Bogdánd a Szilágyság észak-keleti részén fekszik, a Mázsa nevű patak mentén körülbelül négy kilométer hosszan. Egytornyos falunak is szokták nevezni, lakossága színmagyar. Az 1970–80-as években csaknem 2000 ember lakta, a lélekszám mára 1000 alá apadt.
Ha Szatmár irányából az E 81-es főúton haladunk Zilah irányába, Alsószopornál le kell térni balra, át a vasúti síneken, át a Krasznán és 14 kilométer megtétele után meg is érkezünk Bogdándra. 1968 előtt a történelmi Szilágysághoz tartozott, Szilágycseh rajonhoz, de az új közigazgatási átrendezéskor, a megyésítéskor Szatmár megyéhez csatolták. Tény, hogy akkor is, 1968 előtt is peremterület volt, s az is maradt utána is.
A település neve: Bogdánd, a Bogdán személynév -d képzős származéka. (lásd Kis Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, Bp. 1988, l. köt., 228.old.) A név szláv származású, jelentése „Isten ajándéka, adománya”. A Tövisháton több ilyen -d képzős településnév van: Hadad, Nádasd. Kövesd stb. Ezek mind Árpád-kori települések. Egykoron királyi birtokok voltak, valószínűleg 1368-ban kerültek családi birtokba Nagy Lajos rendelete alapján. Bogdánd a kusalyi Jakcs család, a bélteki Drágfi és legtovább a Wesselényi család történelmével kapcsolódik össze. Neve a Leleszi Konvent dokumentumaiban szerepel először 1349-ben Másatelek, Magdand változatban. A Bogdánd névváltozat először 1383-ban fordul elő az okmányokban.
A monda szerint a kezdetben mindössze négy családból álló lakosságot a kusalyi várból telepítették a mostani templom nyugati oldalára. A Lengyel és Szekér családnév kihalt, de a település életképességét mutatja, hogy a bogdándiak 1625-ben már kiváltak a hadadi egyházból, ahova „leányegyházként” tartoztak, és „maga tart praedikatort” Szentmihályi István tiszteletes személyében. Bunyitai Vince szerint már 1470 előtt állt kőtemploma, csak azt lerombolták, s e templom alapjaira épült a mai templom több lépcsőben, míg végleges formáját 1863-ban érte el, amikor a meggyengült torony helyébe egy téglából épült tornyot építettek.
A korabeli hadi és egészségügyi állapotok a Tövishát falvait sem kímélték, így Bogdándot sem. 1650 és 80 között a németek felégették a falvakat, s majd csak az 1700-as években települtek vissza az elmenekült emberek. 1742-ben pestis pusztított a vidéken, Korondon alig marad élő ember, Hadadon 174-en, Ákoson 248-an pusztultak el. Bogdándról nem maradt fenn adat, de valószínűsíthető, hogy a nagyméretű lakosságfogyás miatt rendelte el Mária Terézia ezeknek a falvaknak a betelepítését. Petri Mór szerint Bogdándra és Diósadba székelyeket, Hadadba pedig németeket telepítettek. Itt keresendő talán a magyarázata annak a megfigyelésnek, hogy a környékbeli falvakban élők mind észrevették a bogdándiak érdekes, telt á-s beszédét.
Bogdándon soha nem volt könnyű az élet. De hát hol könnyű? Az általános gazdasági fejletlenség, a régi termelési technológiák, az agyagos föld alacsony termőképessége mind-mind nehezítette az emberek életét. Ez a föld rengeteg munkát ad, de kevés termést. Kimondott nagybirtok nem alakulhatott ki a birtokmegosztások miatt. Öt-hat gazdának volt tíz hektár feletti földje, de ezek az emberek ennek voltak a rabjai. Apámtól tudom, hogy már tízéves korában járt szántani két ökörrel.
Tollforgatók Bogdándról
A Korunk folyóirat 1937. októberi számában megjelent egy fájdalmas írás Kovács Katona Jenő tollából Egy kallódó szilágysági falu címmel. Kovács Katona Jenő 1937. április 15-én járt Bogdándon, átutazóban. Róla tudni kell, hogy a tőlünk 14 kilométerre lévő Alsószoporon született, apja kocsmáros és hentes volt. Ezzel csak azt jelzem, hogy ő nem a paraszti világból érkezett, s ezért nem is biztos, hogy jól látta a paraszti társadalmat. Ebben az időben szedte áldozatait egy nagyon súlyos kanyarójárvány, bogdándiason „pepecs”. Tizennyolc áldozata volt a kórnak, főleg gyermekek voltak kitéve a legnagyobb veszélynek. Április 15-én hat elhunyt kisgyermek temetésére készült a falu és lelkipásztora, Paál Károly. Ekkora tragédiáról nem lehetett sem meghatódottság, sem felháborodás nélkül írni, ezt tette Kovács Katona Jenő, de olyan nagyon erős kifejezéseket is használt, miszerint „a lassú degenerálódás lejtőjén álló nép” által lakott, „elhagyatva és lassú halállal eljegyezve” élő, akkor 1200 lakost számláló faluban tapasztalható a „közöny a kultúra iránt”, valamint ”feltűnő a népművészeti szegénység”. Pedig 1932-ben a Hadas Ferenc karnagy által vezetett bogdándi dalárda Nagybányáról a második díjat hozta el, egy ezüstserleget, amely a református egyházközség birtokában ma is látható.
A bogdándiak nem ismerhették ezt az írást, mivel a Korunk ritkán vagy egyáltalán nem jutott el falura, Bogdándra legalábbis nem. Valószínű, hogy ez a szörnyű falukép tette kíváncsivá a Korunk újabb csoportját 1971-ben, amikor a falut felkeresték. Az ő véleményük tömören ez volt: „mi már nyomát sem találtuk ennek az állapotnak”. A „bomba” igazán 1977-ben robbant, amikor Jordáky Lajos megjelentette a Testamentum sorozatban Kovács Katona Jenő néhány írását, köztük az Egy kallódó szilágysági falu címűt is. Ezáltal az 1937-ben született írás már minden bogdándi vagy onnan elszármazott ember számára ismertté vált. Muzsnay Árpád eljött Bogdándra a könyvvel együtt, összehívott idős férfiakat és nőket, fiatal értelmiségieket (két tanárt és egy közgazdászt), és Sipos László tanár úr felolvasta előttünk az írást, majd pedig részleteiben is kitért az általam is idézett sértő kijelentésekre. Az idősek a szegénységről szóló részeket, a kanyarójárványt, a lakásviszonyokat nem vitatták, de ők sem tudták elfogadni a sértő szavakat. A falu szellemi képességeiről hadd mondjam el a teljesség igénye nélkül, hogy az eltelt 40 évben Bogdándról tizenegy lelkipásztor került ki, 27 oktató (tanár, tanító, óvónő), egy kutató fizikus doktor Németországban, egy kutató biológus doktor az oxfordi egyetemen, mérnökök, ügyvédek, közgazdászok, egészségügyben dolgozók s nem utolsó sorban mesterek, ügyes kezű és tisztességes munkások. Pár évvel ezelőtt a bogdándi iskola tantestülete 90 százaléka hazaiakból állott. 1982 januárjában ellátogatott Bogdándra Beke György író is, anyagot gyűjtvén a Boltívek teherbírása című könyvéhez. Ismét szóba került a Kovács Katona Jenő írása, ismét feltéptük a régi sebet. Beke viszont már egészen más véleményre jutott: „Mégsem mindennapi falu ez a mai Bogdánd. Szatmár megyében egyenesen az elsők közé illik, ha a hagyományos közművelődés mércéje alá állítjuk.” (Beke György Boltívek teherbírása, Kriterion, 1983, 395. oldal)
A Rozsmalint jelenség
Az 1970-es évek elején indult útnak a Megéneklünk, Románia! fesztivál azzal a céllal, hogy az ország lakossága, „románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek” dicsőítsék a „Kárpátok géniusza”, Nicolae Ceaușescu és felesége hőstetteit. Hát, a magyarság részéről nem volt nagy tolongás a színpad iránt. Bogdánd községben a korondiak és a bábcaiak már elzengedezték kötelező „ódáikat”, s bemutatták a híres korondi táncot is. 1976-ban jött az ukáz: a bogdándiak is részt kell, hogy vegyenek a fesztiválon. Szegény Nagy-Bántó Lajos, a községi párttitkár helyettese nem volt mit tegyen: elindult a faluban, s próbálta meggyőzni a fiatal házasokat, de kevés sikerrel. Márkus Erzsébet tanítónőt inkább papné minőségében kérte, hogy segítsen, hiszen a papnénak csak szégyellik nemet mondani. Igaza volt, sikerült is hat pár táncost összeverbuválni a próbára, ahol Nagy Erzsébet foglalkozott a táncoktatással.
Különösebben nem a tánctanításon volt a hangsúly, táncolni ugyancsak tudtak ezek a párok, hanem a koreográfiát kellett úgy összeállítani, hogy abba beleférjen a teljes bogdándi táncrend. A körzeti döntőn Alsószopron teljes volt a siker, következhetett a megyei döntő. Közben Sipos László tanár úr lett a művelődési otthon igazgatója, s így ő vette át a tánccsoport irányítását. A legelső tennivaló az volt, hogy a csoportnak nevet adnak. Tőle származik a rozmaring virágról elnevezett, bogdándi változatú Rozsmalint név. A megyei döntőbe való jutás lázba hozta a falut. A koreográfus továbbra is Nagy Erzsébet maradt, de a tanár úr még szakképzett koreográfust is szerzett, igaz, nem népitánc-oktatót, hanem balett-táncost a mozgások csiszolásához, a látvány kialakításához. A megyei szakaszon már 12 táncospárból állt a csoport, kifogástalan bogdándi viseletbe öltözve. A férfiak árvalányhajas kalapot, vászon inget kék gombbal, piros és zöld virágokkal díszített lajbit (pruszlit), priccses fekete nadrágot és csizmát viseltek. A nők a fejükön keszkenőt hordtak, vászoninget, sinórozott pruszlit, pliszérozott vászonpendelyt, rövid szárú csizmát és kötényt öltöttek. Látványos, mutatós és bizalomkeltő volt a megjelenésük a színpadon, és a siker nem is maradt el, ezzel továbbjutottak a megyeközi döntőre, Nagybányára. Ilyen sikerre azért senki nem számított. Utána már senkinek sem kellett könyörögni, ha táncosra volt szükség, szívesen jöttek.
Ennél is nagyobb siker született a következő rendezvény-sorozatban, amikor a bukaresti országos döntőig jutott a csoport. Sipos László erre a koreográfiát nemzedékek táncává alakította át. Így két gyermek-, 12 felnőtt- és négy idős pár járta a bogdándi táncrendet a Rapsodia Română színpadán. A Rozsmalint nagy sikereit hozó bogdándi táncról álljon itt egy szakmai vélemény Matyi Istvántól, aki a zilahi Terbete tánccsoport szakmai irányítója: „A Tövishát és egyben a Szilágyság leghíresebb néptánccsoportja a bogdándi Rozsmalint. Az évtizedek óta működő csoport tagjai házasok, és többségük a 40-50-es korosztályt képviseli. Táncukban a Tövishát és környéke dalait, néptánc-motívumait mutatják be nagy hozzáértéssel, csaknem hivatásos szinten.”
Közben népszerűségünk egyre nőtt. Egyre több meghívást kaptunk rangos fesztiválokra, táncház-találkozókra, például Bálványosfürdőre, Sepsiszentgyörgyre, Székelyudvarhelyre, illetve Szejkefürdőre. A Megéneklünk, Románia! fesztiválon még háromszor jutott a csoport az országos döntőbe: Marosvásárhelyre, Zilahra és Medgyesre. A csoportra a Román Televízió magyar adása is felfigyelt, kijöttek és Bogdándról filmet készítettek, amelyből a tánc sem hiányozhatott. Így a csoportot a román közönség is megismerte. Egy alkalommal Adrian Păunescu, az RTV 1970-es évekbeli az Antenna az önöké műsor szerkesztője Szatmárnémetiben az Északi Színházban forgatott. Erre a szervezők a Rozsmalint Tánccsoportot is meghívták. Enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy féltünk Păunescu kiabálásaitól, erős hangjától, megjegyzéseitől és katonás szigorától. Előttünk zavart le a színpadról egy avasi agitprop-csoportot tartalmi okok miatt. És láss csodát, a bogdándi csoporttal kedves volt, jó kedvű és megdicsérte a produkciót, hadd lássa a „hőn szeretett”, vagyis Ceaușescu, hogy milyen csodákra képesek a kisebbségiek.
Az 1980-as években már eljuthattunk Magyarországra, Nyíregyházára is, és különösen jó kapcsolat alakult ki a Nyírség Tánccsoporttal. 1989. augusztus 18-án Vásárosnaményba hívtak a Tisza-parti fesztiválra, amit augusztus 20-án tartottak, de előtte elvittek az úgynevezett „Senki földjére” Beregsurány és a szovjet határ közé. Itt is zajlott egy ünnepség a Páneurópai Piknik keretében. Nem gondoltuk, hogy történelmi pillanat részesei vagyunk. Még álltak az őrtornyok a határon, bennük a géppuskás katonák, lent a színpadon pedig a bogdándi Rozsmalint ropta a táncot. Katona Tamás történész és Ivan Abaimov nagykövet voltak az esemény szónokai. Feledhetetlen volt a pillanat nagyszerűsége. Akkor még nem tudtuk, hogy az osztrák–magyar határon azokban a pillanatokban verték a vasszeget a kommunizmus koporsójába.
Az 1990-es években gyakran jártunk külföldön: Nyíregyházán, Nagykállón, Mátészalkán, Baján, Szentendrén, a kárpátaljai Nagyszőlősön, Felvidéken, sőt, egy bécsi út is szinte sikerült.
1999. december 9-én Sipos tanár úr, a bogdándi iskola akkori igazgatója, a falu mindenese alig 51 évesen elhunyt. Az együttes vezető, irányító nélkül maradt. 2000 januárjában a csoport tagjai összegyűltek az iskolában, és arról tanakodtak: hogyan tovább? Mivel Sipos tanár úr szakmai utódja én lettem, a csoport tagjai azt akarták, hogy a Rozsmalint irányítását is én vegyem át. Másfajta elfoglaltságom miatt erre nem vállalkoztam, így vette át az irányítást egy háromtagú bizottság. A Lacitól megszokott lendület, felívelés megtorpant, majd hanyatlani kezdett, hiszen az ő ismertsége és elismertsége nem volt elhanyagolható tényező. Ráadásul közben eltelt 25 esztendő, s a csoport nem tudott megújulni, mert nem volt utánpótlás: egyszerűen nem volt, aki az egyre idősödő hajdani fiatalok helyébe lépjen. A közben megnyílt európai határok lehetővé tették, hogy fiataljaink külföldön keressenek megélhetést, boldogulást. Ennek dacára összejött még néhány falunapi fellépés, illetve otthoni szereplés, és lassan-lassan legördült a függöny. Így önmagát számolta fel a hajdan sok szép sikert megélt Rozsmalint.
Ennek ellenére nem halt ki Bogdándon a néptánc, az elődeinktől kapott örökség. Azóta is gondos kezek irányítják a kicsik lépteit, és biztosítják számukra a fellépési lehetőséget. Kürti Csilla, Debreni Noémi és Balogh Raluca tanárok lelkesedése, szakmai hozzáértése biztosíték lehet a folytatásra.
Az amatőr színjátszás
Egyedi jelenség volt a Tövishát eme szegletében a felnőttek körében az amatőr színjátszás. Természetesen, ennek is Sipos tanár úr volt a mozgatórugója. Éppen ő nyilatkozta Beke György már idézett könyvében: „itt nem kell nógatni az értelmiséget, mozdítsunk már valamit, a műveltség emelheti ki Bogdándot ebből a katlanból. Ahol az értelmiség tudja a dolgát, ott hamar akadnak segítőtársai.” A bogdándi értelmiség úgy látszik, tudta a dolgát. Minden szilveszterre egy-egy veretes darabbal készültünk, amit természetesen egy-két hónapi próba előzött meg. Decemberben, főleg a színpadi próbák idején nem volt irigylésre méltó szórakozás a hideg, fűtetlen kultúrházban próbálni órákon át. De közben rájöttünk, hogy milyen összetartó, közösségépítő ereje van az így eltöltött óráknak. Felsorolnék néhányat a bemutatott színdarabok közül: Heltai Jenő: A néma levente, Tamási Áron: Énekes madár, I. L. Caragiale: Egy viharos éjszaka, Sütő András: Fügedes, Molnár Ferenc: Doktor úr, Móricz Zsigmond: Úri muri, Örkény István: Tóték. Németh László: A két Bolyai című darabja lett volna a következő, de ez már elmaradt. 1987 szilveszterén mutattuk be a Tótékat. Tragikomédia egy falusi színpadon? A darab témája nem volt veszélytelen 1987-ben. A 2. magyar hadsereg doni katasztrófájáról beszélni több mint 300 ember előtt? A szellem kommandósai igen csak éberek voltak még ezekben az időkben. A közönségünk megértette a darab üzenetét, s mi is megúsztuk a bravúrt.
Ezek az előadások nem egyetlen alkalomra születtek. A szilveszter utáni hónapokban rendszerint vendégjárásra indultunk a környező szilágysági falvakba. Amikor az RTV magyar adása, Labancz Fridáék nálunk jártak, és a hétfői magyar adás részére forgattak, a bogdándi tánc mellett Tamási Áron Énekes madár című bogdándi előadását is felvették. Ezek után már nem is csoda, hogy a szatmári Északi Színház társulata évente két előadást is tartott Bogdándon, sőt Móricz Zsigmond Sári bíró című darabját először Bogdándon mutatták be, s csak a következő nap Szatmárnémetiben. Két-két alkalommal járt nálunk a Maros Állami Népi Együttes és a Hargita Állami Népi Együttes.
A dalárda
A szilágysági falvak egy részére sajnos, jellemző volt abban az időben a kultúrával szembeni igénytelenség. Ellenben a Bogdándon 1931-ben megalakult dalárda 1932-ben már második díjjal tért haza a nagybányai kórustalálkozóról. Ez a dalárda a mai napig létezik, működik, elmondhatjuk tehát, hogy Bogdándon 84 éves a kórusmozgalom. Még a legdühöngőbb kommunista időkben sem szűnt meg, ugyanis egyházi ünnepeinken mindig fellépett a dalárda. Éppen ezekben a szörnyű években tudott a dalárda a nemzeti önismeretünk ébren tartója lenni. Egy más kulturális és szellemi szintet jelentett, amikor Mészáros István tanár úr is csatlakozott a kórushoz. Ki feledheti el a konferansziéit, a versmondását vagy egykori tanítványai versmondását, akik művészi szintre emelték Bogdándon a műfajt? Igazi ünnep volt, amikor Tóth Kati, Nagy Márta és Sárándi Annamária verset mondtak. Így lelt otthonra a bogdándi református templomban Wass Albert, Márai Sándor, Sajó Sándor, Ady Endre, Dsida Jenő, Petőfi Sándor, Arany János, Juhász Gyula, Reményik Sándor és még sokan mások. Ezek a szavak eljutottak a testvérgyülekezetek hallgatóihoz is Barótra, Koltóra, Szilágysomlyóra, Szilágycsehbe, Kecelbe.
Muzsnay Árpád is szeretettel emlékszik vissza a ’90-es évekre, amikor a szatmárnémeti székesegyházban megrendezett magyar egyházi kórusok találkozóján a bogdándiak külön színfoltot jelentettek, és mind hangzásban, mind kivitelezésben sikeresen vehették fel a versenyt a máramarosszigeti, nagybányai, nagykárolyi, szatmárnémeti kórusokkal. Nagy-Kis Mihály karnagy úr most is szívesen foglalkozik velük, pedig már a 80-at tapossa. És ami még fontos: ők azok, akik a lelkipásztor után ballagva, énekeikkel elkísérik a reformátusainkat az utolsó útjukra.
A Nemzetiségi Néptánc-fesztivál
A Rozsmalint Tánccsoport hirtelen jött sikerén felbuzdulva Sipos tanár úr azzal az ötlettel kopogott be a Művelődési Főosztályra Szatmáron, hogy mi is szeretnénk egy fesztivált szervezni magyar csoportok részvételével. Ugyanis Szatmár megyében két román jellegű fesztivált is rendeznek évente: Lajosvölgyön (Huta-Certeze) az avasi táncok fesztiválját, Homoródon pedig a Bükk-aljai táncok fesztiválját. V. Savinescu végül megoldotta a dolgot: ne legyen teljesen magyar, mert így nem fogadják el, de legyen a nemzetiségek fesztiválja. Alaptétel: akik egy területen kisebbségben élnek, azok felléphetnek a bogdándi fesztiválon. 1990. október 7-én volt az első ilyen rendezvény a Mélyság-partján felállított ideiglenes színpadon. Az 1990. március 19-i szatmári és marosvásárhelyi magyarellenes eseményekre célozva mondta Sipos igazgató úr: „Mi virággal dobálunk, nem kövekkel.” Az évente megrendezett fesztiválon nagyon sokan megfordultak, a harmadik rendezvényen maga Kallós Zoltán is itt volt. Az évek során ellátogatott a fesztiválra Tőkés László püspök, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja, miniszterek, szenátorok, parlamenti képviselők. Ennél talán érdekesebb a résztvevő csoportok lajstroma: a dobrudzsai lipovánok, a bodzafordulói románok, a monospetri szlovákok, a Szatmár megyei ukránok mellett jelen volt Bogdándon a Kraszna, a Lompért, a Zilahi Terbete, a szilágycsehi Berekenye, Kolozsvárról a Zurboló, a várfalvi csoport, Kalotaszeg minden csoportja, a backamadarasi csoport, a nyárádszeredai Bekecs, a székelykeresztúri Pipacsok, Hargita megye nagyon sok együttese. Minden évben voltak külföldi vendégeink is, főleg Magyarországról (Elek, Méhkerék, Tarpa, Nyíregyháza, Debrecen, Géberjén, Mátészalka, Ajka, Kaba, Ököritófülpös), de Szlovákiából, Szerbiából és Ukrajnából is rendszerint eljött egy-egy csapat. Egy idő után már szakmai rangot jelentett a bogdándi fesztiválon való fellépés, ezért jöttek el a Röpülj, páva győztes csapatai is Bogdándra: az Ördögborda és a Bekecs.
2015-ben volt a jubileumi 25. rendezvény (1999-ben kimaradt). Én 2000-től vettem át a rendezvénysorozatot, s 2015-ig szerveztem Nagy Julianna helyi vállalkozóval közösen. Én feleltem azért, hogy mi kerül a színpadra, Julianna pedig, hogy mi kerül a táncosok és a vendégek asztalára vendégfogadó szeretetünk jeleként. Közben én is elértem a nyugdíjas korhatárt. Remélhetőleg utánam is lesznek még bogdándiak, akik felvállalják a további rendezvények szervezését.
És amit még a Rozsmalintnak köszönhetünk
1997. június 28-án felavatták Bogdándon a Magyar Múzeumot. Sipos tanár úr múzeum-alapítási gondolata még a ’80-as évek elején felmerült. 1982-ben a megyei múzeum megvásárolt a faluban egy jellegzetes bogdándi parasztházat, amelyet a ’90-es években tataroztak. Az épületben a tárgyi kultúra helyi darabjaival (bútorok, használati tárgyak, szőttesek, varrottasok, kerámia, viselet) rendezték be. Az avatón hangsúlyozta Sipos tanár úr: „a bogdándi Magyar Múzeum célja a község anyagi kultúráját, az építkezésben és életmódban megnyilvánuló műveltségét felkutatni, megőrizni és bemutatni”. Azóta elég sok víz lefolyt a Mázsa-patakon. A Szatmár megyei Múzeum fennhatósága alá tartozó Tájházra már ráférne egy alapos felújítás és anyagának bővítése is.
Kovács Katona Jenő 1937-es fájdalmas kiáltásában emlegetett „degenerált utódok”, a „kultúra iránti közöny” jóslata nem vált be, s remélem az utánunk következő nemzedék is élő cáfolata lesz a jóslatnak. Ő a népes családok okozta problémákból eredezteti az akkori Bogdánd rákfenéjét. Akkor, 1937-ben 1200 ember élt itt nálunk, 1983-ban Beke György már 1716 feletti népességet emlegetett. Ma, 2015-ben körülbelül 930-an élünk a faluban. Tehát én pontosan az ellenkezője, a fogyás miatt aggódom. De inkább abban reménykedem, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”, s a bogdándi református templomunkra a következő 40 évben is büszkén nézhetnek fel a bogdándiak.
A Hepehupaban egy bovebb valtozata olvashato