Meg kellett történnie!

Művelődés 30

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

A népharag söpörte el; az önjelölt történelmi személyiségtől frázisokban magasztalt, a valóságban alávetett, megtiport nép haragja. A népé, mely fogcsikorgatva, de még a minap is úgy látszott, megfélemlítettségében tehetetlenül tűri az egyre orcátlanabb visszaéléseket, az áldozatok vesszőfuttatását, tétlen szemlélője csupán a Golgota-járást érette vállaló megszállottak világvisszhangot kiváltó, ám hiábavalónak tetsző küszködéseinek. Az agyak kiszikkasztása, a „sokoldalúan” kifejlesztett személyiség-sorvasztó dresszúra, a közélet primitív robotizálása sokáig eredményesnek mutatkozott, működőképesség látszatát keltette az a rendszer, amely úgyszólván magától értetődően használta kurrens uralmi eszközként a szellemi és fizikai terror legváltozatosabb fegyvereit, lehetetlenné téve bármiféle értelmes szóváltást, szóértést a hatalom és a nép között.

A látszat azonban – íme a bizonyság – csalt: a nép igazságot szolgáltatott magának, képesnek bizonyult arra, hogy igazságot szolgáltasson magának. S ami egyenesen csodálni való: polgárháborús méretű, több tízezret (!) meghaladó véráldozatra kényszeríttetve a népirtástól sem visszariadó erőszakszervezettől, mégsem bosszúálló fúriaként, hanem önuralomról, magas rendű állampolgári öntudatról tanúságot téve ragadta magához a hatalmat.

Ezek után vessen még ránk valaki követ!


Felkelők a temesvári Libertății (Szabadság) téren 1989 decemberében. Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

A népről szólva előbbször is az ifjúságra kell gondolnunk: a temesvári élcsapatra és a bukarestiekre, akik vis - szaszerezték, visszaállították e nagyváros fővárosi rangját, becsületét. A tanuló és munkás fiatalságra gondolok, s a mundérba öltözött hűségesekre, az önmagukat és másokat habozás nélkül szervezőkre, s a hazafias érzelmű tisztek vezényletével a nép oldalán hadba lépő sokezrekre. A mindenre elszánt ifjúságra, mely a sorsdöntő pillanatokban csak azt tudta pontosan, hogy kit, kiket kell félreseperni az útból, de azt már-mégaligha, hogy az anarchiát megelőzendő képes lesz-e menet közben kormányzásra alkalmas vezérkart vajúdni az általa megharcolt forradalom.

Forradalom? Az! Azzá: nemzeti-demokratikus forradalommá teljesedett egy spontán népfelkelés. Nem a sors, kifejezetten a történelem iróniája az, hogy a posztindusztriális társadalom útján békésen haladó, egységesedő Európában már annyira megfakult, lebecsült forradalom- és forradalmár-fogalom azoknak a fiataloknak köszönhetően fénylett fel még egyszer, akiket a jelenkori világ önjelölt nagy egyénisége arra oktatott, hogy a forradalmár az, aki oda megy, ahova küldik, azt teszi és azt mondja, amit a szájába rágnak.

A vastapssal sulykolt, ütemesített hálaadó ünnepségek sora végül forradalmi módon szakadt meg; ugyanakkor, amikor az események számára baljós fordulatát semmibe se vevő, immár eszeveszett diktátor, százezres tömeg asszisztenciájával, az addigi legnagyobb gyalázat feketemiséjét óhajtotta celebrálni.

Amikor már életre-halálra tombolt a harc Temesváron.

Akkor, amikor ott megesett az is, amit a népbutítás, az uszítás, a gyűlölködés szitásának álnok kismesterei már számításon kívül hagytak, mint elképzelhetetlent: a helybeli románság nemzeti dalát, a Hora uniriit énekelve szolidarizált egy – nemzetisége állampolgári jogaiért és ezen keresztül az egyetemes emberi jogokért puszta szóval, pusztán erkölcsi végezetben síkraszálló – magyar református lelkésszel, hozzá hűséges gyülekezetével, köréje sereglő embertársaival. S a fegyverekkel farkasszemet nézve immár csakugyan nemzetiségi különbség nélkül esett át a tűzkeresztségen, küzdött együtt a mostanáig másoknál haszonelvűbbeknek vélt-hitt hazai nagyváros fiatalsága, java polgársága, egyetemi-főiskolás vendég-ifjúsága.

Futótüzet kellett volna elemésztenie nyilvánosan, a világ szeme előtt annak a bukaresti feketemisének.

A rituálé azonban visszájára fordult. Felmordult és a maga útjára lépett az óvatlanul kivezényelt tömeg.

A gát így hát felszakadt.

Mi lesz ebből? Lesz ebből valami?

Lett. Vérfürdő hírlett délután – este? – a Romana térről; tankoktól eltaposott fiatalok a Magheru sugárúton. Jámbor óhaj volt még a szüntelenül skandált jelmondat: Erőszak nélkül! A hadsereg velünk van!

Késő este az Egyetem terén. Már az első csata után, sejthetően további ös - szecsapások előtt. A kísérteties fényben úszó városközpontot vízágyuk hagyta latyak borítja. Egy sötét sarokban virágokkal meghintett, égő vékony szálú gyertyákkal szegélyezett vértócsa. A sebesülteket és – igen – a holttesteket már elszállították. Ahogy beszélnek róluk, a közülük valókról, az itt maradt fiatalok, abból egy valami hiányzik, de tökéletesen: a félelem. Hidegen izzik a hangulat. Böhöm teherautóból, betonkeverő kocsikból – mindegyre újabbak érkeznek – épültek-épülnek a barikádok, rajtuk, körülöttük sűrűsödik a tömeg. Ütemesen kiáltják: Erőszak nélkül –, s hogy nem mennek el, itt maradnak! Nagyobb csoportosulás az egyetem oldalán, társai vállán, vagy létrán ágaskodva feliratokat mázol valaki otromba meszelővel a tudomány várának falára. Fiatalok, fiatalok mindenütt, kisebb-nagyobb csoportokban ácsorgók, lézengők; eleven falat alkotók az élvonalban. Kézi megafonból szónokol egy körszakállas fiatalember, fára kapaszkodott föl, ha jól látom. Nevetés, brávózás harsan mellettem. Botokra tűzött vászondarabbal menetel vigyorogva, nagy büszkén két tíz év körüli kisfiú ákombákom betűkkel írja rajta: Le a dinasztiával!

Ki törődik itt az életveszéllyel?

Fenyegető moraj az Eminescu könyvesboltra néző, félkész barikád felől. Csupán néhány alak menekül futva. Rohamcsapat nyomult be az átjáratba. Táncol a lámpafény a sisakok hajlatán. Egyelőre beérik azzal, hogy harcállást foglalnak el. De támadni fognak, mérget lehet venni rá. Szemlesütve, fogadkozva, ajzottan és kétségek között őrlődve indulunk haza hárman, szomszédok, idemerészkedett negyvenes-ötvenes családapák. Csak tudnák tartani magukat, a frontot, legalább reggelig, ezek a gyerekek! Akkor majd mi is… a munkahelyünkön…

És állták a sarat azok a gyerekek! Pedig csakugyan támadtak éjszaka a rohamcsapatok. De már képtelenek voltak megszállni, „megtisztítani”, „pacifikálni” a belvárost. Helyben félelmet igen, de tömeges pánikot, rettegést a népben már nem tudtak kelteni. Sem ők, sem a nyomukba lépő, napokon át istent se, embert se ismerő alávaló terrorista-bérencek.


Egy korszak jelképei. Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Pattanásig feszült idegeinket tépő hivatalos hír másnap délelőtt a rádióból. A hadügyminiszter áruló! És öngyilkos lett.

Ki hiszi el? Senki! De hányan merik kimondani, hangoztatni nyilvánosan?!

Helikopterek köröznek a belváros fölött. Zöldek: katonaiak?, belügyesek? Aztán egy fehér helikopter is elhúz, eldübörög a sajtóház fölött. Az elnöki gép! Mi más lehetne?!

Kisvártatva – órányira? – a lélegzetelállító hír: Elmenekült!

Kolleganőm kezébe temeti arcát és felzokog. – Végre! Végre megfutott az átkozott! Micsoda élmény várt ránk!

Micsoda élmény volt beolvadni a főváros sugárútjait elözönlő diadalmas, örömmámorban úszó emberáradatba! Merítkezni az egyetértés, az egyet akarás, a szabadság, a testvériség szívet-lelket bizsergetö, vérforraló légkörében!

Öklök – az enyém is – a magasban, kezek erdeje mutatja az égnek a győzelem V betűjét. Szórja első sziporkáit az újjáéledő nagyvárosi folklór, parodizálva a tegnapi, orditóan hamis jelmondatokat, rímbe szedve az eddig óvakodva hangoztatott szitkokat, felharsantva szabadságvágyunkat.

Szétszaggatottan, megégetve, sárbataposva az egyes számú protokoll-képmások: a rókavigyorú „két füles” fotográfia – az „egy füles” kifejezés románul a félnótás megfelelője ugyebár –, a félanalfabéta „világhírű tudósnő” értelmi homályra, sanyarú kedélyre valló portréjátval egyetemben.

A belvárosban – sose hittem volna, hogy egyszer az életben örvendeni fogok nekik – könyvmáglyák a könyvüzletek előtt; feketülnek, hamvadnak a Válogatott Művek, a Témás Gyűjtemények, a neki szentelt albumok.

Szemem sarkából figyelek fel a sodródó tömegben magányosan csörtető férfira. „Régi” rekvizitum a piros táblácska, amit lankadatlanul magasba tart. Felirata egyetlen rövidke szó: BÉKE.

Lesz itt béke? Felhőtlen népünnepély?

Balsejtelmekkel küszködve is, mindannyian reménykedünk benne. Ugyan ki akarná viszontlátni elnöki trónján ezt a népsorsrontó hatalmi tébolyultat?!

A tegnap még érinthetetlen Főhadiszállás nyomasztóan súlyos épülettömbje előtti térségen lövegtornyos harckocsik, ám ujjongó civilekkel a fedélzetükön. A szónoklat-maratonok tribünjéül szolgáló magasztos erkélyen fiatalság illetlenkedik, harsog a megafonba, fehér blúzos lány lengeti fáradhatatlanul a tájkép-címertől megszabadított, lyukas közepű piros-sárga-kék nemzeti zászlót, a forradalom első és leghatásosabb emblémáját.

Lesz itt béke, szakadatlan örömünnep a mai nagy napon?

Lehetett volna.

Azonnal megszerveződött, közmegegyezést azóta is érvényesen teremtő kiáltványával jelentkezett – a televízió jóvoltából az egész ország nyilvánossága előtt a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa.

De nem lett béke.

Noha a hadsereg most már velünk volt – ellenük –, amazok dehogyis adták föl a játszmát. Eszelősen támadtak. Azon túl is, hogy elkaparva, oszladozónak indult a föld alatt elnökük – az ő elnökük teteme. Nem hitték! S napok múltán – rémálomból ocsúdva – nekünk se jött, hogy elhiggyük: meg merték tenni mindezt vetünk. Sikertelenül!

Az óesztendő utolsó napjaiban aztán ránk köszöntött a béke. Szabadságot ígér az új esztendő. Hajtsunk fejet ezért a neves és névtelen bátrak előtt, akik a kritikus pillanatokban, napokban tették, amit tenniük kellett, hogy győzzön az emberség és sorsunk jobbra fordulhasson. S most már haladéktalanul fogjunk hozzá közös dolgaink tartós rendezéséhez, a jelzőkkel nem díszített, valóságos demokrácia megteremtéséhez. Ne ringassuk magunkat illúziókban: eltart még jó ideig, amíg sikerül kiizzadnunk, eltávolítanunk minden porcikánkból a módszeresen belénk adagolt idegmérget, amíg sikerül majd helyreállítanunk és kölcsönösen elismertetnünk egyénileg, csoportosan, közösségekként, emberi és állampolgári méltóságunkat. Civilkurázsiból meg csak ezután kell vizsgáznunk; alighanem, kétségkívül – sokszorosan.

Aminek máris, tiszta szívből örvendhetünk: a romániai magyarság és a többi nemzetiségek önmegtartó, testvéri együttműködéséhez a román nemzettel, nagy reményekre jogosító elvi előfeltételek között nyílnak távlatok. Most már valóban rajtunk is múlik, hogyan tudunk élni a nagy társadalmi megújhodás kínálta lehetőségekkel.

Ebből az önépítő, társadalom- és kultúra-alakító munkából – az olvasó kézben tarthatja a bizonyságot – immár részt igényelhet, kaphat folyóiratunk is, mely öt évvel ezelőtt tűnt el a süllyesztőben, ne részletezzük most, hogy, mint. Ami számunkra most ennél sokkal fontosabb, az az, hogy a sorsdöntő 1989-es esztendő decemberében sérelmeket sutba dobva, máris újult erővel vághattunk neki a szabaddá vált – meglehet: rögös – kaptatónak.

 

(Művelődés, 1990. január, XXXIX. évfolyam, 1. szám, 1–4. oldal.)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.

Kötő József

Minden kisebbség helyzetébe képes volt beleképzelni, beleélni magát. Nem tudom hogyan, de nála mindig érez­tük: az övéiért harcolt foggal-köröm­mel, ám sosem a mindent nekünk elv alapján, sosem a mások kárára csele­kedett. Ezért hívtuk mindig szeretettel beszélgetésre, előadásra, tanácskozni, zsűrizni. S jött örömmel együttműkö­dési szerződést kötni, előadást tartani, beülni a színjátszó fesztivál zsűrijébe. Megértő társ volt még az alapítványi bizottságok késhegyre menő vitáiban is.