Ma már kevesen jelölnék az 1952-es helsinki olimpia labdarúgótornáját futballtörténeti mérföldkőnek, vagy akár az európai szocialista, más megfogalmazás szerint népi demokratikus országok politikájában is meghatározó állomásnak. Pedig alkalmasint egyik sem túlzás.
Még csak két esztendőre voltunk 1950-től, amely úgy tűnt, hogy új korszakot nyit: Anglia először vett részt a labdarúgó-világbajnokságon, s ott lehetett volna Skócia is… A FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) ugyanis az 1949–1950-es brit bajnokságot jelölte ki számukra vb-selejtezőnek, az első két helyezett jutott elvileg tovább, de az angolok mögött végző skótok nem vállalták az utazást. Noha a játékosok szívesen mentek volna, George Graham, a skót FA (futballszövetség) elnöke tartotta magát ahhoz a kijelentéséhez, mely szerint csak akkor vesznek részt a világbajnokságon, ha megnyerik a brit bajnokságot. Hasonlóan fontos aktus volt, hogy néhány héttel a brazíliai Mundial (az 1950-es futball-világbajnokság) után, szeptemberben, a FIFA visszafogadta a DFB-t, a Német Labdarúgó-szövetséget, s ezzel elhárult az akadálya annak, hogy a Nationalelf (a német nemzeti válogatott) újra mérkőzéseket játsszon. November 22-én Stuttgartban az egykoron birodalmi, immár szövetségi edző, Sepp Herberger napra pontosan nyolc évvel a szlovákok elleni 5:2-es győzelem után újra meccselhetett a német válogatottal. Úgy tűnt, öt évvel a második világháború vége után minden korábbinál színvonalasabb tornák várhatnak a futballelitre, a visszatért britekkel, a visszafogadott (nyugat)németekkel és az 1950-es világbajnokságot uraló dél-amerikaiakkal.
Ám a szubkontinensről az argentinok, a mi földrészünkről – önmaga elnevezését használva – a „béketábor” levonult a színpadról. A hidegháború fagyos légkörében országai csak egymás ellen voltak hajlandók játszani. (A magyarok tettek ebben kivételt 1950-ben, kétszer is megmérkőztek addigi tradicionális ellenfelükkel, az akkor még semlegesnek deklarált Ausztria válogatottjával. 1951-ben már azzal sem.) A titói Jugoszlávia természetesen nem ebben a kórusban énekelt, sőt. A „Kékek”, a „Plávik” – a kelet- vagy délkelet-európai országok közül egyedüliként – részt vettek az 1950-as világbajnokságon, illetve az azt követő másfél évben mások mellett az angolokkal, a franciákkal, az olaszokkal és a svájciakkal is játszottak barátságos mérkőzést.
Nem került elő soha magyar dokumentumokból arra utalás, hogy bármikor is kétséges lett volna sportolóink részvétele az 1952-es olimpián, ugyanakkor annak elég bő irodalma van immár, hogy az államvédelem hogyan akarta „átírni” a kiutazók névsorát, megbízhatatlanságra, politikai kockázatra hivatkozva. Ugyanakkor biztosra vehető, egyértelművé vált a kiutazás abban a pillanatban, amikor megállapodás született arról, hogy a Szovjetunió elfogadja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság meghívóját, és részt vesz, történetében először, az ötkarikás játékokon.
Ám, s ezt a legcsekélyebb gúnyos felhang nélkül írom, a futballisták névsorát tekintve is, az illetékesek kénytelenek voltak az utolsó pillanatig kivárni. Annyira az utolsó pillanatig, hogy már Helsinkiből, az ottani követségről érkezett a jelzés, amelynek alapján a „külügy” egy, öt nappal a játékok rajtja előtt kelt feljegyzésben arról tájékoztatta a Politikai Főosztály II/3. osztályát, hogy indokolatlanul lassan, és emiatt esetenként már a jogvesztéssel fenyegetve zajlanak a személyre szóló nevezések. A kosárlabda- és a labdarúgó-válogatotté például nem is ért oda az eredeti határidőre. „Tekintettel arra, hogy az olympiai (sic!) szabályok pontos be nem tartása is lehetőséget ad a szervezőbizottságnak arra, hogy formai okokra hivatkozva kiszorítsák Magyarországot, javaslom felhívni az illetékes szervek figyelmét, hogy az Olympiásszal (sic!) kapcsolatos szükséges intézkedéseket időben tegyék meg” – olvasható a feljegyzésben.
Az olimpia a futball szempontjából is kiemelkedően fontossá vált ezen országok számára. A mieinknek, de a románoknak, a lengyeleknek, a bolgároknak is. S főleg a szovjeteknek. Pedig nekik nem volt válogatottjuk. 1936-ban játszottak néhány mérkőzést a törökökkel, aztán semmi. A nemzetközi érintkezéseket szinte kizárólagosan a klubtalálkozásokra redukálták. Ám az olimpián részt akartak venni. A szövetség az idény előtt úgy döntött, tavasszal nem is rendez bajnoki mérkőzéseket, hogy a csapat nyugodtan készülődhessen az olimpiára. A Szbornaja (a szovjet válogatott) március 19. és május 7. között tizenkét felkészülési meccset játszott, többségüket első osztályú szovjet klubokkal. Utána (Moszkva válogatottja néven) megmérkőzött kétszer a lengyelekkel, kétszer a magyarokkal, kétszer a bolgárokkal, s egyszer-egyszer a románokkal, a finnekkel és a csehszlovákokkal. Gyakran játszott döntetlent is, de mindössze egyszer, a lengyelektől kapott ki. Játékerejére jellemző, hogy a születőben lévő Aranycsapat nem bírt vele.
Ám ez a két grúz mellett kizárólag oroszokra épített, sőt két „leningradin” kívül csupa moszkvai futballistát felsorakoztató gárda már a selejtezőből is csak nehezen lépett tovább (a 0:0-t követő 2x15 perces hosszabbításban hátrányból fordított a bolgárok ellen), aztán megkapta a jugoszlávokat.
A szovjet–jugoszláv viszony 1947 végéig barátinak volt mondható. Sőt… 1945 decemberében az akkori második számú moszkvai csapat, a CDKA egy barátságos mérkőzésekből álló túrát bonyolított Jugoszláviában. Ezt a belgrádi sajtó, elsősorban a Fiszkultura című szaklap, a Dinamo Moszkva néhány héttel azelőtti, „angliai” (helyesen: brit) vendégjátékához hasonlította. Kiválóan érzékelteti az akkori kapcsolatokat, ahogyan Richard Mills is kiemelte nagyszerű, Cold War Football: Soviet Defence and Yugoslav Attack following the Tito–Stalin Split of 1948 című munkájában, hogy az említett újság a CDKA a Crvena zvezda elleni találkozóját beharangozó címlapja egyszersmind közölte Joszip Broz Tito, Jugoszlávia marsallja üdvözlőtáviratát a Generalisszimusz 66. születésnapjára. Ebben Tito a „Szovjetunió testvéri népe nagy vezetőjének”, „közeli és nagy barátnak” nevezte Sztálint.
A sportkapcsolatok fejlődtek. A következő évben a Partizan is járt Moszkvában és Leningrádban, Mills idézett a kor kiváló horvát futballistája, Sztjepan Bobek 1982-es életrajzi könyvéből, amelyben a Partizan egykori csatára arról beszélt, hogy klubja akkoriban szinte mindent igyekezett lemásolni abból, amit a CDKA-tól el lehetett lesni. 1946-ban a FIFA Luxemburgban rendezett kongresszusán Magyarország mellett éppen Jugoszlávia volt a belépni szándékozó Szovjetunió másik ajánlója. A jugoszláv sportfőhatóság központi bizottsága még 1947-ben is a szovjet mintát tartotta követendőnek, jelezve, hogy nem kell semmi újat kitalálni, bátran lehet támaszkodni a gazdag szovjet szakirodalomra.
A viszony 1948-ban mérgesedett el, miután kiderült, hogy Moszkva a Nyugat rosszallásától tartva nem támogatja Jugoszlávia Trieszttel kapcsolatos területszerzési törekvéseit, illetve hogy Belgrád nehezményezte, hogy a KGB önálló ügynökhálózatot akar az országba telepíteni. Ezt még csak tetézte, hogy Titónak, aki a többi kelet-európai pártvezetőhöz képest kétségtelenül könnyebb helyzetben volt, tekintve, hogy nem állomásozott az országában szovjet haderő, eszében sem volt a Generalisszimusz csatlósává válni. Mi több, még szembe is szegült vele az általa kitalált, a bolgárokkal és az albánokkal tervezett Balkán-föderáció ügyében, illetve önálló (kül)politikát folytatott a görög polgárháború idején. A Szovjetunió válaszlépésként hidegháborúba kezdett Jugoszlávia ellen, eseteként fasisztának, imperialista ügynököknek bélyegezve a jugoszláv vezetőket. A délszláv államot, amely nem vett részt az 1948-as értekezleten, ki is zárták a Moszkvából vezérelt, s eredetileg Belgrádba telepített Kominformból, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájából. Titót a béketábor Moszkva által ellenőrzött sajtója az imperializmus láncos kutyájának nevezte el.
A szovjet–jugoszláv kapcsolatok a legenyhébb fogalmazás szerint is fagyosak voltak 1952 nyarán. Talán kevéssé publikált tény, hogy a béketábor küldöttségei 1952-ben külön olimpiai faluban, Otaniemiben laktak, alig 30 kilométernyire a szovjetek által 1944 és 1956 között ellenőrzött (elfoglalt…) Porkkala tengerészeti bázistól. Élcelődtek is ezen a jugoszlávok, Richard Mills már idézett tanulmányában több, ezzel kapcsolatos karikatúra témája is volt, hogy a zárt falu milyen szöges (…) ellentétben áll az olimpiai eszmével.
1952. június 20-án a finn baloldal egyik fellegvárában, Tamperében találkozott először a szovjet és a jugoszláv válogatott, a kor sztárbírója, az 1950-es Mundial utolsó mérkőzését, a Brazília–Uruguay találkozót is dirigáló Arthur Ellis játékvezetése mellett. A jugoszlávok kiválóan játszottak, a szünetben már 3:0-ra, az 59. percben 5:1-re vezettek. A szovjetek azonban a végén érvényesítették fizikai fölényüket, s a mesterhármasig jutó Vszevolod Bobrov vezérletével kiegyenlítettek. A „Kékek” alig bírtak a fájdalmukkal a meccs után, úgy gondolták, óriási esélyt szalasztottak el. Lapjaik idézték a német Kicker információját, mely szerint a szovjetek különböző pirulákat adtak a játékosaiknak a szünetben. A jugoszlávok egykori futballvezére, dr. Mihajlo Andrejevics szinte elsírta magát, pontosan ismerve a csata politikai hátterét. Mills idézte Vladimir Dedijer 1971-ben New Yorkban kiadott Battle Stalin Lost: Memoirs of Yugoslavia, 1948–1953 című könyvének idevágó részletét, amelyben a szerző felelevenítette régi emlékeit: „A barátaink azt mondták, hogy gyászhangulat uralkodott Belgrádban. Egy megbízható forrás szerint a rádió igazgatója telefonált Tamperébe, s azt mondta a kommentátornak, hogy hivatkozzon arra a megismételt mérkőzésen, hogy a szovjetek durvák voltak, összerugdosták a jugoszlávokat, sőt a bírók is csaltak nekik. Különben az otthoniak nem fogják tudni megemészteni a történteket.”
A második mérkőzésre – a belgrádi Szport című napilap beszámolója szerint, amely külön is megemlítette a magyarokat – a szovjetek „kivezényeltették” a Kominform-országok olimpiai küldöttségeit. Ugyanakkor a finn közönség nagyobbik része a jugoszlávokat biztatta. A győzteseket, a „Kékek” ugyanis Bobrov újabb góljára hárommal válaszoltak Mitics, Bobek és Csajkovszki révén. Mindkét csapat, a kor kelet-európai szokásainak megfelelően, rengeteg táviratot kapott otthonról, egyszerű emberektől kezdve a legfelsőbb politikai vezetőkig írtak buzdító, vagy éppen követelő sorokat. A jugoszlávok számára több volt ez, mint sportsiker. Radivoje Markovics, az egyik rádióriporterük azt mondta a találkozó végén: „Az olimpiai csapatunk óriási csapást mért Sztálinra és a Kominformra”. Ebben minden benne volt.
Meg abban is, hogy utcai felvonulásokkal, népünnepélyekkel köszöntötték a diadalt Szerbiától Horvátországig, Belgrádtól Zágrábig, Szarajevótól Koszovóig. Pedig hol volt még a torna vége! De otthon valójában senkit sem érdekelt igazán, hogy a „kékek” elveszítették a magyarok elleni döntőt. Az ország sportolói mindössze három érmet szereztek Helsinkiben (az evezősnégyes aranyat, a labdarúgó- és a vízilabda-válogatott ezüstöt vihetett haza), közülük a futballistákat nemzeti hősként fogadták. Tito személyesen tüntette ki őket, a magas jutalmat amerikai dollárban kapták meg a játékosok.
Közben a Szovjetunióban? A második mérkőzés, a vereség eredményét le sem írták a lapokban, csak háromnegyed évvel később, Sztálin halála után jelent meg először. A Szbornaja gerincét adó CDSZA-ról csak nagyon keveset, s akkor is főleg elmarasztalóan írtak azt követően is, hogy elindult a bajnokság, majd nem egészen egy hónappal a tamperei vereség után a Generalisszimusz parancsára feloszlatták a hadsereg központi labdarúgó-csapatát. A CDSZA, miután megnyerte az első három bajnoki meccsét az 1952-es idényben, a negyedikre, a Dinamo Kijev elleni találkozóra már nem állhatott ki. A katonacsapat – az előző évek kiemelkedően legsikeresebb alakulata – lett a felelőse az olimpiai kudarcnak, annak ellenére is, hogy mindössze öt játékosa járt az ötkarikás tornán. A „Tito bandájának” nevezett ellenféllel szemben 12 futballista lépett pályára, közülük csak négyen voltak a CDSZA tagjai. A többi nyolc öt további klubot képviselt, a Zenitet, a Dinamo Moszkvát és a légierő Sztálin fia által vezetett futballklubját, a VVSZ-t (két-két játékos), valamint a Szpartakot és a Dinamo Tbiliszit. (Valójában feloszlatták a szinte alig megalakult válogatottat is, a Szbornaja a tamperei kudarc után legközelebb csak két évvel, 1954 augusztusában játszott nem hivatalos, szeptemberben a svédek ellen pedig hivatalos mérkőzést. Szóba sem került, hogy részt vegyen a svájci világbajnokságon.)
A feloszlatásról, finomabban átszervezésről szóló 793-as parancsban Borisz Arkagyev edzőt (akinek egyébként az ikertestvére, Vitalij is kint járt a helsinki olimpián, a vívóválogatott mestereként) megfosztották kitüntetéseitől, s eltiltották a munkájától. Ahogyan az „örökre” eltiltott játékosok közül is néhányan, Sztálin 1953-as halála után vállalhatott ismét munkát, a Lokomotiv trénere lett. Anatolij Basaskint a Szpartakba küldték, 1954-ben, amikor már a katonacsapat első számú ellensége, Lavrenytij Pavlovics Berija is halott volt, visszatért a CDSZA-hoz. Jurij Nirkov 1952 őszén és 1953-ban a kalinyini csapatban futballozott, majd 1954-ben visszatért ő is a katonák közé. Követte őt Valentyin Nyikolajev, aki ellenben 1953-ban visszavonult. Basaskinéhoz és Nirkovéhoz hasonló utat járt be Alekszandr Petrov is, aki a Dinamo Moszkva tartalékcsapatában töltötte a száműzetés idényét.
1952 augusztusában fogadást szerveztek Jugoszlávia budapesti nagykövetségén. Sebes Gusztáv, a magyar olimpiai küldöttség vezetője, az Aranycsapat szövetségi kapitánya írta később Örömök és csalódások című könyvében: „Jellemző az akkori állapotokra, hogy a jugoszláv követség fogadást adott, amelyre hivatalos volt az egész magyar vezetőség, és senki sem mert elmenni, egyedül én képviseltem a magyar sportot.”
Azért nem csak ebből az anekdotából sejthetjük, hogy feszült volt a viszony. Állítólag Sztjepan Bobek, a jugoszlávok szerb belsőcsatára „piszkos kommunistának” nevezte Lóránt Gyulát, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy felbőszítse. Lórántnál – aki egy csendőr fia volt, s akinek kiverték a fogát Kistarcsán, az internálótáborban – ez váratlan reakciót váltott ki. A pálya közepén, akció közben letépte a melléről a Rákosi-címert. Aki figyelmesen megnézi a döntő után készült, híres, „ünneplős” csapatképet, láthatja: „Lóri” mezéről kétségtelenül hiányzik a címer.
De létezik még egy csavar a történetben. A magyar válogatott is – amelyet Sebes Gusztávnak a teljes olimpiai csapattal kapcsolatos feladatai miatt a Bp. Honvéd edzője, Kalmár Jenő vezetett – a szovjetekhez hasonlóan selejtezőre kényszerült amiatt, mert huszonöt ország nevezett. Nagyon nehéz feladat jutott: a magyar anyanyelvű futballistákkal, köztük Perényi-Pecsovszky József személyében korábbi magyar válogatott játékossal felálló román válogatott legyőzése. Izgalmasan alakult a mérkőzés, mert bár Czibor Zoltán már az első félidő közepén megszerezte a vezetést, csak az utolsó negyedóra kezdetén jött Kocsis Sándor megnyugtató második gólja. A románok a 86. percben szépítettek Ion Suru révén. Tény: ez volt a tornán a magyar válogatott legszorosabb mérkőzése, hiszen utána az olaszokat 3:0-ra, a törököket 7:1-re, a címvédő svédeket 6:0-ra, a döntőben a jugoszlávokat 2:0-ra verte meg. Ha nincs az olimpiai győzelem, nem érkezett volna meghívás az évszázad mérkőzésére, Londonba, s valószínűleg nincs az angolok elleni, budapesti 7:1 sem. Vajon mi minden alakult volna még másképpen?
