Kétségtelen, hogy a skandináv államok a keresztény Európának társadalmi berendezkedés szempontjából legfejlettebb, gazdasági szempontból a legjobban teljesítő közösségei. Például a 2008-ban a világra szakadt gazdasági recessziót ezek az országok úgy vészelték át, hogy szinte meg sem érezték. Svédországban élő barátomat kérdeztem, szerinte mi lehetett ennek a titka? Számára szinte természetes volt (én meg csodálkoztam, hogy ilyen is létezik), hogy amikor a gazdasági krízis rászakadt Európára, akkor a svéd kormány és az ellenzéki pártok közös programot dolgoztak ki a válságkezelésre, s attól kezdve, bár nem szűntek meg a politikai viták a parlamentben, de a gazdasági kérdésekben a megállapodás értelmében mindig konszenzusos döntéseket hozott a tisztelt ház.
Valami hasonló történhetett Finnországban is jó ötven évvel ezelőtt. Hisz Suomi népe által akkor a társadalomba fektetett szolidaritási és bizalmi tőke rövid időn belül meghozta eredményeit, s ma már e kis skandináv ország a világ államainak élvonalában menetel, s a „boldogságindexe” is ugyancsak magas. Tudniillik a múlt század hatvanas éveiben társadalmi konszenzussal a finn kormány egy válságkezelő csomagot állított össze, amelynek hozadéka többek között a munkabérek ideiglenes befagyasztása és a szociális segélyek időszakos csökkentése volt. Ellenben négy kiemelt területet fokozott anyagi támogatásban részesítettek az évek során: az oktatást, az egészségügyet, a kultúrát és kutatás-fejlesztést, vagyis összességében a kreatív tudásbázis építését. És az elmúlt ötven évben jöttek és mentek a kormányok Finnország életében is, de nem jött-ment módra viselkedtek, vagyis az eredeti megállapodás szerint minden politikai irányzat kiemelten támogatta a fentebb említett négy szektort. A bizalom a társadalmi tőke rangjára emelkedett, s ennek köszönhetően az egy főre jutó GDP alapján ma Finnország a világ élvonalában áll, államigazgatás, életminőség szempontjából pedig már Finn-modellről beszélnek.
A skandináv emberek állam iránti mélységes bizalmát megtapasztaltam én is jó két évtizeddel ezelőtt, amikor Dániában jártam. Újdonsült dán barátaim kifejtették nekem, hogy országukban a legnagyobb szégyen, ha valakit adócsaláson kapnak. Hisz igaz, hogy nagyon magas a jövedelem után befizetett adó, de a szociális háló kiválóan működik, magas életszínvonalon élnek, és az állam által nyújtott szolgáltatások kiválóak.
A legrégebbi történelmi időktől tudjuk, hogy a bizalomnak milyen erős kohéziós és közösségmegtartó ereje volt és van egy-egy társadalmon belül. A kérdés csak az, hogy hol és miért válik a bizalom egyes közösségekben társadalmi tőkévé, és hol és miért nem lesz az máshol. Skandinávia népeinél nyugodtan kijelenthetjük, hogy a bizalomnak hagyománya van. Meglátásom szerint ehhez sokban hozzájárultak az éghajlati tényezők is. S itt eszembe jut Popper Péter, a néhány évvel ezelőtt elhunyt jeles magyar pszichológus szakember. Ő mesélte az egyik Mesterkurzuson tartott előadásán, hogy amikor egy alkalommal valamilyen lelki problémájának orvoslására egy tibeti lámakolostorban tanácsot kért, a buddhista szerzetesnek az első kérdése az volt hozzá, hogy milyen éghajlatú országból érkezett? Skandinávia népeit nem kényeztette el a természet. A zord Északon, a kemény éghajlati viszonyok között a mindennapi életben az emberek és különböző közösségeik egymásra voltak és vannak utalva. Tudták és tudják, hogy csakis összefogva, egymást segítve, a másik emberben bízva maradhatnak meg. Ennek eredménye az emberek között kialakult egymás iránti bizalom, s az hogy az állam szolgáltató, nem pedig elnyomó.
Ugyanakkor megfigyelhető, hogy amint haladunk a keresztény Európában a zord éghajlatú északról a mérsékelt égövön keresztül a kontinens mediterrán, déli térségei felé, a különböző országokban a bizalom, mint társadalmi kohéziós erő, egyre jobban fogy. (Sőt erre, mifelénk a bizalmatlanság gerjesztése már politikai tőkévé lépett elő.) A mediterrán térségben az éghajlati tényezők már nem kényszerítik olyan erősen az embereket az egymásra utaltságra, s így itt a bizalomnak sincs akkora ázsiója, mint Skandináviában. S végül, csak mint elgondolkodtató tényt említem: míg az északi népek alapkultúrájukban, vagyis vallásuk szerint protestánsok, mégpedig evangélikusok, addig a mérsékelt égövű Európa vegyesen katolikus és protestáns felekezetű, a kontinensünk déli mediterrán térségei pedig főleg a katolikus hitben élnek.
