Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

A halál mindig fájdalmas, mert azt az embert ragadja el tőlünk, akihez kötődünk, akit szeretünk, aki igazán fontos számunkra, aki része életünknek. Gábor Dénes része volt életünknek, része volt Kolozsvár, s talán nem mondok fennkölt szavakat, ha azt állítom, hogy egész Erdély magyar közéletének. De hogyan is halhatna meg az, aki egész életén át szerényen, de az örökkévalóságnak dolgozott, mint Gábor Dénes, akinek a munkássága nélkül ma szegényebb lenne hazai művelődéstörténetünk.

Két éve múlt júniusban (1995 – szerk. megj.), hogy a Békés Megyei Könyvtár rendezésében megtartották a Magyar Könyvtárosok II. Nemzetközi találkozóját, az utóbb kiadott karcsú kis kötet szóhasználatával – és a valóságban is – tanácskozását. Akkori felszólalásom témája általános vonatkozású volt: a romániai magyar könyvtárügy problémakörét próbálta körüljárni. A számomra legszorongatóbb kérdésről azonban – ami persze nemcsak személyes ügyem, hanem az egész hazai magyar könyvtárosközösséget egyaránt érintő közügy –, nevezetesen a magyar nyelvű könyvtáros szaklap sokévtizedes, és hovatovább egyre súlyosbodó gondjairól csak érintőlegesen ejtettem szót, meglehetősen bizakodó intonálásában, mert akkor éppen úgy tűnt, hogy sikeresen kilábal a hullámvölgyből.

... ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.

Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

A turisztikai célpontok kiválasztásánál a Mediterrán-térség igen nagy vonzerővel bír. Mindenekelőtt adottságai miatt kedvelt és keresett turisztikai célpont. A térséget elsősorban kedvező éghajlat, kiváló kulturális kínálat, valamint kitűnően kiépített infrastruktúra jellemzi. Országai: Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Görögország, Törökország, Egyiptom, Líbia, Algéria, Marokkó – valamennyien a Földközi-tenger hullámainak simogatását élvezik.