag, stilárisan, építészetileg – ezek a főúri sírboltok, építmények?

– A Gubernium Kolozsvárra költözése óriási lendületet adott a város fejlődésének. A pompás palotát építő Bánffy György kormányzó példáját követve a főúri családok, főtisztviselők és nagypolgárok versengve építtették fényes házaikat, palotáikat a város szívében. Közben a Házsongárdi temetőben kerteket vásároltak, amelyeket a 19. század második felétől kezdve temetkezési helyként használtak. Az 1585-ben megnyitott házsongárdi köztemetőt az előző két évszázad kezdetleges reneszánsza és barokkja után késő barokk, klasszicista és empire stílusjegyek uralták, majd az 1840-es évektől kezdve a neogótika árasztotta el. Nem kizárt, hogy a főtéri templom akkoriban épülő neogótikus tornya is hatással volt a stílus elterjedésére. Az 1870-es évektől a neogótika más stíluselemekkel keveredve az eklekticizmusba hajlott át. A Kertek legszebb sírboltjai közül a hídvégi Mikóké neogótikus, az iktári Bethleneké neoromán, a bethleni Bethleneké klasszicizáló stílusú, a többi kevert. Számomra feltűnő és megható is, hogy a sírépítmények stílusa, mérete, egyedisége mennyire tükrözi a kiváltságos erdélyi családok anyagi lehetősége mellett az egyéniségét, ízlését és szépérzékét. Nincs két hasonló kripta a temetőben! Bár a hajdan füves-bokros magán­kertekből álló, nagyobb távolságokra egy-egy impozáns sírral, kriptával, a főút felé míves, magas vasrácsos kerítéssel és kétszárnyas kapuval ékeskedő temetőrész ma is a Kertek nevet viseli, az államosítás után betonrengeteggé változott. A szigetekként megmaradt, pusztulásra ítélt történelmi és művészettörténeti szempontból értékes kripták, sírépítmények egyre fogyó számban és romló állapotban maradtak reánk.

– Az immáron nagyszámú, műemléki védettséggel rendelkező nyughely közül bemutatna két-három olyat, amelyek restaurálása rendkívül összetett folyamat volt, és művészettörténeti-műemlékvédelmi szempontból is kiemelkedő?

– A kőfallal bekerített, neoromán stílusú monumentális sírépítménynek, az Ybl Miklós által tervezett iktári Bethlen kriptának 12 évig tartó helyreállítása értékmentő munkánk első befejezett és talán legnagyobb megvalósítása. A fejedelmi család utolsó tagjai, Bethlen Domokos és húga, id. Bánffy Miklósné Bethlen Kata számára készült a koronás hattyús címerrel ékesített mauzóleum. A faragott kőelemek, a gazdag belső falfestés, szentély és oltár, míves vasrácsos ajtó egyedülálló szépségűvé teszik a kriptát. Benne méltó nyughelyre talált a leghíresebb családtag, a politikus, író és művész Bánffy Miklós is. A kripta tágas kertje kiváló helyszínnek bizonyult a temetőben kallódó, hant nélkül maradt, pusztulásra ítélt, muzeális értékű sírkövek, tumbák megőrzésére. Az 540 négyzetméter területű kertet és a kriptát gróf Bánffy Miklós adományozta az Erdélyi Református Egyházkerületnek, de az államosítás után csak a bérleti jog érvényesülhetett. 170 fölött van a már restaurált, legkülönbözőbb méretű és stílusú sírkövek száma. Minden kő újjávarázsolása izgalmas, sokszor csodálatos történet, és megannyi külön öröm számunkra. Mégis kiemelném a magyar regényírás atyja, Jósika Miklós síremlékének teljes restaurálását. Aztán a nemzetközi hírű, tragikus sorsú nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós talapzatra emelt, vasráccsal bekerített, gyönyörű szövegű koporsókövének felújítását, vagy a nemzeti nőnevelés úttörőjének, De Gerando Antonina méltó emlékhelyének kialakítását. A magyar kormány nemzetpolitikájának köszönhetően felvállalhattuk a nagyobb léptékű helyreállításokat is. Így kerültek sorra a legfontosabb és legveszélyeztetettebb sírboltok, amelyek közül egyeseket teljesen (iktári Bethlen, bethleni Bethlen, Berde, Biasini), másokat csak részben (Jósika, Béldi) sikerült restaurálnunk. A kripták a legidőtállóbbak, a legdíszesebbek, erdélyi történelmünk sok nagyságának igaz megőrzői. Ezért igyekeztünk, a kedvező körülményeket kihasználva, a legköltségesebb felújításokba is belevágni, a lehető legtöbb kripta romlását megállítani. A helyreállított bethleni Bethlen kriptát ünnepélyes keretek között 2022-ben adtuk át a nagyközönségnek, visszahozva a köztudatba az utolsó temetettnek, a román hatóságok által meghurcolt és bebörtönzött főispánnak, Észak-Erdély volt kormánybiztosának, a méltatlanul elfeledett politikusnak, gróf Bethlen Bélának (1886‒1979) az emlékezetét. A 2023. évi Kolozsvári Magyar Napokra tervezzük a leghatalmasabbnak, a temető koronájának, a gyönyörűen helyreállított Mikó–Rhédey-kriptának az ünnepélyes átadását, megemlékezve az ott nyugvó híres családtagokról, kiemelten gróf Mikó Imréről és feleségéről, gróf Rhédey Máriáról. (A helyreállított kriptát augusztus 18-án ünnepélyes keretek között átadták – szerk. megj.)

– Irodalmárként engem is foglalkoztatnak az időnként még a föld alól is előbukkanó sírszövegek. Elsüllyedt, archaikus nyelv, régi kifejezések, sajátos szerkezetek, elfelejtett szavak kerülnek felszínre. Említene néhány különös szövegemléket?

– A Házsongárd nagyon gazdag feliratos síremlékekben. Érdemes újraérteni a halványuló, kikopott betűk összeolvasásával előálló szavakat, fordulatokat, a különböző nyelvállapot-mintákat, átérezni a búcsúztatás, az áhítat, a feltámadásba vetett bizodalom magával ragadó, tömör, időnként metaforikus kifejezéseit. „Szólalj meg metszett köved által” – olvastuk, és beszélni kezdtek a kövek. Tudós tanárok, papok, orvosok, iparosok üzentek címereikkel, mesterjelvényeikkel, felirataikkal, ki-ki a maga nyelvén. Latin disztichonok, magyar alexandrinusok vagy egyszerű, sokszor ügyetlen mondatok, verssorok közvetítettek mély filozófiai gondolatokat, hitet, a túlvilág bizonyosságát, a haza szolgálatát, szép-szomorú élettörténeteket, az erényes élet dicséretét, mosolyogtató fűzfapoézist. Hajós Jánosné 1784-es tumbáján ez áll: „…itt lelki völeginyit várja / hogy mennybe magához felvigye s bezárja / hol többé ne járja változások árja. / Állj meg hát valaki mellettem elé mégy / halandó voltodról illö hogy példát végy…” Huszonhat évvel később Sipos Sámuelt hívta magához a Teremtő: „Világi élete hatvanhét esztendő / Mikor Jézussához vala ő menendő / Lelkének testétől akkor lőn válása / Befogadá lelkét az ditsöült ég vára”. A hátramaradt család fájdalmát érzékelteti Gyulai István 1834-ben felállított tumbájának szövegrészlete: „Három élő gyermek kesereg utána / Sámuel, Dániel és a bús Susana / Kik özvegy annyokkal nyögnek érzékenyen”. Az édesanyáknak, feleségeknek kijáró tisztelet ihlette ezt az 1794-ből való sírverset: „Pataki Sára volt Intze Mihály párja / Asszonyi nem minden virtusinak tárja / Okos munkás anya leghívebb feleség / Legtisztább bíborban öltözött kegyesség /… A ki felyül múlta kárbunkulus árát”. Az anyák, feleségek dicsérete természetes módon egészíti ki a férfiak érdemeit méltató sorokat. Lészay Júliának, Ujfalvi Sándor emlékíró feleségének sírverse gyönyörű példa erre: „Most tűnt le a magyar égről ősjellegű nőinek egyik fényes csillaga. E látogatott nemzet / női világa, / ha nyomdokait követi, / a férfi tett­erős lesz, / a haza felvirágzik.” És végül egy időmértékes példa a lélek és a tettek maradandóságáról Méhes Sámuel természetrajz tanár kövén: „Oszlopa romlando / mint minden emberi / kézmü. / Ám de örökre meg áll / oszlopa tetteiben / ’s míg az sirja fölött / némán bizonyitja halállát / addig ezek fennen / hirdetik hogy neve / él.”

– 2010-ben ekként nyilatkozott az Építészfórumnak a mozgalmas házsongárdi viszonyokról és a kleptomániás temetőlátogatókról: „Szinte hetente tűnnek el sírkövek vagy síremlékekhez tartozó szobrok, kovácsoltvas kiegészítők. A folyamatos munkálatok miatt csaknem mindig vannak embereink a temetőben, így felügyelik is azt, hiszen nem csupán a viráglopás mindennapos, de fémszobraink, értékes köveink is állandó veszélyben vannak”. Az elmúlt bő évtizedben változott valamilyen módon a helyzet akár a rongálás, akár a temetődiplomácia tekintetében?

– Természetesen előfordult jó néhány szélsőséges eset. Ha átböngésszük 1990-től a korabeli sajtóhíreket, rendszeresen beszámolnak vandalizmusról, sírrablásról. Volt, hogy ismeretlen tettesek elégették a Szabédi László sírján és a Dsida Jenő kriptáján elhelyezett koszorúkat. Gróf Kuun Géza orientalista tudós monumentális klasszicizáló sírját három ízben is meglopták: előbb feleségének bronz portréját feszítették le, majd a sír szélére rögzített bronz leányalakot vágták le, végül 2009 novemberében a gróf domborműves portréját is ellopták. Az eltűnt szobrok, domborművek csoportjába tartozik Kovács György színművész bronz portréja, Téglás Gábor költő és pákéi Sándor Dénesné bronz mellszobrai. Incze Ferenc festőművész saját kezűleg megmintázott fejszobrát 2004 márciusában tulajdonították el. A képzőművészeti alkotások, bronz- vagy más fémkellékek minden temetőben különösen kitettek a többféle okból gyűjtögetők számára. A felsorolt rongálások a temető méretéhez és az évek sokaságához képest nem kiugróan nagyszámúak. A temető őrzése is sokat javult, a viráglopások megritkultak. A mi jogos panaszunk és fájdalmunk, az tulajdonképpen történelmi, minden következményével egyetemben. Egy közel fél évezredes, működő temetőről van szó, amelyben 1918-ig csak néhány román sírt találhattunk. Az impériumváltás megfordította a város lakóinak nemzetiségi arányát, s ezt a temető sírjai is egyre inkább tükrözik: fogyó magyarság, fogyó magyar síremlékek. Az, hogy egy átlag román lakosnak nincs történelmi ismerete, nem menti fel a román városvezetőket, műemlékes szakembereket, törvényhozókat a felelősség alól. Nem kell különös rosszindulat ahhoz, hogy a temetőtörvények meghozatalában meglássuk a szándékosságot, ne érezzük a kiszorítást. Egy hivatalosan is műemlék temetőben nincs egy műemlékes szakember, aki a végső döntést meghozza, nincs egyetlen magyarul beszélő személy, aki az egyre bonyolultabb törvények útvesztőjében a magyar sírbérlőket (köztük sok románul nem értő idős vagy gyakran külföldi leszármazottat) el tudná igazítani. Ráadásul a temetői adatok titkosítottak. A temetői igazgatósággal, már az egymásrautaltság miatt is, sokszor még barátinak tűnő, diplomatikus viszonyban voltunk és vagyunk. Egy-egy konkrét sír vagy engedélyeztetés kapcsán elkerülhetetlenek az érdekütközések. Nyílt szembefordulástól kezdve a kényszermegalkuvásig minden előfordult. Tudjuk, hogy nyomunkban járnak, térfigyelő kamerát helyeztek oda, ahol dolgozni szoktunk, volt, hogy reánk küldték a rendőrséget, de születésnapot is köszöntöttek. Rosszul viselik, hogy jobban ismerjük a temetőt, mint ők, hogy sikerült védetté nyilvánítanunk számukra teljesen idegen és érthetetlen szövegű síremlékeket, hogy diákjaink kegyeleti munkát végeznek, hogy turisták ezrei látogatják az „ő temetőjüket”. Ugyanakkor örömmel veszik, ha helyettük is takarítjuk a sírokat, ha figyelünk rájuk, kikérjük a véleményüket. Néha még adatokkal is szolgálnak. Féltik az állásukat, magasabb politikai igények kiszolgálói. A saját nagyjaik sírjait sem ismerik, nem gondozzák. Elsősorban kegyeleti kultúrájuk nem egyezik a miénkkel. De fel kell tennünk a kérdést a mi oldalunkon is: annyi év, évtized elteltével a kivándoroltjaink sírjai miért maradnak megváltatlanul, miért felejtődnek ki a hagyatékok tárgyalásánál, miért növi be őket a gaz, a bozót? Volt a múlt rendszerben igazságtalan sírelvétel, törvénytelen, visszafordíthatatlan felszámolás, de mi történt a változás, a „forradalom” után? A temető részéről, még ha kénytelenségből is, minden megváltott, hagyatékolt, végrendelet alapján juttatott sír megmarad, még gondozatlanul is. Most, amikor majdnem divat a Házsongárd siratása, ne olyanok sirassák, akik a felmenők nyughelyeit örökre elhagyták. Sokat lehet tenni ellenszélben is, mint ahogyan azt a mi 22 évünk bizonyítja. A siránkozók és a zászlólengetők inkább húzzanak ki egy-egy gyomot az elfelejtett sírokon, azzal is előbbre lennénk. Közös erővel, odafigyeléssel és szeretettel még van lehetőség menteni a menthetőt. Legyen vége a nagy szavaknak, ide tettek kellenek.

– A fia, Gergely Balázs régész által szervezett 13. Kolozsvári Magyar Napokon Dsida Jenő kriptájának felújítására gyűjtöttek. Láttam, hogy sok száz kék karszalagos adományozó felnőtt és gyermek mozgott az utcákon, hogy kifejezzék tiszteletüket Dsida Jenő emléke és a Házsongárd Alapítvány missziója előtt. Egy társadalom érettségének, civil elkötelezettségének jó példája, hogy egy tömegeket megmozgató városi fesztiválnak szerves része tud lenni a műemlékvédelem és az emlékezetápolás. Mikor kezdik a Dsida-kripta restaurálását? Milyen további tervei, célkitűzései vannak az Alapítványnak?

– A Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt rendszeresek a jótékonysági gyűjtések. A hagyományoknak megfelelően 2022-ben is adakoztak a résztvevők, ez alkalommal valóban Dsida Jenő költő kriptájának felújítására. A temetői emlékhelyek közül az övé az egyik leglátogatottabb. Mindig van rajta koszorú, friss virág. Nekünk, kései utódoknak feladatunk és kötelességünk – Dsida után szabadon – mindent megtennünk, amit megtehetünk, hogy a leromlott állapotban levő kriptát a sok kegyelettevő örömére felújítsuk. A sikeres kezdeményezés eredményeként 21 743 lej és 5 500 forint gyűlt össze. Sajnos, mint ahogyan az „véletlenül” lenni szokott, három építésiengedély-kérésünk közül ennek a kriptának az iratai akadtak el a bürokrácia útvesztőiben. Mivel a sírbolt a polgármesteri hivatal tulajdona, és mivel nincs számontartott bérlője, körültekintőbben kell eljárniuk – szabadkoztak a hivatalosságok. Négy fórumon hárítanak hónapok óta, miközben az engedélyeztetésre kiszabott határidő lejárt. Így elölről kellett kezdenünk a kérvényezést. Ez egy igazán jellemző, törvény szerinti „műemlékvédelem”, alaposan megfontolt hivatali eljárás, csak türelmesen ki kell várni a végét. Ki is fogjuk várni! A nagy kripták helyreállításával párhuzamosan, anyagi lehetőségeink függvényében, folyamatos a kisebb méretű, történelmi és művészettörténeti szempontból értékes sírkövek tisztítása, restaurálása is. Szerencsére a sokéves tapasztalat megtanított az előre tervezés fontosságára. Kikerülve a „van engedély, nincs pénz, és a van pénz, nincs engedély” buktatóit, alkalmazkodunk a lehetőségekhez. A felújítandó kripták hosszú sora vár a befejezésre vagy a mentőmunkálatok elkezdésére (Schütz-kripta, Béldi-kripta, Csávássy-kripta). A magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkársága jelenti a biztos alapot értékmentő munkánkhoz, de megvalósításainkat látva mindig kerül váratlanul adakozó cég vagy személy. Sok csodálatos, szinte megmagyarázhatatlan történés után úgy szoktam mondani, hogy ha a jószándék és a tisztakezűség kitart, akkor még a holt lelkek is segítségünkre sietnek.

– Egyik nagyapja sírján az „Elég néked az én kegyelmem” felirat olvasható; anyai nagymamája Petőfi kötetében pedig a: „Tanulj honszerelmet, tanulj lelkesedni!” bejegyzés. Úgy érzem, ez a két imperatívusz végigkíséri az életét. Kíváncsi volnék, az eljövendő évtizedek olvasóinak Ön milyen üzenetet hagyna meg?

– Ha kegyelemként beleágyazódtam a Kárpát-medencébe, az ezeréves magyar történelembe és kultúrába, lelkekből lelkedzett életemnek természetes velejárói a lelkesedés és a hon szeretete. Soha nem ostromoltam méltatlan kérésekkel az eget, az isteni kegyelem elég volt ahhoz, hogy vergődéseim, kétségeim, kudarcaim mélységéből az emberszeretet, az önmegvalósulás, és ráadásként a családi boldogság magaslataira felküzdjem magam. Gergely István szobrászművészben, három gyermekem édesapjában olyan társat nyertem, aki haláláig minden munkámban mellettem állt, és sokszor, a családi mindennapok rovására is, segítségemre volt. Összegezve: életem során példaképeim igazították és irányították lépteimet, fogalmazták meg helyettem is álmaimat, értékeimet, céljaimat, biztonságot adtak családban, emberi kapcsolatokban. Olvasmányaim sok-sok hőse legérzékenyebb gondolataimat tisztázta, igazolta vagy elvetette. A versek különösképpen nagy hatással voltak reám. Úgy érzem, hogy az igazi versek fogalmazzák meg legpontosabban és legszívhezszólóbban létünk értelmét. Az én létem értelme talán belefér egy József Attila-sorba: „mert énvelem a hűség van jelen”. De nem egy üres űrben tántorgó világban, hanem egy olyanban, amelyet megtöltünk hittel, reménnyel, szeretettel, előremutató emberi igyekezettel és értelmes munkával.