Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. Felsoroltam még tizenkét élő szerzőt, akinek ilyen tárgyú írását ismertem. Akkor megállapítottam: „Kolozsvárt a nagy múltú iskolákon kívül leginkább egy-két templom, főtere, a Sétatér, a Házsongárdi temető és a Szamos képviseli. Környékéről a Hója és a Házsongárd vált emlékezetessé.” Nem sokkal később, 2002-ben egy sorozatba illeszkedő antológia is megjelent 111 vers Kolozsvárról címmel (válogatta Katona Éva és Veress Erzsébet) a Kriterion Könyvkiadó gondozásában. Ebben 29, huszadik századi költő verse szerepel Áprily Lajostól Orbán János Dénesig.
A 2019-es Kolozsvári Magyar Napok alkalmával egy újabb antológia jelent meg Kolozsvár-témájú írásokkal Balázs Imre József és Daray Erzsébet szerkesztésében, a Jelenkor Kiadó gondozásában, címe Kolozs város (!). Ebben csak élő íróknak a városra vonatkozó verses és prózai alkotásai, illetve azok részletei láttak nyomdafestéket.
Megvallom, 2000-ben alig-alig bíztam benne, hogy a következő században is lesznek magyar írónemzedékek, akik a város tájait versbe szedik, s lesznek olyan írók is, akik a város múltjába vezetnek el műveikkel. Most úgy tűnik: csalódtam. Legalábbis erre utal ez a kötet.
A szerkesztők rövid bevezetője után 30 szerző 74 alkotását olvashatjuk. Közülük 14-en verssel, 13-an prózával, 3-an pedig verssel és prózával is szerepelnek. A szerzők közül 13 született Kolozsvárt, közülük 5-ön már elvándoroltak. Magyarországon született 4, közülük egy Budapesten. Egy szerző, Térey János (1970–2019) nem érte meg a kötet megjelenését. A szerkesztők a szerzőket születési évük szerint iktatták az antológiába: a legidősebbek 1936-ban születtek, a legfiatalabb1992-ben. Az 1930-as éveket hárman, az 1940-es éveket ketten, az 1950-es éveket hatan, az 1960-es éveket hárman, az 1970-es éveket kilencen, az 1980-as éveket hatan képviselik, az 1990-es évekből egy költő szerepel. Ez a csoportosítás arra utal, hogy eleve a fiatalabb nemzedék bemutatására helyezték a hangsúlyt. Az 1970 után születettek vannak többségben. Ők azok, akik már alig-alig éltek a kommunizmus idején, nekik az legfeljebb gyermekkor vagy történelem.
A legtöbb esetben a művek beválogatása a város említésének, vagy helynevei felsorolásának köszönhető. Nyilván most is a Főtér, a Szent Mihály-templom, a Mátyás-szobor, a Bánffy-palota, a Farkas utca és református temploma, az Óvár és a Karolina tér, a Mátyás-szülőház, a Deák Ferenc utca, a Magyar utca, a Jókai utca, a Széchenyi tér, a Rákóczi út, a Donát-szobor, a Virág utca, a Wesselényi utca, a (nemzeti) színház, a (román) opera, a Házsongárdi temető, a Kálvária, a Szamos a leggyakoribb tájékozódási pont. És persze az állomásra vivő utca, amelyben a Marianum, mint a bölcsészkar (filológia) székhelye is feltűnik: ezzel azonban gond adódik, mert valahogy nem gyökerezett meg a kolozsváriakban a leginkább illő magyar neve, a Ferenc József út, így aztán inkább a Horea út szerepel, de még a Horthy Miklóssal kapcsolatos elnevezése is felbukkan. Szomorúan tapasztaljuk azonban, hogy bármennyire igyekszünk használni a régi magyar elnevezéseket, a fiatalabb (főleg nem itt született) nemzedék a mai hivatalos elnevezést szedi versbe. Fadrusz János utca helyett Eminescu, Heltai helyett Cipariu, Teleki helyett Einstein, Jókai helyett Napoca olvasható.
A mai írók elődeiknél sokkal tágabb körben mozognak, nem csak addig, amíg a főtéri templom tornya ellátszik – idézi az előszó Vida Gábort. Szó esik a Békásról, a CFR-stadionról, a Cimbalom utcáról, a Csillaghegyről, az ecsetgyárról, a Garibaldi hídról, a Györgyfalvi, a Hajnal és Monostor negyedről, Hídelvéről, az Írisz-telepről, a Kerekdombról, a Kétvízközről, a Kölesföldről, a Tóközről, az ószerről – s még hosszasan folytathatnánk a sort.
A szerzők nagy részének az ifjúságot, a diákéveket jelenti a város. S ennek emlékei az idők folyamán egyre inkább megszépülnek. Az idősebb nemzedék – ha nem éppen meghurcoltatásáról ír – azt a városképet élteti magában, amely diákkorában rögzült benne, s ha az élet elsodorja, akkor visszatérve, megdöbbenve látja: ez nem az én Kolozsvárom. Aki folyamatosan benne él, az kevésbé érzékeli a történéseket, nem lepődik meg a tényeken.
Balla Zsófia visszatérőként így látja a jelent: „Övék a város. / A lógó kábelek, / a külvárosok szutykos és romos / – egykor virágzó, kertes – házai /… Ez itt mind, mind új szerzemény / egy régi város elpiszkolt goblenén. / Mind az övék! Így az övék.” Aztán a következtetés: „Még élek, de már nem enyém. / Hangja sürget: fiatal, idegen. / Homokóráján újrakezd a vég, / pereg Kolozsvár arcon, ingeken. /…Már nem remélek új fordulatot. / Mert visszatérni lehetetlen: / alábukás, új emigráció.” (Kolozsvár) Egy másik versben arra utal, hogy mi, magyarok „Átmegyünk illusztrációba. / Csak úgy vagyunk. Úgy évelünk, / mint bútorok egy régi házban, kertben, / fásszínben, kiaszottan, kirágva, csupa / érték.” A debreceni születésű Térey János így fogalmaz: „Kolozsvár egyik végletből a másikba esik, gondoltam, amikor sokadjára láttam. Húsz éve vesztes város volt, mindene érdes, elhasznált és tisztátalan. Mi köt ide bárkit a megszokáson kívül, kérdezte anyám…” Egy kis körszemle után így összegez: „Leszámítva tehát lakótelepeit, az iparát meg a szapora ortodox betonkupoláit, tökéletesen magyar arculatú és magyarul már csak elvétve beszélő város. Csakhogy mindezt többé nem lehet leszámítani.” (Káli holtak) László Noémi pedig ilyennek sejti a jövőt: „harminc év múlva, átutazó bajnok, / megállsz a bronzszobor talapzatánál, / a repedésben ugyanott a pitypang, / és nincs torony, és nem zúgnak harangok.” (Harminc év múlva) A legfiatalabb költő, André Ferenc sem az illúziókban él. A Kolozsvárra emlékeztető „klórosvár” című verse így indul: „szép város kolozsvár, / jöjj ide ha drogoznál…”, arrébb: „kolozsvár egy vad kötés” /… „a főtér szanaszét kent ondó, / szétfröccsen a fellegvár…” Másik versét így kezdi: „látod, itt ez a város, azt hazudják róla, / hogy szép, így próbáljuk megszeretni…”. Arrébb megállapítja: „ebben / a városban rég nem a hó hull, / csak házakról a régi homlokzatok.” (vakondtúrás)
Forrás: Fortepan/Lajtai László
Néhányan a városhoz fűződő meghurcoltatásukra emlékeznek. A három legidősebb szerző emlékezetében az ifjúság megszépült pillanatai keverednek a nehéz időkkel. Szilágyi Júlia gyermekkora az 1940-es évek elejéhez kötődik, amikor a legtöbb férfi a háborúban volt, s édesanyja állást keresett. Nyomorogtak, bár ő inkább az udvari játékra emlékszik. Bodor Ádám Balla Zsófia kérdéseire válaszolva idézi fel a Majális utca villanegyedét, ahova gyermekkora kötődik, majd az ugyanott kialakított Securitate-börtönt, ahol kivizsgálása folyt, aminek eredményeként három év politikai börtönre ítélték. Szilágyi István már humorosan ír arról, ahogyan 1958-ban, az egyetemi felvételihez bizonyítania kellett édesapja „munkás származását”. Nem különben szórakoztató a kolozsvári tanonciskolai élet bemutatása, s az, ahogyan a Bocskai (akkor Malinovszkij) tér szovjet hősi emlékművét megvilágító reflektorokat vizeletükkel kioltják a diákok – éppen karácsony éjjelén. Ide sorolható Király László Cédula című verse is: egy primitív rendőr vagy szekus 1966 tavaszán írt fiktív-humoros jelentése arról, hogyan töltötték az éjszakát szálláshelyükön, egy manzárdszobában a magyar szakos egyetemi hallgatók, Király mellett Farkas Árpád, Vári Attila, Czegő Zoltán és Molnos Lajos „elvtársak”. Azokat a szomorú időket idézi fel Szőcs Géza is, amikor „Egy novemberi éjszakán, házkutatástól tartva, a / folyóba dobtam egy magnószalagot.” (Kolozsvári horror)
Szívesebben olvasunk a várossal kapcsolatos szép emlékekről. Szőcs Géza a Ferenc József úti bérházhoz kötődő gyermekkorát idézi fel. Akkori látásszögéből ír a Főtérről és néhány utcáról Cselényi Béla. Egyed Emese inkább a város környékén találja meg kedvelt helyeit. Ő még hiszi, „hogy jó az isten jót ad”, s „Kolozsvárt mondtál jó kimondani / ha elmentél kimondja valaki / helyetted a toronyból…” (Száz sor magány) Kovács András Ferencet a Téli Kolozsvár ragadja meg: „Mint drágakő, kárpáti ritka ásvány: / Csillog, ragyog, havakban áll a város! / (Hó-csönd honol ma tornyain s a bástyán.)” A vers végén megállapítja: „Sosem felejti tán, ki elmegy innét: / Hogy tündököl telente szét a város!” Ugyancsak ő írja a Kolozsvári őszről a Hójával kapcsolatban: „Mind messzebbről felelget / a hegy-völgy lágy Echója: / nem röppen önfeledten / szívünk vidám hajója! / Vitorlás fellegekkel / lassan magasba süllyed / gyermekkorunk hajója…” Vida Gábor ír talán a legelismerőbben a városról: „Kolozsvár lenyűgöző város…”, majd „Jártam akkor már mindenféle templomokban, Aradon és Szebenben, a brassói Fekete templomban is, de hát a Szent Mihály-templomhoz fogható Erdélyben nincs, ma is nehezen tudok úgy elmenni mellette, hogy ne ülnék be pár percre, itt van számomra a világ közepe, pedig nem vagyok katolikus, a vallásról is azt gondolom, amit az apám.” (Egy dadogás története) Talán a legnosztalgikusabb sorokat Szabó T. Anna verseiben olvashatjuk a városról: „Nyolc évig őrzött két gótikus angyal, / a főtéri s a Farkas utcai, / de hatalmukat nem tudtam még akkor, / mentem tanulni, mentem játszani.” (Szent Mihály templom előtt, hétévesen) A város személyekhez is kötődik nála, mindenekelőtt a neki utat mutató – mi tudjuk: nyelvészprofesszor nagyapjához, aki csikorgó fagyban is az erdőt járta. A jó doktor bácsi, aki forró lázból gyógyítja meg (Lőwy Károly), és a nyelveket tanító, de annál sokkal többet adó Lőwy Maya néni is szép verset kap.
Az 1980-as évek gyermekkora, iskolai élete tükröződik több versben. László Noémi úgy emlékszik rá, mint amikor „Madzagra fűzött kulccsal a nyakunkban / mászkáltunk épülő lakónegyed / betonvázai alján, // lánctalpas, sárga munkagépek, vadkék / teherautók, nyerspiros traktorok / között”, s amikor azt kellett tetetni: „szeretjük hazánkat, Romániát, a Pártot, / annak Főtitkárát és nyakkendőnk / selymét.” Ez az a kor, amikor Demény Péternek és osztálytársainak kötelező gyári gyakorlaton meg őszi almaszedésen kellett idejét lopnia. Szőcs Petra e korszak ikertelefon-beszélgetéseit idézi fel és egy költözés emlékét, amikor a múlt rendszer számos kegytárgya szemétté vált.
A legfiatalabbak már a mai valósághoz kötődnek. Nekik természetes a „Panorámaterasz a város fölött”, ahol italt lehet kortyolni (Láng Orsolya), a Tranzit ház és az Insomnia, ahol jól lehet mulatni (Horvát Benji), vagy a buszmegálló a Memón (Visky Zsolt). Az utóbbinál csak magyarázattal értjük meg, hogy a Memorandumului (Unió) utcáról van szó.
Külön színfoltot képviselnek azok az elbeszélések és regényrészletek, amelyek Kolozsvár múltjának egy-egy szakaszába vezetnek el. Ezek szerzői vélhetően előtanulmányokat folytattak, várostörténeti munkákat olvastak. Jó, hogy ezekből is válogattak a szerkesztők, még ha egyik-másik írásban melléfognak is a szerzők. De hát a szépíró megengedhet magának egy-egy múltbeli kalandot. Szőcs Géza a Hintz-ház történetét idézi fel. Visky András a Szent Mihály-templom sekrestyekapujáról és építtető plébánosáról ír igen szakszerű példázatot. Tompa Andrea regényei a millenniumtól a hóstáti világ felszámolásáig vezetnek. Cserna-Szabó András regénye a második világháború éveit, a bombázásokat idézi. Zágoni Balázs kolozsvári meséi közül a Biasini Kajetán és az egykori közúti vasút emlékét megörökítőket vették fel a kötetbe, Gerlóczy Márton regényrészlete valamikor a múlt századforduló táján játszódik.
Még egy érdekes színfoltot kell megemlítenünk. A két Visky, András és Zsolt biblikus hangvételét. Zsoltárt és imákat írnak. Ez a kenetteljes hang a kötet lapjain megfér a fiatalabb költők néha szabados kifejezéseivel.
Az említetteken kívül Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, Magyari Tivadar, Szabó Róbert Csaba prózával, Karácsonyi Zsolt és Szálinger Balázs verssel szerepel az antológiában.
A kötetnek külön érdekessége, hogy 42 térképszelvény illusztrálja. Ezek 1686 és 2019 között keletkeztek. Néhány a város környékét mutatja be, de érdekesebbek a telekkönyvi térképek, amelyek a város utcáit, telkeit, sőt az azokon fekvő épületek alaprajzát is rögzítik. A régebbiek latin és német, az újabbak magyar, a legújabbak pedig magyar és román vagy csak román feliratúak. Az utcanevek változásait is nyomon lehet követni rajtuk. A szerkesztők lehetőleg olyan szelvényeket helyeztek a szöveg mellé, ahol a szövegben említett utca, tájegység látható, s abból a térképből emelték ki a részletet, amelyik korban a legmegfelelőbb. A térképeket Bartos-Elekes Zsombor válogatta, s a kötet végén az ő összefoglalása olvasható a várost ábrázoló térképek történetéről, elérhetőségéről. A könyvet térképjegyzék és a Helynevek mutatója egészíti ki. Ez utóbbi három oszlopot képez. Az első a szövegben felbukkanó alakot hozza, a második a magyarázatot, illetve pontosítást (névváltozatok az idők folyamán, hol is található az a hely), a harmadik oszlop a mai hivatalos (román) nevet közli. Még az írások forráshelyeinek a címjegyzékét is megtaláljuk.
A szerkesztők mondhatni teljes körképet nyújtanak a 20. és 21. század határán élő írók Kolozsvár-élményeiről. Nyilván nem törekedhettek valamennyi szóba jövő szerző felvételére. Ha csak a 111 vers Kolozsvárról című antológiával összevetjük a kötetet, négy olyan költő is felbukkan, akit kihagytak. Bizonyára a terjedelmi kötöttségek is közrejátszottak ebben. Felmerül azonban egy – véleményünk szerint – eléggé vitatható megoldásuk: a címadás. A címlapon a kiadón kívül csak ennyi olvasható: KOLOZS / VÁROS / Irodalmi kalauz. A könyveket rendszerint a címlap alapján veszik fel különböző jegyzékekbe, könyvtári katalógusokba. Így annak, aki nem tud belelapozni a kiadványba, félrevezető lehet a cím: ilyen elnevezésű várost ma nem talál. Igaz, hogy 1919-ig a közeli Kolozs bányavárosi rangot viselt, de erről már mindenki megfeledkezett. Kolozsvár esetében sokáig csak az 1907-ben Bartók Bélától lejegyzett népdal, a Kolozsváros olyan város… kezdő sorában fordult elő ez a névalak, ott is azért, hogy a következő sor szótagszámával egyeztethető legyen (a kapuja kilenc záros). Legutóbb egy, a középkori Kolozsvárt bemutató, kisiskolásoknak szánt szép kötet címlapján bukkant fel ugyanez az alak: Kolozsváros. Milyen város?, de ott az alcím rögtön eligazít. Mikor már egy felnőtt olvasóknak szánt, igényes irodalmi kalauz is címlapjára írja ezt a névalakot, fennáll a veszélye annak, hogy névvariánsként elterjedhet. Én jobban örvendenék, ha megmaradna az 1367 óta használt Kolozsvár alak.
KOLOZS VÁROS. Irodalmi kalauz. [A kötetet összeállította és szerkesztette Balázs Imre József és Daray Erzsébet.] Jelenkor [Kiadó, Budapest, 2019.] 328 p.
