Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Palinódia a romániai magyar könyvtárosok szakfolyóiratáról

Két éve múlt júniusban (1995 – szerk. megj.), hogy a Békés Megyei Könyvtár rendezésében megtartották a Magyar Könyvtárosok II. Nemzetközi találkozóját, az utóbb kiadott karcsú kis kötet szóhasználatával – és a valóságban is – tanácskozását. Akkori felszólalásom témája általános vonatkozású volt: a romániai magyar könyvtárügy problémakörét próbálta körüljárni. A számomra legszorongatóbb kérdésről azonban – ami persze nemcsak személyes ügyem, hanem az egész hazai magyar könyvtárosközösséget egyaránt érintő közügy –, nevezetesen a magyar nyelvű könyvtáros szaklap sokévtizedes, és hovatovább egyre súlyosbodó gondjairól csak érintőlegesen ejtettem szót, meglehetősen bizakodó intonálásában, mert akkor éppen úgy tűnt, hogy sikeresen kilábal a hullámvölgyből.


Paulovics László grafikája

Ám az azóta bekövetkezett történések arra késztettek, hogy próbáljam realisztikusabban felvázolni az akkori – talán túlságosan rózsaszínéire festett – helyzetképet, akár a komorabb színektől sem ódzkodva.

Természetesen abból kell kiindulnunk, ami most van: ez pedig az immár 6-ik búvópatakként létező Könyvesház. A „búvópatak” hasonlat nem túlzás, és nem is csak stílusfordulat akar lenni, hanem nagyon is valóságos tény. Ám az összefüggések koordinátarendszerének átlátásához kissé vissza kell tekintenünk az elmúlt évtizedekre, mert a jövőépítés csakis akkor lehet eredményes, ha a szilárdnak, időtállónak bizonyult alapozást is felhasználjuk. Témánk szempontjából csak a II. világháború utáni évekig érdemes vis - szanyomozni. Sőt tulajdonképpen elég az 1957-es esztendőtől indulni ki, amikor is a már korábban létező román nyelvű könyvtári havi szakfolyóirat, a Călăuză bibliotecarului szatellitlapjaként, hosszas és szívós küzdelem után nem kevés kompromisszum vállalásával is, sikerült negyedévi megjelentetéséi magyar nyelvű „kisöccsét” beindítani – vagy „kishúgát” –, mert mind a kalauz, mind a könyvtár szó románul nőneméi főnév.

Azért aposztrofálom ezt a történést a kompromisszum szóval, mert akkor még ez a szaklap nem igazán az volt, amire a romániai magyar könyvtárosok vágytak, és amire valóban nagy szükségük is lett volna, hanem a román nyelvi folyóirat nagyobb (egész pontosan: háromszoros terjedelmű) kvintesszenciájának tükörfordítása. Ám az önállósodási törekvés mindvégig élő valóság maradt, noha az első tíz évben teljes névtelenségben dolgozó magyar szerkesztők – önhibájukon kívül – ebben az irányban nem sok eredményt tudtak felmutatni. Jól illusztrálja a teljes függőséget az a tény is, hogy amikor 1966-ban a „gazdalap” a címét Revista bibliotecilorra változtatta, a tükörfordítás szolgabilincsének szorításában vergődő magyar folyóirat címe is Könyvtári Szemle lett.

A címváltozás mégis bizonyos fokú önállósodási folyamat kezdetét is jelentette, de gyökeres változás csak 1971-től állott be, amikor a román lap főszerkesztője – és persze a szatellitlapé is – az a nagyváradi származású Ștefan Gruia lett, aki a magyar nyelvnek, irodalomnak és művelődéstörténetnek is kiváló ismerője volt.

Agilis, jó szervező sajtómunkás lévén (és minthogy spanyol polgárháborús, baloldali múlttal rendelkezett, döntéseit az akkori viszonyok között a hatalmasság kiszolgálói nem merték/ tudták megtorpedózni), alkalmazta Balogh Józsefet, akinek könyvtárak és bibliofília iránti vonzalma és lelkesedése jó ajánlólevélnek számított arra, hogy – ha szabad kezet kap – újjá fog születni a könyvtárosok magyar nyelvű folyóirata. Gruia bácsi „átcsábította” tehát választott adjutánsát az Ifjúsági Könyvkiadótól, megígérve, hogy bibliológiai koncepcióit szabadon érvényesítheti.


Takács Gábor grafikája

Az ekkortól következő három év (1971– 73) lett a Könyvtári Szemle fénykora. Még ma is jóérzéssel nyugtázhatjuk, hogy minden új számának megjelenésekor valósággal zengett a hazai magyar sajtó a Könyvtári Szemle dicséretétől. Sőt, a budapesti testvérlap, a Könyvtáros névtelen cikkírója is egyértelműen pozitív szavakkal mutatja be az 1971-es év első két számát, levonva a következtetést: „…a megújult folyóirat méltán válik népszerű segítőjévé a romániai magyar könyvtárosoknak” (Könyvtáros, 1971/11.)

Ám 1974-től megkezdődött a kilenc évig tartó lassú haldoklás. Előbb megszűnt önállósága, s csak a Művelődés Könyvtár felcímű rovatává degradálva jelenhetett meg 1974–77 közölt, 1978- tól pedig külön fűzött és számozott negyedévi mellékletként volt jelen a Művelődés laptestében 1982-ig.

Utána ismét csak könyvtár-rovat az 1985-ös utolsó lapszámig, amikor is együtt szüntették meg a Művelődéssel. Ezek voltak azok az időszakok, amikor 1:1-ben érvényes a „búvópatak” hasonlat, mert „hun volt, hun meg nem volt”. A Ceaușescu-diktatúra utolsó négy esztendejében pedig egyáltalán nem létezett könyvtári periodika Romániában. Zárójelben hadd jegyezzük meg, hogy a Művelődés „gyenge visszfénnyel” még tovább halódott az eredeti román ikerlap, az Îndrumătorul cultural utódjának, a Cântarea Românieinek laptestébe rejtve, Műhely rovatcím alatt, a 49–63. oldalon közölve magyarul ill. németül műsoranyagokat.


Gy. Szabó Béla grafikája, fametszet

A kultúraktivistákhoz szóló módszertani és irányító cikkek viszont román nyelven jelentek meg. Hajdú Demeter Dénes találó jellemzése szerint „…a mintegy kétmilliós romániai magyar nemzetiség ezáltal elvesztette anyanyelvi közművelődésének 38 éven át – jól-rosszul, de magyar nyelven – működő egyetlen tömegkultúrát szolgáló szócsövét” (Honismeret Bp. 1986/6.)

Csodálható-e, ha az 1989-es rendszerváltás után mindkét folyóirat megfogyatkozott régi gárdája egyaránt fokozott lelkesedéssel fogott hozzá a folyóiratépítéshez. Kezdetben úgy tűnt, hogy a könyvtári szaklap – amelynek Balogh József választotta új címe Könyvesház lett – vissza tudja hódítani teljes függetlenségét, sajnos a vérmes remények hamarosan dugába dőltek. Pedig a négy tagú szerkesztőség meg is alakult, negyedévi megjelenéséire tervezve a lapot. Ám a dolgok nem úgy alakultak ahogy hittük. Mire egyéves késéssel – tehát csak 1991-ben, mert 1990-ben már ismét érvényesült a „búvópatak-effektus” – megjelenthetett az I. évf. 1-es száma, alcímében megint a Művelődés melléklete magyarázó szöveget viselte, s periodicitása is csak évi kétszeri megjelenésre apadt.

De a 2. számtól ez is olyan módon összezsugorodott, hogy a főszerkesztőt nyugdíjba kényszeredték (balszerencsénkre éppen abban az évben töltötte 60. életévét), másik két szerkesztőtársamat szélnek eresztették, engem „felfelé buktattak”, ui. kineveztek a Kolozsvárra átköltözött Művelődés felelős szerkesztőjévé, de azzal a meghagyással, hogy a Könyvesház ügye is az én „lelkiismereti feladatom” marad. Nos, azóta ez a felemás status quo változatlanul fennáll, azzal a cseppet sem lényegtelen különbséggel, hogy lapgazdánk, a román Művelődési Minisztérium – amelyik a Művelődés anyagi háttér biztosítását jól-rosszul ellátja – a Könyvesház létezéséről immár egyáltalán nem akar tudni.

Ekkortól tehát megint fájdalmasan igazzá vált a „búvópatak” metafora, mert 1992 után gyakorlatilag minden hivatalos támogatásunk megszűnt, s csak külső források bevonásával (EMKE Könyvtári Szakosztálya, Bázeli Magyar Misszió Szenior Csoportja, Művelődés Egyesület) sikerült hosszas stagnálás után 1995 végére egy összevont számot 111–IV. évf. (1993–1994) jelzéssel kiadnunk, abban reménykedve, hogy borúra immár kötelező módon derűnek kell következnie, lesz folytatás. De az idő rohan, amikorra az EMKE Könyvtári Szakosztálya (elsősorban Kiss Jenő elnök személyes hozzáállásának köszönhetően) elő tudta teremteni az újrainduláshoz szükséges anyagiakat.

Ám a „búvópatak” sors továbbra is érvényes maradt, mert a VI. évf. 1-es számának bevezetőjében, 1996-ban ezt írhatta a Szerkesztőség: „Kiugorva az 1995-ös évet, de menet közben pótolni szándékozva azt az űrt is, negyedévi periodicitással jelenteti meg az immár küllemében is, de még inkább tartalmában megújhodott Könyvesházat.”


Gy. Szabó Béla grafikája, fametszet

Ennek a bevezetőnek – amit nevezhetnénk akár szándéknyilatkozatnak is –, befejező mondatait szó szerint is érdemes idézni, mert aligha tudnám tömörebben újrafogalmazni azt, amit a Könyvesház mostani kvartettje ott szükségesnek tartott a lap potenciális olvasóinak tudomására hozni. Tehát: „A Művelődés szerkesztősége az EMKE Könyvtári Szakosztályára is támaszkodva végszükség esetén állami támogatás nélkül is megjelenteti a lapot, mégpedig negyedévenkénti periodicitással. Számítunk ugyanakkor a Romániai Magyar Könyvescéh érdekközösségen alapuló támogatására is.

A lap arcélét újragondolva, legfőbb törekvésünk, hogy tájékoztatást nyújtsunk a könyvek fogyasztóinak az olvasási és könyvbeszerzési lehetőségekről, a könyvtárak életéről. Természetszerűen tartozik a fentiekhez a híradás írói műhelyekről, kiadók, nyomdák és könyvüzletek aktuális helyzetéről.

És szeretnénk kitekinteni a Kárpát-medence magyar közösségeinek hasonló problematikájára is, hisz a magyar könyv bárhol születik és él, mindannyiunk érdeklődésének közös tárgya.

Lehet, hogy a Kedves Olvasó elképzeléseinket csak részben látja megvalósulva. Egy kis türelmet kérünk. Az építkezés beindult.”

Valóban beindult. Bizonyíték rá, hogy néhány hete sikerült a 2-es számot is eljuttatni olvasóinkhoz, sőt azóta immár napvilágot látott 3-as és 4-es számunk is. Igaz, „házalni” kényszerültünk, jóindulatú nyomdákat keresve. Hál’ istennek találtunk is. Már az 1993–94-es összevont számot a sepsiszentgyörgyi TRISEDES PRESS nyomda vezetőségének megértő támogatásával sikerült kihoznunk, amint az idei 1-es szám megjelentetése sem lett volna lehetséges Gajzágó Márton nyomdaigazgató úr anyagi elszámolásokra is érvényes, szokatlanul türelmes, jóindulatú megértése nélkül. S ugyanezt elmondhatjuk a 2-es és 3-as számmal kapcsolatosan is a Csíkszeredái Alutus Rt., a Corvina Könyvesház részéről megtapasztalt támogatásról.

Bízzunk! Bízzunk, hogy ha ilyen összhangban tudunk továbbra is együttműködni a könyvtárosok-olvasók-könyvkiadók-könyvterjesztők szakfolyóiratával kapcsolatosan, el is felejthetjük, hogy valaha a „búvópatak-effektus” volt a Könyvesház legkézenfekvőbb jellemzője.

Úgy legyen!

 

(Művelődés, 1997. január, L. évfolyam, 1. szám, 39–40. oldal)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Gábor Dénes

A halál mindig fájdalmas, mert azt az embert ragadja el tőlünk, akihez kötődünk, akit szeretünk, aki igazán fontos számunkra, aki része életünknek. Gábor Dénes része volt életünknek, része volt Kolozsvár, s talán nem mondok fennkölt szavakat, ha azt állítom, hogy egész Erdély magyar közéletének. De hogyan is halhatna meg az, aki egész életén át szerényen, de az örökkévalóságnak dolgozott, mint Gábor Dénes, akinek a munkássága nélkül ma szegényebb lenne hazai művelődéstörténetünk.