Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„Az ember szíve mélyén odavalósi, ahol született”

Beszélgetés Albert Mátyás művelődéspártolóval, énekkari elnökkel

Farkaslaka egykori polgármestereként, de az azt megelőző időkben is, a faluban messzemenően támogatta, szívügyeként állt hozzá mindenhez, ami művelődéssel, kultúrával kapcsolatos. Honnan jött ez a lelkesedés, a motiváció?

Igazából nem is tudom, de ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.


Albert Mátyás

A farkaslaki Tamási Áron irodalmi emlékhely beindítása, az Ágnes néni háza körüli „bábáskodás”, ha szabad így nevezni, jó részt az Ön kezdeményezéséhez, az Ön nevéhez köthető. Az első lépésekre miként emlékszik vissza? És mi a helyzet ma?

Tamási Áron, amikor hazajött Farkaslakára, többnyire Ágnes testvérénél tartózkodott, mivelhogy a szülőháznál kevesebb volt a hely. Ott laktak szülei, testvére, Gáspár és nagyszülei is. Így itthon tartózkodása alatt itt találkozott, társalgott a nagy körtefa alatt, író- és költőtársaival, barátaival. Eleinte még én sem gondoltam, hogy ebből a pusztulásnak indult, inkább sokak által lebontásra ítélt háznak talán én, azaz mi leszünk a megmentői. Mi, azaz az EMKE akkori országos elnöksége, a farkaslaki Polgármesteri Hivatal önkormányzati testülete és az akkori újraindított Tamási Áron Művelődési Egyesület tagsága. Találkoztunk, beszélgettünk. Én figyeltem, hallgattam és a szívem mélyén örvendtem, hogy még rajtam kívül is milyen szép számban vagyunk, akik értéket képviselünk, és maradandót szeretnénk alkotni. Szinte repestem az örömtől, de viszont az egésznek volt egy hátulütője. Bizonyos téren tulajdonjogilag rendezni kellett a helyzetet, pénzügyileg pedig szinte semmilyen lehetőség nem volt. Egyvalamiben biztosak voltunk: meg kell menteni. Igaz voltak, akik ennek nem nagyon örültek, kritizáltak. De mi másként gondolkodtunk, szerencsére. Aztán elkezdtünk dolgozni, megoldásokat keresni. Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet idézve „Mindent meg kell tenni, amit lehet, mindent meg lehet tenni, amit kell”, és az épületet eredeti alakjában sikerült feljavítani, és még a bútorokat is restauráltatni. Mindenképp nagy öröm volt számomra, számunkra. A lelkesedés folytatódott egy sikeres pályázat által, hiszen a régi lebontott csűr helyére egy kultúrcsűr épült, amelyben jelenleg Váradi Péter P. és Lővey Lilla állandó fényképkiállítása kapott helyet, és ez nyújt otthont évente több alkalommal is a Hadnagy Jolán óvónő vezette Tamási Áron Művelődési Egyesület Tamási Áronnal kapcsolatos kulturális rendezvényeinek. Mindemellett a Tamási Áron Emlékhely sírkertje körüli átszervezés is okozott nehézségeket, kellemetlenségeket, amelyeket akkor nehezen, sőt egyáltalán nem akartak elfogadni az árusok. Ehhez még hozzájárult a 2008-tól érkező világgazdasági válság is. A Tamási Áron Emlékhely sírkertje, a Trianoni Emlékmű és a Tizenhárom aradi vértanú kopjafái körüli terület, park rendbetétele által át kellett költöztetni az árusokat egy, a körülményeknek megfelelőbb, biztonságosabb, esztétikusabb helyre, amelyet akkor sehogy sem akart elfogadni a többség. Aláírásokat gyűjtöttek ellenem és még sorolhatnám a gondokat, pedig előzetesen még fórumot is tartottam, megbeszélésre, egyeztetésre hívtam az embereket. Csak részben tudtuk megérteni egymást, mivelhogy engem a nagy közönség álláspontja érdekelt, őket pedig csak a sajátjuk. Mára már minden rendeződött. Mindenki megtalálta a maga helyét, és a falukép is méltó a falu hírnevéhez, amelyet Tamási Áronnak és a szénégetésnek köszönhet.


Tamási Ágnes háza Farkaslakán a helyreállítás előtt

 

Rengeteg mindennel foglalatoskodik, megköszönném, ha beszélne művelődéssel kapcsolatos tevékenységeiről, eredményeiről.

Gyermekkoromban hegedülni, majd klarinétozni tanultam. Aztán felnőttként édesapám nyomdokaiba lépve a farkaslaki Zeng a magasság egyházkórus tagja lettem, amelynek alelnöke is vagyok. Az egyesület neve is Tamási Árontól származik egy betű eltéréssel. Jó csapat állt mellettem, ők segítettek. Így hoztuk létre a farkaslaki gyermek tánccsoportot, a Virgoncot. A községben szintén Major Magda iskolaigazgató vezetésével népdalvetélkedőt szerveztünk, amely mára már kinőtte magát a Nyikó-mentére, majd Udvarhelyszékre is. Most is emlékszem, milyen odaadással, figyelemmel, kíváncsisággal hallgatta, és szeretettel méltatta fiataljainkat a zsűri, amelynek tagja volt Guttman Emese és édesapja Guttman Mihály, akik Kincses Kolozsvárról, Mátyás király szülővárosából érkeztek.

Közben megjelentettük községen belül az Ábel népe című folyóiratot, amely révén tájékoztattuk a lakosságot. Emlékszem, hogy miután megszólítottam az akkori közéleti személyeket, nyugdíjas tanító néniket, urakat, hogy szeretnék velük konzultálni, milyen megijedve kérdezték, hogy: „Valami baj van, polgármester úr?” Mosolyogva válaszoltam, hogy csupán fel szeretném kérni, hogy foglaljanak állást, és segítsenek a folyóirat működtetésében az általuk megírt cikkek, szakmai tudósítások által. Az Ábel népe lapnév szintén Tamási Áronhoz fűződik.

Aztán feleségemmel, Hajnalkával októberben az öregek napja-hónapja alkalmából csoportos kirándulást szerveztünk Csíksomlyóra és az ezeréves határhoz. Gondoltuk, ha 18 személy, azaz egy kisbusszal leszünk, akkor is megéri. Végül 102-en, azaz két nagybusszal indultunk útnak. Egy életre szóló élmény volt, amikor a nénik karjukra akasztott kistáskával érkeztek reggel, és amikor Csíksomlyón megállva kínálgatták a friss házi, általuk készített, finomabbnál finomabb süteményeket, a férfiak pedig a „háziszőttest”, vagyis a pálinkát. A buszon Csíksomlyó és az ezeréves határ felé egyházi énekeket, hazafelé pedig világi énekeket daloltunk. A következő évben Kézdivásárhely Gábor Áron emlékét idéztük fel, Zágonban meglátogattuk Mikes Kelemen egykori otthonát, a Mikes-kúriát, és Bálványosra is ellátogattunk. Ezután egyes személyek egészségi állapotát figyelembe véve, a következő évben az öregek napját községi művelődési otthonban tartottuk. Ez is rendszerré nőtte ki magát, mert évről-évre a község többi településein és más helységekben is megszervezik.


Ágnes néni felújított házának avatója. Farkas Antal felvétele

Aktív tagja a székelyudvarhelyi dalkörnek is, más köröknek, egyesületeknek…

Jelenleg is a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet férfikórusának az elnöke is vagyok. Annak a férfikórusnak, amely 1868-ban alakult, és 2018-ban ünnepelte fennállásának 150. évfordulóját. Olyan dalosunk is van, aki a 100. évfordulón is tagja volt ennek a kórusnak, és ma is aktív dalosa az énekkarnak. Ő a helytállás és a kitartás jelképe! A november 16-án (2019 – szerk. megj.) 20. évét ünneplő Zeng a magasság farkaslaki egyházkórus alelnöke is vagyok, valamint a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetőtanácsának tagja. A Székely Nemzeti Tanács jegyzője is vagyok, amelynek egyik alapítója valamikor Urmánczy Nándor volt. Meg 25 évig voltam tagja a farkaslaki Önkéntes Tűzoltó Egyesületnek. Az Udvarhelyszéki Kis- és Középvállalkozók Szövetségéhez (UKKSZ) is tartozom. Mivel gyerekkoromban birkóztam, így támogatom a Székelyföldi Birkózó Akadémiát, amelyet barátaimmal és régi birkózó társaimmal alapítottunk.

Október 19-én a XII. dr. Urmánczy Nándor Emléknap keretében megkapta a maroshévízi Urmánczy Nándor egyesülettől az Urmánczy Nándor-díjat. Önnek mit jelent ez a díj? És mit üzen a mai nemzedéknek?

Ő is megpróbált tenni a közért, népünkért, nemzetünkért. Ez a feladatunk nekünk is, ezt próbáljuk átvenni, megőrizni és továbbadni. Nem könnyű feladat! Nagy öröm számomra, hogy Urmánczy-díjat vehettem át. A díj névadója kórházat épített és működtetett, állami iskolát hozott létre, a Székely Nemzeti Tanács egyik alapítója, a Székely hadosztály támogatója volt, az ő lénye, személye, gondolatai és tettei itt maradtak velünk, és cselekvésre köteleznek bennünket. Jó, hogy van, akire felnézni, és Urmánczy ilyen személyiség volt, aki tevékenysége és szellemisége által megérdemli, hogy rá emlékezzenek. Meg kell próbálni a világot jobbá tenni. Tudom, hogy egy fecske nem hoz tavaszt, de a szelét legalább elhozza.

Úgy tartom, hogy az ember ne az elismerésben lelje örömét, hanem munkájában. Úgy próbáljunk élni, cselekedni, hogy a környezetünk legyen büszke ránk. Éljük hagyományainkat, éljünk kultúránkkal, tegyünk a magyarságtudat málladozása ellen és az értékekért ebben az értékválságban szenvedő világban. Tamási Áron idézve „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.”


Tamási Ágnes helyreállított háza, háttérben a Kultúrcsűrrel

Napjainkban Tamási Áron szellemiségét Farkaslakán, esetleg más, mai erdélyi településen miben érhetjük tetten?

Azt mondták az akkori öregek, hogy Tamási Áronnak könnyű volt, neki csak le kellett írnia az akkor hallottakat. De ő milyen szépen meg tudta fogalmazni, azaz le tudta írni a hallottakat! Az akkor általa leírtak ma is időtállóak, ő a székelység egyik legkiemelkedőbb alakja lett. Szinte minden kulturális, iskolai rendezvényen tőle idéznek, ami büszkeséggel tölt el. Milyen igaz az a mondata, amely az egyik kedvencem: „Miénk a fény, amelyet lelkünkbe fogadunk, s a föld, amelyen élünk és meghalunk”. Szomorú, hogy talán mi, farkaslakiak nem értékeljük eléggé Tamási Áron szellemiségét. Talán tehetnénk többet is érte, mert bárhol is vagyunk a nagyvilágban, büszkén valljuk, hogy farkaslakiak vagyunk; és érezni, hogy ránk mintha egy kicsit másként tekintenének. Ez nagy kincs, amit elherdálni nem szabad, de meg kell becsülni és tiszteletben kell tartani! A szülőföldön való boldogulásra és az anyaföld szeretetére sarkall Tamási Áron és Urmánczy Nándor életvitele is. Mindketten haza kívánkoztak, Urmánzcy Nándor Maroshévízre, Tamási Áron Farkaslakára, mert annak ellenére, hogy Tamási így fogalmazott: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, azért azt is hozzátette, hogy „az ember, szíve mélyén odavalósi, ahol született.” S ha valakinek egyetlen erénye van, és az az embersége, akkor ebből adódóan minden más erényt magában hordoz.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.

A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központ­jában Elek apó szobrát avatták fel, szü­lőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hár­mas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Ma­ri-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé.

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez.

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.

Dávid Ferenc szobor, Kolozsvár

Megtörténhet, hogy „a Dávid Fe­renc-szobor”-ként fog bevonulni a törté­nelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégi­um, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különleges­sége, hogy az első egész alakos Dá­vid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem ma­radt fenn hiteles képi ábrázolás, nem ki­zárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján.

Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része el­zárkózik a többi magyartól, de szeren­csére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőriz­ni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyo­mányainkat, ünneplik nemzeti ünne­peinket.

securitate beszervezés

A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők.

Szentlászló kórustalálkozó

A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.”

A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait.

A Magyar Művészeti Akadémia felkérésére kismonográfiát írok Pomogáts Béláról. Címe: Otthon mindenütt a magyar „szigettengereken”. Alcíme: Pomogáts Béla és az „irodalmi nemzet”arculatépítéseEbből szeretnék bemutatni egy részletet, abban a reményben, hogy e szíven ütően pontos fogalmi ikerpár – otthonosság és illetékesség – hozzásegít a 85. életévét októberben töltő szerző száznál több kötetet számláló életművének értelmezéséhez. 

Az 1978–79-es tanévtől kezdődően oktattam a Salamon Ernő-középiskolában. Itt – mint korábbi munkahelyemen, Gyergyóremetén – kötelességemnek tartottam a magyar múlt reális oktatását, főleg a szülőföld történetének a megismertetését. Mivel a korabeli oktatási programok nem tették lehetővé a magyar történelem széleskörű, részletes tanítását, elhatároztam a történelemkör létrehozását. 

Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki.

P. Buzogány Árpád nem okítani akar, hanem roppant szerénységében, szelíden tetteivel tanít, ahogyan él és dolgozik, ahogyan a régi nagy mesterek tették, vagy teszik neves kutatók ma is. Munkáiban egyetlen arc köszön vissza ránk, de a számtalan kérges tenyér és a sokat tapasztalt emberek szép arcán végig futó ráncok most a tanú rá, hogy ez a becsületes helytállás, a józan gondolkodás tisztánlátására, méltóságteljes tiszteletre és nagy tudásra vall.