Napsugár-köszöntő

Nagyanyám ugyancsak szerény könyvtárának volt egy nagy becsben tartott és féltve őrzött kötete. Az egykori gyermeklapnak, a Benedek Elek és Pósa Lajos szerkesztette Az Én Újságomnak egyik múlt század eleji évfolyama, bekötve. Nagyanyám időnként levette a polcról, felolvasott belőle nekünk, unokáknak egy-két mesét, vagy rövid történetet, majd szőtte az emlékezés fonalát arról, hogy hajdanában mekkora izgalommal várta ezt a vasárnap megjelenő gyermeklapot. És nemcsak ő, hanem sok-sok más nagyon fiatal olvasó is, hisz abban az időben, az egyre szaporodó sajtótermékek között ez volt az első, amelyik nekik, gyermekeknek szólt, ami csak az ő újságjuk volt.

Már kezdtem hátulgombolós lenni, amikor hatvan évvel ezelőtt, 1957 januárjában, Kolozsváron, megjelent a Napsugár gyermeklapunk. Nagyanyám rögtön megrendelte nekünk, unokáknak ezt a havonta jelentkező kiadványt, az év végére az első évfolyamot beköttette, s karácsonyra a gyermekszoba könyvespolcára tette. Aztán amíg számunkra, mármint az unokák számára, tartottak a Napsugaras évek, addig nagyanyám jóvoltából gyarapodtak gyermeklapunk beköttetett évfolyamai a szobánk könyvespolcán. A megjelenés utáni években még silabizálni sem tudtam a betűket, így hol nagyanyámat, hol szüleimet, hol pedig a már iskolás nővéremet nyaggattam, hogy olvassanak nekem a lapból. Nos, a Napsugár hamar belopta magát az életembe, vártam megjelenését a postaládánkban, az én újságom lett, s mi tagadás, a gyermeklapunknak is sokat köszönhetek, hogy elég hamar megtanultam olvasni. A Napsugár jóvoltából életre szóló barátságot kötöttem olyan halhatatlan mesehősökkel, mint Tóbiás és Kelemen, Irgum-Burgum Benedek, vagy Rongy Elek. Halhatatlanok, hisz örömmel tapasztalom, hogy alakjuk most is feltűnik valamelyik magyar gyermeklapban, könyvben, vagy éppen bábszínházban. Gyermekeim – akik ma már unokáimat nevelik – számára is kijutott a folyóirat felejthetetlen hőseinek barátságából. A naiv, de gézengúz Fülöpke, vagy Csipike – a nagyon szeretett, de olykor hol gonosz, hol pedig óriás, de valójában mindig jóságos – törpe, ma is szembejön velük, velem és természetesen unokáimmal, egy-egy újrakiadásban: folyóiratban, könyvben, vagy éppen mesehősként, valamelyik bábjátékban.

Persze ne tévesszünk szem elől egy dolgot: az akkori Napsugár a kommunista hatalomnak az ifjúság számára „ideológiai nevelést” adó folyóirata is volt. Öntudatos pionírokkal, egykori kommunista hősökkel, kollektív gazdaságokban keményen dolgozó falusiakkal, szocializmust építő munkásokkal is találkozhattunk a lap hasábjain megjelenő versekben, vagy éppen „mesés” történetekben. Szóval meg kellett adni a császárnak, ami a császáré, annak érdekében, hogy a hazai ifjúsági irodalmunk gyermeklelkeket egészségesen formáló alkotásai is megjelenhessenek. Hisz ne feledjük, az erdélyi magyar (ifjúsági) irodalmunk kiválóságai írtak a lapba, vagy éppen szerkesztették is: Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Bálint Tibor, Marton Lili, Méhes György, Bajor Andor, Lászlóffy Aladár (és ezzel még nem teljes a névsor), vagy a gyermeki fantáziát nagyon jól ismerő, a lap grafikai kivitelezését évtizedeken keresztül meghatározó Soó Zöld Margit.

Amikor aztán 1989 karácsonyán nálunk is „kitört a demokrácia”, majd számtalan magyar nyelvű folyóiratunk megszűnt, a Napsugár átvészelte a nagy változást, és ma a legnagyobb példányszámban megjelenő hazai magyar nyelvű sajtótermékünk. A mai gazdasági követelményeknek megfelelő lapszervezéssel – modern kifejezéssel élve menedzsmenttel – független, önálló és önfenntartó vállalkozásként működik a szerkesztőség. Nem csoda, hisz a legfiatalabb nemzedék fantáziáját megmozgató, remek grafikai kivitelezéssel jelenik meg, valamint a hazai írók, költők legkiválóbbjai gyarapítják és alakítják a lap hasábjain a kortárs gyermekirodalmat.

Elnézést kérek az olvasóktól, érintettektől azért, hogy ez a születésnapi Napsugár-köszöntőm kissé személyes élménybeszámolóra is sikeredett, és hogy írásomban főleg a lap történetének régmúltjából merítettem, kevesebbet szóltam a kiadvány nagyon termékeny jelenéről. (Meg sem említettem például a Napsugár „kisöccsét”, a Szivárványt.) De mentségemre szolgáljon, hogy amíg írtam, egy kicsit nosztalgiázhattam a saját napsugaras éveimről.

Szóval Isten éltessen, Napsugár, s kívánom neked, hogy újabb hatvan év múltával, a Művelődés folyóirat akkori főszerkesztője hasonlóképpen köszöntsön születésnapodon.