Vajon miért álhatott elő az, hogy a román értelmiségi közegben nem éppen beszűkült gondolkozásúnak mondható értelmiségiek is felkarolták a zavaros eszmerendszerű, megnyilvánulásaiban primitív és erőszakos, misztikus kinyilatkoztatásaiban nevetséges vasgárdista mozgalmat?
Maróti Andor könyvének már a címe is a művelődés, a tanulás, a közművelődés, valamint a felnőttoktatás és a felnőttképzés aktuális, konvergáló értelmezésére, illetve szemléletére mutat. És ezzel együtt arra, hogy könyvének tárgya végső soron a tanuló ember.
A hazulról hozott értékrenddel Nyisztor Tinkának hamarosan tapasztalnia kellett, hogy sem a politikai, sem az egyházi vezetők nem veszik komolyan az 1990-ben meghirdetett „demokráciát”, vagyis népakaratot.
A hungarikummozgalom nyomán létrejött értéktárakban a hagyományok megjelenítése igen eltérő módon történik meg, azonban az értékeknek a települési, megyei vagy nemzeti értéktárba történő felterjesztéséhez szükséges, a törvény által előírt adatlapmintáknak köszönhetően ezek egységes szempontok szerint kerülnek bemutatásra, illetve megjelenítésre.
A Mérai Világzenei Fesztivált július 29. és 31. között rendezik meg a cifra-kalotaszegi településen. Fellép majd többek között Csík János és az Esszencia zenekar, a Tárkány művek, Nikola Parov, Herczku Ágnes, Limberger Tcha, a Buda Folk Band, a Nadara, valamint a Palatka. (Csak itt, csak online!)
A Déli-Kárpátok és az Erdélyi-érchegység havas csúcsaival övezett Hunyad vármegyét derékban szeli át az Erdélyből kifele igyekvő Maros. Előbb azonban magába gyűjti a Sztrigy, az Egregy (Cserna) és számtalan virgonc hegyi patak vizét. Valamennyi völgyében őskori emberi települések nyomaira bukkant a 19. század végén régészeti feltárásokat folytató Thorma Zsófia és Téglás Gábor.
Előbbi a világ első régésznőjeként írta be nevét a történelembe. Téglás Gábornak köszönhető nagymértékben Hunyad megye ókori településeinek feltárása, köztük az időközben az UNESCO világörökséggé vált dák várak egy része, római települések, arany- és vasbányák, valamint pazar ókori termálfürdők. A rómaiak kihátrálásával közel ezer éven át vándor népek seregei hömpölyögtek végig Hunyad megyén is. A honfoglaló magyarok a 10–11. században népesítették be a széles, termékeny Hunyad megyei Maros-völgyet, majd a Cserna és a Sztrigy folyók völgyének alsó szakaszát is. Századokkal később a vadregényes Zsil-völgyét is meghódították.
Hunyad megye tarka domborzata tarka lakossággal népesült be az ezer év alatt. A megye nyugati csücskébe, már a 12. század közepén szász telepesek érkeztek a Rajna és Mosel vidékéről. A török–tatár dúlások szüneteiben a román pásztornép is leszivárgott a völgyekbe, birtokba véve a kipusztult falvakat. A 18. századtól a Brád vidéki ércbányák, majd a Zsil-völgyi szénbányák megnyitásával olasz, lengyel, cseh, német családok százai telepedtek le Hunyad megye földjén. Többségük elmagyarosodott, majd az impériumváltással a román többségbe olvadtak. A mócvidéki lázadások során megtizedelt magyar ajkú lakosság körében is gyarapodást hozott az iparosítás. Már a 18–19. században székely és szilágysági bányászok telepedtek le a vidéken, majd a kommunizmus éveiben felduzzasztott ipari városokba a Kárpátokon kívülről érkező tömegek mellett szintén szép számban vetődtek erre Székelyföld és Szilágyság fiai. A 19–20. század fordulóján a bukovinai székelyek áttelepítése gyarapította Hunyad megye magyarságát. A madéfalvi veszedelem idején menekülő székelyek több száz leszármazottja talált otthonra Déván, Vajdahunyadon, Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron. Mai napig ők őrzik leghívebben néphagyományaikat e vidéken: büszkén ropják a silladrit, a hétfélést, tűzik kapujukra a díszes májusfát. Ki nem hagynák a szüreti felvonulást, s a modern világhoz igazított guzsalyast. Másfél százados moldvai, majd bukovinai száműzetés során belerázódtak a kisebbségi sorsba: Dél-Erdély szórványában könnyen ment az alkalmazkodás. Érkezésüknek (no meg a magyar uralomnak) köszönhetően 1910 körül 15,5 százalékra szökött a megye magyarságának aránya. Amúgy már 1880-ban 4,9 százalék volt a magyar ajkú lakosság a 87,5 százalék román és 2,5 százalék némethez képest. A 2011-es népszámlálás alkalmával a 418 ezer lakosból 87,9 százalék román, 5,8 százalék magyar, 1,8 százalék roma. Utóbbiak a szó szoros értelemben átvették a németek helyét: Romoszon, Szászvárosban, Kasztón, Gyalmáron vígan beköltöztek a kitelepülő szászok üresen maradt otthonaiba.
A számbelileg már a középkortól kisebbségben lévő Hunyad megyei magyarság soraiban látott azonban napvilágot a törökverő Hunyadi János, itt ringott Bethlen Gábor fejedelem bölcsője, itt alapított iskolát gr. Kún Kocsárd, az EMKE tiszteletbeli elnöke, és napjainkban itt kezdte gyermekmentő tevékenységét Böjte Csaba atya, Erdély ötezer árvájának gondviselője. Van kinek tehát a nyomába lépni…
Kelet felől csatatéren vezet az út Hunyad megyébe. Alkenyérről jövet Bencenc (Aurel Vlaicu), Gyalmár, Piskinc, Romosz között kanyargunk a széles Kenyérmezőn. Itt vitézkedett Kinizsi Pál, két karddal aprítva a törököt. A csata emlékére épült 15. századi kápolna helyén háromszor állított emlékművet a helyi magyarság. A legutóbbi Trianon után vált közellenséggé – lerombolták. Kinizsi lelke azonban kitartóan kísérthetett a vidéken, mert még a kommunizmus éveiben helyi kezdeményezésre román feliratú emlékművet állítottak Alkenyéren (Şibot) Pavel Chinezu, illetve a kenyérmezei csata emlékére. A tény-barát szászvárosi múzeumigazgató jó pár esztendeje minden október derekán megemlékezést szervez a kenyérmezői emlékműnél – ortodox rituáléba foglalva. De a szászvárosi magyar közösség mindig meghívást kap az eseményre. Igazi transzszilván gesztus. Nem volt ezt könnyű kicsikarni a Királyföld nyugati csücskében. Bár Szászvároson, 1582-ben Geszthi Ferenc dévai várkapitány költségén adták ki az első román Ószövetséget (Palia de la Orăştie) és a későbbiekben a református kollégiumban nevelkedett a környékbeli román ifjúság krémje (köztük Petru Groza, későbbi miniszterelnök is), az impériumváltás nyomán nem sok hála mutatkozott az uralomra került többség részéről. „Az iskolaépítő Kuun grófok szobrait a kollégium előtti talapzatról a református templomba kellett menekítsük” – mesélte számtalanszor a vártemplom látogatóinak Fülöp Júlia, helyi EMKE-elnök, aki a szászvárosi magyarság lelkeként kutatta és tárta ország-világ elé a város nagyjainak életét, munkásságát: számos rangos megemlékezést szervezve gr. Kuun Kocsárd és gr. Kún Géza, Thorma Zsófia régésznő, a Tordoson lelkészként szolgáló Sipos Pál matematikus, filozófus, Faragó Endre gyógyszerész (a neves Fares gyógynövény-feldolgozó alapítójának) emlékére. A megemlékezéseknek állandó meghívottja a városi múzeumigazgató és a mindenkori polgármester, akik a főtéri Burebista szobor árnyékában is egyre nagyobb elismeréssel nyilatkoznak a maroknyi szászvárosi magyarság által bírt kulturális örökségről. A magyar emlékhelyek megjelölése azonban többnyire tabutéma a városban. A református kollégium régi épületében kórház működik, a Kún Kocsárd által emeltetett új iskolaépületben az Aurel Vlaicu Nemzeti Kollégium székel. A szintén Kúnok által építetett polgári leányiskola ma Nicolaus Olahus nevével fémjelzett iskolacsoportnak ad otthont. Oláh Miklós nagy középkori humanista emléke is eléggé egyoldalúan él a helyi köztudatban. Thorma Zsófia egykori háza ma magánház, akárcsak Faragó Endre hajdani patikája. Előbbit emléktáblával jelölték, de a tulajdonos nem tűrt ilyen „foltot” újravakolt házán. Így csupán gr. Kún Kocsárd hajdani lakóházára került kétnyelvű emléktábla 2011-ben, a Székely–Szórvány Partnerség keretében nyújtott háromszéki, illetve EMKE-segédlettel. A nagy mecénás idején fénykorát élő szászvárosi oktatás mára összevont elemi osztályokra zsugorodott. A 300 éves ferences kolostor falai közt működő Szent Erzsébet Gyermekotthon pedagógusai 48 szegény sorsú kisgyermeket oktatnak, nevelnek magyarul.
Gyermekzsivajtól, fiatalos jókedvtől hangos Algyógyon a református templomkert. A Kún Kocsárd alapította Székely Földműves Iskola hajdani épületének tőszomszédságában magyar fiatalok százai dicsérik az Istent, énekelnek, táncolnak, fűznek életre szóló barátságot. Az egykor román felkelők által feldúlt algyógyi lelkészlak ma református ifjúsági központnak ad otthont. Kertjében, falai között sok száz fiatal fordul meg, Erdélyből, a Kárpát-medencéből, gitár- és idegennyelv-táborok, csapatépítő hétvégék, konferenciák, honismereti kirándulások résztvevőiként. A város nagy szülöttjének emlékét azonban nehéz felkutatni. Gróf Kún Kocsárd birtokát és a település felett magasló sziklasírját szétdúlták, a földműves iskola épületét átalakították. Egyetlen tábla, felirat sem emlékeztet a nagy magyar kultúrpolitikusra, országgyűlési képviselőre, az egyház és a közoktatás nagy mecénásra, aki egész életét, vagyonát, személyes szabadságát áldozta fel egy jobb világ reményében. Nem övezi nagyobb rajongás Majland Oszkár néprajzos emlékét sem, bár ő is Algyógy szülöttje, és sokoldalú munkásságának fontos részét képezi az erdőhátsági román folklór kutatása.
A történelem fonákságaival dacolva áll azonban a református templomkertben a 11–12. századra datált körkápolna, Erdély első keresztény templomainak egyetlen épségben maradt példánya.
Két-három századdal fiatalabb társai sorakoznak végig a Maros jobb partján. Kéménd, Bábolna, Arany, Nagyrápolt elnéptelenedett középkori templomai, hajdan pompás udvarházai kétségbeesetten kapaszkodnak az időbe, mert a megtartó gyülekezet, lélek már kifogyott. Reszkető kezű, magányos emberek őrzik e falvakban a templomok kulcsát. És a kivesző magyar emlékeket.
A Maros túlpartján, Lozsád 1320-ban jegyzett kisnemesi falu, saját egyházközséggel, saját nyelvjárással. A 2002-es népszámlálás még fele-fele arányban jelölte a székely kisnemesi családok és a hajdani román zsellérek leszármazottait. Utóbbiakhoz a 20. század derekán máramarosi betelepülők is csatlakoztak. Az elszigetelt falu lakossága azonban bő évszázad alatt negyedére apadt. Az utóbbi másfél évtizedben felgyorsult a fogyás. A fiatalok városra költöznek, és vegyes házasságot kötnek. Az unokák már ritkán beszélnek magyarul.
Ópiski. Újabb csatatér. Ha a híd elvész, Erdély is elvész – harsogta a település határában kanyargó Sztrigy fölött 1849 fagyos februárjában Bem apó. Azóta ez is, az is elveszett… De Bem apó még győzelemre vitte a honvédeket, s emlékére andezit obeliszket állítottak a csatatér felett. A kilencvenes években darabjaira zúzottan menekítették be az emlékoszlopot a piski római katolikus templom kertjébe. 1999-ben újraállították. Azóta ez a Hunyad megyei március 15-i megemlékezéseknek fő színhelye. Dévai diákok lelkes szavalata, éneke teszi szebbé az ünnepet.
A piski templomkertben tágas plébániaépület – mindennel felszerelten – áll a táborozók, kirándulók fogadására. De az épület ritkán népesül be. Fakultatív magyar oktatásnak is helyet adna – pillanatnyilag négy kisgyermek veszi igénybe. A pár száz méterrel odébb álló református templom Alpár Ignác tervei alapján épült. Itt is csodaszámba megy a keresztelő.
Piski vasúti csomópont. 1868-ban emelt gyönyörű állomásépülete az Első Erdélyi Vasút emlékét őrzi. Utóbbi óriási fejlődést hozott Hunyad megyébe. Bányák, kohók nyíltak. Régi szép idők! – sóhajtanak az elfogultak…
A település nyugati határában a római kori andezitbányászat-formázta Kenyérhegy. Árnyékában fekszik Dédács – ma Piski szerves része. A Gyulai család közel százhektáros csodás arborétumát évszázadokig éltette a birtok határában elfolyó Maros. Az utóbbi időben azonban „erdőirtás” folyik a birtokon. Egymás után döntik ki az öreg fákat. Mert – mondják – veszélyesek. Az 1949-ben innen kitelepített Ócskay László családja gondos, szakértő gazdája lehetne az arborétumnak. De másfél évtizednyi pereskedés után sem kapták vissza a birtokot. Magyar dal, magyar szó legutóbb tíz éve szólt az arborétummal övezett kastélyban. Ócskay László ott ült a közönség soraiban. Meghívottként, megtűrtként a saját házában. A kastélyban magyarul szóló dévai Dél-Erdélyért Kulturális Társaság tagjai sok más elkobzott, romos állapotban visszaszolgáltatott műemléképületben csillantják fel a régmúlt idők emlékét. Őszi kastélyfesztiváljaik plakátjain épített örökségünk számos hajdani gyöngyszeme szerepel – középkori hangulatú előadások helyszíneként. Ily módon kívánják népszerűsíteni Dél-Erdély történelmi, építészeti hagyatékát. Nem egészen eredménytelenül. Négy esztendeje, RMDSZ kezdeményezésre a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum diákjai is bekapcsolódtak az örökségvédelembe. Mára tucatnyi Hunyad megyei műemléket „fogadtak örökbe”, fiatalos lendülettel, széleskörű digitális eszköztár bevetésével népszerűsítve védenceiket. Köztük a piski Ócskay arborétumot is.
A Maroson lefelé haladva (a hajdani só-szállítás útján) következő megállónk Déva. IV. Béla korában épült várát Hunyadiak, Bethlenek, Rákocziak bővítették, alakították, a tövében álló nagy udvarház (Magna Curia vagy Bethlen kastély) Sulyok Zsófiának, Károlyi Zsuzsannának, Széchy Máriának, Daniel Zsófiának volt kedvenc lakhelye. A várfalak tövében látott napvilágot dévai Bíró Mátyás, első magyar reformátor, és itt halt mártírhalált Dávid Ferenc unitárius egyházalapító püspök. Utóbbi emlékét egyre komolyabban ápolják, de a tíz esztendeje felújítás alatt álló vár története nehezen épül a köztudatba.
Kőműves Kelemenné balladája viszont közismert. A dévaiak sokszor megkönnyezik. Mert pontosan érzik a sorok súlyát: amit raktak estig, leomlott reggelre… A múlt század fordulóján szépen kiépülő város – az Alpár Ignác tervezte impozáns Vármegyeház, törvényszéki palota, a szecessziós színházépület, városi kaszinó, honvédlaktanya stb. – az impériumváltással hirtelen mind új gazdát, rendeltetést kapott. Az igényes tudományos munkásságot folytató Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társulat Bethlen kastélybeli múzeuma idővel dák és római civilizációs múzeummá lett. A Királyi Állami Főreálgimnáziumot Decebal líceummá alakították. A száz év alatt tizedére apadt dévai magyarság nehezen felépülő kis bástyái (iskolák, később tagozatok, művelődési intézmények) számtalanszor leomlottak a 20. században. Az élet a rommá sorvasztott ferences kolostor falai között sarjadt újra. Böjte Csaba ferences atya 1993-ban fogadta be az első árvákat, s kezdték helyreállítani a régi falakat. A Szent Ferenc Alapítvány bő két évtized alatt 5000 erdélyi gyermeknek adott otthont, családot, szeretetet. Támogatásával életben maradt a kilencvenes évek végére széthulló helyi magyar oktatás, és tíz évvel ezelőtt példátlan összefogással megalakult az önálló magyar iskolaközpont 600 diákkal. Ma ez a dévai magyarság vára. És lassan visszaépül a köztudatba Téglás Gábor, Salamon Ferenc akadémikus, Tordai Sándor András püspök neve is.
Barcsay Ákos fejedelem 2011-ben állított szobra ugyan alig érte meg a három esztendőt: engedélyezésében elkövetett mulasztásra hivatkozva 2014 decemberében lebontották. De a tíz százalék alatti magyar lakosság nem panaszkodhat: az idén már hatodik alkalommal esedékes Hunyad Megyei Magyar Napokon a többségi lakosság is megtapsolja a főtéren bemutatott magyar néptáncot, koncertet, órákig állnak sorban a hatalmas üstökben rotyogó gulyásért, és elismeréssel szólnak a közösség összetartásáról, önfegyelméről.
Konok élni akarás mutatkozik a várostól karnyújtásnyira – Csernakeresztúron. Bár lakosságának alig a felét jelentő magyarság szinte mind elfér a hosszú Bukovina utcán, igazi magyar szigetet képeznek a dél-erdélyi szórványban. Hagyományőrzés, faluturizmus tartja életben az 1910 táján betelepített bukovinai székely közösséget. Fiatalokat is látni a faluban, magyar szót is hallani az utcán. A helybeli elemi oktatáshoz ragaszkodnak. „Ha a kisgyermekeket beviszik a városi iskolába, kivész az ízes tájszólás” – magyarázza Tóth János plébános, aki jó két évtizede szolgál a közösségben. Csernakeresztúr őshonos magyar lakossága szinte eltűnt. Akárcsak a szomszédos Alpestesen, Kis- és Nagybarcsán. Az Egregy (Cserna) mentén húzódott Barcsay birtokon évszázadok óta vegyes a lakosság. Az etnikumi arányok azonban jelentősen eltolódtak a 19. században, amikor az említett településeket a Vajdahunyadon túl fekvő Rákosddal és Hosdáttal együtt az orláti székhelyű I. Erdélyi Román Határőrezred szolgálatába sorolták. A helyi iskolákban a német tankönyveket románra fordították. A kisnemesi családoknak igencsak résen kellett lenniük, hogy ki ne vesszen anyanyelvük. Törekvésük gyümölcse: a 2011-ben megjelent román közigazgatási törvény nyomán hat Hunyad megyei település „érdemelte ki” a kétnyelvű táblát: Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, utóbbi kettő a bukovinai székelyek betelepítésének köszönhetően. Mára azonban csupán Csernakeresztúr mutat kitartó élni akarást. A környékbeli falvakban lelkészfüggő lett a magyarság. Ha lelkes pásztorra akadnak, fellendül az élet. Ennek hiánya azonban maradandó űrt hagy a magyar közösségekben.
A Ruszka havasból eredő Cserna völgyének legjelentősebb települése Vajdahunyad – a csipkerózsika álmából ébredezni látszó csodálatos középkori lovagvárával. A Hunyadi János építette erődítményt, fia, Mátyás király, majd Kinizsi, a Bethlenek, Apafiak lakták, bővítették. Az utóbbi századokban többször szorult átfogó restaurálásra. Napjainkban is folyamatosan munkálkodnak helyreállításán, egyre tudatosabban törekedve a Hunyadiak hagyatékának kiaknázására.
A vár körül csupán a Császári Királyi Vasmű 1884-es megnyitása nyomán kezdett kiépülni a település. A kommunizmus idején azonban mesterséges duzzasztás következett, a betelepülőkkel látványosan eltolódtak az etnikai arányok. Így Vajdahunyad bejáratához főleg turisztikai megfontolásból tűztek nemrégiben háromnyelvű táblát. Mert turistákból nincs hiány. A Hunyadiak lovagvárát Kelet-Európa legszebb műemlékei között tartják számon. Népszerűsítésében az ötszázaléknyi helyi magyarságnak is bőven van érdeme. Létszámarányukat messze meghaladva igyekeznek jelen lenni a város életében, kulturális rendezvényekkel, magyar rádióműsorral, közösségi központ működtetésével. A nyelvvesztés azonban itt is folyamatos. A tagozatos iskolában összesen 43 gyermek tanul magyarul – összevont osztályokban.
A Cserna pataka még Déva előtt ömlik a Marosba, s vígan csörgedez lefelé, míg meg nem torpantja egy újabb ipari létesítmény: a marosnémeti határában épült hőerőmű. A 20. század derekán ez is családok százainak betelepítését hozta: Moldvából, Olténiából, de a Székelyföldről és Szilágyságból is. A hőerőművel átellenben, a Maros partján római kori település (Micia) nyomai láthatók. Innen származnak a falu középkori templomába beépített római kövek. A 19. században azonban nagyobb kincset is rejtett a templomfal: gr. Kún Kocsárd szabadságszerető szívét helyezték itt örök nyugalomra. Mára nem csupán ez ereklye, de a gyülekezet is eltűnt a templomból. A Gyulay birtok azonban, melynek egykor a templomkert is része volt, csonkán ugyan, de visszakerült régi gazdáinak leszármazottjához. Az Ausztráliából hazatelepedett Tholdy Horváth Péter nyolcévnyi pereskedés után, 2007-ben kapta vissza a klasszicista stílusú, de igen megrongált kastélyt öthektárosra szűkített parkjával. Kapui nyitva állnak bármilyen közösségi, kulturális rendezvény előtt, de tekintettel a folyamatos állami gáncsoskodásra, nem tudni, meddig sikerül fenntartani a többszázéves fákkal szegélyezett birtokot, gróf Kuun Géza nyelvész, orientalista, utazó akadémikus hajdani otthonát.
A közeli, visszaszolgáltatott kisbirtokokon sem jobbak a kilátások. Fenntartásuk nem leányálom. Mégis jobb a branyicskai és a zámi uradalmak helyzeténél. A Jósika-kastélyban öregotthon működik, a Nopcsa László hajdani zámi kastélyában elmegyógyintézet…
Különleges gyöngyszeme azonban a megyének a marosillyei Veres bástya. Mert itt született Bethlen Gábor fejedelem, és mert e ház ma is a miénk. Böjte Csaba atya 2003-ban vásárolta meg az épületet és teljes pompájában állíttatta helyre. A dévai Szent Ferenc Alapítvány, illetve más civil szervezetek nagyszerű rendezvényeinek biztosít teret. A szomszédságában gazdátlanul álló Bornemissza-kastély azonban lesújtó látvány, akárcsak a falu két, elnéptelenedett magyar temploma.
A térség a Marostól északra bányavidék. Az Erdélyi Érchegységben ókori kitermelések nyomai tátongnak. Az Aranynégyszög délnyugati csücskén a történelem során Zaránd és Hunyad vármegye osztózott. Nagyág, Felsőcsertés, Kisbánya (Boica) Ribice, Brád, Kőrösbánya neve a középkorban elhalványul, de a 18. században megnyíló bányák tömegesen vonzották Európa Eldorádójába a német, szlovák, magyar mesterembereket. Ekkortájt a vidéket többnyire magyar kisnemesek birtokolták. Földjeiken, illetve az egymás után nyíló nemesfémbányákban dolgozó jobbágyság 1784-ben kegyetlenül megtizedelte a magyar lakosságot. A maradéknak az 1849-es román felkelők adta meg a kegyelemdöfést. „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden” – jegyzi le brádi látogatása nyomán 1858-ban Jókai. A kiegyezés után újra fellendült az élet, magyar tannyelvű iskolák nyíltak, templomok épültek újjá, Zaránd címmel hetilap jelent meg Brádon. A 20. század derekára azonban már a vidék összes magyar tannyelvű iskoláját bezárták. A sokszor újjáépített középkori kőrösbányai rendház ferences szerzetesek kényszerlakhelye lett... Az 1990-es évektől a bányaipar is leépült. Aki tehette, elköltözött. Aki maradt, lassan beolvad. Ma az Érchegység Hunyad megyei részének egyetlen magyar papja Buciuman Traian Gheorghe, zalatnai születésű fiatal brádi plébános, aki román neve ellenére tökéletesen beszél magyarul. Maroknyi magyar híve azonban szívesen fordítja a szót románra. A plébános korából és hitéből adódó optimizmusa mellett sem tervez hosszú távra…
A Marostól délre legendás vidékről kanyarog lefelé a Sztrigy. Bal partján csendesen lapul meg Bácsi, a középkorban magyar kisnemesek által lakott falu. Nemrégiben még saját lelkészt tartott el a maroknyi gyülekezet. Kun Árpád lelkipásztor feleségével évekig anyanyelvápoló tábort szervezett a parókián. Aztán itt is lehalkult az élet... A 19. századi porcelángyáráról híres Batizon át vezet az út Pusztkalánba. Szép emlékű vasműve szintén romokban hever. A hajdani mesteremberek családjai elvándoroltak. Templomfalak közé szorult a magyar nyelv. Szabadon csak a városhoz csatolt Sztrigyszentgyörgyön kószálnak magyar szavak – az ide telepített bukovinai székelyek körében. A hagyományok azonban kiveszőben. A csernakeresztúri rokonok táncos vendégszereplései és egyházi ünnepek jelentik a hagyományhoz való kötődést.
Szép időben innen már tisztán látni a Retyezát havas csúcsait. A Ruszka- és a Kudzsiri-havasokkal vetekedve ölelik közre a mesés hátszegi medencét. Törpedinók, Fatia Neagră és tündér-legendák, titokzatos középkori várak, Árpád-kori kőtemplomok földje ez. Nopcsa, Kendeffy, Pogány, Mara, Szilvásy, Makra, Buda stb. családok birtoka. A Kendeffyek a 15. század közepétől bírták e földet. Leszármazottaik hatalmas erdőségeket, legelőket szerezhettek vissza az elmúlt évtizedben a Retyezáton. Őralajboldogfalvi barokk kastélyuk is visszaszolgáltatott. A birtok azonban nem éledt újjá. Minden bérbe adva...
A Nopcsa-kastélyok végletekbe jutottak. Szacsalon, hol az ifjú Nopcsa Ilona törpedinócsontot talált – ezzel életre szólóan eljegyeztetve Ferenc bátyját a paleontológiával – elárvulva áll az egykor csinos kastély. Alsófarkadinon (General Berthelot) viszont a Román Akadémia újította föl – pazarul – a Nopcsa-birtokot, s tette azt az egyre aktívabb Hátszegi Geopark kutatóközpontjává. Az egyetlen szépséghiba: Nopcsa neve sehol nem szerepel, sem kint, sem bent. A kastélyt kizárólag Berthelot tábornok emléke uralja. A geopark kebelezné be amúgy a naláczvádi Teleki-Fáy kastélyt is. Egyelőre azonban ez romokban áll. A szomszédban élt Pogányék szívesen értékesítenék visszaszerzett poklisai birtokukat, rajta a barokk kastéllyal, de nehezen kerül rá vevő…
Van azért itt is feltámadás. Mara Ernő, hátszegvidéki kisnemesi család bátorsággal, hittel megáldott utóda másfél évtizede perelte vissza nagypestényi és fehérvízi kúriájukat. Azóta gazdálkodik, munkát adva a földhözragadt helyi lakosságnak. Idős édesanyjával a szó szoros értelmében gondját viseli a falu népének. A térség egy csücskében visszaállt tehát a régi rend... Hátszegen már nincs erre esély. A báró Nopcsa Ferenc által újraépített római katolikus templomban teret hódít a kétnyelvűség. Szomszédságában a reformátusok is szoktatják fülüket a román igehirdetéshez. Lelkészük szerint folytatni kell az evangelizációt a románság körében, a vidéken évszázados hagyománnyal rendelkező református kétnyelvűséget. Különben kivesz az egyház. A magyar nyelv példájára…
Amikor 1870-ben, nyolc alagúton átvágva berobogott Petrozsényba az első vonat – magyar, cseh, szlovák, német, olasz, rutén, bosnyák bányászcsaládok, a környező hegyekről apró lovakon érkező momârlanok fogadták a tűzparipát, mely szénnel megrakva indult vissza megtölteni a császári királyi vasművek kohóit. A látványos gazdasági növekedést az első világháború torpantotta meg némileg, majd a véres bányászsztrájkok. A magyar iskolák, egyházközségek élete azonban szépen alakult. A Petrozsényban és Lupényban korábban felépített templomok mellé sorakoztak a húszas években a vulkáni, petrillai, lónyai, aninószai istenházak. Valamennyi településen magyar iskola működött. Az 1949-es államosítás nyomán itt is felduzzadtak a települések, az etnikai arányok kezdtek eltolódni a Kárpátokon kívülről érkezők javára. Paradox módon azonban a kommunizmus jótékony hatással volt a Zsil-völgyi kulturális életre. A sivárnak ítélt bányavidékre száműzték ugyanis a „kellemetlenkedő” értelmiségi és lelkész családokat, hajdani földbirtokosok sarjait. A száműzöttek (képzőművészek, orvosok, tanárok, lelkészek) azonban csodálatos lelki erővel bontakoztatták ki a Zsil-völgyi kultúréletet. Színjátszó- és néptánccsoportok alakultak, művésztelep és fotóklub, s az időközben megnyílt bányászati egyetemnek köszönhetően – kommunista viszonylatban – szinte nagyvárosi kultúrélet zajlott a Zsil-völgye városaiban. A hetvenes években azonban újabb nagyméretű betelepítések nyomán látványosan megváltozott a lakosság társadalmi, etnikai összetétele. Ez a kultúréletben is megmutatkozott. Az 1989. decemberi fordulat, a bányászjárások, a kilencvenes évek végén elkezdődött leépítések, mindez már csak hab volt a tortán. A magyarság meggyérült. Sokan elköltöztek, beolvadtak. A tagozattá apadt magyar iskolákban folyamatosan csökken a létszám. E téren újra Böjte Csaba atya nyújt segítő jobbot: 2005-ben, amikor Petrozsényban összesen 12 gyermek tanult magyarul, a régi zárdaépületben megnyitotta a Jézus Szíve kollégiumot. Ma is 132 gyermeket oktatnak a falai között – magyarul. A közösségek a látványos számbeli fogyás mellett is igyekeznek életben maradni. Történelmi megemlékezések, egyházi ünnepek, Zsil-völgyi Magyar Napok, bálok, Magyar Kultúra Napi rendezvények, s néhány éve rendszeresen megtartott petrozsényi magyar estek teszik színesebbé a Zsil-völgyi magyar közösségek életét. Újabban a bánya-alapító Maderspach család emléke is éledőben van a vidéken, s a lupényi magyarság szórványközpont létesítését fontolgatja. A vidék csodás természeti adottságait kiaknázva talán újra fellendül az élet…
(A felhasznált képek a szerző felvételei)
Hetedik esztendeje, 2010 júniusa óta évente egy átfogó rendezvénysorozat mozgatja meg a Hunyad megyei magyarságot. Az eseményre közösségünk tagjai már számítanak, hiszen életük része lett. Bizony, nem kis bátorság kellett a Hunyad Megyei Magyar Napok elindításához, olyan megyéről lévén szó, ahol a magyar ajkú lakosság aránya alig három százalék körül mozog; de messzemenően megérte, hiszen több ezer magyar számára kiemelkedő kulturális élményt jelent az esemény.
A siker minden bizonnyal abban rejlik, hogy társadalmi összefogással, a politikum, az egyházak és a civil szervezetek együttműködése révén valósul meg. A főszervező az RMDSZ, a Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács (HUMMIT) és a Téglás Gábor Elméleti Líceum. A rendezvénysorozat fő célja kulturális, néprajzi értékeink, épített örökségünk, gasztronómiai hagyományaink őrzése, népszerűsítése, átörökítése. Megyénk egyetlen olyan rendezvénye ez, amely igazán a kétnyelvűség jegyében zajlik, kezdve a programfüzettől a tevékenységeken keresztül a médiajelenlétig. Szórványmegyéről lévén szó, sokszor nyolc–tíz érdeklődő kedvéért dolgoznak a szervezők, az önkéntesek, de ez senkit sem keserít el, hiszen sokszor ez az alig tucatnyi résztvevő teszi ki egy kis település teljes magyar ajkú lakosságát, akik számára a hozzájuk elvitt program jelenti – az egyház mellett – az egyetlen kapcsolódási pontot magyarságukkal.
A rendezvénysorozat kezdeményezője az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke, Winkler Gyula európai parlamenti képviselő volt. Talán ő maga sem sejtette akkor, amikor a megvalósításhoz partnereket keresett, mennyi elkötelezett, tenni akaró ember áll majd az ügy mellé. A nyolc–tíz emberből álló szervezőbizottság mellett fiatal önkéntesek egész serege tevékenykedik, akik mindenből kiveszik a részüket, a sátorállítástól a plakátragasztáson keresztül a takarításig. Ezek az önkéntesek nagyrészt a Téglás Gábor Elméleti Líceum tanulói, akik a jól végzett munka öröme mellett kitűnő leckét kapnak abból is, hogyan kell összetartani és ezáltal megtartani közösségünket.
A Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat évről évre tíz napon keresztül visz pezsgést a magyar közösségek életébe. Az egyes településeken megszervezett tevékenységeket egy-egy nagyobb méretű nyitó- és záró rendezvény fogja keretbe, amelyen neves együttesek fellépése mellett kézműves kirakodóvásárok, gasztronómiai bemutatók, néptánc/népzenei előadások várják az érdeklődőket, akik között nagy arányban vannak nem magyar ajkúak is. A Napok során minden olyan helységben, ahol számottevőbb magyar lakosság él, színházi és néptánc-előadások, gyermekfoglalkozások, kirándulások zajlanak, mindig a helyi igény szerint. A rendezvénysorozat népszerűsége talán leginkább abban rejlik, hogy a szervezők a helyi igényekre támaszkodnak a műsor összeválogatása során. Így minden közösség olyan eseményeken vehet részt, amelyek számára fontosak, értékesek, amelyekkel azonosulni tud.
Emellett minden évben egy kiemelt célcsoportra is fókuszálnak a szervezők, ami az adott évben meghatározza a tevékenységek fő jellegét (család, fiatalok, 25 évesek stb.). Az évek során szerzett tapasztalatok birtokában évről-évre tartalmasabb, gazdagabb programokkal kényeztetik a szervezők az érdeklődőket.
Volt már példa sok-sok embert megmozgató közösségi majálisozásra, klasszikus és könnyűzenei koncertekre, néptánc-előadásokra, vallásos programokra, kabaré- és színházi előadásokra, kiállításokra, könyvbemutatókra, de vetélkedőkre és sportrendezvényekre is. Rotyogott Déva főterén 500 literes üstben óriásgulyás, és rendeztek 12 órás olvasómaratont helyi erők „bevetésével”. Egyedinek számító történelmi túra is volt a Zsil-völgyében: Maderspach Viktor menekülésének nyomdokain szerveztek kirándulást, amelyen lelkes lupényi magyarok mellett magyarországi érdeklődők is részt vettek. Író-olvasó találkozókon hallgathatták meg a szerzők előadásában azokat az irodalmi alkotásokat, amelyekből később dedikált példányokat vásárolhattak meg. Markó Béla Csatolmány című könyvéhez az elsők között juthatott hozzá a Hunyad megyei irodalomkedvelő közönség.
Vendégeskedett a rendezvénysorozat alkalmával Hunyad megyében a Republic együttes, a Bikini, az Edda, Nagy Feró, a Bojtorján együttes. Megható történelmi pillanatnak számít Hobo József Attila előadása, amelyet nem akárhol, hanem a vajdahunyadi vár udvarában tartott, és ahonnan a lelkes közönséget még az eső sem tudta elkergetni. Fellépett itt székelyföldi, magyarországi, partiumi és közép erdélyi néptánccsoport, gyermekszínház és a sornak távolról sincs vége.
Az első öt év alatt a Magyar Napok több mint 500 rendezvényt jelentett 22 Hunyad megyei településen, 17 szervezet, iskola, egyház együttműködésével az RMDSZ főszervezése alatt. A rendezvények olyan településekre is eljutottak, ahol magyar ének, tánc, vers több évtizedig nem hallatszott.
Vannak a rendezvénysorozatnak visszatérő fellépői is, például a Csernakeresztúri Hagyományőrző Együttes, akik a megye magyar közösségének minden alkalommal tudnak mutatni valami újat.
Hunyad megye magyar lakossága alig haladja meg a 15 ezret, és mivel ez az egész megyét átfogó egyetlen rendezvénysorozat, felelőtlenség lenne csak egy szűk réteget megcélozni. Ezért a szervezők igyekeznek olyan rendezvényeket megvalósítani, amelyek mindenki érdeklődésére számot tarthatnak. Évente 50–60 program közül mindenki kiválaszthatja azokat, amelyek az érdeklődési körének leginkább megfelelnek. Fontos cél az egyensúly fenntartása a szakmai és a szórakoztató rendezvények között, még ha az eddigi tapasztalatok szerint ez utóbbira mégis nagyobb az érdeklődés. A szakmai jellegű rendezvények legnagyobb része Hunyad megye adottságait, helyzetét, értékeit célozza meg. Tény, hogy ezeken a román közönség kisebb létszámban vesz részt, ők inkább a szabadtéri rendezvényeken vannak jelen, pedig minden esetben, amikor igény van rá, a szakmai rendezvényeken is biztosított a kétnyelvűség.
Kiemelt szerepet kapnak az ifjúsági és gyermekprogramok, a kicsik kézműves foglalkozásokon vehetnek részt, játszóházban próbálhatják ki képességeiket, de számos színházi előadás is érkezik ilyenkor a megyébe. Nagy sikert aratnak az olyan produkciók, amelyek színt hoznak a gyermekek életébe, ilyen volt például a Budapesti Utcaszínház, amelynek színészei gólyalábon jártak a csillogó szemmel figyelő gyermekek között.
Évente 6–7000 résztvevő látogat el a Hunyad Megyei Magyar Napokra. Az eltelt hat évben ez a szám állandósult, apróbb eltérésekkel, aminek főleg időjárási (szabadtéri rendezvények esetén), illetve más eseményekkel (városnapok, lakodalom, temetés) való esetleges egybeesések voltak az okai.
A rendezvénysorozat alkalmat ad arra is, hogy a Hunyad megyei magyarság megismerje és elismerje azokat, akik fáradtságot nem ismerve, szórványstátuszukkal dacolva a közösségért munkálkodnak. A megyében tevékenykedő politikai és civil szerveződéseket összefogó Magyar Állandó Konferencia (MÁK) megalapította a Barcsay Ákos-díjat, amelyet Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával ünnepélyes keretek közt adnak át az arra érdemeseknek. A MÁK határozata értelmében évente három, a közösségépítő munkában kiemelkedő teljesítményt elérő személy kap Barcsay Ákos-díjat, egyet a történelmi egyházak és felekezetek képviselőjének, egyet-egyet a pedagógus társadalom és a civil szféra képviselőjének ítél oda egy öttagú kuratórium.
Évente 60–70 ezer lejes költségvetésből gazdálkodnak a szervezők. A valóság talaján maradva sokszor az elképzeléseket az anyagi lehetőségekhez kell igazítani. Szerencsére a stáb több tagja is járatos a pályázati források felkutatásában/megszerzésében, sajnos, az utóbbi években a szponzori pénzek szinte teljesen elmaradtak, s ennek oka főleg a jogi szabályozások módosulásában, valamint a gazdasági válságban keresendő. Vannak viszont állandó támogatók is, ilyen a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, az Etnikumközi Hivatal, a Megyei Ifjúsági Tanács, néhány település önkormányzata és a Székely–Szórvány Partnerség révén a Kovászna Megyei Tanács.
A rendezvénysorozat költségeit szinte teljes mértékben pályázati pénzekből fedezik a szervezők, így a tevékenységek ingyenesek.
Fennállásának hat esztendeje alatt a rendezvénysorozat a megye határain túl élők figyelmét is magára vonta. Főleg az erdélyi magyar médiában, a világhálón és a helyi román újságokban, televízióban mutattuk be a rendezvényeket, de a magyarországi médiában is megjelentek rólunk híradások, főleg a Duna Televízió révén. A szervezők nem titkolt szándéka a Hunyad Megyei Magyar Napok népszerűsítése, hiszen a rendezvénysorozat sikere újabb bizonyítéka annak, hogy egy kis közösség is lehet számottevő, tenni akarása és életigenlése révén.
A visszajelzések túlnyomórészt pozitívak mind a magyar, mind a román közönség részéről. Az idők folyamán olyan rangot vívott ki magának a Hunyad Megyei Magyar Napok, hogy modellként szolgált más régióknak is. A javítás, fejlesztés lehetőségét a szervezők mindig szem előtt tartják, lehetőségeik, erejük mértékében meg is valósítják.
Egy ilyen méretű tevékenység szervezése az előző évi programzáró előadás másnapján kezdődik. Az idei, VII. Hunyad Megyei Magyar Napok előkészítési munkálatai rég túljutottak a tervezés szakaszán. A szervező bizottság most az anyagi erőforrások biztosításán fáradozik, a fellépő művészekkel tárgyal, a helyszíneken szükséges infrastruktúrát szervezi. Következik a program véglegesítése, a műsorfüzetek, a szórólapok szerkesztése, nyomtatása és természetesen a médiajelenlét. Szóval mindaz, amit már tavaly, tavalyelőtt és minden évben megtett, hogy annak a több ezer Hunyad megyei vagy/és máshonnan érkező érdeklődőnek, akik idén is részt szeretnének venni a VII. HMMN-en, a már megszokott minőséget nyújtsa.
A dévai ferences kolostort és templomot bolgár ferencesek alapították, akik a törökök üldözése elől a 18. század elején Dévára menekültek, és ebben a városrészben telepedtek le. A kolostort 1712-ben kezdték el építeni, a templom építésére két évvel később, 1714-ben kaptak engedélyt. Egy évtizeddel később, 1723-24-ben a korai templomot kibővítették, majd 1762-66 között a mai formájában újjáépítettek, mert a talajvíz miatt a régi épület összeomlással fenyegetett.
Írásos feljegyzések szerint 1733-ban alapították az első iskolát a ferences kolostorban. Már az első évben a 36 elemi iskolás mellett olyan fiatalokat is képeztek, neveltek, akik papi, szerzetesi hivatásra készültek.
Az 1919-20-as tanévben a szerzetesek által vezetett dévai iskolahálózatnak 752 növendéke volt, 197 a városi római katolikus elemi iskolában, 156 a telepi katolikus elemi iskolában, 366 a főreál iskolában és 36 a kereskedelmi szakiskolában. Az intézmények felszerelése és teljes vagyona a ferencrendi szerzetesek tulajdonát képezte.
1923-ban az állami hatalom betiltotta a főreál iskolát és a kereskedelmi szakiskolát. 1948-ban erőszakkal államosították az összes többi iskolát is, sőt az épületek egy részét lerombolták.
1993. szeptember 15-én fél évszázados csend után újból gyermekek zsivaja töltötte be a dévai ferences kolostort. Szórványkollégium indult 35 olyan gyermekkel, akiknek szülei nem élnek, anyagi helyzetük miatt nem tudnak gondoskodni gyermekeikről, illetve nincs lehetőségük anyanyelvükön tanulni. A gyermekek közül 21 alsóba (1–4. osztályba) járt, a többi líceumba a helyi román iskola magyar tagozatán. Így született meg a Szent Ferenc Alapítvány Déván. Erről így vall Csaba testvér: „Dél-Erdélyben a kommunista rendszer óriási anyagi áldozatokkal kiépített egy már akkor elavult ipart. A Zsil-völgyéből jött a szén, a Nyugati-Érchegységből az érc, Vajdahunyadon, Pusztakalánban beindult a kohászat. A működtetéséhez az ország minden részéről hoztak olcsót, jórészt szakképzetlen fiatal munkaerőt. Több százezer embert mozgattak meg, ezek egyszerű, kis szolgálati lakást kaptak és közülük sokan szép, sokgyermekes családot alapítottak. A diktátor szükségszerű bukása magával hozta a megalomániás tervek bukását is. Egyik napról a másikra ez a gyökér nélküli tömeg munkanélküli lett, sok család összeroppant a nehézségek, a gondok alatt, és ami nagyon szomorú, az ártatlan gyermekek az utcára kerültek.
Közben a ferences közösség ötven éves kényszerű hallgatás után újraindult, és Isten akaratának éreztük, hogy erőnkhöz mérten felvállaljuk népünk, térségünk gondjait, problémáit. 1992-ben kerültem Désről Dévára, és 1993 tavaszán létrehoztuk a Szent Ferenc Alapítványt, mely megfelelő keretet nyújtott és nyújt ahhoz, hogy összefogjuk a sok-sok belföldi és külföldi jóakaratú személy segítőkészségét, tenni akarását térségünk gondjai, bajai megoldására.
Az első felmérések után, 1993 nyarán, egy szórványtábort szerveztünk. A tábor végén megfogalmazódott bennünk, szervezőkben a vágy, hogy egy egész éves tábort kellene szervezni ezeknek a gyermekeknek. Elkezdtük hát rendbehozni a kolostort, és elmentünk a kolostor melletti állami román iskolába beíratni a gyermekeket.
1993-ban egy esti mise előtt egy kedves néni egy kislánnyal jött hozzám, és azt mondta, hogy ezt a gyermeket az állomásban találta. Gratuláltam neki a szerencséjéhez és mondtam, hogyha ő találta, az övé és vigye haza. A néni a gyermeket szerette volna a plébánián hagyni – látva a szórvány-kollégiumunkat –, de én ezt a papírok nélküli talált gyermeket nem mertem befogadni. A néninek mondtam, hogy imádkozom majd én is, és a Szentlélek Úristen megmutatja, hogy mi történjen ezzel a gyermekkel. A szentmise evangéliumát én olvastam fel, döbbenten láttam Jézus szavait: »Aki egyet a legkisebbek közül is befogad, engem fogad be!« Úgy éreztem abban a szentmisében, hogy nem beszélni kell szeretetről, befogadásról, hanem cselekedni kell. Úgy döntöttem, ha mise végén újból megkérnek, hogy fogadjam be a gyermeket, be fogom fogadni, annak ellenére, hogy senkit nem ismertünk a rokonai közül, nem tudtuk ki az apja, anyja, nem volt a gyermeknek lakhelye, papírja semmi. Kacagva, mosolyogva a szentmise végén újból bejött a kislány a sekrestyébe, megöleltem az álarcos Jézus Krisztust, és befogadtuk a plébániára. A szakácsnő, Vera mondta, hogy büdös a gyerek. Én biztattam, hogy akkor ne szagolgassuk, hanem fürdessük meg! Turkáltam neki néhány ruhát, és azalatt szépen megfürdették, megfésülték. Én magam csodálkoztam, hogy egy óra alatt ez a kolduskislány szép tiszta ruhában mennyire megváltozott, megszépült. Ő volt az első gyermek, akit egyenesen az utcáról fogadtunk be.”
Az első tanévben 35 gyermek volt, az 1994–95-ös tanévet már 72 hat és tizenhét év közötti gyermekkel zárták. 1995-ben új oktatási törvény született Romániában, amely lehetővé tette, hogy magániskolát nyisson az alapítvány. Így az 1995–96-os tanévben elemi magániskola indult 68 gyermek számára, közülük 54 a kollégiumban lakott, a többiek a városból jöttek. Az elemistákon kívül még 16, 5–8. osztályos és 18, 9–12. osztályos diák talált otthonra az alapítványnál. Így a nagycsalád összlétszáma 102 gyermek volt.
A magániskola sokáig a kolostor épületében működött, majd 2002-től az 5–8. osztály a „vasúton túlra” költözött egy új iskolaépületbe (2007-ben megépült a Téglás Gábor Elméleti Líceum, mint a megye magyar iskolaközpontja, ekkor megszűnt az alapítvány magániskolája, és a diákok, a tanárok testületileg átkerültek a Téglásba, de az 1–4. osztály tanterme még 2012 őszéig a kolostor épületében működött). A magániskola vezetését Szombati (Lengyel) Izabella vállalta.
1996-ban az alapítvány ismeretlen holland támogató segítségével megvásárolta az első két lakást a kolostor melletti blokkházban, mert addigra már a kolostor megtelt gyermekekkel, illetve beindult a magániskola is a kolostorban. „A családok, a plébánosok, amikor látták, hogy mi Isten nevében gyermekeket fogadunk be, nagyon hamar elkezdtek hozni innen is, onnan is aranyos, kedves gyermekeket. Így nagyon hamar kinőttük a dévai kolostort. Akkor történt, hogy egy kedves holland úr átutazás közben meglátogatott. Ebéd után, amikor kikísértem, egy anyuka három gyermekkel állt a kolostor előtt. Arra kért, hogy fogadjam be a gyermekeit. Mondtam, hogy sajnos, már nincs hely, minden szoba, minden ágy tele van. Ez a számomra ismeretlen ember azt kérdezte, hogy miért nem vásárolok újabb házakat? Mosolyogva mondtam, hogy mert nincsen pénzem. Megkérdezte, mennyibe kerül egy lakrész? Olyan 10–15 ezer márka, mondtam. A férfi szó nélkül elment, és két hét múlva küldött nekem harmincezer márkát, ami akkoriban nagyon nagy pénz volt, és amiből tudtam vásárolni két tömbház-lakást, egyet a fiúknak, egyet a lányoknak. Így elkezdtünk növekedni.”
Az első nevelő Márkó Piros volt, aki összeköltözött a gyermekekkel egy lakásba. Ezzel kialakult a mai szociális család struktúrája: egy nevelő – mint nevelőszülő – lakik együtt nyolc–tíz gyermekkel (kezdetben Pirosnál még fiúk is, lányok is laktak, később külön családok lettek fiúknak, lányoknak. Azóta a gyermekek az alapítványnál ilyen szociális családokban élnek egy-egy nevelő/nevelőnő napi gondoskodása mellett). Csaba atya idővel a többi lakást is megvásárolta Déván a lakóktól, 2008–2009-re mind a húsz lakás az alapítványhoz került.
A kolostort hivatalosan csak 1999-ben kapta vissza a rend, és lett az alapítvány tulajdona. 1999-ig Csaba testvér közvetlenül irányította a dévai nevelőket, ettől az évtől kezdve Kolozsi Noémi vezetőnevelőként átvállalt tőle feladatokat. 2001-től Kolozsvári Tibor lett a dévai ház vezetője, 2005-től Karda Robert, és 2010-től Palkó Cecília vezeti a házat.
1999-ben Csaba testvér megnyitotta az első Déván kívüli gyermekotthonát Dévától 20 km-re, Szászvárosban, majd 2003-ban Szovátán. Innen kezdve sorra nyíltak meg a gyermekotthonok a magyarok által lakott területeken. „Aztán 1999-ben a Ferences rend nekünk adta a szászvárosi kiürült kolostort is, majd 2003-ban a Magyar Püspökkari Konferencia gyűjtést szervezett az erdélyi árva gyermekeknek. A magyarországi diákokat biztatták, hogy osszák meg a kenyerüket az éhezőkkel. Nagyon jól sikerült ez a gyűjtés, 14 millió forint gyűlt össze, és ebből vásároltuk megy Szovátán a Szent József Gyermekvédelmi Központ telkét, ahol ma 130 gyermek kacag, dicséri az Istent. Így indult el a Szent Ferenc Alapítvány gyermekvédelmi hálózatának a kiépítése.”
Jelenleg 160 (három és 20 éves kor közötti) gyermek él az otthonban, 20 szociális családban. Déva ezzel a legkomplexebb gyermekotthona az alapítványnak: nevelkednek itt óvodások, alsós, felsős diákok, gimnazisták. Az itt végzett fiatalok – ha kérik – még egy évig lakhatnak a „nagyfiúk házában” a sarkon, csekély térítés ellenében.
Magyarok Nagyasszonya Gyermekvédelmi Központ, Déva
Tizenhat éve kerültem az alapítványhoz, mint könyvelő. Ezelőtt három évvel elvállaltam a dévai ház vezetését is. Erre a két munkakörre való tekintettel a vendégek – akiknek az otthonunkat mutatom be – meg szokták kérdezni: „Miből tartjátok fent ezt az egészet, hogy lehet előteremteni a mindennapit?” Erre a következő történetet mesélem el:
a munkatársakkal minden héten gyűlést tartunk, ahol megbeszéljük gondjainkat, bajainkat. Tavaly nyáron, egy ilyen gyűlésen, mondták a nevelők, hogy elfogyott a mosópor. Az agyamon végigfutott, hogy a raktárban sincs, a kassza is üres, a gyerekek nem járhatnak mocskosan, mit is válaszoljak? Hogy ne tűnjön nagyon drámainak a helyzet, mondom a nevelőknek, menjenek a templomba, imádkozzanak Szent Antalhoz, beszéljék meg vele, hátha küld! Gondoltam, valahogy csak megoldódik a helyzet pár nap alatt.
Délután jött egy nevelőnő, hogy van neki egy játék autója, amin azt írja „PERSIL”, ő azt odaviszi Szent Antal szobrához a templom előterébe. Mondom, jó, de lehet, nem fogja tudni, mi az a PERSIL, és valami egyéb port fog küldeni. A nevelő végül odavitte, imádkozott, kérte Szent Antal közbenjárását, hogy kapjunk mosóport. Rá két napra megáll egy kamion a ház előtt, hozott néhány zsák lisztet. Nagyon örültünk, de én viccesen megjegyeztem, hogy Szent Antal csak nem tudta mi a PERSIL. A nevelőnő nem hagyta magát, visszament Szent Antalhoz. Jött vissza elkeseredve, hogy eltűnt az autócska. Következő héten megint megállt egy kamion a ház előtt, és mi volt benne? A várva várt mosópor! Egy egész kamionnal!
Gyorsan megköszöntük Szent Antalnak, és megállapítottuk, hogy a szentek szeretnek viccelni.
Minden adományozónak köszönjük imájukat, jóságukat, szeretetüket és adományaikat.
Isten szeretete nélkül nem létezne a Szent Ferenc Alapítvány, nem léteznénk mi. (Palkó Cecília, házvezető, gazdasági vezető)
Szent Erzsébet Gyermekvédelmi Központ, Szászváros
A szászvárosi Szent Erzsébet Gyermekotthon 1999 januárjától működik. Ez a Szent Ferenc Alapítvány első fiókja, amely Déva után megnyitotta kapuit.
Otthonunkban 40, három és tíz év közötti gyermek lakik, szociális családokban. Egy nevelő nyolc gyermekkel él együtt egy lakrészben. Ők úgy élnek, mint egy család: együtt ébrednek, együtt étkeznek, együtt tanulnak, játszanak stb.
Az otthon mellett egy napközit is működtetünk 30 szászvárosi gyermek részére. Ez azért jött létre, mert sajnos, nincs elég hely, hogy több gyereket befogadjunk. A napköziben hét közben, reggeltől estig vannak a gyermekek. Reggelivel kezdik, utána óvodába/iskolába mennek, délután a nevelő mellett tanulnak, játszanak, s vacsora után hazamennek a szüleikhez aludni.
Mivel házunk eléggé régóta működik, az elmúlt évek során szükség volt a modernizálására, amely nagylelkű adományozóinknak köszönhetően nagy részben sikerült is. A hozzánk látogatók nem csak a sok maszatos gyermek nevetése mellett kapcsolódhatnak ki, hanem az otthonunkat körülvevő kertben is. Ott a patak csobogása és a madarak éneke messze távol visznek a város zajától, ezért „csend szigetnek” is szoktuk nevezni otthonunkat. A 98. évében járó Antal atya, jó útitárs lehet a szavak, történetek világában. (Menyhárt Ernő, házvezető)
Jézus Szíve Gyermekvédelmi Központ és Napközi, Petrozsény
Az ezredforduló elejére a Zsil-völgyében teljesen leépült a magyar oktatás. 2003-ban egy tanító bácsi foglalkozott hét–nyolc gyermekkel egy összevont 1–4. osztályos közösségben. Petrozsényben a Ferences nővérek iskolája üresen, elhagyottan állt. Ezt az épületet kezdtük rendbe szedni, elsőre csak egy szintjét újítottuk fel, majd emeletről emeletre az egész épületet. Nem csak kijavítottuk, hanem be is laktuk. A házat Jézus Szentséges Szívéről neveztük el, arról a szívről, amelyet a katona lándzsája átdöfött, de amely mégis feltámadt és szeretett. Jelenleg négycsoportos óvoda, 1–8. osztályos iskola és tíz szociális családból álló gyermekvédelmi központ működik itt, 100 bentlakó és 50 napközis gyermekkel – megmentve így a magyar oktatást. (Ács Éva, házvezető)
Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába. (Máté 9,35)
Sokan kérdezik, hogy mit várok el a munkatársaimtól, hogyan látom a Szent Ferenc Alapítvány jövőjét? E néhány gondolat talán megsejteti, hogy mit szeretnék, milyen irányba szeretném a nagy családunkat vezetni!
Alapítványunk a kezdet kezdetétől az élet szolgálatában áll. Célunk nem csupán a bajban lévő gyermekek védelme, hanem a családjaink, a nemzetünk védelme is, maga a föld, a földi lét szolgálata, melyet Istenünk drága, szép ajándékának tartunk. Ezt a munkát mi nem itt vagy ott szeretnénk végezni, hanem mindenütt a Föld színén! Azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokszor mi magunk, de a környezetünk, világunk is darabokra hullva, kaotikusan sodródik. Meg vagyok győződve, hiszem és vallom, hogy Isten jó világot teremtett, e hatalmas kirakós puzzle minden egyes darabja megvan, és ezek a csonkok, darabok egymásba találva értelmet lelhetnek. A mi feladatunk alázatos, bölcs odafigyeléssel mindennek megtalálni a helyét, hogy így egymást kiegészítve, együtt egy új világ hordozói lehessünk. Sejtjeink, szerveink együtt, jósággal egymásra hangolva, az értelem, a fény hordozói, belőlük, általuk otthonra lel a személyiségünk, az énünk, s így sokkal többek leszünk mind a részek összege. Ugyanúgy hiszem, hogy e nagyvilágban egymásra találva együtt okosabbak, többek, boldogabbak lehetünk, eredményesebben oldhatjuk meg gondjainkat. Egy szétesett katedrális kövei darabokra hullva törmelék, de szépen, rendezetten egymásba építve Istennek és az embernek otthona!
Ha van egy síró gyermek, ki azért sír, mert nincs, ki ölbe vegye, akkor valahol csak van egy felnőtt, kinek a lét fáj, mert nincs, kit szeretettel karjai közé zárjon. Egészen biztos, hogy van valahol egy üres ház, épület, amely arra vár, hogy poros csendjét gyermekek zsivaja verje fel. Igen, vannak gyermekek, fiatalok, kik égő kíváncsiságtól űzve felemelnek minden fedőt és kihúznak minden fiókot, mert keresnek, jobbra, szebbre, többre éhesek. Vannak bölcs tanárok, nevelők, kik létük értelmét a válaszok adásában lelik, kik boldogan tanítanak, oktatnak, nevelnek, kik arra várnak, hogy nagylelkűen adhassanak, csodálatos, új vizekre vezethessék az ébredő, kereső fiatalt. Aztán vannak emberek, kik társra vágynak feladataik végzésénél, jó, becsületes, munkáskezekre, és vannak tipegő, topogó, helyüket kereső fiatalok, kik munkát, kenyeret keresnek, álmot, melyet ők tovább álmodhatnának. Jól feltarisznyált világunkban hiszem, hogy e hatalmas puzzle-nek, a boldog aranykornak, Isten Országának minden darabja megvan, csak türelmesen a darabokat fel kell ismerni, össze kell rakni!
Az évek alatt azt is megértettem, hogy nem egy központi magból épül fel az új világ, hanem a puzzle-rakók, bár figyelnek egymásra, mégis sokszor egymástól függetlenül, mindenki ott, ahol van, bátran kell, hogy lelkiismeretére hallgatva építse, szépítse világunkat. Ezért itt, a Szent Ferenc Alapítványnál nem én akarok fontoskodni, és nem is én akarom osztani az észt és a pénzt, folyamatosan ellenőrizni, büntetni az alkalmazottakat, hanem ferences alázattal a kollégáimat szeretném felszabadítani a szeretetre, a jóságra, hogy ők szépen, önállóan építsék Isten országát. Egyetlen dolgot tudunk tenni, ugyanazt mind Jézus Krisztus, bízni a mennyei Atya teremtette emberben és a szeretet világformáló erejében. Hinni abban, hogy sokkal nagyobb kaland, öröm a cselekvő szeretet útján alkotni, teremteni, szolgálni társainkat vagy az elesett kicsinyeket, mind bármi egyéb. Hinni azt, hogy ha az ember megtapasztalja az alkotó, cselekvő jóság adta örömöt, akkor soha nem fogja azt elcserélni más önző, bűnös örömökre. Én nem egy nagy központi intézetet szeretnék sok engedelmes nevelővel, bólogató bábokkal, hanem azt szeretném, hogy Istengyermeki méltóságukban kiteljesedve, mindenki a benne lévő értékeket szabadon, két kézzel szórva ossza testvéreinek. Azt szeretném, hogy az ember felszabadulva a félelem, a kishitűség láncaitól, Istenben bízó lélekkel, kreatívan a környezetében lévő értékekből válaszokat keressen és adjon korunk kérdéseire. Azért imádkozom, hogy kollégáim önállóan, a segítséget kérő, a bajban lévő gyerekek, családok számára utat tudjanak mutatni, a környezetükben élő emberekkel összefogva, világunk ráncait el tudják simítani!! Hiszem, hogy az ember képes Isten munkatársa lenni! Hiszem, hogy az embernek jó, és meg is éri Istennek társa lenni e világ tovább teremtésében. Maximilian Kolbe szerint az a szent, aki szentté teszi környezetét. Mi más lehetne a célom mind az, hogy akik társaim lettek, azokat felszabadítsam a kishitű félelem láncaiból és segítsem, hogy testvéreik javára ott, ahol élnek, szentek legyenek, és így világunk kérdéseire ők maguk, szorgalmas munkájuk legyenek a megnyugtató, boldogító válasz!
Sok szeretettel,
Csaba testvér
(Képek: Szent Ferenc Alapítvány)
Ha valaki a Téglás Gábor nevet hallja, két dolog jut az eszébe: a 19. századvégi ragyogó elme, a tanár, régész és barlangász tudós, a Magyar Akadémia tagja, vagy a Déván felépített, alig tízéves iskola, amelynek rövid idő alatt sikerült veretes nevet kiharcolnia magának a Hunyad megyei és az erdélyi oktatás térképén.
Kevesen tudják viszont azt a tényt, hogy itt, a szórványban egy iskolának fokozottabban kell ellátnia egyéb, mondhatnám járulékos feladatait, mint ott, ahol tömbben él a magyarság. Itt nem, vagy alig számíthat a magyarság a polgármester, a városi vagy megyei tanács segítségére a kulturális események, évfordulók, megemlékezések, könyvbemutatók, kiállítások, bálok, ifjúsági összejövetelek szervezésében. Nekik ugyanis nem céljuk felkarolni a megmaradás, az önazonosság, a magyar öntudat erősítését szolgáló tevékenységeket. Nem áll rendelkezésünkre a városi művelődési központ, nincsenek olyan alkalmazottai az önkormányzatnak, akik fő tevékenységi területe az ilyen események szervezése. Pedig a Hunyad megyében élő, alig több mint 15 000 lelket számláló magyarságnak a tömbben élő sorstársaiéhoz hasonló, vagy talán még erősebb igénye van azokra a szervezett keretek között lebonyolított eseményekre, ahol a saját kultúráját megismerheti, gyakorolhatja. Természetesen az egyházak, az RMDSZ, a civil szervezetek, egyesületek igyekeznek a saját tevékenységi területükön belül lefedni ezt az igényt, sőt, annál jóval többet is tenni. Nélkülük már rég nem beszélhetnénk szórványról, csak esetleg néhány elszigetelt, konok magyarról, akik nem engedik veszni a veszett fejsze nyelét…
A dévai Kökörcsin sétány 57A. szám alatti impozáns ingatlanban nem csak egy élni akaró, határokon innen és túl ismert iskola „bújik meg”. A Communitas Alapítvány, a magyar és a román kormány finanszírozásából felhúzott épület a székhelye ugyanis a Hunyad Megyei Magyar Oktatási, Nevelési és Kultúrközpontnak is. Az oktatási és nevelési feladatokat iskolaként, a kulturális igényeket pedig a megye egyetlen ilyen jellegű intézményeként látják el.
Egy itteni tanár munkája nem merül ki a nebulók pátyolgatásában, munkaideje végeztével nem pihen babérjain esetleg a holnapi, jövő heti óráit tervezgetve. Helyette belevág a második, önként vállalt műszakba: szervez, pályázik, mozgósít, vagy akár rendez, takarít, cipekedik, hogy az adott évben megrendezendő 60–70 kulturális, közösségi esemény a legmagasabb minőségi követelményeknek megfelelően szolgálja ugyanazt a célt: menedéket adni a kultúra megtartó ereje által. Tartottunk itt helyi, megyei és országos képkiállítást, könyvbemutatókat, sőt még koncerteket is. Találkoztunk neves erdélyi és magyarországi személyiségekkel, néptánccsoportok léptek fel, de bábszínházak, színielőadások is sűrűn megfordulnak nálunk. A sepsiszentgyörgyi Osonó négy alkalommal is tartott előadást, táncoltak itt partiumi, háromszéki és magyarországi néptánccsoportok, helyet adtunk az Anyanyelvápolók Országos Egyesülete évi versenyének, megszerveztük 2008 tavaszán a Mikes Kelemen Országos Tantárgyversenyt az 5–6. osztályos diákok számára, 2014-ben az Apáczai Csere János Nemzetközi Magyar Nyelv és Irodalom tantárgyversenyt, de 2009-ben itt zajlott le a Német Olimpiász országos szakasza is. Itt szervezzük meg immár 11 éve a Hauer Erich regionális fizikaversenyt, valamint az Adventi Koszorú vallási témájú nemzetközi szavalóversenyt, de ugyanitt rendezzük meg 2010 óta a Carnaval–Farsang–Fasching kisiskolásoknak szóló országos verseny is, melyre az egész országból érkeznek pályamunkák – tavaly több mint 1000 rajz, valamint jelmez érkezett Bukaresttől Szatmárig és Temesvártól Jászvásárig.
Nem töltené be maradéktalanul szerepét a központ, ha nemzeti ünnepeinkre ne emlékeznénk meg. Különös érzés látni, ahogy idős emberek szeme könnybe lábad, amikor tanulóink előadják a munkatársak által összeállított műsort. Az is emlékezetes marad, amikor 2006-ban, a március 15-i előadás után egy tizedikes tanuló csendesen megjegyezte: „most már értem, hogy miért volt szükség erre az iskolára…” Addig ugyanis délutánonként a Magyar Házban tartották az előadásokat, nagy lelkesedéssel, de csekély számú résztvevővel, mostoha körülmények között. A város négy iskolájában is van magyar tagozat, azonban ezeknek az órarendjét nehezen tudták összeegyeztetni, még bonyolultabb volt összehangolni a műsort, a kiértesítést és a toborzást.
Büszkék vagyunk a Hunyad megyéből indult nagyszerű kezdeményezésre is, melynek iskolánkban nagy visszhangja van. Az Országgyűlés a határon túli magyarság iránt viselt, az Alaptörvényben rögzített felelősségnek megfelelve november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napját a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította. Idén már úgy ünnepeltük, hogy a fő műsorszámokat iskolánk kórusa és tánccsoportja adta elő. Tíz éve működő iskolánkban már jó néhány nemzedék nőtt fel, akiket igyekeztünk úgy nevelni, hogy számukra fontos legyen a magyarságuk, merjenek és akarjanak felelősséget vállalni magukért és szórványban élő közösségünkért.
Intézményünk gazdag termőtalaján szárba szökkennek azok az országos méretű kulturális programok is, melyek a Hunyad megyei magyar közösséget életerővel, jövőbe vetett reménységgel töltik meg. Az elmúlt öt év egyik legjelentősebb ilyen programja az Örökségünk őre – Fogadj örökbe egy műemléket címmel meghirdetett értékmentő tevékenység, melyet az RMDSZ Kulturális Főosztálya indított el. Ez a csapatépítő, a fiatalok kreativitását, szervezőkészségét, fantáziáját óriási mértékben megmozgató, rendkívül hasznos tevékenység – melynek célja az épített örökségünk megismerése, megóvása, széles körben ismertté tétele – olyannyira sikeresnek bizonyult iskolánkban, hogy Erdély-szerte – a mi diákjaink által kitaposott utakon járva – más iskolák is megvalósították azt. Olyan épületekről, műemlékekről szerezhetett tudomást a nagyvilág, melyek mellett mi is nap mint nap elsétáltunk anélkül, hogy tudomásunk lett volna annak értékéről, magyar vonatkozásáról, valamint a történelmünkben betöltött fontos szerepéről.
A marosillyei Veres Bástya, Bethlen Gábor szülőhelye vagy a „magos” Déva vára széles körben ismert, de ki ismerte a vár tövében, egy gyönyörű park kellős közepén meghúzódó Magna Curiát, vagy a piski arborétumban található Fáy (Ocskay) kastélyt, ahol Kazinczy oly sok boldog napot töltött az akkori kastélytulajdonos Gyulay család vendégeként. A Parva Curia pedig még a dévaiaknak is teljesen ismeretlen volt. A szászvárosi református templom, a dévai és szászvárosi ferences kolostorok vagy a dévai református templom, a vármegyeháza olyan épületek, amelynek helyi vonatkozásán túl az egész régió, talán egész Erdély múlt és jelenkori történelmére kihatással vannak. És ezeknek a lelkes, elszánt és hű őrei az iskolánk fiataljai. A sikeres promoválásnak köszönhetően immár Kanadától Ausztráliáig, Rio de Janeirótól Athénig mindenhol akadnak olyanok, akik Facebookon, újságban vagy épp a televízióban követik nyomon az épületek történetét, illetve a diákok tevékenységeit. Könyvjelzőket, ismertetőket, naptárakat nyomtattak örökbefogadott műemlékükről, bemutató előadásokat tartottak szerte Erdélyben, illetve Magyarországon, és még hosszan lehetne sorolni mindazon eszközöket, amelyeket „bevetettek” annak érdekében, hogy kiérdemeljék a fődíjként felajánlott brüsszeli kirándulást, az Európai Parlament meglátogatását. Külön értéke a programnak, hogy ezekben a szülők, hozzátartozók is segítettek a csapatoknak, így egy kicsit ők is örökbe fogadták évszázados értékeinket.
Nagy figyelmet fordítunk azokra a településekre, ahol már csak néhány magyar él. Iskolánk diákszínjátszói, tánccsoportja, irodalomkedvelői szerte az egész megyében felkeresték ezeket a közösségeket. Különböző előadások és fellépések után lehetőségünk volt szóba elegyedni a helyiekkel. Így nem egyszer olyan tudnivalókkal, emlékekkel gazdagodtunk, melyek már feledésre voltak ítélve. A Határtalanul pályázati kiírások révén nagyon sokan megfordultak megyénkben, és mi is eljutottunk néhány magyarországi településre, hogy ápoljuk az önazonosság és a nemzeti hovatartozás érzését. Több mint ötvenen vettek részt az Erasmus+ projektben, a fiatalok pedig nem csak új ismeretekre tehettek szert, hanem az esélyüket is növelhették, hogy minél jobban beilleszkedjenek a munkaerőpiacra.
Minden olyan tevékenységet támogatunk, amely segít a közösségünk megmaradásában, illetve megerősödésében. Nagyon nagy segítségünkre van a Kovászna Megyei Tanács, amely a Székely–Szórvány Partnerség keretén belül magyar szót és magyar kultúrát juttat el hozzánk.
A Háromszék–Hunyad megye együttműködési megállapodás aláírására 2010. február 15-én a Hunyad Megyei Magyar Oktatási, Nevelési és Kultúrközpontban került sor, így hivatalosan is életbe lépett az Összetartozunk együttműködési program. A megállapodás aláírásakor a felek elkötelezettsége azt tükrözte, hogy olyan közösségépítési projekt született, amelyet nemcsak a folyamatos együttműködés, hanem a jövőbe tekintés, az értékteremtés is jellemezni fog. Osztály-, családi- vagy egyházi kirándulásokat szerveztünk, részt vettünk a Szent György-napokon, fogadtuk a partnermegye küldöttségét a Hunyad Megyei Magyar Napokon. Ez utóbbi, az egész megyét átfogó rendezvénysorozat 2010 óta viszi rendületlenül a magyar szót a legkisebb szórványtelepülésre is. Szervezésében, lebonyolításában oroszlánrészt vállalnak iskolánk tanárai, diákjai, akik élvezhetővé teszik a rendezvényeket közösségeink számára. Számos kulturális eseménynek ad otthont a Téglás Gábor Elméleti Líceum, amely kitárja kapuit minden magyar ember előtt, aki szellemi táplálékra vágyik, és minden olyan érdeklődő előtt, aki meg szeretné ismerni értékeinket.
Iskolánk épületében működik az Ovid Densușianu Megyei Könyvtár magyar részlege is, melynek az olvasóterme ad otthont a Könyvtári estéknek a téli hónapokban. A nagysikerű rendezvénysorozat az RMDSZ Hunyad megyei Nőszervezete jóvoltából indult el, az érdeklődők pedig minden alkalommal zsúfolásig megtöltik az olvasótermet.
Örömmel tölt el, hogy munkánk nem maradt észrevétlen. A Téglás Gábor Elméleti Líceumot az elmúlt tíz évben végzett kitartó munkánk eredményeképpen Külhoni Magyarságért Díjjal tüntették ki, melyet iskolánk küldöttsége, 2015. augusztus 19-én, nemzeti ünnepünk alkalmával az Országház Delegációs termében vehetett át Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrtól. Az öröm mellett az elismerés kötelez is. Jól tudjuk, hogy egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől az évről-évre erősödő intézmény célját: megtartó szigetté válni a nagy szórványóceánon.
A kilencvenes évek vége felé gyakran még az unitárius hívek is csodálkozva kérdezték: „Déván nincs unitárius templom?” Rövid, de annál fájdalmasabb hallgatás után válaszunk mindig ugyanaz volt: „Nincs!” „De lesz!” – tettük hozzá. Nem lennék igazságos, ha nem mondanám el, hogy gyakran mi sem hittük szavainkat.
Pedig Déva az unitáriusok számára igen fontos hely. 1579 novemberében Déva várában mártírhalált halt vallásalapító első püspökünk, Dávid Ferenc (sz. 1520 körül), aki saját vallásos meggyőződése miatt volt bebörtönözve. Az ő nevéhez fűződik az egyetlen magyar ajkú, Erdély földjén született, egyistenhívő vallás megalapítása, ugyanakkor az 1568-as tordai országgyűlés vallásszabadságról szóló határozata. Ez a törvény a világon először mondta ki a vallás és a lelkiismeret szabadságát, amelynek értelmében mindenki azt a vallást gyakorolhatja, amely felfogásával megegyezik, „mert a hit Isten ajándéka”. Ennek a törvénynek a kimondásától számítjuk az unitárius egyház fennállását. Mennyire érdekes, hogy bár az unitarizmus majdnem teljes Erdély földjén elterjedt, épp Déván nem vert gyökeret.
Tudnunk kell, hogy a dévai templom álma közel száz éve ott él az unitárius hívek lelkében. Elég csak arra gondolnunk, hogy az 1900-as évek elején az akkori egyházvezetés úgy döntött, hogy tiszteletadásuk jeléül templomot építenek Déván, hadd legyen a világon élő unitáriusok zarándokhelye, legyen az emlékezésnek, a tisztelgésnek, az imádkozásnak hajléka. A híres Pákei Lajos a tervrajzokat el is készítette: egy nagy „katedrálishoz” hasonlítható templomot álmodott a dévai vár tövébe. Sajnos, az első világháború kegyetlen szele az unitáriusok álmát szertefoszlatta. Az akkori tervrajzot nézve jogosan tehetjük fel a kérdést: „Mi lett volna, ha…”, azonban a történelem már számtalanszor igazolta, hogy az ilyen kérdések nem segítenek.
Az álom tehát látszólag szertefoszlott, de nem halt ki. Olyan idők következtek, amikor nem adatott meg a lehetőség további fejlődéshez, hanem meglévő javaink őrzésére kellett összpontosítani.
Az 1989. decemberi fordulat új kihívások elé állította egyházunkat. A dévai leányegyházközségnek is megadatott a lehetőség, hogy megújult erővel, az önépítésen fáradozzon. Templom nincs, imaház nincs, gyülekezeti terem nincs; a református egyházközség jóvoltából havonta egyszer istentiszteletet tarthat templomukban. Az évek sok álmot szültek, az emberek tudták, hogy kell egy templom, vagy kell egy imaház, gyülekezeti terem! Olyan lelkészek tevékenykedtek, akik hittek az álomban. Az egyházközség tagjai személyes ambícióból, de mindenképpen a köz érdekéért dolgozva az álmot dédelgették munkájuk által.
A 2003-as esztendő határkő volt a dévai gyülekezet életében. Közös erőfeszítés árán a templomépítő elképzeléseknek megfelelő ingatlant vásároltunk Déva központjában; olyan létesítményt, amely magába tudja foglalni a templomot, a zarándokközpontot és a lelkészi lakást. A közel évszázados vágy valóra vált! De akkor tudtuk, hogy ez még mindig csak egy ház, amelyet az emberi lelkek emeltek szakrális hellyé. Lassan dolgozni kezdtünk. Először is felkértünk egy fiatal unitárius tervezőt, Péterffy Miklóst, hogy igényünknek és a hely szellemiségének megfelelően fektesse papírra álmunkat.
Az egykori lakóházat kellett imaházzá átalakítani. Ma már a kemény kőrisfából készült templomi bútor a maga természetes vonalaival, a parkett tízezer darabjának árnyalat-váltakozása, a különböző évekből és vidékekről származó varrottasok kompozíciójának együttese azt a valóságot tükrözi, hogy Déva az unitáriusok zarándokhelye, különböző vidékek és szokások ötvöződése, és ebben az imaházban magára talál minden ember.
Ez a hely méltó emléket állít Dávid Ferenc egyházalapító püspökünknek, szórványközpontként szolgál az itt élő unitárius és más felekezetű hívek számára, valamint zarándokközpont az idelátogatók számára.
2012-ben újabb fontos lépést tettünk: létrejött az önálló Délnyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség, amely magába foglalja a dévai, a vajdahunyadi, a temesvári és az aradi híveket. Az egyházközség központja Déva, annak Dávid Ferenc Zarándok- és Szórványközpontja. Önálló szórványlelkészt kapott, akinek feladata, hogy a szórványban élő híveket összefogja és a dévai álmot egy újabb szintre emelje.
Vannak Erdélynek olyan területei, amelyeket hagyományosan szórványnak nevezünk. Ilyen hagyományos szórványterület Hunyad megye. A dél-erdélyi városokba és központokba viszonylag későn (a 19. század második felétől) nyílt lehetőség a magyarok tömeges betelepítésére, amely nem szervezetten, hanem a munkaerőpiac kínálata függvényében spontán módon és folyamatosan történt. Nemcsak a betelepedés kora, hanem vallási hovatartozása is igen vegyes (reformátusok Szilágy megyéből, unitáriusok Hargita, Maros, Fehér megyéből, katolikusok ugyancsak Hargita megyéből). Ez természetesen a közösséggé válást és a szórványközösség összefogását is megnehezítette/-íti. Idővel, a nagy ipari városok (Déva, Vajdahunyad, Pusztakalán stb.) fejlődésével elkezdődött a szakemberek átvándorlása, illetve más vidékekről érkeztek magyar ajkú emberek (pl. Torockóról, Torockószentgyörgyről).
Hunyad megye régóta Erdély egyik fekete báránya gazdasági szempontból. Magas a munkanélküliség, kevés a beruházás, szociális szempontból igen nagy gondok adódnak. A megye továbbra is roskadozik a kommunizmus hagyatéka alatt. Az agyonméretezett nehézipar ugyanis mélyrepülésbe esett a rendszerváltás után.
Ilyen történelmi hagyatékkal és ilyen szociális helyzetben élik mindennapjaikat a Hunyad megyeiek. De róluk el kell mondanunk, hogy olyan magyar ajkú emberek, felekezettől függetlenül, akik mindvégig helytálltak, és bátran vállalták a végvári katonák fontos szerepét. Magukkal hozták a másságot, egy fejlettebb életforma magvait, az igényességet, a mindannyiunk által kedvelt székely szokásokat, a csodálatos hitet. A magyar nemzet részeként a bennük, a bennünk levő világosságot itt akarják, akarjuk felszínre hozni és azt a mindennapokban megélni. Nap mint nap arra törekszünk, hogy szebbé tegyük egymás életét és környezetünket. Fény lenni a sötétségben! Meglátni a világosságot! Erről szólnak az elmúlt esztendők!
Mivel aránylag új egyházközségről beszélünk, a gyülekezetté kovácsolódás folyamata napjainkban is tart. Elsődleges célunk az volt, hogy összeszedjük sorainkat, megvizsgáljuk hányan maradtunk, mert az elmúlt évtizedekben a templom, illetve állandó lelkészi jelenlét hiánya miatt sok hívünket elvesztettük. Az élet időnként nemcsak a mennyiségről, hanem a minőségről is szól. Ezt az elvet követve számunkra most nem az a fontos, hogy minél többen legyünk, hanem hogy akik egyházközségünkhöz tartoznak, azok tartsanak össze, alkossanak maradandót, érezzék a közösség kovácsoló erejét.
Azt is láttuk, hogy a sajátos vallásos tevékenységek mellett időnként annak részeként, kiegészítőjeként nekünk be kell épülnünk a Hunyad megyei magyar közösség életébe. Eleve, mint egyének, annak szerves részei vagyunk, de a magyar közösség tudatába is el kellett ültetni a gondolatot, hogy Déván és környékén bőven élnek unitáriusok. Ezeknek az embereknek pedig történelmi küldetésük van, hiszen nekik adatik meg az a felelősségteljes feladat, hogy őrizzék és ápolják Dávid Ferenc szellemi hagyatékát, ugyanakkor jelenlétükkel valósággal világítsák meg „magos Déva várát”.
Eseményeink, találkozásaink, összejöveteleink mindig nyitottak. Manapság a vallás és az egyház – főként ilyen sajátos szórványhelyzetben – az összetartást, a magyar közösség egységét kell, hogy szolgálják. Igyekszünk olyan kulturális eseményeket szervezni, amelyek a helyi igényeknek felelnek meg és a szórványközpont adottságaihoz illeszkednek. Büszkén mondhatjuk el, hogy az évek folyamán házigazdái voltunk olyan eseményeknek, amelyek maradandó élményként élnek bennünk. A teljesség igénye nélkül felsorolnám: vendégünk volt és templomunkban előadást tartott Földes László (Hobo), budapesti és sepsiszentgyörgyi kórusok léptek fel, könyvbemutatók, történelmi és szociális jellegű előadások, egészségügyi és időskori-prevenciós bemutatók, nemzedékek közötti konfliktusról szóló elmélkedések, gyermekfoglalkozások, farsangi teadélutánok, adventi találkozások, kézműves foglalkozások, bográcsos közös étkezések, vallásos jellegű programok, beszélgetések, valamint a témához illő előadások voltak. Mindezt helyi, illetve vendégszakemberek bevonásával sikerült megvalósítani. Az események többségének a gyülekezeti teremünk adott otthont, amely immár igazi kultúrtérré nőtte ki magát.
A Magyar Unitárius Egyház, a magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvű vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE), valamint dévai egyházközségünk 1998 óta évente szervezi meg a Dávid Ferenc-zarándoklatot egyházalapító vértanú püspökünk emlékére. Dávid Ferenc két fő érdeme: alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy az Erdélyi Országgyűlés 1568-ban, Tordán tartott ülésén – a világon addig sehol nem ismert mértékben – foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadságot, ugyanakkor nevéhez fűződik az egyetlen magyar gyökerű történelmi egyház megalapítása. Az emlékzarándoklat helyszíne a dévai vár, amelynek falai között az 1579 novemberében bekövetkezett haláláig Dávid Ferenc életfogytiglani börtönbüntetését szenvedte. Déva várában található egy cella, amely helyet ad vallásalapítónk emléktáblájának. Az első emléktáblát a Magyar Unitárius Egyház 1910-ben helyezte el, jelenleg egy háromnyelvű (magyar–angol–román) márványtábla emlékeztet püspökünk mártírhalálára.
Az eddigi zarándoklatokon évente átlagosan több mint félezer személy sereglett össze a dévai várba. A hagyományosan november első teljes hetének szombatján tartott rendezvény túlnőtte az unitárius és az erdélyi kereteket, így Dávid Ferenc történelmi jelentősége a zarándokok bővülő köre által is kifejezésre jut. Minden esztendőben zarándokok érkeznek Erdély földje minden szegletéből, de Magyarországról, Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból is.
A zarándoklat menetrendje egy jól meghatározható sémát követ: a meghirdetett szombat déli órájában a zarándokok autóbuszokkal, kiskocsikkal a vár alatti térre érkeznek, majd a várba vezető gyalogfeljáró lépcsőjénél gyülekeznek. Itt a mindenkori püspök egy rövid áldást kér a zarándokok életére, majd egyházi és ifjúsági zászlónk mögé felsorakozva áhítattal, rendezett sorban elindulunk a vár felé. A várba vezető út bő háromnegyedórás gyaloglást igényel. Az unitárius ünnepi istentisztelet teljes menetrendjét követve a zarándokok évről-évre más és más lelkész/lelkészek beszédét hallgatják meg, élő zenekar biztosítja az egyházi, illetve ifjúsági énekek kíséretét. Ezt követően köszöntőbeszédek hangzanak el (püspök, helyi önkormányzat képviselője, amerikai testvérfelekezetek küldöttje, helyi lelkész), várjáték következik, amelyet a Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Karának hallgatói és az ODFIE tagjai mutatnak be. Gyertya- és fáklyagyújtással, valamint a virágok és koszorúk az emlékcellánál való elhelyezésével zárul a vári találkozó. Ezután a felnőtt zarándokok levonulnak a várból a dévai unitárius gyülekezet imaházába, az ifjak pedig a vár alatti sportkollégiumba. Ezeken a helyszíneken párhuzamosan zajlanak a zarándoklat záró programrészei (teázás, rövid előadások, a zarándoklathoz kapcsolódó rajzpályázatok díjkiosztó ünnepségei, kiállítások, közös beszélgetések stb.)
A zarándoklat által nyújtott lelki élmény mellett fontos annak közösségformáló ereje is. A mai unitárius és más felekezetű fiatalok számára fontos olyan (vallás)történelmi határkövek és helyszínek közvetlen megismerése, amelyek által napjaink gyökértelenedési folyamatában sikerül egy-egy biztos támpontot megőrizni. A szellemi feltöltődés, a közös emlékezés, maga a zarándoklat hívja évről-évre az érdeklődőket, de egypár éve a világ bármely pontjáról is elérhető, hiszen a magyar televízió (MTVA) segítségével bárki részese lehetett az emlékező közösségnek.
A vár arculata évről-évre változik, nagy átalakulás nyomait láthatjuk a felvezető ösvényen, változnak az arcok is, úgy, ahogyan változnak az idők is. Érezzük, hogy ott, „magos Déva várán” nekünk egy mély lélegzetet kell vennünk, otthonainkba visszük annak a helynek lelkeket erősítő hatását, az emlékezés, a zarándoklás és a közös együttlét méltósága és öröme kell, hogy erőt adjon mindennapjainkhoz. Mindazt, amit a zarándoklat alkalmával megélünk és átélünk, egyedi és megismételhetetlen, új és újabb pozitív érzésekkel gazdagítja a hétköznapok által megtépázott, elfásult lelkünket.
Látjuk, tapasztaljuk azt, hogy az évről évre egyre népszerűbb zarándoklat, a szórványra és benne gyülekezetünkre is pozitívan hat.
Remélem, a fenti sorok közül is kiolvasható azon szándékunk és igyekezetünk, hogy a Hunyad megyei magyar közösségünket jobban összekapcsoljuk. Évek óta ebben a közösségben élünk, ebben a közösségben tevékenykedünk, megtapasztaltuk, hogy a találkozások serkentik az egyént, az egyén által a közösség családjait. Fontosnak tartjuk, hogy egymástól tanuljunk, közös rendezvényeken jól érezzük magunk. Bár programjainkat elsősorban a Hunyad megyei unitárius hívek kezdeményezik, mégis sikerült elérnünk, hogy tevékenységeink híre eljut a magyar közösség minden tagjához. Más felekezetekhez tartozó magyar ajkú emberek bőven képviseltetik maguk, közösen igyekszünk megszervezni és kivitelezni azokat.
Az álom megvalósult, az álom él! A templom méltón viseli egyházalapítónk nevét. Déva már nemcsak Dávid Ferenc szellemiségét őrzi, hanem az otthonra lelt kis gyülekezet önépítő munkája örök tanúbizonyságaként is szolgál!
