A kolozsvári osztóbírák intézménye

Az alábbi szövegnek 1985-ben kellett volna megjelennie – egy akkor frissen készült államvizsga-dolgozat összevont részleteként a kolozsvári diáklapban, az Echinoxban. A szerkesztők megszer­kesztették az anyagot, a nyomdából a kefe­levonat a korrektorhoz került, aki lelkiismeretesen ki is javította a hibákat, a levonaton található „de corectat” felszólítás szellemében; a lap megjelenése előtt azonban munkába állt a „hivatal”, amely az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy a 17–18. századi kolozsvári hely-, hivatal- és művelődéstörténettel foglalkozó írásnak nincs helye-keresnivalója a lapban. A kefelevonat – amely rövid ideig mementóként a szerző íróasztala fölött „díszelgett” – reméljük, a cenzúrázó lapszerkesztési modus „kórtörténeti adalékának” is tekinthető.

K. Kiss Gyöngy

Kolozsvár városának 1603 előtt nem volt örökösödési szabályzata. Az örökösödési eljárás az idők folyamán kiala­kult szokást követte, erre utal maga az 1603-as szabályzat is, amely megindokolja, hogy miért kellett a régi szokást írásba foglalni: „hogy az minemű rendtartást az marhaszál­lásban¹ és osztás dolgában régtől fogva követtenek, melyet sokan sokfele magyaráztanak ki-ki az ő értelme szerint, mü bizonyos rendbe szedve írásba hadgyuk”.² Az 1603-ban keletkezett írott örökösödési szabályzat alapján az örökösö­dési eljárást a város által választott osztóbírák (divisores) folytatták le, akik a szabályzat teljes ismeretében voltak kötelesek eljárni. Éppen emiatt, a kolozsváriak az osztóbírákra vonatkozó intézkedéseiket is az általános örökösödési szabályzatba foglalták. Ez az alapja az osztóbírói intézmény szervezetének és működésének is.

Az első nyolc osztóbírót a kolozsvári százférfiak tanácsa 1603. január 2-án választotta, azzal a meghagyással, hogy ezek a várostól „bizonyos instrukciót” kapjanak arra vonat­kozóan, miként járjanak el az örökösök közti osztályok esetén. Megtiltották ugyanakkor, hogy az osztozásban ezen­túl az osztóbírákon kívül valaki is eljárjon. Az először megválasztott osztóbírák közreműködésével elkészült az örökösödési szabályzat, ez foglalta magába azokat a „bizo­nyos indukciókat”. Ennek a III. címe foglalkozik az osztó­bírák szervezetével és azzal, hogyan járnak el osztály esetén.³

A szabályzat is meghagyta nyolcban az osztóbírák szá­mát. Ezeket a város közgyűlésén a százférfiak választották az év végén, amikor újraválasztásuk után a többi tisztségvi­selő is megbízást kapott, hogy az új esztendőben eljárjon a város megbízott dolgaiban. Az osztóbírói tisztség nem volt azonban évenként változó, mint a többi tisztség. Erre vonat­kozóan választásuk alkalmával már működésük kezdetén találunk intézkedést a százférfiak jegyzőkönyvében: 1606. január 14-én „Divisor uraim a várostól tisztességesen elbú­csúzván egész városul igen kedvesen veszik szolgálatokat és miérthogy ebben a tisztben az újítás nem jó, őkegyelmek közöl, akiket az Úristen itt fenn a város között megtartott helyén”,⁴ továbbra is megbíztak tisztük viselésével. Ezek szerint bár az osztóbírák évenként leköszöntek tisztükről, továbbra is őket választották meg, és új osztóbírót csak abban az esetben választottak, ha valaki a nyolc közül meghalt vagy más tisztségbe jutott. Ezért az osztóbírák választása nem is szerepel a jegyzőkönyvekben minden évben.

Az osztóbírák gyakori változását a város azért tartotta károsnak, mert e tevékenység osztatlan megbecsülést, a város „törvényeinek” alapos ismeretét és nagy gyakorlatot kívánt.

Ez utóbbi főleg a leltározott javak felbecsülése alkalmá­val volt elengedhetetlen. Ezért soraikba a különböző céhek­ből vagy az „árus emberek” rendjéből választottak tagokat, akik tisztában voltak a különféle javak értékével.

Alaposan szemügyre véve az osztóbírák többévi össze­tételét, megfigyelhetjük, hogy például már az első válasz­tástól kezdve találunk közöttük ötvöst, később pedig Dési Eötwes János évekig szerepel az osztálylevelekben, és látja el azokat szép, kehellyel ékesített, gyűrűs pecsétjével. Az osztálylevelekben szereplő nagyszámú arany-, ezüst-, ón­tárgy, ékszer, ruhadísz kétségtelenül nélkülözhetetlenné tet­te az ötvös jelenlétét az osztályok lebonyolításakor.

Egyik a nyolc osztóbíró közül a testület elöljárója, a praefectus.⁵ Eredetileg a szabályzat úgy intézkedett, hogy az osztóbírák az osztozó felek kérésére szálltak ki az örökhagyó lakhelyére az osztály végrehajtására.⁶ Egy későbbi, 1609. február 11-én kelt határozat ezt a szabályt módosítot­ta. Ezután az osztóbírák a tanács parancsára mentek el az osztályra, kivéve azt az esetet, amikor az osztozó felek – mind a két fél – a praefectushoz fordultak az osztóbírák kikül­detéséért.⁷ Az osztálylevelek tanúsága szerint azonban úgy tűnik, hogy az osztóbírákat legtöbbször az hívta, aki az osztály tárgyát képező javak birtokában volt: a megözve­gyült férj vagy feleség.

A tulajdonképpeni osztozás az elhalálozott személy ja­vainak legalább két osztóbíró által való megbecsülését, részekre osztását és azoknak az örökösökhöz való juttatását jelentette. Az osztóbíráknak kellett eldönteniük, mi és ho­gyan kerül osztásra, kik igényelhettek örökösödési részt, milyen külön igényeket és kivételeket kell figyelembe venniük, és végül ők becsülték fel az elosztásra kerülő javakat. Határozataik ellen a nyolc osztóbírához lehetett fellebbezni, akik a praefectus házánál gyűltek össze, és ott döntöttek a fellebbezés ügyében. Ha pedig valaki ezeknek a határoza­tával nem volt megelégedve, a tanácshoz újra fellebbezhe­tett.⁸

A javak elosztása során az osztóbírák az úgynevezett osztálylevelekben foglalták írásba az örökség szétosztásá­nak módját és tüntették fel leltárszerűen a szétosztott java­kat. A vizsgált forrásokból úgy tűnik, hogy gyakran közvetlenül osztálylevél kibocsátása nélkül adták át a java­kat az örökösöknek. Viszont ha az örökösök között kisko­rúak is voltak, az ezeknek járó részről minden esetben készült osztálylevél. Ennek alapján adták át a kiskorú gyám­jának az osztálylevélben számba vett örökségeit.

A vizsgált osztálylevelek segítségével emberközelbe hozhatjuk Kolozsvár polgárainak mindennapi életét, élet­formáját, életszemléletét. Figyelemmel kísérhetjük egyfelől az életmódbeli, mentalitásbeli változásokat, másfelől a hagyományőrzést, a tradíciókhoz való ragaszkodást. Az osztálylevelek – hasonlóan a végrendeletekhez és más inventáriumokhoz – minden esetben őszintén „vallanak” koruk életmódjáról, az általános, de helyi síkra vetített műveltségi viszonyokról, s nem utolsósorban az egyéni preferenciák­ról.⁹

Az osztálylevelekben – a szabályzatnak megfelelően – első helyen említik az osztóbírák a „pénz dolgát”. Ebben a kategóriában az örökségül hagyott készpénzt, adósságot és kinnlevőségeket vették számba. Már a hagyományozott készpénzből, illetve a kinnlevőségek összegéből lehet kö­vetkeztetni az örökhagyó anyagi helyzetére. Néhány esetben ugyanis a hagyatékban szereplő készpénz nem több néhány forintnál, máskor viszont – módosabb polgárcsalá­doknál – ez az összeg pár száz forintra rúg, sőt néha eléri az ezret is. Azokban az osztálylevelekben, melyek pénzbeli örökségről is szólnak, a legkülönfélébb, legváltozatosabb pénznemekkel találkozhatunk: „egy Lizimakus arany”, „aranyforint”, „ó pénz”, „egy oroszlános tallér”, „egy tizen­két pénzes garas”. Más esetekben a következőket olvashat­juk: „Aranyforint találtatott N. 569. Tallér vagyon N. 550; aprópénz vagyon R 380 d-; dutka vagyon R 450 d-”; továbbá 5 pengős garasok, rézpénz, „új pénz”, „egy pogány pénz”; „imperialis tallérok”.¹⁰

A 17. században igen értékesek voltak az arany-, ezüst­tárgyak, ékszerek, ezek képezték igazában egy-egy polgár­család gazdagságának valódi fokmérőjét. Jelentős ebben a tekintetben egy 1637-es osztálylevél, melyben az osztóbírák Stenczel Imre kolozsvári polgár halála után maradt javait írták össze. Ebben a levélben tíz oldalon keresztül arany- és ezüsttárgyakról olvashatunk, melyek között 33 darab gyűrűt számláltunk meg.¹¹ Ez az egyik leggazdagabb és legtelje­sebb osztálylevele a 17. századi Kolozsvárnak, mint ahogy a család is a legmódosabb kolozsvári polgárcsaládok közé tartozott. A hagyatékban egy aranykeresztet, „melyben va­gyon tizenkét gyémánt egy kerek gyönggyel együtt, egy veres bársony tokban”,¹² 400 forintra becsültek. Az említett osztálylevél egyébként a leltározott 33 gyűrű közt a legkü­lönfélébbeket sorolja fel. De nem hiányzanak a példák más osztálylevelekből sem: „két pecsétes aranygyűrő, az egyik zöld jáspisos, az másik sima, mindenikben az maga címere”, „egy négyszegű saphelios aranygyűrő”, „másikban vagyon négy rubint és egy gyémánt”, „smaragdos aranygyűrő”, „türkezes gyűrő”, „hegyes gyémántos gyűrők”, „egy kis gyűrőcske, nincs kő benne”¹³ vagy „egy kis hegyes gyémántos gyűrő, nyom fél ort híján egy aranyat”.¹⁴

Természetesen a gazdag ékszerfelsorolások csak néhány módosabb polgár hagyatékában szerepelnek, az osztálylevelek többsége szerényebb ékszerekről szól. Az „arany- és ezüstmarhák” csoportjába azonban nemcsak az ékszerek tartoztak, hanem más ötvösmunkákkal is találkozunk itt: kupákkal, serlegekkel, kannákkal, gazdag kidolgozású tálakkal, evőeszközökkel. Az arany és ezüst ötvösművek né­hány darabja megbecsülhetetlen művelődéstörténeti kincs, melyhez igen sok történelmi emlék fűződik. A 16. század végére, a 17. század elejére már a kolozsvári polgárság – bár a híres, jól ismert reneszánsz központokhoz viszonyítva szerényebben – felnőtt a reneszánsz kori műveltség igényszintjéhez.

Külön csoportot alkotnak a nem kevésbé érdekes óntár­gyak, vagy ahogy az osztálylevelekben szerepelnek: ónmű­vek.

Az osztálylevelek talán legérdekesebb részét képezi az egy-egy hagyatékban szereplő női és férfiruhák összeírása. Ezek az összeírások majd minden osztálylevélben helyet kaptak, hiszen nemigen volt Kolozsvárnak olyan szegény polgára, akinek halála után még egy-egy „gúnyát” sem örököltek hozzátartozói. A ruházkodás, a különféle és -fajta ruházati cikkek tükrözik egy bizonyos történelmi időszak­ban és területen általánosan elfogadott divatkritériumokat, s ezen belül egy-egy társadalmi osztály vagy réteg ízlését, anyagi helyzetét, s képet nyújt egy adott kor és terület – jelen esetben a 17. század és Erdély, közelebbről Kolozsvár – gazdasági színvonaláról is. A divizionális leveleknek a ru­házatot illető adatait vizsgálgatva megfigyelhető, hogy míg a más forrásokból ismert 16. századi magyar férfiviselet nyugati jelleggel bír, addig a 17. században, abból a korból, amelyből osztályleveleink vannak, ez keleti, főként török hatásra alakult át. A női viselet viszont megmaradt nyugati jellegűnek, a spanyol divat – mely német közvetítéssel érkezett el hozzánk – éreztette hatását a női ünneplő ruhákon, főleg ami ezek gazdag díszítését illeti.

Külön fejezetet szánnak az osztálylevelek a „kalmárá­ruknak”, bár ezek aránylag kevés divizionális levélben sze­repelnek. Feltételezhető, hogy azok a kolozsvári polgárok, akiknek hagyatékában „kalmárárukkal” találkozunk, jobbá­ra maguk is kereskedéssel foglalkoznak – bár erre közvetlen adatokat sehol sem találunk –, illetve kisebb részük azok közé a jómódú polgárok közé tartozott, akiknek amúgy is gazdag otthonában a legkülönfélébb dolgok közt a „kalmár­áruk” is helyet kaptak. Ezeket tételenként vették számba, s értékelték. A különféle bel- és külhoni áruk a tulajdonosuk ízlését, anyagi helyzetét és a 17. századi polgárság igényeit egyaránt tükrözik. „A kalmáráruk” közt „kordovány saruk”-at, selymeket, gyolcsokat, tükröket, „okular”-okat, koppantókat, gyertyatartókat, bécsi szappant, skófiumos keszkenőket sorolnak fel az osztóbírák. Találunk olyan osztálylevelet is, melyben az elhunyt mesterember műhe­lyének felszerelését sorolták fel, bár ezek ritkábban fordul­nak elő.

Az osztálylevelek különböző tételei között jelentős he­lyet kapnak a könyvek,¹⁵ sőt egy 1604-es osztálylevélben, melyben a divizorok Cápa Katának, apja halála után járó apai két részt írták össze, a könyvek felsorolása mellett egy „címerlevél”-ről is megemlékeznek.¹⁶

A reneszánsz világa alapvetően módosította a polgárság lakásigényét. Az erdélyi polgári lakásokban a 16. századtól kezdődően tűnnek fel a különböző olasz, német, németalföldi berendezési tárgyak. Az osztálylevelekben a bútorok számbavétele során többnyire ládák, asztalok, nyoszolyák és különböző széktípusok szerepelnek. Néhány esetben al­máriumokról is olvashatunk. Egy 1630-ban, Balásfi Bálint halála után összeállított osztálylevélben az osztóbírák egy bizonyos „kalomáris ládá”-ról is beszámolnak, melyet 2 forint értékűnek tüntettek fel a leltárban. A kisfajta ládácskák közt a 17. században már női varróládákat is számontartanak.¹⁷

Bár nem sorolható a bútordarabok közé, itt említjük meg azt a „haebenum fába¹⁸ foglalt ütőórá”-t, melyről tudjuk, hogy 40 forintot ért. Valószínűleg kevés ilyen óra akadt a 17. századi kolozsvári otthonokban, ebben az időben, mikor ez még Európa-szerte újdonságnak számított; bizonyíték erre borsos ára is, mely két pár ökörével vetekedett.¹⁹

A lakásdíszítő elemek között szólnunk kell a kárpitokról, melyek sok kolozsvári otthonban megtalálhatóak voltak. Míg a 15. században a kárpitok használata többnyire csak a főrangú nemesség körében terjedt el, a 17. századra már az erdélyi polgári házak nagy részében is falikárpitok burkol­ták a falakat. Az osztóbírák többfajta kárpitot írtak össze: bécsi, krakkói, olasz, török kárpitokat, nyiredékes és szé­kely kárpitokat. A kárpitok mellett a szőnyegek használata is általános volt az erdélyi városokban. Ez érthető is, ha szem előtt tartjuk a vidéknek a török világgal való élénk gazdasági kapcsolatait. Az osztálylevelek hírt adnak skar­lát, veres bársony, „fejér csókás” és más szőnyegekről.

Ugyancsak a lakásdíszítő elemek között néhány tehető­sebb vagy igényesebb kolozsvári polgár hagyatékában ké­pek, festmények is helyet kaptak. A leggazdagabb képanyagot a Vicei Máté halála után készült osztálylevél tartalmazza. A húsz darab képen kívül ugyanebben a lakás­ban még „kilenc remek gipszből öntött táblák”-at írtak össze az osztóbírák.²⁰ A képek tematikáját vizsgálva, kitű­nik, hogy ebben a században a legkedveltebb a vallásos és az ókori történelmi témájú képek voltak, de a világias hangulatú és allegorikus képek mellett királyi portrékat is találunk egy-egy korabeli leltárban.²¹

Egy-egy osztálylevél utolsó tételeiként – a gabona- és élelmiszerleltárakat követően – szokták összeírni az osztó­bírák az ingatlanokat, a házat, a szántóföldet, a szőlőket. A legtöbb osztálylevélben találunk kitételeket a ház sorsára vonatkozóan; ez többnyire egyetlen örökös – általában a legkisebb fiú – tulajdonába került, aki pénzzel váltotta meg ezt a többi örököstől. A házak többsége 100–250 forintot ért, bár ismerünk 30 forintos kis házat a Külső-Monostor utcá­ból, s 3200 forintosat is (Stenczel Imre „Cserepes háza”) a Bel-Monostor utcából.²²

Az egykori kolozsvári utca- és városrésznevekre szinte mindegyik osztálylevélben találunk adatokat a házak helyé­nek megjelölésekor.

A szántóföldek és szőlők számbavételekor helymegjelö­lésként az egykori kolozsvári határnevekkel találkozunk.

A fentiekben röviden ismertetett dolgozat egy intéz­ménytörténeti, valamint egy oklevéltani és forrásfeltáró részből áll. A dolgozatban a források tematikai feltárását csak összevonva állt módunkban elvégezni, ezért az így kapott eredmények korántsem teljesek. A tárgyalt temati­kák részletes, monografikus feldolgozása – s ezáltal történetirodalmunk további gyarapítása – olyan nagyobb lélegzetű feladat, mely a jövőben vár megoldásra.

(1990/10)

Jegyzetek

1 A javak átháramlásában, átöröklésében.

2 Kolozsvári Sándor – Óvári Kelemen: A magyar törvényható­ságok jogszabályainak gyűjteménye. I. Az erdélyi törvényhatósá­gok jogszabályai. Budapest, 1885. 280.

3 Uo. 254–259.

4 Kolozsvár város leltára a Kolozsvári Állami Levéltárban (a következőkben KvLvt), Decreta Centumvirorum. 1605–1671,1/6, 6–7.

5 Kolozsvári – Óvári: i. m.: 254. 2. sz. jegyzet.

6 Uo. 254.

7 Uo. 2. sz. jegyzet.

8 Uo. 256.

9 Az osztálylevelek forrásként való korszerű feltárását a 16–17. századi kolozsvári otthon és annak berendezésére vonatkozóan Jakó Zsigmond végezte el példamutatóan a további tematikai vizsgálatokhoz. Lásd: Jakó Zsigmond: Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron. Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár–Bukarest, 1957. 361–393.

10 Protocollum Domnorum Divisorum Civitatis Colosvár, a kolozsvári magyar szabócéh levéltárában a Kolozsvári Állami Levéltárban, 16. sz., céhjegyzőkönyv (a továbbiakban Protoc.), 46, 28. KvLvt, Régi divíziónál is levelek (a következőkben: RDL), 170, 168, 185.

11 RDL, 111.

12 Uo.

13 Protoc., 149.

14 KvLvt, Fasciculus I, nr. 147.

15 K. Kiss Gyöngy: Könyvek a kolozsvári polgárok XVI–XVIII. századi hagyatékában. Művelődés, 36/1983. 7. sz. 36–39.

16 Protoc., 152–158.

17 RDL, 234; Fasc. I. nr. 147; RDL, 107. Vö. Jakó: i. m.

18 Ébenfa.

19 Fasc. I. nr. 147; RDL, 116.

20 Fasc. I. nr. 132.

21 Jakó: i.m., 375; Fasc. I nr. 132.

22 RDL, 217, 111.