Szilágycsehtől kilenc kilométerre déli irányban, a Zilah felé vezető műúttól s a Szilágy-pataktól három kilométerre fekszik a Szilágyszeg községhez tartozó közismert tövisháti falu, Désháza. Szilágyszeg, Oláhnádasd, Nagyszeg, Dabjon, Nyírmon román, illetve vegyes lakosságú falvak szorításában húzódik meg egy szűk völgykatlanban ez a színmagyar település.

Nem hiába nevezték a közelmúltig tréfásan Kismagyarországnak, amit a falu lakói büszkén vállaltak is. A múltidéző szájhagyomány szerint a település egykor közelebb feküdt a Szilágy-patak völgyéhez, de a 17. században a tatárok támadása elől az emberek behúzódtak a völgykatlan belsejébe. A völgy szűk, az utcák nem kapaszkodtak fel a domboldalakra, s a telkek, a házak szorosan húzódnak egymáshoz, mint a jó emberek. Így alakult ki a Désházára jellemző sűrűn lakott faluszerkezet.

Désháza történelmi gyökereit igazolja a neve, amely a középkori magyar településnév-típusok közé tartozik, és személynévi eredetű. Alapítójáról, Deésről kapta a nevét. Első említése 1343-ból való. Ekkor a leleszi konvent a részjószág negyedrészét Deés fiainak adta. Zsigmond király a birtokot 1414-ben a kusalyi Jakcsoknak adományozta. Ez ellen tiltakoztak a désházi nemesek, akik közül a dokumentumok Menyői Barcka fia, Benedek fia Lászlót és Désházi Veres Györgyöt említik, akik pert indítottak a birtokajándékozásért. Az ítélet szerint a birtok a désházi Menyői Benedek fiáé, Lászlóé lett, aki igazolni tudta ősei tulajdonjogát.

A falu gyakran volt vármegyei gyűlések színhelye. 1705-ben désházi nemesek voltak: Alszegi János, Petkes Dávid, Petkes Péter, Petkes János, Petkes András, Petkes Ferenc, Németh Bálint, Nagy István, Hunyadi István, Fazekas István. Ezek ma is élő családnevek Désházán. Napjainkban a falura jellemző más családnevek: Molnár, Szarvadi, Debreczeni, Lakatos, Máté, Oláh, Boros, Sándor, Balogh, Szabó, Tóth, Opris, Dull, Szopri.

Az egykori désházi kisnemesek nem rendelkeztek nagy birtokokkal, kevés földjük, szőlőjük, legelőjük volt, ugyanis a település külterülete már akkor is kicsinek bizonyult más falvakhoz viszonyítva.

Ismert határrészek: Határkapu, Versenytelek-hát, Csúcs-hegy, Bérc, Szépágú cser.

A szorgalmukról, munkabírásukról ismert désházi emberek az évszázadok során földvásárlással gyarapították a falu mezőgazdasági területét. A környező falvak határaiban több kilométer távolságra fekvő földeket is megvett a désházi gazda. Ilyen határrészek: Bőnye (szántó és legelő Szilágyszeg és Szilágycseh között), Szilágyszegi forduló, Burjászó, Nádasdi-határ, Nagyszegi-határ, Dabjoni-határ, Szénafű, Hatfaludi (szántó és rét). A 19. század végén, 1895-ben a falu gazdasági területe 705 katasztrális hold (406 hektár – szerk. megj.) volt, amelyet az 1950-es évek végéig sikerült 520 hektárra növelni.

Ma a falu belterülete 95,35 hektár, ebből 63,83 lakott terület, és közel 400 telket foglal magába. Az egykori külterület nagysága lényegesen nem változott.

A désházi korongozásról

A falu szerény gazdasági lehetőségei miatt a lakosság jelentős része századok óta fazekasságból pótolta a jövedelmét. Szilágy megyében Zilah és Szilágysomlyó mellett Désháza volt jelentős fazekas központ. Tányérokat, tálakat, csuprokat, szilkéket, káposztásfazekakat, virágcserepeket, sőt kályhacserepeket is készítettek. Dr. Kós Károly néprajzkutató 1850-ből származó adatokat talált a désházi kályhacsempékre vonatkozóan, miszerint a kisdobai papi lak csempéit Désházán készítették. Kutatásai szerint az első világháború előtt 65 fazekas volt a faluban. Az értékesítést azonban megnehezítette, hogy a zilahi és a somlyói fazekascéhek nem engedélyezték a désháziak számára az árusítást ebben a két városban. Zilahon csak 1900-tól árulhattak, miután a désházi fazekasok elkészítették a zilahi kórház számára szükséges cserép vízvezetékcsöveket. Így a désháziak a tövisháti piacokon, vásárokon árultak. Szekereikkel eljutottak Nagykárolyig is, az Alföldig, ahol termékeiket gabonára cserélték.

1954-ben 36 iparengedéllyel dolgozó fazekas volt Désházán. Azonban e háziipari munka iránt egyre inkább csökkent az érdeklődés, mert az iparban, az építőtelepeken új munkalehetőségek jelentek meg (például Nagybányán), s népszerű lett a kőműves és az ács szakma. A désházi kőművesek, ácsok ma is elismertek. A múlt század ’70-es, ’80-as éveiben Désházán már csak két fazekaskorong forgott, a Szarvadi Gyuláé és a Hunyadi Imréé. Betegsége miatt Szarvadi Gyula már keveset dolgozott, de Hunyadi Imre a fogyasztási szövetkezetnek is bedolgozott. A hagyományos cserépedények mellett ő már boros, pálinkás és kávés készleteket is készített.

Máté Lajos fazekas

Ma már csak egy fazekas dolgozik Désházán, a 38 éves Máté Lajos. Mosolyogva fogad, ha belépsz a műhelyébe, s kemény darabossággal hullnak belőle a szavak, amikor a munkájáról mesél. Látszik rajta, hogy szereti, amit csinál, s boldog, ha megoszthatja mással is az örömét. Már gyermekkorától vonzódott a fazekassághoz.

Szívesen elnézte a korongozó szomszédját, Petkes Sándort, aki besegített az apósának, Hunyadi Imrének, mert sok volt a szövetkezeti rendelés. De Imre bácsihoz is szívesen bejárt, segített neki, s rejtett büszkeséggel mesél arról, hogy ügyes-bajos dolgai, elfoglaltsága miatt az öreg fazekas gyakran megbízta, hogy felügyelje a tüzet a kemencében. Az apja, a nagyszülők nem foglalkoztak ezzel a mesterséggel, de a dédapjai, a Marcik, vagyis Nagy Bálint Marci meg Miska Marci, fazekasok voltak. Tőlük örökölte az agyag iránti szeretetet, az alkotói kedvet. Az 1989-es fordulat után sikerült meggyőznie szüleit, hogy egy fazekaskorongot szerezzenek neki, s azóta dolgozik. Előbb virágcserepeket készített, majd komolyabb feladatokra is vállalkozott. Vallomása szerint öröm számára, hogy keze által formálódik az agyagtárgy, s a marka alatt tartott kifúrás előtti agyaggolyó fogása, irányítása ma is élményt jelent neki.

Az alapanyagot a Bükk-kertben ássa ki, a falu melletti legelőn. Valamikor az öregek öt-hat méter mélyre ástak le, míg elérték a szürke agyagréteget. Ott aztán a gödröt öblösítve termelték ki az agyagot, de óvatosan, mert életveszélyes volt. Hunyadi Imre édesapját valamikor omlás miatt ott érte a halál. Ma már nem ásnak olyan mélyre. Lajos nem szürke agyagból, hanem palából dolgozik. Ez jobb, mert nem hasad, nem kajszul száradás közben, nem olyan érzékeny, mint az agyag. Csak mázas edényt készít, a zománcot Korondról, Székelyföldről szerzi be. A festést is ő végzi, bár ez mindig az asszonyok dolga volt. A kerekvirágos mintát kedveli leginkább, tulipános, szegfűs, almás mintákat nem fest. Azokat a régiek festették, Imre bácsi, Gyula bácsi. A désházi cserépedényre mindig a virágos mintázat volt a jellemző. A zilahi edényeken megjelent a madár-motívum és a hullámos vonalazás, de a désházi edények mindig csak virágosak voltak.

A virágait natúr vagy színes alapra festi. Leggyakoribb a fehér, de zöld, kék és barna színeket is használ. A fiatal fazekas folytatja a hagyományt, tányérokat, fazekakat, szilkéket, csuprokat készít, de van nála béleses tányér, szűrő, boroskancsó poharakkal, váza és kürtőskalács-sütő is. Otthonról értékesíti termékeit. Nincs lehetősége arra, hogy vásárokba járjon. A világhálón is reklámozza tárgyait, s gyakran személyes rendelésekre dolgozik. Elmondta, hogy sok terve lenne, de egyet elárult. A régi típusú kemencéje helyett újat szeretne, más típusút, négyszögletest, az kisebb is lenne.

Máté Lajos útja egyéni, de a boldogulást, a megmaradást szolgálja és értékmentő. Hozzátartozik a falu világához, összekötő kapocs annak múltja és jelene között.

Új mesterségek

A századvég gazdasági fejlődésének hatása Désházán is megmutatkozott. A férfiak az építőtelepeken, ipari egységekben dolgoztak Nagybányán, Zilahon, Szilágycsehben. Ingáztak, nem költöztek ki a faluból, így a település az utóbbi 30–40 évben teljesen megújult. Az új, emeletes házak sokasága jelzi ezt a folyamatot, s ez a faluközösségben élő összefogási szellem, a kaláka hagyományának is köszönhető. Itt a család, a rokonság, a szomszédság ma is összefog egy-egy nagyobb munka elvégzésére. A désházi kőművesek, ácsok jó mesteremberek hírében állnak, s a ’89-es fordulat óta vendégmunkásokként már külföldön is dolgoznak, például Magyarországon, Németországban, Fran­cia­országban.

A hatodik mandátumát töltő Molnár József polgármester elmondása szerint Désházán fogékonyak az új lehetőségekre, kihasználják azokat. Első helyen az építészeti vállalkozók állnak (16), akik 10–20 embert foglalkoztatnak a megyében és azon kívül is. Ezek mellett hat egyéni mezőgazdasági vállalkozó is van a faluban, akik növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. Nyolc magánvállalkozó a kereskedelemben és a szolgáltatások területén dolgozik. A faluban több vegyesboltot, bárt nyitottak, sikeres a személyszállítási vállalkozás, működik itt olajprés, takarmánykészítő malom, több asztalos, autóbádogos és -javító műhely, és informatikai tanácsadót is találunk a faluban. Sikerük titka a kemény munka, az odafigyelés, a pályázati lehetőségek kihasználása a fejlesztések érdekében.

Lakosság

Désháza lélekszáma az évszázadok során fokozatosan gyarapodott, a falura nem volt jellemző az elvándorlás. A múlt század második felében a bányákban és az építőtelepeken a falutól 60–70 kilométer távolságra dolgozó férfiak csak hetente jártak haza, s az inói állomástól Nagyszegen keresztül hat kilométert gyalogolva hozták a pénzt, a kenyeret, a cukrot, az olajat, ami kellett a családnak.

1847-ben Désházának 225 lakosa volt, mind református. 1890-ben a lakosok száma 619-re nőtt, ebből 609 volt magyar, nyolc román és kettő más nemzetiségű. 1920-ban 742 lakost írtak össze a faluban, 732 magyart és tíz zsidót. A század folyamán a lakosság száma szinte meghétszereződött. Az 1992-es népszámláláskor 1254-en laktak a faluban, 1252 magyar, egy-egy román, illetve más nemzetiségű. 2002-ben a népesség 1268, a 2011-es népszámláláskor pedig 1262, ebből 1261 magyar és egy román nemzetiségű volt. Désháza Szilágyszeg község legnépesebb települése.

Désháza a Tövishát népes falvai közé tartozik. A désháziak mindig is ragaszkodtak a falujukhoz. Kevés kivételtől eltekintve még néhány évtizede is csak helybeliek kötöttek egymás között házasságot. Ma körülbelül 200-an dolgoznak külföldön vendégmunkásként, de a családi szálak még ide kötik őket. A fiatalok közül azonban már többen az anyaországot választják.

Uszkai Zoltán lelkipásztor szerint Désházán is beindult a természetes fogyás. 2015-ben 17 halottat temetett, és csak kilenc gyermeket keresztelt, ezek közül is kettőt Magyarországról hoztak haza keresztelni. Nyolc pár kötött házasságot, de ebből három az anyaországban telepedik le. Vegyes házasságot Désházán nem kötöttek. Ezek az emberek még őrzik a magyarságukat.

Templom és iskola

A lakosság zöme református. Az egyháztagok száma 1182, kevés pünkösdista és jehovista is él a faluban. A templomot 1858-ban szentelték fel, több mint tíz évig épült. A toronyban két harang található, a kisebbik felirata: „A nemes Désháza-i reformata Szent Ekklezia öntette Anno 1777”. Az 1920-as években vásárolt nagyharang felirata: „Schieb & Raunitz Sibiu – Nagyszeben Isten dicsőségére öntetett a désházai Ref. Egyház híveinek áldozat készségéből az Urnak 1926 esztendejében”.

A falunak két temetője van. A régiben még találunk jellegzetes tövisháti faragott gombfákat. A férfiaké turbános vagy koronás alakot ábrázol, az asszonyoké csapott tetejével keszkenős fejre emlékeztet. Ma már a gombfák helyett kőből, műmárványból készült sírköveket állítanak halottaiknak a désháziak.

A templom előtt emlékművet emeltek, amely 25 első világháborús és 18 második világháborús helybeli hős nevét őrzi, valamint Nagy Sámuel (1971–1989) sorkatonáét, aki az 1989. decemberi véres események során kapott halálos lövést Brăilán december 24-én.

Néhány évtizede a Tövisháton Szilágycseh után a désházi volt a legnépesebb iskola. Akkoriban a faluban alig volt egyke, gyakori volt a háromgyermekes, de több négygyermekes család is akadt.

A ’70-es, ’80-as, ’90-es években három óvó- és négy tanítónő, nyolc szaktanár dolgozott az iskolában. Egy-két helyettes tanár kivételével mind szakképzettek voltak. Az osztályok létszáma 25 fő körül mozgott, de az akkori pártpolitika miatt kedvezőtlen körülmények között folyt az iskolai tevékenység. Négy tanteremben zajlott a tanítás délelőtt és délután. Változás az elmúlt évtizedben volt tapasztalható, amikor 2006-ban teljesen felújították az iskolaépületet, 2010-ben pedig átadták az óvoda új, korszerű otthonát. Mindkét munkálat uniós támogatással valósult meg. A tanintézmény igazgatója Szarvadi Katalin.

Az utóbbi időben Désházán is visszaesett a gyermekvállalási kedv. Mivel az egy-, illetve kétgyermekes családmodell vált uralkodóvá, az elmúlt évtizedben feltűnően csökkent a gyermekek száma. Félő, hogy ebben az iskolában is bekövetkezik a hihetetlen, az összevont osztályban történő oktatás. A désházi iskola osztálylétszámainak változását a grafikonon lehet követni.

Az 1999-2000 tanévben a 2. és 3. osztályt összevonták. Ezen kívül önálló osztályok működtek, tehát a pedagógusok száma – valójában a normák száma – állandó volt. Az előkészítő osztály bevezetése óta a három óvó- és négy tanítónő helyett két óvó- és öt tanítónő dolgozik iskolánkban.

Hagyományőrzés

Désháza hagyományőrző település. Egykor a falu együtt élt a hagyományaival, s mindnyájunk gazdagodására ragaszkodott szellemi és anyagi értékeihez. Az egymásra utaltság, az összefogás áldásának felismerésében gyökerező kaláka ma is él, s a családi, emberi összefogásnak köszönhetően itt a lebontott ház helyén néhány hét elteltével pirosban, tető alá kerül az új emeletes téglaépület.

A népviselet azonban már a múlté. A múlt század ’60-as, ’70-es éveiben a nők még viselték a színes szoknyát, a lékrit, a fehér ingvállt, s még lehetett látni désházi lányt sok színes gyöngysorral a nyakában, szalaggal a hajfonatában. A szekrényekben őrzik a legények gombos lábliát is, a hímzett surcát, amelyet mint elfogadott szerető kapott a legény a leánytól, s ezt faragott guzsallyal, mangurlóval, sulykolóval viszonozta.

A családi élethez kötődő hagyományok közül a lakodalmi szokások a legmaradandóbbak. Az esküvő előtti szombaton a lányok még kakast pattintanak, hogy másnap azzal díszítsék a vőfénybotokat, ahogy Désházán mondják. Csütörtökön a vőlegény és a menyasszony hívogatói indulnak külön-külön hívogató kendővel a karjukon, hogy meghívják a vendégeket, őket követik a vőfélyek, akik díszes bottal, kosarakkal mennek együtt, hogy összegyűjtsék az ajándékokat. Pénteken a segíteni hívott gazdasszonyok még ma is szalagos tyúkokkal mennek a lakodalmas házhoz.

Még vannak, akik a sirató estét sem hagyják feledésbe merülni. Ez a péntek esti leánybúcsúztató, amikor a menyasszony elbúcsúzik a barátnőitől, s megvendégeli őket. Az esküvői események szereplője a szompolyasszony is, a kontyoló asszony, aki a vőlegény vőfélyének, a nagyvőfélynek a felesége, közeli rokona. Kontyolás már nincs, de a szompolyasszony öltözteti a menyasszonyt a nyüszőlánnyal, s ő az, aki hérészkor, az esküvő után egy héttel bevezeti őt a templomba, az asszonyok első padjába. A nagyvőfély ugyancsak a férfiak első padjába vezeti az ifjú férjet. Délben a menyasszony szülei várják ebédre a családot.

A désházi élő hagyományhoz tartozik a népi személynévrendszer is. A családnevek – Molnár, Nagy, Petkes és a keresztnevek – András, József, Imre, István, Anna, Rózsa, Zsuzsa – gyakorisága miatt a faluban nagyon gazdag ragadványnévrendszer alakult ki a falubeliek azonosítására. Itt mindenkinek van egyéni vagy családi ragadványneve, amely ma is öröklődik. Néhány ilyen név: Samu, Bandi, Lenci, Viktor, Endre, Gazsi, Pál Zsiga, Gyuri Pesta, Dobai Sári, János Kati, Kopasz, Bába, Erdész. Ma a hagyományos utónevek egyre ritkábbak, a szülők új, divatos neveket adnak a gyerekeiknek, de a megkülönböztető nevek tovább élnek.

A fiatal nemzedék

Nem lenne teljes a Désházáról alkotott kép, ha nem szólnánk az e közösség jövőjét jelentő fiatalokról. Példaértékű ezeknek az ifjaknak a tenni akarása, feladatvállalása. Ezt a Désházi Ifjúsági Klub (DIK) tevékenysége igazolja. A DIK 2011 februárjában alakult Kolozsváron tanuló két désházi egyetemista kezdeményezésére, hogy történjék valami a falujukban, ahogy ők mondták, ne legyen unalmas, legyen jobb, szebb, vidámabb, tartalmasabb az ifjúsági élet, hogy a fiatalok szeressenek itthon lenni.

Petkes Róza elnök szerint ezt sikerült elérniük. Az elmúlt öt év alatt sok mindent megvalósítottak, számos sikeres rendezvényen vannak túl. Közösségépítő céllal kirándulásokat szerveztek, focicsapatot, néptánccsoportot hoztak létre, s rendszeresen faluújságot szerkesztenek, a CsupIrkát, de jótékonysági rendezvényeket is tartanak. Sikeresek voltak a táncházak, a versmondó és tojásfestő versenyeik, a Ki mit tud? vetélkedők, az emlékműsorok. Jelenleg a klub 21 tagot számlál, jelszavuk: „Együtt Désházáért!” A fiatalok focicsapata mellett az öregfiúk is pályára lépnek: 2014 augusztusában például, a Szilágy megyei Szent István-kupa mérkőzéseit Désházán tartották.

2012 tavaszán alakult a DIK irányításával a Csuporka Néptáncegyüttes. Az elnevezés a désházi hagyományos foglalkozásra, a fazekasságra utal. A csoport irányítója Molnár Andrea. Céljuk a falu népdalkincsének, táncainak éltetése, a hagyományőrzés. A szi­lágy­csehi Berekenye és a zilahi Terbete táncegyüttesek sikeres bemutatói keltették fel a néptánc iránti érdeklődésüket, s késztették őket egy désházi tánc­cso­port létrehozására. Azóta működik még egy csoport, amely az utánpótlást biztosítja, ez a két éve táncoló Kiscsuporka, a kisiskolások csoportja. Megalakulásuk óta sokszor léptek fel sikeresen otthon, különböző eseményeken „hangulatfelelősökként” táncoltak, de szerepeltek már a zilahi Magyar Napokon, Székelyföldön és az anyaországi Bács-Kiskun megyében is.

Az együttes tagjai a tánc mellett oktatnak is, egy éve néptáncot tanítanak a zilahi Mihai Eminescu Általános Iskolában.

Désháza jelene, a désházi emberek, fiatalok elszántsága, tenni akarása, a „nem hagyom magamat” életfelfogása igazolja, hogy a Tövisháton van jövője a magyarságnak.

Bogdánd a Szilágyság észak-keleti részén fekszik, a Mázsa nevű patak mentén körülbelül négy kilométer hosszan. Egytornyos falunak is szokták nevezni, lakossága színmagyar. Az 1970–80-as években csaknem 2000 ember lakta, a lélekszám mára 1000 alá apadt.

Ha Szatmár irányából az E 81-es főúton haladunk Zilah irányába, Alsószopornál le kell térni balra, át a vasúti síneken, át a Krasznán és 14 kilométer megtétele után meg is érkezünk Bogdándra. 1968 előtt a történelmi Szilágysághoz tartozott, Szilágycseh rajonhoz, de az új közigazgatási átrendezéskor, a megyésítéskor Szatmár megyéhez csatolták. Tény, hogy akkor is, 1968 előtt is peremterület volt, s az is maradt utána is.

A település neve: Bogdánd, a Bogdán személynév -d képzős származéka. (lásd Kis Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, Bp. 1988, l. köt., 228.old.) A név szláv származású, jelentése „Isten ajándéka, adománya”. A Tövisháton több ilyen -d képzős településnév van: Hadad, Nádasd. Kövesd stb. Ezek mind Árpád-kori települések. Egykoron királyi birtokok voltak, valószínűleg 1368-ban kerültek családi birtokba Nagy Lajos rendelete alapján. Bogdánd a kusalyi Jakcs család, a bélteki Drágfi és legtovább a Wesselényi család történelmével kapcsolódik össze. Neve a Leleszi Konvent dokumentumaiban szerepel először 1349-ben Másatelek, Magdand változatban. A Bogdánd névváltozat először 1383-ban fordul elő az okmányokban.

A monda szerint a kezdetben mindössze négy családból álló lakosságot a kusalyi várból telepítették a mostani templom nyugati oldalára. A Lengyel és Szekér családnév kihalt, de a település életképességét mutatja, hogy a bogdándiak 1625-ben már kiváltak a hadadi egyházból, ahova „leányegyházként” tartoztak, és „maga tart praedikatort” Szentmihályi István tiszteletes személyében. Bunyitai Vince szerint már 1470 előtt állt kőtemploma, csak azt lerombolták, s e templom alapjaira épült a mai templom több lépcsőben, míg végleges formáját 1863-ban érte el, amikor a meggyengült torony helyébe egy téglából épült tornyot építettek.

A korabeli hadi és egészségügyi állapotok a Tövishát falvait sem kímélték, így Bogdándot sem. 1650 és 80 között a németek felégették a falvakat, s majd csak az 1700-as években települtek vissza az elmenekült emberek. 1742-ben pestis pusztított a vidéken, Korondon alig marad élő ember, Hadadon 174-en, Ákoson 248-an pusztultak el. Bogdándról nem maradt fenn adat, de valószínűsíthető, hogy a nagyméretű lakosságfogyás miatt rendelte el Mária Terézia ezeknek a falvaknak a betelepítését. Petri Mór szerint Bogdándra és Diósadba székelyeket, Hadadba pedig németeket telepítettek. Itt keresendő talán a magyarázata annak a megfigyelésnek, hogy a környékbeli falvakban élők mind észrevették a bogdándiak érdekes, telt á-s beszédét.

Bogdándon soha nem volt könnyű az élet. De hát hol könnyű? Az általános gazdasági fejletlenség, a régi termelési technológiák, az agyagos föld alacsony termőképessége mind-mind nehezítette az emberek életét. Ez a föld rengeteg munkát ad, de kevés termést. Kimondott nagybirtok nem alakulhatott ki a birtokmegosztások miatt. Öt-hat gazdának volt tíz hektár feletti földje, de ezek az emberek ennek voltak a rabjai. Apámtól tudom, hogy már tízéves korában járt szántani két ökörrel.

Tollforgatók Bogdándról

A Korunk folyóirat 1937. októberi számában megjelent egy fájdalmas írás Kovács Katona Jenő tollából Egy kallódó szilágysági falu címmel. Kovács Katona Jenő 1937. április 15-én járt Bogdándon, átutazóban. Róla tudni kell, hogy a tőlünk 14 kilométerre lévő Alsószoporon született, apja kocsmáros és hentes volt. Ezzel csak azt jelzem, hogy ő nem a paraszti világból érkezett, s ezért nem is biztos, hogy jól látta a paraszti társadalmat. Ebben az időben szedte áldozatait egy nagyon súlyos kanyarójárvány, bogdándiason „pepecs”. Tizen­nyolc áldozata volt a kórnak, főleg gyermekek voltak kitéve a legnagyobb veszélynek. Április 15-én hat elhunyt kisgyermek temetésére készült a falu és lelkipásztora, Paál Károly. Ekkora tragédiáról nem lehetett sem meghatódottság, sem felháborodás nélkül írni, ezt tette Kovács Katona Jenő, de olyan nagyon erős kifejezéseket is használt, miszerint „a lassú degenerálódás lejtőjén álló nép” által lakott, „elhagyatva és lassú halállal eljegyezve” élő, akkor 1200 lakost számláló faluban tapasztalható a „közöny a kultúra iránt”, valamint ”feltűnő a népművészeti szegénység”. Pedig 1932-ben a Hadas Ferenc karnagy által vezetett bogdándi dalárda Nagybányáról a második díjat hozta el, egy ezüstserleget, amely a református egyházközség birtokában ma is látható.

A bogdándiak nem ismerhették ezt az írást, mivel a Korunk ritkán vagy egyáltalán nem jutott el falura, Bogdándra legalábbis nem. Valószínű, hogy ez a szörnyű falukép tette kíváncsivá a Korunk újabb csoportját 1971-ben, amikor a falut felkeresték. Az ő véleményük tömören ez volt: „mi már nyomát sem találtuk ennek az állapotnak”. A „bomba” igazán 1977-ben robbant, amikor Jordáky Lajos megjelentette a Testamentum sorozatban Kovács Katona Jenő néhány írását, köztük az Egy kallódó szilágysági falu címűt is. Ezáltal az 1937-ben született írás már minden bogdándi vagy onnan elszármazott ember számára ismertté vált. Muzsnay Árpád eljött Bogdándra a könyvvel együtt, összehívott idős férfiakat és nőket, fiatal értelmiségieket (két tanárt és egy közgazdászt), és Sipos László tanár úr felolvasta előttünk az írást, majd pedig részleteiben is kitért az általam is idézett sértő kijelentésekre. Az idősek a szegénységről szóló részeket, a kanyarójárványt, a lakásviszonyokat nem vitatták, de ők sem tudták elfogadni a sértő szavakat. A falu szellemi képességeiről hadd mondjam el a teljesség igénye nélkül, hogy az eltelt 40 évben Bogdándról tizenegy lelkipásztor került ki, 27 oktató (tanár, tanító, óvónő), egy kutató fizikus doktor Németországban, egy kutató biológus doktor az oxfordi egyetemen, mérnökök, ügyvédek, közgazdászok, egészségügyben dolgozók s nem utolsó sorban mesterek, ügyes kezű és tisztességes munkások. Pár évvel ezelőtt a bogdándi iskola tantestülete 90 százaléka hazaiakból állott. 1982 januárjában ellátogatott Bogdándra Beke György író is, anyagot gyűjtvén a Boltívek teherbírása című könyvéhez. Ismét szóba került a Kovács Katona Jenő írása, ismét feltéptük a régi sebet. Beke viszont már egészen más véleményre jutott: „Mégsem mindennapi falu ez a mai Bogdánd. Szatmár megyében egyenesen az elsők közé illik, ha a hagyományos közművelődés mércéje alá állítjuk.” (Beke György Boltívek teherbírása, Kriterion, 1983, 395. oldal)

A Rozsmalint jelenség

Az 1970-es évek elején indult útnak a Megéneklünk, Románia! fesztivál azzal a céllal, hogy az ország lakossága, „románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek” dicsőítsék a „Kárpátok géniusza”, Nicolae Ceaușescu és felesége hőstetteit. Hát, a magyarság részéről nem volt nagy tolongás a színpad iránt. Bogdánd községben a korondiak és a bábcaiak már elzengedezték kötelező „ódáikat”, s bemutatták a híres korondi táncot is. 1976-ban jött az ukáz: a bogdándiak is részt kell, hogy vegyenek a fesztiválon. Szegény Nagy-Bántó Lajos, a községi párttitkár helyettese nem volt mit tegyen: elindult a faluban, s próbálta meggyőzni a fiatal házasokat, de kevés sikerrel. Márkus Erzsébet tanítónőt inkább papné minőségében kérte, hogy segítsen, hiszen a papnénak csak szégyellik nemet mondani. Igaza volt, sikerült is hat pár táncost összeverbuválni a próbára, ahol Nagy Erzsébet foglalkozott a táncoktatással.

Különösebben nem a tánctanításon volt a hangsúly, táncolni ugyancsak tudtak ezek a párok, hanem a koreográfiát kellett úgy összeállítani, hogy abba beleférjen a teljes bogdándi táncrend. A körzeti döntőn Alsószopron teljes volt a siker, következhetett a megyei döntő. Közben Sipos László tanár úr lett a művelődési otthon igazgatója, s így ő vette át a tánccsoport irányítását. A legelső tennivaló az volt, hogy a csoportnak nevet adnak. Tőle származik a rozmaring virágról elnevezett, bogdándi változatú Rozsmalint név. A megyei döntőbe való jutás lázba hozta a falut. A koreográfus továbbra is Nagy Erzsébet maradt, de a tanár úr még szakképzett koreográfust is szerzett, igaz, nem népitánc-oktatót, hanem balett-táncost a mozgások csiszolásához, a látvány kialakításához. A megyei szakaszon már 12 táncospárból állt a csoport, kifogástalan bogdándi viseletbe öltözve. A férfiak árvalányhajas kalapot, vászon inget kék gombbal, piros és zöld virágokkal díszített lajbit (pruszlit), priccses fekete nadrágot és csizmát viseltek. A nők a fejükön keszkenőt hordtak, vászoninget, sinórozott pruszlit, pliszérozott vászonpendelyt, rövid szárú csizmát és kötényt öltöttek. Látványos, mutatós és bizalomkeltő volt a megjelenésük a színpadon, és a siker nem is maradt el, ezzel továbbjutottak a megyeközi döntőre, Nagybányára. Ilyen sikerre azért senki nem számított. Utána már senkinek sem kellett könyörögni, ha táncosra volt szükség, szívesen jöttek.

Ennél is nagyobb siker született a következő rendezvény-sorozatban, amikor a bukaresti országos döntőig jutott a csoport. Sipos László erre a koreográfiát nemzedékek táncává alakította át. Így két gyermek-, 12 felnőtt- és négy idős pár járta a bogdándi táncrendet a Rapsodia Română színpadán. A Rozsmalint nagy sikereit hozó bogdándi táncról álljon itt egy szakmai vélemény Matyi Istvántól, aki a zilahi Terbete tánccsoport szakmai irányítója: „A Tövishát és egyben a Szilágyság leghíresebb néptánccsoportja a bogdándi Rozsmalint. Az évtizedek óta működő csoport tagjai házasok, és többségük a 40-50-es korosztályt képviseli. Táncukban a Tövishát és környéke dalait, néptánc-motívumait mutatják be nagy hozzáértéssel, csaknem hivatásos szinten.”

Közben népszerűségünk egyre nőtt. Egyre több meghívást kaptunk rangos fesztiválokra, táncház-találkozókra, például Bálványosfürdőre, Sepsiszentgyörgyre, Székelyudvarhelyre, illetve Szejkefürdőre. A Megéneklünk, Románia! fesztiválon még háromszor jutott a csoport az országos döntőbe: Marosvásárhelyre, Zilahra és Medgyesre. A csoportra a Román Televízió magyar adása is felfigyelt, kijöttek és Bogdándról filmet készítettek, amelyből a tánc sem hiányozhatott. Így a csoportot a román közönség is megismerte. Egy alkalommal Adrian Păunescu, az RTV 1970-es évekbeli az Antenna az önöké műsor szerkesztője Szatmárnémetiben az Északi Színházban forgatott. Erre a szervezők a Rozsmalint Tánccsoportot is meghívták. Enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy féltünk Păunescu kiabálásaitól, erős hangjától, megjegyzéseitől és katonás szigorától. Előttünk zavart le a színpadról egy avasi agitprop-csoportot tartalmi okok miatt. És láss csodát, a bogdándi csoporttal kedves volt, jó kedvű és megdicsérte a produkciót, hadd lássa a „hőn szeretett”, vagyis Ceaușescu, hogy milyen csodákra képesek a kisebbségiek.

Az 1980-as években már eljuthattunk Magyarországra, Nyíregyházára is, és különösen jó kapcsolat alakult ki a Nyírség Tánccsoporttal. 1989. augusztus 18-án Vásárosnaményba hívtak a Tisza-parti fesztiválra, amit augusztus 20-án tartottak, de előtte elvittek az úgynevezett „Senki földjére” Beregsurány és a szovjet határ közé. Itt is zajlott egy ünnepség a Páneurópai Piknik keretében. Nem gondoltuk, hogy történelmi pillanat részesei vagyunk. Még álltak az őrtornyok a határon, bennük a géppuskás katonák, lent a színpadon pedig a bogdándi Rozsmalint ropta a táncot. Katona Tamás történész és Ivan Abaimov nagykövet voltak az esemény szónokai. Feledhetetlen volt a pillanat nagyszerűsége. Akkor még nem tudtuk, hogy az osztrák–magyar határon azokban a pillanatokban verték a vasszeget a kommunizmus koporsójába.

Az 1990-es években gyakran jártunk külföldön: Nyíregyházán, Nagykállón, Mátészalkán, Baján, Szentendrén, a kárpátaljai Nagyszőlősön, Felvidéken, sőt, egy bécsi út is szinte sikerült.

1999. december 9-én Sipos tanár úr, a bogdándi iskola akkori igazgatója, a falu mindenese alig 51 évesen elhunyt. Az együttes vezető, irányító nélkül maradt. 2000 januárjában a csoport tagjai összegyűltek az iskolában, és arról tanakodtak: hogyan tovább? Mivel Sipos tanár úr szakmai utódja én lettem, a csoport tagjai azt akarták, hogy a Rozsmalint irányítását is én vegyem át. Másfajta elfoglaltságom miatt erre nem vállalkoztam, így vette át az irányítást egy háromtagú bizottság. A Lacitól megszokott lendület, felívelés megtorpant, majd hanyatlani kezdett, hiszen az ő ismertsége és elismertsége nem volt elhanyagolható tényező. Ráadásul közben eltelt 25 esztendő, s a csoport nem tudott megújulni, mert nem volt utánpótlás: egyszerűen nem volt, aki az egyre idősödő hajdani fiatalok helyébe lépjen. A közben megnyílt európai határok lehetővé tették, hogy fiataljaink külföldön keressenek megélhetést, boldogulást. Ennek dacára összejött még néhány falunapi fellépés, illetve otthoni szereplés, és lassan-lassan legördült a függöny. Így önmagát számolta fel a hajdan sok szép sikert megélt Rozsmalint.

Ennek ellenére nem halt ki Bogdándon a néptánc, az elődeinktől kapott örökség. Azóta is gondos kezek irányítják a kicsik lépteit, és biztosítják számukra a fellépési lehetőséget. Kürti Csilla, Debreni Noémi és Balogh Raluca tanárok lelkesedése, szakmai hozzáértése biztosíték lehet a folytatásra.

Az amatőr színjátszás

Egyedi jelenség volt a Tövishát eme szegletében a felnőttek körében az amatőr színjátszás. Természetesen, ennek is Sipos tanár úr volt a mozgatórugója. Éppen ő nyilatkozta Beke György már idézett könyvében: „itt nem kell nógatni az értelmiséget, mozdítsunk már valamit, a műveltség emelheti ki Bogdándot ebből a katlanból. Ahol az értelmiség tudja a dolgát, ott hamar akadnak segítőtársai.” A bogdándi értelmiség úgy látszik, tudta a dolgát. Minden szilveszterre egy-egy veretes darabbal készültünk, amit természetesen egy-két hónapi próba előzött meg. Decemberben, főleg a színpadi próbák idején nem volt irigylésre méltó szórakozás a hideg, fűtetlen kultúrházban próbálni órákon át. De közben rájöttünk, hogy milyen összetartó, közösségépítő ereje van az így eltöltött óráknak. Felsorolnék néhányat a bemutatott színdarabok közül: Heltai Jenő: A néma levente, Tamási Áron: Énekes madár, I. L. Caragiale: Egy viharos éjszaka, Sütő András: Fügedes, Molnár Ferenc: Doktor úr, Móricz Zsigmond: Úri muri, Örkény István: Tóték. Németh László: A két Bolyai című darabja lett volna a következő, de ez már elmaradt. 1987 szilveszterén mutattuk be a Tótékat. Tragikomédia egy falusi színpadon? A darab témája nem volt veszélytelen 1987-ben. A 2. magyar hadsereg doni katasztrófájáról beszélni több mint 300 ember előtt? A szellem kommandósai igen csak éberek voltak még ezekben az időkben. A közönségünk megértette a darab üzenetét, s mi is megúsztuk a bravúrt.

Ezek az előadások nem egyetlen alkalomra születtek. A szilveszter utáni hónapokban rendszerint vendégjárásra indultunk a környező szilágysági falvakba. Amikor az RTV magyar adása, Labancz Fridáék nálunk jártak, és a hétfői magyar adás részére forgattak, a bogdándi tánc mellett Tamási Áron Énekes madár című bogdándi előadását is felvették. Ezek után már nem is csoda, hogy a szatmári Északi Színház társulata évente két előadást is tartott Bogdándon, sőt Móricz Zsigmond Sári bíró című darabját először Bogdándon mutatták be, s csak a következő nap Szatmárnémetiben. Két-két alkalommal járt nálunk a Maros Állami Népi Együttes és a Hargita Állami Népi Együttes.

A dalárda

A szilágysági falvak egy részére sajnos, jellemző volt abban az időben a kultúrával szembeni igénytelenség. Ellenben a Bogdándon 1931-ben megalakult dalárda 1932-ben már második díjjal tért haza a nagybányai kórustalálkozóról. Ez a dalárda a mai napig létezik, működik, elmondhatjuk tehát, hogy Bogdándon 84 éves a kórusmozgalom. Még a legdühöngőbb kommunista időkben sem szűnt meg, ugyanis egyházi ünnepeinken mindig fellépett a dalárda. Éppen ezekben a szörnyű években tudott a dalárda a nemzeti önismeretünk ébren tartója lenni. Egy más kulturális és szellemi szintet jelentett, amikor Mészáros István tanár úr is csatlakozott a kórushoz. Ki feledheti el a konferansziéit, a versmondását vagy egykori tanítványai versmondását, akik művészi szintre emelték Bogdándon a műfajt? Igazi ünnep volt, amikor Tóth Kati, Nagy Márta és Sárándi Annamária verset mondtak. Így lelt otthonra a bogdándi református templomban Wass Albert, Márai Sándor, Sajó Sándor, Ady Endre, Dsida Jenő, Petőfi Sándor, Arany János, Juhász Gyula, Reményik Sándor és még sokan mások. Ezek a szavak eljutottak a testvérgyülekezetek hallgatóihoz is Barótra, Koltóra, Szilágysomlyóra, Szilágycsehbe, Kecelbe.

Muzsnay Árpád is szeretettel emlékszik vissza a ’90-es évekre, amikor a szatmárnémeti székesegyházban megrendezett magyar egyházi kórusok találkozóján a bogdándiak külön színfoltot jelentettek, és mind hangzásban, mind kivitelezésben sikeresen vehették fel a versenyt a máramarosszigeti, nagybányai, nagykárolyi, szatmárnémeti kórusokkal. Nagy-Kis Mihály karnagy úr most is szívesen foglalkozik velük, pedig már a 80-at tapossa. És ami még fontos: ők azok, akik a lelkipásztor után ballagva, énekeikkel elkísérik a reformátusainkat az utolsó útjukra.

A Nemzetiségi Néptánc-fesztivál

A Rozsmalint Tánccsoport hirtelen jött sikerén felbuzdulva Sipos tanár úr azzal az ötlettel kopogott be a Művelődési Főosztályra Szatmáron, hogy mi is szeretnénk egy fesztivált szervezni magyar csoportok részvételével. Ugyanis Szatmár megyében két román jellegű fesztivált is rendeznek évente: Lajosvölgyön (Huta-Certeze) az avasi táncok fesztiválját, Homoródon pedig a Bükk-aljai táncok fesztiválját. V. Savinescu végül megoldotta a dolgot: ne legyen teljesen magyar, mert így nem fogadják el, de legyen a nemzetiségek fesztiválja. Alaptétel: akik egy területen kisebbségben élnek, azok felléphetnek a bogdándi fesztiválon. 1990. október 7-én volt az első ilyen rendezvény a Mélyság-partján felállított ideiglenes színpadon. Az 1990. március 19-i szatmári és marosvásárhelyi magyarellenes eseményekre célozva mondta Sipos igazgató úr: „Mi virággal dobálunk, nem kövekkel.” Az évente megrendezett fesztiválon nagyon sokan megfordultak, a harmadik rendezvényen maga Kallós Zoltán is itt volt. Az évek során ellátogatott a fesztiválra Tőkés László püspök, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja, miniszterek, szenátorok, parlamenti képviselők. Ennél talán érdekesebb a résztvevő csoportok lajstroma: a dobrudzsai lipovánok, a bodzafordulói románok, a monospetri szlovákok, a Szatmár megyei ukránok mellett jelen volt Bogdándon a Kraszna, a Lompért, a Zilahi Terbete, a szilágycsehi Berekenye, Kolozsvárról a Zurboló, a várfalvi csoport, Kalotaszeg minden csoportja, a backamadarasi csoport, a nyárádszeredai Bekecs, a székelykeresztúri Pipacsok, Hargita megye nagyon sok együttese. Minden évben voltak külföldi vendégeink is, főleg Magyarországról (Elek, Méhkerék, Tarpa, Nyíregyháza, Debrecen, Géberjén, Mátészalka, Ajka, Kaba, Ököritófülpös), de Szlovákiából, Szerbiából és Ukrajnából is rendszerint eljött egy-egy csapat. Egy idő után már szakmai rangot jelentett a bogdándi fesztiválon való fellépés, ezért jöttek el a Röpülj, páva győztes csapatai is Bogdándra: az Ördögborda és a Bekecs.

2015-ben volt a jubileumi 25. rendezvény (1999-ben kimaradt). Én 2000-től vettem át a rendezvénysorozatot, s 2015-ig szerveztem Nagy Julianna helyi vállalkozóval közösen. Én feleltem azért, hogy mi kerül a színpadra, Julianna pedig, hogy mi kerül a táncosok és a vendégek asztalára vendégfogadó szeretetünk jeleként. Közben én is elértem a nyugdíjas korhatárt. Remélhetőleg utánam is lesznek még bogdándiak, akik felvállalják a további rendezvények szervezését.

És amit még a Rozsmalintnak köszönhetünk

1997. június 28-án felavatták Bogdándon a Magyar Múzeumot. Sipos tanár úr múzeum-alapítási gondolata még a ’80-as évek elején felmerült. 1982-ben a megyei múzeum megvásárolt a faluban egy jellegzetes bogdándi parasztházat, amelyet a ’90-es években tataroztak. Az épületben a tárgyi kultúra helyi darabjaival (bútorok, használati tárgyak, szőttesek, varrottasok, kerámia, viselet) rendezték be. Az avatón hangsúlyozta Sipos tanár úr: „a bogdándi Magyar Múzeum célja a község anyagi kultúráját, az építkezésben és életmódban megnyilvánuló műveltségét felkutatni, megőrizni és bemutatni”. Azóta elég sok víz lefolyt a Mázsa-patakon. A Szatmár megyei Múzeum fennhatósága alá tartozó Tájházra már ráférne egy alapos felújítás és anyagának bővítése is.

Kovács Katona Jenő 1937-es fájdalmas kiáltásában emlegetett „degenerált utódok”, a „kultúra iránti közöny” jóslata nem vált be, s remélem az utánunk következő nemzedék is élő cáfolata lesz a jóslatnak. Ő a népes családok okozta problémákból eredezteti az akkori Bogdánd rákfenéjét. Akkor, 1937-ben 1200 ember élt itt nálunk, 1983-ban Beke György már 1716 feletti népességet emlegetett. Ma, 2015-ben körülbelül 930-an élünk a faluban. Tehát én pontosan az ellenkezője, a fogyás miatt aggódom. De inkább abban reménykedem, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”, s a bogdándi református templomunkra a következő 40 évben is büszkén nézhetnek fel a bogdándiak.

Hadad Szatmár megye délkeleti részén elterülő helység. Községközpont, amelyhez Hadadnádasd, Lele és Hadadgyőrtelek falvak tartoznak. Néprajzi szempontból a Tövishát kistérség szerves része, annak északi határán. Jellegzetes erdélyi, többnemzetiségű és -vallású település.

„Hadad, mint település, a maga évszázados sokszínűségében, mintha maga lenne a teljes Erdély. Végvára nemzetünknek és nemzetiségünknek” – írja Beksy Ida, a zilahi Árkád című lap főszerkesztője Kaszta István Hadad a hadak útján című könyvének előszavában. Ebben a könyvben találunk részletes helytörténeti leírást a településről, illetve romániai és magyarországi levéltári források, valamint adatközlők alapján az 1919. április 16-i ütközetről. Az esemény leírásában Kaszta István forrásként használta a Deseő Lajos ny. tábornok által szerkesztett Erdélyi ezredek a világháborúban című könyvet, amelyet magam is alapul használva próbálom bemutatni, hogy mi történt, s abból mi maradt meg az utókor számára.

Az első világháború négy évét végig harcoló és szenvedő erdélyi magyarok abban reménykedtek, hogy vége a háborúnak, és a településekre visszatér a nyugalom és a béke. 1918-ban fegyverszüneti és békeszerződések születtek, az Antant demarkációs vonalakat húzott, amelyek rövid életűek voltak, mert nem tartották be azokat. Az erdélyi magyarok az önrendelkezés elvét követve 1918. december 22-én Kolozsváron nagygyűlést tartottak. A mintegy negyvenezer résztvevő, akik között bánsági svábok és szocialista érzelmű románok is voltak, Erdélynek a magyar állam keretein belüli maradásáról határozott, amit viszont érvénytelenített két nappal később a román csapatok Kolozsvárra való bevonulása, majd nyugati irányú továbbvonulása.

A kilátástalan helyzetben, a hadadi emberek is várták a fejleményeket, hisz napról napra rosszabb hírek érkeztek Erdély jövőjét illetően. „Egy fikarcnyi jó hír is helyrerázta volna kedélyüket. Nem is kellett sokáig várakozniuk. De amit hallottak, attól nem lettek sem nyugodtabbak, sem boldogabbak. Megtudták ugyanis, hogy az Antant egy újabb, immár második demarkációs vonalat húzott meg Erdély térképén, éspedig a Zám–Csucsa–Máramarossziget között. Az ideiglenes határvonal a közeli Bükk-hegység ormain húzódik majd át, Hadad és Szilágycseh között – jött el a hír 1918 karácsonyán a hadadi emberekhez. Sovány vigasz volt ez… furcsának és érthetetlennek tartották, hogy netán országhatár is lehet a két helység között, melynek lakóit ezer szállal fűzte évszázadokon át a közös történelem. Ezt természetellenesnek és érthetetlennek tartották. Csak ne legyen rosszabb – morfondíroztak belenyugodva. Mi mást tehettek volna?” – írja Kaszta István könyvének 61. oldalán.

A helyzetet tetőzte az Antantnak a magyar kormánnyal szembeni igénye, miszerint az Alföld keleti részét engedje át a román hadseregnek. Ez már a Károlyi Mihály vezette kormánynak is túl sok lett volna, ezért 1919. március 20-án lemondott. Az orosz–szovjet mintára szerveződött Tanácsköztársaság még inkább zűrzavarossá tette az amúgy is kusza helyzetet. A megmaradt magyar csapatok elébe mentek az eseményeknek. Kitűnő példa erre a 32. Székely Va­dász­ez­red. Idézzünk Kratochvil Károly ny. altábornagynak, a Székely Hadosztály parancsnokának az Erdélyi ezredek a világháborúban című kötetben rögzített emlékeiből: ,,A Székely Hadosztály kötelékébe tartozó 32. Székely Vadász­ezred Erdélyből való viszontagságos kijövetele alatt meglehetősen szétmorzsolódott. Új állomáshelyén, Tasnádon fő teendője a szervezkedés volt. A felderítést 1919. január közepén Király Gyula főhadnagy kezdte meg egy nyolc tagból álló járőrrel. Amikor a felderítés Hadadig jutott, a falu és a környék lakosságának magatartása arra mutatott, hogy Hadadon igen kellene valamilyen katonai erő. A környék lakosságából maga szervez csapatot. Király főhadnagy azonnal hozzáfog a toborzáshoz, Hadad, Hadadnádasd, Lele, Szilágyszér és Bogdánd község magyarjaiból február végére 130 főnyi századot toboroz, s ezután Király főhadnagy a környékbeli ellenséges gárdák ellensúlyozására Hadad, Hadadnádasd és Szilágyszér községekben egy-egy 40–50 főből álló magyar nemzetőr-csapatot toborzott, melynek tagjai polgári ruhában, de fegyverrel felszerelve, saját községükben helyi szolgálatot végeztek.

Március 12-én a Tasnádon székelő 24. dandár Hadadra egy taracküteget is rendelt ki. Így március közepén Hadadon egy 130 főnyi század, 2 géppuskás-szakasz, 1 taracküteg és három 40–50 főből álló nemzetőrszakasz áll mint »hadadi csoport«”. Február, március felderítéssel, kiképzéssel és állásépítéssel telt el. Az Alsószopron levő zászlóaljon át az ezredhez is elkészült a telefonösszeköttetés. A felderítés fokozatosan bővült, hatályossága emelkedett, amiben különösen Lele vállalkozó szellemű magyarjai voltak nagy segítségül. Március végére a csoport fegyelme, felszerelése már kielégítő volt. Fegyver, lőszer és kézigránátból még tekintélyes tartalék is állott rendelkezésre. A ruhabeli hiányokon a lakosság is sokat segített.

Április 14-én a legügyesebb kém jelentette, hogy aznap Szilágycsehbe körülbelül két zászlóalj és tüzérség érkezett. A román katonák nyíltan beszélik, hogy április 16-án megkezdik az általános támadást. Erre április 15-én késő délután készültségi helyzetet vettek fel, a következőképpen:

1. sz. támaszpontot megszállja Closs hadnagy 2 géppuskával, ezen kívül a Dohi szakasztól 1 raj (összesen 20 ember);

2. sz. támpontot megszállja a Dohi szakasz (28 ember);

3. sz. támpontot a Fövényes 344. keleti lejtőjén, Király főhadnagy törzsével és 2 géppuskával, éspedig egyik a Muzsnay szakasztól, másik az ütegtől (23 ember);

4. sz. támpontot megszállja a Nagy- szakasz (29 ember).

Az üteg Hadadtól északra a Fövényes nyugati lejtőjén, az út mellett, tüzelőállásban. Tartalék: Jeney és Tövissy szakaszok (30–30 ember) a faluban, a templom mellett. A nemzetőrszakasz a falu északi részében, a Wesselényi-kastély mellett (30 ember).

A hadadnádasdi nemzetőrszakasz készenlétben, a szilágyszéri nemzetőrszakasz a Hadadtól délre fekvő 270 magassági ponton épített támpont megszállására rendeltetett. Muzsnay hadnagy (22 emberrel) külön feladatot kapott: második géppuskájával tartsa ellenőrzés alatt a Fövényestől északra az Apáca-major felé vezető utat és tisztást (Csikóskert), amely a nagy erdőségek miatt a szilágycsehi főútvonal után a védelem legérzékenyebb pontja volt. Április 16-án hajnali 3-kor a szilágycsehi út mindkét oldalán, a Dohi szakaszt a hajnali derengés kezdetekor rajtaütő nagy román túlerő lepte meg. Király főhadnagy az egész tartalékot ellentámadásra rendelte. Közben az állásba tört román csapat egy része a Fövényes 344-re, a nagyobbik része a faluba nyomult. Amidőn a falu szegélyére értek, akkor tört elő teljes lendülettel az ellentámadó három szakasz. A két vadászszakasz egyenesen keleti irányban, az út két oldalán, a nemzetőrszakasz pedig Magyary zászlós alatt a falu északi kijáratától délkeleti irányba, egyenesen a 344-re, de a támadás ellenük fordult. Király főhadnagy az ellentámadó szakaszok élére állt, elfogták a románok élén hősiesen harcoló Rosin őrnagyot, mire az ellenség vad futásban özönlött vissza az erdő felé. Soraiban valóságos rendet vágott Muzsnaynak az ellentámadókhoz csatlakozott géppuskája. A főhadnagy, felhasználva az ellentámadás lendületét, a támpontot igyekezett visszaszerezni, de nem sikerült. Erre elrendelte, hogy szakaszai ássák be magukat. Az üteg az ellentámadáskor szintén közreműködött, a később gyülekező tartalékokra lőtt.

Az ellentámadással egy időben a Nagy-szakasznál is harci zaj volt hallható, ellenben a Closs-támpontnál teljes volt a csend. Király főhadnagy lóra kapott és bejárta a jobb- és balszárny szakaszok területét. Ez alkalommal jelentette Nagy főhadnagy, hogy támpontját a kora reggeli órákban egy lovastámadás érte, de a szakasz sikeresen visszaverte azt. A románok újabb támadását Király főhadnagy újabb ellentámadással akarta megelőzni, hogy a 2. számú támpontot visszavegye, sajnos, sikertelenül. Meg kellett hát elégedni azzal, hogy a bekövetkező újabb támadást a jelenlegi hevenyészett állásban fogja fel. Ehhez a hadadnádasdi nemzetőrszakaszt Hadadra rendelte, és a Hadadon tömegesen jelentkező férfiakból új tartalékot szervezett. Pótoltatta a lőszert, a csapat étkezett, és igyekezett a védőállást megerősíteni. Minden segédszolgálatot Hadad lakossága látott el, nem törődve a veszedelmekkel. Déli 12 körül Gánga főhadnagy, aki északra, Apáca majorban a bikácai század tábori őrsének volt a parancsnoka, telefonon jelentette, hogy a románok túlerővel támadják, s ha támogatást nem kap, állását kénytelen feladni. Éppen ekkor érkezett Hadadra Bogdándról a zászlóaljtartalék egy szakasza. Ezt a szakaszt Király főhadnagy azonnal Gánga főhadnagy erősítésére rendelte. Délután egy órakor a román tüzérség Hadadot lőtte. A szakaszok a kapott parancs szerint a román csapatokat egészen közelre engedték és kb. 100–150 lépés távolságról tűzzel való rajtaütéssel olyan veszteséget okoztak, hogy a zászlóaljnyi román csapat az úttól délre fekvő mélyedésbe rohant vissza. Ez csak fokozta veszteségüket, mert a 278 magassági pontról Closs hadnagy géppuska oldaltüzébe kerültek, s véres fejjel kellett az erdőbe visszavonulniuk. Tehát a második román támadás teljes kudarcot vallott. Sajnos, a védő kis magyar-székely csapatot is több súlyos veszteség érte. Király főhadnagy is súlyosan megsebesült, de ennek ellenére az első vonalban maradt. Itt értesült arról, hogy az üteg lőszere elfogyott, és visszavonulásra kapott parancsot. Arról is értesült, hogy Gánga, nem bírván tovább kitartani, visszavonult nyugat felé, délre pedig a második zászlóalj szakasza Kirvánál túlerő miatt szintén kénytelen volt állását feladni. Bár Hadadot a bekerítés veszélye fenyegette, Király főhadnagy mégis a sötétség beálltáig újabb ellenállásra adta ki intézkedéseit. Király főhadnagy nagymértékben vérző sebe kötözésére bement a faluba. Alig érkezett oda, élénk tüzelést és harci zajt hallott. Lele és a 315 magassági pont felől a románok a Closs-támpontot támadták. De Closs a szilágyszéri nemzetőrszakasszal a támadást visszaverte. Tehát a harmadik román támadás is csúfos kudarccal végződött. Ekkor azonban a zászlóaljparancsnokság, miután az ellenséges csapatok mindkét oldalon mélyen behatoltak nyugat felé, elrendelte a visszavonulást. Király főhadnagy hosszú lelki tusa után – mi lesz Hadad, Nádasd, Szér, Bogdánd magyarjaival, mi lesz az otthonmaradt asszonyokkal, lányokkal, gyermekekkel? – kiadta a tervszerű visszavonulást, közölve katonáival, hogy akiket családjuk, házuk, vagyonuk a röghöz köt – ha akarnak – maradjanak vissza. Úgy is történt: az öregebbek maradtak, de a túlnyomó többség visszavonult. Délután 5 órakor ellenséges behatolás nélkül kezdődött a legnagyobb rendben a visszavonulás. Csak egy srapnel robbant Hadad felett. Király főhadnagy, amikor szakaszai már túlhaladtak Hadadon, az el nem vihető lőszert, kézigránátot felrobbantotta, s a könnyező falu búcsúintegetése mellett hagyta ott a magyar-székely hősiesség, önfeláldozó hazaszeretet és porba hullt remények egyik legdicsőségesebb színhelyét, Hadadot. A Rosin őrnagynál talált haditervekben foglaltak szerint Hadadot három zászlóalj, két üteg és egy lovasszázad támadta. A román csapatok nagyrészt ó-romániaiak voltak, egészen jól felszerelve és ruházva.

A történeti hűséghez tartozik Hadad lakosságának a harc alatt tanúsított szívbemarkoló magatartása. A támadás megindulása után azonnal talpon volt az egész falu. A betörés alatt nagy volt az izgalom, de kétségbeesésnek semmi jele nem mutatkozott. Ehelyett ott élt mindenki lelkében a végletekig fokozott segíteni akarás. Az asszonyok, a leányok biztatták a férfiakat, lelkesítették az ellentámadó csapatot, a férfiak beálltak az ellentámadó szakaszokba, szétkapkodták a tartalékban levő puskákat, s kézigránátokkal rohantak ki a hegyekre verekedni az ellenséggel. A harcszünet alatt a nők, gyermekek hordták a tűzvonalba a lőszert, a kenyeret, a szalonnát, a tejet, kötözték, ápolták a sebesülteket. Asszonyok szaladtak Nádasdra, Szérbe fegyverbe szólítani a még otthon maradt férfiakat. A gyermekek is harcolni akartak, fiú az apával, hasonlóképp asszony a férjével, menyasszony a vőlegényével. Ezzel a határtalan lelkesedéssel és önfeláldozással sikerült sokáig ellenállni a többszörös túlerőnek.

A veszteségről a következő adatokat tudjuk: saját részről 27 halott, ebből hét katona, 11 polgári személy, köztük két asszony és közel 20 sebesült. Román részről halottakban és sebesültekben kb. 450 fő a veszteség, aránylag sok tiszt. A román halottakat hozzátartozóik elvitték, a hadadiaknak kellett azokat Szilágycsehbe szállítaniuk, csak 18 román halott maradt Hadadon, akiket a református templomkertben temettek el; őket 1930-ban áthelyezték egy, a részükre kialakított sírkertbe, ahol mai napig is egy jó állapotban levő emlékmű áll.

Az elesett hét székely katona Udvarhely- és Háromszék szülöttei voltak, a többiek Hadad, Bogdánd, Nádasd és Szér lakosai. A két elesett asszony, Rácz Andrásné és Rácz Miklósné bizonyosan hadadiak. Ők a harcok alkalmával estek el, miközben tizenéves fiatalokkal együtt tüzelőállásokhoz szállítottak ennivalót és vizet az ellenállóknak. A hadadiak saját halottaikat és a székely katonákat a temetőkertbe temették el.

Hatalmi űr keletkezett. A bevonult román katonaság parancsnoka élet és halál ura lett. A helybeliek házaikba húzódva igyekeztek túlélni a keletkezett vihart. „1919. április 21-én a román parancsnok összegyűjtötte a falu főterére a helység otthonmaradt lakosait, és katonáival kivitette őket a Mogyorós erdőn keresztül Lele felé, a Budai-rétre. Ott felsorakoztatták, hogy lelőjék őket” – mesélte Szántó Károly hadadi lakos. Tény, hogy ez megtörtént. A szüleik és nagyszüleik által elmondottakra hagyatkozó leszármazottak elmondásaiból Kaszta István többet idéz helytörténeti monográfiájában. Én általa nem említett két adatközlőt idézek. Péter Ferenc (sz. 1927) elmondta: „Apám Péter Ferenc (sz. 1902) 17 évesen más fiatalokkal együtt nemcsak ennivalót, hanem lőszert is szállított a Fövényesre. Puskája is volt, és a katonák mellett ő is lőtt az ellenségre. Amikor a székely katonák visszavonultak, puskáját a szénatartóba rejtette, és maga is elmenekült. Félve a megtorlástól, néhány hétig beállt szolgálni Szakácsiba, és csak később tért haza. Amikor a román katonák a falu embereit gyűjtötték össze, nagyapámat az egyik közülük puskával arcul ütötte, talán mert nem mondott semmit fiáról vagy az elrejtett puskáról.” A Budai-réten összegyűjtött felnőtteket és gyermekeket sorba állították, és a visszaemlékezések szerint meg akarták tizedelni őket. Minden feljegyzés és visszaemlékezés bizonyítja, hogy a kivégzést egy Szilágycseh felől érkező francia tiszt akadályozta meg. „Nagyanyám mesélte, hogy a Szilágycseh felől érkező román katonák között volt egy idegen tiszt, aki a kivégző osztag parancsnokát magához hívta. A hadadiak között volt egy asszony, aki cseléd lehetett valahol, és értett franciául. A tiszt ezeket mondta: – Mire foglaltátok el a földet? Hogy a népet kiöljétek belőle? Azonnal engedjétek el őket! Hát így menekültek meg az én nagyszüleim és még sok hadadi ember” – mesélte Péter Feri bácsi.

Id. Balog Ferenc pedig így emlékszik: „Apám (Balog István – K. A.) akkor 16 éves volt. Ő is a hasonló korú fiatalokkal vitte az ennivalót és a vizet a székely katonáknak a Fövényesre. Mikor bejöttek a román katonák, három napig a padláson bujkált, félt a megtorlástól. Őt nem vitték ki a Budai-rétre. Zsuzsika nénémet, aki akkor négyéves volt, látva milyen nehezen halad anyjával és testvéreivel a tömeg végén, ölbe vette egy román katona, mondván, hogy neki is egy ilyen kislánya van odahaza. Nem minden román katona viselkedett barbár módon a civilekkel.”

Ifj. Király Gyula egykori főhadnagy az elfogott román tiszt, Rosin nevére, valamint az eseményekre úgy emlékszik, mintha maga is szemtanú lett volna. Elmondta, hogy apja, id. Király Gyula az öccsével volt katona Nagykárolyban, a családban pedig sokszor elmesélték az 1919-es eseményeket. 1940 szeptemberében id. Király Gyula ezredesi rangban tért vissza Hadadra. 22 év alatt nem felejtették el őt, de ő sem felejtette el honvédő csatája színhelyét. Ekkor hozta az 1919-es hadadi ütközetben elesett és a sebesülésükbe utólag belehalt hősök névsorát. A fehér márványba vésett emléktábla a Hadad központjában felállított emlékmű oldalán ékeskedett az első világháborúban elesett 43 hős katona emléktáblája mellett. Az emlékmű 1958–59-ig állt, amikor a helyi pártvezetőség eltávolíttatta. T. József – aki azóta elhunyt – bevallása szerint csak akkor szervezhetett bált vasárnap, ha – a helyi párttitkár utasítására – szombat éjszaka két társával szétveri az emlékművet. Szántó B. Károly – akinek háza előtt állt az emlékmű – saját pincéjében rejtette el a táblákat. 1984 tavaszán, amikor a Securitate két tisztje nagy razziát csapott Hadadon a Sánta György lakodalmában elénekelt székely himnusz miatt, Károly bácsi megijedhetett a táblák rejtegetése miatt, és titokban az elhagyott régi temetőben a föld alá rejtette. 1991-ben találtunk rá, az írással lefelé fordított táblákra, de az 1919-es hadadi hősök emléktáblája, valószínűleg a rombolás miatt, ketté volt hasadva. Ma is jól látszanak a csákányütések nyomai.

1994-ben, mivel a faluközpontban a hatóságok nem engedélyeztek magyar emléktáblák elhelyezését, a református templom bejáratánál emlékoszlopot állítottak az első és második világháborúban elesett hadadi katonák névsorával. Kérdésemre, miért nem került fel arra az 1919-ben Hadadon elesett hősök emléktáblája, Mészáros Árpád akkori lelkész arra hivatkozott, hogy a kettétört táblát nem tudták megragasztani, Tőkés László püspök látogatása pedig igencsak sürgette az emlékmű felállítását.

2010-ben felállítottak egy oszlopot a Székely Hadosztály emlékére a falu központjában, de az említett tábla erről is lemaradt. Sőt, érdeklődésemre a hollétéről senki nem tudott. Mészáros tiszteletes viszont értesített, hogy mielőtt Hadadról távozott, a táblát a romokban heverő református templomban, a papok számara fenntartott szék alá rejtette, homokkal betakarva, írással lefelé fordítva. Valóban ott találtam rá. Úgy érzem, a múlt még mindig kísért bennünket, még mindig félünk kimondani az igazságot, emlékezni és emlékeztetni embertársainkat és gyermekeinket arra, ami valóban megtörtént elődeinkkel. Az emlékezést senki nem tilthatja meg, az eseményeket meg nem történtté tenni nem lehet. A kegyelet mindenkinek jár, bármelyik oldalon esett el. Remélhető, hogy a közeljövőben méltó helyre kerül a 27 elesett hős emléktáblája, és nem engedjük beigazolódni Milan Kundera figyelmeztető sorait, miszerint „ha meg akarsz ölni egy népet, öld ki az emlékezetét”.

(A felhasznált képek Szabó Árpád felvételei)

A Wesselényi-család az 1700–1800-as években két kastélyt is építtetett Hadadon. Ezek közül az írásom tárgyát képező – az 1800-as évekbeli – házasodás révén került a Degenfeld család birtokába.

Ezt idős Wesselényi Ferenc és felesége, Rhédey Zsuzsanna építtette. E kastély örököse az építkezést is befejező legnagyobb fiú, Farkas, akinek hat gyermeke volt, köztük két fiú: József és Farkas. Utóbbi maradt a Wesselényi-kastélyban, Józsefnek pedig építették ezt az új kastélyt, s mivel ő Kendeffy Rachelt vette el feleségül, ezért látható a falon a Wesselényi-Kendeffy kettős címer. József unokája pedig az a Wesselényi Teréz, aki 1882-ben hozzáment a németországi gyökerekkel rendelkező Christoph von Degenfeld-Schönburghoz. Innen a Degenfeld-kastély elnevezés, a kastélyt pedig az ő leszármazottaik örökölték. A gyönyörű park övezte épületet 1946-ban Maximilian Degenfeld Schönburgtól államosították.

A kommunizmus idején az állam iskolát működtetett benne, így megmenekült attól, hogy sok más államosított, nem használt kastélyhoz hasonlóan a környékbeliek széthordják. Az épület 2006-ban visszakerült a Degenfeld-család birtokába, akik Tőkés László püspök kérésére a kastély használati jogát 39 évre átadták a Királyhágó-melléki Református Egyházkerületnek. Mivel B-kategóriás műemléképület, a felújítása roppant bonyolult folyamat, ennek ellenére a termeket lehetőségünk szerint rendbetettük, és különböző tevékenységekre használjuk.

Nézzük meg, milyen programoknak ad otthont ez a kastély. Sajnos, Hadad község Árpád-kori református temploma 1998 óta használhatatlan, a földcsúszások miatt remény sem maradt mára, hogy valaha újra megfeleljen eredeti rendeltetésének. Így a helyi gyülekezet is e kastély két termében szervezi minden egyházi tevékenységét. Mivel a környéken nincs más, ekkora befogadóképességű épület, ugyanitt zajlanak a más programok, a különböző ifjúsági táborok is. A szobákban 80–90 gyermeket tudunk elszállásolni, a közel kéthektáros udvar mind sátorozásra, mind szabadtéri tevékenységekre alkalmas. Étkező és az előadásoknak elkülönített hely is található benne, így egy akár 100–120 fős tábor résztvevőit is vendégül láthatjuk.

A Nagykárolyi Református Egyházmegye minden évben két tábort szervez Hadadon. A gyermek-, illetve az ifjúsági tábor egyaránt egyhetes, résztvevői református gyermekeink és fiataljaink, a szervezők az egyházmegye lelkipásztorai.

A Szatmár megyei magyar diákszövetség (MADISZ) a hagyomány szerint minden év augusztus első két hetében kézműves- és néptánc-tábort szervez, ilyenkor a magyar népzene betölti a környező utcákat is. A résztvevő gyermekek agyagoznak, gyöngyöt fűznek, nemezelnek, kosarat kötnek, és közben tanulják a szatmári és a szilágysági magyar táncokat élő zene kíséretében. Augusztus második hete az idegen nyelvé, a gyermekek szatmári és amerikai oktatók segítségével tanulhatnak angolul.

Nyaranta tíz-tíz nap a művészeté. Ekkor képzőművészek érkeznek, a táj szépségeiben gyönyörködve lazítanak és festenek. Táborzárásként alkotásaikból kiállítást szerveznek, egyúttal minden alkotó az alapítványnak ajándékoz egy-egy festményt, amelyek eladásából a kastélyt szépítjük, javítgatjuk. Május hónap a jótékonysági bálé, ekkor árverezzük el a táborban készült alkotásokat. Az elején bele sem gondoltunk jóformán, hogy mit jelent egy képzőművészeti alkotótábor, de látva, hogy miként kerülnek vászonra a környék házai, kastélyai, természeti szépségei, s azok miként kerülnek a kiállításokat látogató nagyközönség elé, már megértettük az ilyen rendezvények lényegét.

Ezeken kívül konferenciáknak, találkozóknak és esküvőknek is otthona volt már a kastély. Volt családkonferencia magyarországi meghívottakkal, helytörténeti tudományos ülésszak nagyváradi vendégekkel, presbiterszövetségi találkozó, nőszövetségi csendes nap, erdei iskola, ifjúsági csendes nap, majális és még hosszasan sorolhatnánk.

Az udvaron valamikor faritkaságok pompáztak. Ezekből mára kevés maradt. Az udvar egyik része ma is erdőszerű, fiatal fák nőtték be leginkább. Viszont áll a kastély közvetlen környezetében egy öreg tölgy, amely a helybeliek szerint idősebb a kastélynál, és már a kastély építésekor nagy volt. Csodájára járnak, és mivel a koronája alacsonyan ágazik el, nyáron tele van gyermekekkel, akik nagyon szeretnek rajta üldögélni, ősztől pedig mókusok gyűjtik róla a télirevaló eleséget.

Ősszel elcsendesedik az udvar, de amikor elkezdődik az új tanév, ismét gyermekek népesítik be az épületet. Mivel a hadadi óvoda felújítás alatt áll, ezért már két éve két terem óvodaként működik.

Az épületet alapítvány működteti és tartja fenn, tölti meg tartalommal, a rendezvényekből befolyt összeget pedig az épület javítására, karbantartására költi. Reménységünk szerint lehetőség nyílik majd pályázni is, és akkor már nemcsak belül fog jól kinézni a kastély, hanem kívül is ékessége lesz a falunak.

(A felhasznált képek Szabó Árpád felvételei)

Miért fontos a néphagyomány? Mert ez vezeti vissza az embert önmagához, ez a legrövidebb visszaút a teremtéshez, mert feloldja a magányt és tartalmazza az emberiség által felhalmozott tudást. Eddigi pedagógusi tapasztalatom igazolja, hogy a saját településünk népszokásainak és néphagyományainak megismerése és őrzése fontos feladat, kötelesség. Ezáltal a tanulók megismerik a falu történelmi múltját, vallásos életét, régi idők mesterségeit, az emberek foglalkozását, életkörülményeit, viseletét és különböző mezőgazdasági, de más jellegű munkaeszközöket is.

Fontos rámutatni arra, hogy bár az életkörülmények nehezek voltak, a család a legfontosabb értékek közzé tartozott. A nemzedékek közötti megértés és tisztelet összekovácsolta és erősítette a családot. A mindennapi élet tevékenységeiből a család minden tagjának részt kellett vállalnia, mindenkinek megvolt a feladata a liba- vagy szarvasmarha-legeltetéstől a gyümölcs betakarításán át a legbonyolultabb munkákig. Ezáltal nevelték a gyermeket tudatos, felelősségteljes és tisztelettudó felnőtté.

Szamosardó földrajzi, történelmi és demográfiai szempontból is olyan település a Tövishát északi peremén, ahol kedvező feltételek voltak és vannak a néphagyományok őrzésére és továbbéltetésére. Az a világ, amelyben a karácsony nemcsak a sütés-főzésről és takarításról szólt, hanem a hitről, a családdal együtt készített szaloncukorról és a hosszú téli esték mesevilágáról is. A farsangi időszak nemcsak egy farsangi mulatságot jelentett, mint ma, hanem azt a mesebeli és már olyan távolnak tűnő csodálatos világot is, ahol a petróleumlámpa fényénél a guzsalyra kötött csepű illatával, a lányok és a legények vidám nevetésével teltek a hosszú téli esték. Ez a világ nekünk valóság volt, a fiatalabb korosztálynak pedig mese. Amely nevel, oktat, érzelmeket fejt ki, magatartásformákat alakít, példát mutat. Éppen ezért a faluban született pedagógusként különös vonzódást éreztem ezen értékek megőrzése és átadása iránt.

Sajnos, egyre kevesebb gyermek ismeri települése néphagyományát, hallgat népzenét, vagy játszik különböző népi gyermekjátékokat. Ebben az esetben a pedagógusnak kell biztosítania az emocionális többletet, amely serkentse, ösztönözze újabb és újabb népdal, néptánc vagy népi gyermekjáték megtanulására. A fentebb említett hagyományok felelevenítése iskolai ünnepségeken, különböző események alkalmával történik, ilyen a karácsonyi műsor, a karnevál, az Anyák napi ünnepség stb.

Őszi-téli szokások Szamosardón

A néphagyományok is állandó átalakuláson mennek át mind tartalmilag, mind formailag, ez alól a szamosardói népszokások sem kivételek. A szőlőművelés és a szüreti szokások mondhatni, szertartásszerűen történtek Szamosardón, de sokat veszítettek egykori hangulatukból, varázsukból, a hozzájuk kapcsolódó szokások, hagyományok fokozatosan kivesztek. Néhány éve sikerült ismét részben feleleveníteni a szüreti felvonulást és bált, amely a mezőgazdasági munkák végét is jelentette.

A legények és a leányok népviseletbe öltözve kezdetben lovas szekéren, az utóbbi három évben egy áruszállító gépkocsival végigjárják a falu utcáit, és mindenkit meghívnak a bálba. A nyitott gépkocsira felrakják a szüreti munkaeszközöket (hordó, morzsáló, sajtó), és azokat szamosardói szőttesekkel és varrottasokkal díszítik ki. Helyenként a felvonulókat megállítják, mert kaláccsal, rántott hússzeletekkel, pálinkával, borral, üdítővel várja a lakosság a felvonulókat.

A kisdobos a következőket hirdeti:

„Közhírré tettetik!

Na, figyeljen mindenki, aki itt van Szamosardón.

Megkezdődött a szüreti mulatság.

Készüljenek hát!

Szíveskedjenek a ruhájukat kivasalni, a cipőjüket kifényezni és az esti bálba’ megjelenni.

Ha már este 8-at üt az óra

A kultúrházba’ felcsendül a nóta.

Ide várjuk a hölgyeket, urakat, hogy jól érezzék magukat!”

A felvonulás alatt nótákat, népdalokat énekelnek: „Megérett, megérett a fekete szőlő”, „Kalapom, kalapom csorgóra”, „Piros kancsó, piros bor”.

A báltermet (művelődési otthont) a fiatalok feldíszítik és a bált népdalcsokor, néptánc, vidám jelenetek indítják.

Az iskola is cselekvő részese ezeknek a népszokásoknak. Az iskolai tevékenységek során a gyermekek fogalmazást írnak, kikérdezve a nagyszülőket a hagyományokról.

Az utóbbi években sikerült 70 éven felüli „táncosokkal” feleleveníteni a hagyományos ardói táncrendet. Ezt egy kazettán népszerűsítettük, és az iskola tánccsoportjának, valamint a fiatalok táncába megpróbáltuk beépíteni. Álljon itt néhány öreg táncos neve, akik cselekvően részt vettek ebben a tevékenységben: Váncza Mária, Nagy Árpád, Takács Miklós, Takács Anna, Kádár Julianna, Muresan Lázár.

A téli ünnepkör számtalan alkalmat kínál a népszokások, néphagyományok megismerésére, gyakorlására. December 6-a, a Miklós nap nemcsak a hagyományos Mikulásvárást jelenti, hanem a népi kalendárium szerint ettől a naptól fogva kezdődik el a karácsonyi disznóvágás. A disznóölés, mint szükséglet és népi szokás Szamosardón századok óta igen fontos szerepet tölt be a falu életében. Ezt a családi eseményt rokonok segítségével, társaságban, más szóval kölcsönkalákával végezték. Hozzájárulnak az ilyen alkalmak a rokoni kapcsolatok erősítéséhez, a baráti és jószomszédi viszonyok fenntartásához. Ilyen családi eseményen a gyermekek is szívesen részt vettek és vesznek, hiszen megfigyelhetik azokat az ételeket, amelyeket ezen a napon készítenek a szüleik. Összevetve a különböző megfigyeléseket megállapítottuk, hogy kisebb-nagyobb eltéréssel minden háznál ugyanolyan, a magyar konyhára jellemző ételek készültek. Az is megfigyelhető, hogy a szamosardói étrendet az egyszerűség és a takarékosság jellemezte. Ma már az olyan hagyományos ételeket, mint a „kaszásleves”, az ún. savanyúétel vagy a mulatós ünnepek utáni „korhelyleves”, a heti két alkalomra főzött paszuly­leves el-elmaradoznak vagy más eseményekhez kötődnek.

A kürtőskalács kétféle készítése megmaradt és elmaradhatatlan a húshagyó keddi étrendből. A hagyományos kürtőskalácssütő-fán, vagy kukorica kóróra csavart tésztából készül. Ebben a munkában az iskolás leányok otthon és az iskolában is részt vállalnak.

A téli néphagyományok köréből a karácsonyi ünnepkörhöz kötődő kántálásnak és az újévi köszöntésnek vannak hagyományai. A fiatal legények és a gyermekek kántálásától ma is hangos a falu karácsony éjjelén.

Szilveszter estéjén a falu apraja-­nagyja megnézi a művelődési otthonban a fiatalok műsorát, amit a férfiak óévbúcsúztatója követ a templomdombon. Ilyenkor többször körbejárják az ősi templomot zsoltárokat énekelve.

Ugyancsak a téli ünnepkörhöz tartoznak az István – és a János – napi köszöntések. Ennek is érdekes a forgatókönyve. Ha az István vagy a János nevű gazdát aludva találják, a köszöntők bekötik a bejárati ajtót, majd egy hamuval telt cserépedény földhöz verésével ébresztik fel őt. A maradványokat a gazdának kell eltávolítani. A csoportos köszöntést éneklésben és rigmusban nyilvánították ki:

„Szent János, hát alszol-e még?

Ágyadban álmodozol még?

Ébredj fel álmaidból, serkenj fel ágyadból!

Mert eljöttünk tehozzád.”

Vagy:

„János napja vagyon,

Köszönteni jöttem,

Egy kupica pálinkáért

Jövőre is felkeresem.

Isten vigyázzon minden lépésére

Csak örömet, boldogságot hozzon a fejére!”

Bár a legtöbb népszokás, néphagyomány a téli évszakhoz kötődik (ekkor volt és van több ideje az ilyesmire a falusi embernek), Szamosardón más eseményhez kapcsolódó hagyományok is fennmaradtak. Ilyen például a májusfa-állítás, a húsvéti locsolkodás.

Hagyomány és iskola

Az integrált tanítási módszer hozzájárul ahhoz, hogy a különböző tantárgyak keretén belül elsajátított ismereteiket a gyermekek megtanulják összekapcsolni, valamint felhasználni annak érdekében, hogy új információkhoz jussanak, új készségeket, képességeket sajátítsanak el. Ezáltal a gyermekek sokkal hamarabb önállósulnak, könnyebben kapcsolatot teremtenek egymással, illetve a tanítóval is. Ez igen fontos, hiszen idejüket múlták már azok a régi tanítási módszerek, amelyek során az órát a tanító uralta. Manapság a hangsúly a gyermeken, a gyermek tevékenységén alapul, a tanító legfeljebb segítőként van jelen. Ugyanakkor a gyermekek megtanulnak csoportosan dolgozni, segítenek egymásnak, megküzdenek a feladattal, ezáltal elősegítve a gondolkodás, a feladatmegoldó képesség fejlődését. Nem elhanyagolandó az a tény sem, hogy ezek a módszerek a szülőknek a tanítási-tanulási folyamatban való cselekvő részvételét szorgalmazzák.

Például anyanyelvi órán olyan feladatokkal bízzuk meg a tanulókat, hogy kutassák fel a település történelméhez vagy földrajzi elhelyezkedéséhez kapcsolódó népmondát, érdeklődjenek a népviselet múltjáról, a díszítő elemek jelentéséről stb. Ez az iskolanapok keretében csoportos versenyek keretében vagy önálló dolgozat megírásában valósul meg, a zsűri pedig díjazza a legjobb munkákat.

Tudomány-órához kapcsolhatjuk azokat a megfigyeléseket, jóslásokat, amik a mezőgazdasági munkákhoz vagy az időjáráshoz fűződnek. Íme, néhány ízelítő azokból a jóslásokból, babonákból, megjegyzésekből, amelyek a mi falunkban ismeretesek, mert több százra tehető ezeknek a száma. Például, aki szép akar lenni, az első tavaszi esőbe ki kell állnia. Aki haragosait le akarja győzni, Nagypénteken fokhagymás kenyeret eszik. Aki beszéd közben prüszköl, az igazat mond. A nagyon beteg embernek a temetőn szedett gyógynövények használnak. Akinek katicabogár száll a kezére, hamarosan férjhez megy vagy megházasodik. Ha tüskebokorba akad az eladó lány fersingje (szoknyája), az özvegyemberhez fog férjhez menni. Eső lesz, ha a pók szaladgál a falon. Ha ketten egyszerre szólnak, igazat mondanak. Ha a kakas az ajtóban kukorékol, váratlan vendég érkezik. Aki átmegy a szivárvány alatt, meghal. Egyéves korig nem vágják le a kisgyermek körmét, hogy ne legyen tolvaj. Kevés orgonavirág, gyenge kukoricatermés. Halottal álmodni, esős időt jelent. Aki imádságos könyvébe négylevelű lóherét hord, szerencsés lesz. Ha Margit napján esik az eső, akkor még negyven napig fog esni. Ha Katalin kopog, karácsony locsog (ez fordítva is érvényes). Ha a fecske alacsonyan repül, eső lesz.

A hagyományőrzést a kézimunka órákon is igen könnyen alkalmazhatjuk. Szerepet kapnak itt az olyan hagyományos technikák, mint a gyöngyfűzés, a varrás, a rongy- vagy kukoricacsuhé-babák készítése. Ilyenkor nemcsak a módszereket tanítjuk meg, hanem a településünk jellegzetes tárgyait is elkészíthetik, mint például bokrétát vagy a jegyzsebkendőt. Ezzel nemcsak az ősi értékekre hívjuk fel a gyermekek figyelmét, hanem egyúttal elkerülhetjük a kézimunka-tevékenységek egyhangúságát is, hiszen minden alkalommal egy-egy új technikával ismerkedhetnek meg a gyermekek, akik ráadásul megtanulják értékelni a népművészetet.

A környék egyetlen anyanyelven működő Általános Iskolája vagyunk. Tantestületünk mindent elkövet, hogy megszerettesse, továbbfejlessze az anyanyelv és a néphagyományok iránti szeretetet a gyermekek lelkében. Ennek érdekében a falu minden fontos eseményein, versenyeken, rendezvényeken részt veszünk. Gyermekeink büszkén öltik magukra a nagymamák, nagyapák díszes népviseletét, amikor iskolánk néptánccsoportja különböző rendezvényekre kap meghívót. Voltunk már sülelmedi városnapokon, a XVII. Partiumi Diákszínjátszó Fesztivál – a Padif – 2015. évi országos színjátszó versenyén, ahol első díjat nyertek diákjaink. Részt vettünk a nagybányai Főtér-fesztiválon is, ugyanakkor iskolánk ösztönző szándékkal jelentkezett 2011-óta házigazdának a megyei Kriza János ballada- és mesemondó verseny megszervezésére. Minden alkalommal voltak diákjaink, akik az országos szakaszon is szép teljesítményekkel, sőt első díjjal tértek haza.

Mindezek ellenére kihaló félben van már a szövés-fonás művészete az asszonyok között, a fafaragás a férfiak körében, a farsangi időszak fonóházai, és a maszkurázás is kimaradt. Csak elvétve látni már kalákákat, amikről régebben híres volt a falu. Mindez a társadalom változásával is magyarázható. De biztos, hogy a néphagyomány-őrző szellemben nevelkedett gyermek kölcsönhatásban él és fog élni a természettel. Ráérez arra, hogy a világot képes alakítani, megismeri a közös alkotás örömeit, a múlt értékeit, a környezetért érzett felelősséget. Érzelmileg gazdagabbá, értelmileg fogékonyabbá válik. Megalapozódik benne a környezet és az embertárs iránti szeretet érzése.