Szenvedély vagy provokáció?

Bevezető

A szurkolói viselkedés a sportszociológia kiemelt vizsgálódási területe. Mondhatni ebből nőtt ki a labdarúgás szociológiája, hiszen a modern, udvarias társadalomban a lelátók világa igencsak sokféle megnyilvánulásnak adott teret – ezek közül a tágabban értelmezett társadalom elsősorban az erőszak felé fordította a figyelmét.¹ Nem véletlenül, hiszen miközben a nyilvános társadalmi terek jórészéből az agressziót már sikeresen száműzték – kiváltképpen a nyílt fizikai erőszakot –, addig a lelátók sajátos világában és felfokozott hangulatában „megmaradt valami” az érzelmes megnyilvánulások törzsi jellegéből. A nyugati társadalmak a hatvanas évektől kezdve megoldandó társadalmi problémaként tekintettek a fizikai erőszak jelenségére,² amit a politikumnak az éppen ekkortájt erőre kapó média segítségével a kilencvenes évek legelejére sikerült „kigyomlálni” a stadionokból.³

Ebben az esszészerű írásban szociológiai szempontokat érvényesítve arra vállalkozom, hogy árnyaljam azt az általánosító és pontatlan képet, amely a közbeszédben a fociszurkolókkal szemben kialakult, hogy a probléma valós elemeit a jó megoldások érdekében megnevezzem. Ugyanis egyfelől Európa-szerte a nézőterek egyes szektoraiban erőre kapott az intolerancia és gyűlölet a mindenféle mássággal, és főleg a kisebbségekkel szemben, másfelől pedig a „műveletlen és civilizálatlan focidrukker” sztereotip általánosítás egyszerűen téves és hibás, ami a probléma, és nem a megoldás része.

A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy a szurkolói viselkedést a mérkőzés kontextusában értelmezzem, valamint hogy mindezt egy tágabb társadalmi, politikai és gazdasági keretben tegyem meg. Alapállásunk szerint a sport, mint intézményesült társadalmi gyakorlat, egyszerre tükrözi vissza a társadalmi realitásokat és hatalmi viszonyokat – a stadion mint társadalom, kicsiben –, miközben azokra képes vissza is hatni. 

Esszénk első felében néhány elméleti jellegű megállapítást teszek, majd példák segítségével világítok rá a szurkolói viselkedések és erőszak néhány releváns elemére.

Szurkolók, szabadidő és társadalmi kontextus(ok)

A tizenkilencedik század végére kiteljesedett modernizáció egyik eredménye a sport tömegjelenséggé válása volt. A labdarúgás, mint önszórakoztató játék, majd mint a versengés terepe és eszköze, később pedig mint munkaforma, hamar a munkásosztály tipikus sportága lett.⁴ Kezdetben Angliában, majd relatív korán itt, Közép-Európában is. Ebben nagy szerepet játszott az indusztrializáció nyomán kialakult társadalmi osztályok közti törékeny viszonyrendszer: a munkásoknak szórakozás kellett, a gyáriparosoknak és az új politikai elitnek meg nyugalom (értsd társadalmi béke a tiltakozás és forradalom helyett). A szabadidős igény és a politikai-gazdasági érdek szövetségéből alakultak ki a bajnokságok, amelyeket a gyorsan fejlődő közlekedési rendszer, a vasúthálózat tett lehetővé, a tömegmédia pedig láthatóvá. Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy a labdarúgás, mint társadalmi intézmény, máig egy nagyon hatékony és kifinomult kontrolleszköz azok felett, akiknek a legnagyobb okuk lenne lázadozni.⁵ Nem véletlen tehát, hogy a szurkolók viselkedése fontos társadalmi kérdés, annál is inkább, mert a mai komplex médiarendszer révén a láthatóságuk rendkívül magas.

Ez a hazai mezőnyben is igaz, a polgári hátterű klubok mellett számos egyesületnek van szakszervezeti-munkásmozgalmi beágyazottsága, amit az alapítók a társadalmi verseny és az erőforrásokért való küzdelem gyakorlati és szimbolikus kifejezőeszközének is tekintettek. Ezek között találjuk a kolozsvári KVSC/CFR 1907 klubot is, amit az egykori MÁV mozdonykazán-javító hóstáti munkásai alapítottak, miután meguntak énekelni a túl nőiesnek tartott helyi dalárdában. Azaz az alapítók és a gyorsan szaporodó korabeli szurkolók a kolozsvári társadalomnak akartak „üzenni”: magukat, mint fontos társadalmi kategóriát (munkások) felmutatni és elfogadtatni a helyi polgársággal szemben (akiket a korabeli sportmezőben a KAC reprezentált), szimbolikus erőforrást szerezni (presztízst, elismerést, s legfőképpen legitimációt), politikai befolyást kialakítani (a munkások jogainak érvényesítését elősegíteni a gazdasági elittel szemben).⁶ Magyarán, a fociklubok és a szurkolók közössége sokkal több, mint egyszerű szórakozni kívánó laza társaság: mindig egy társadalmilag és kulturálisan beágyazott közösségről beszélünk, amelynek sajátos értékei vannak, érdekek és célok kapcsolódnak hozzá, amelyek túlmutatnak a szűken értelmezett lelátók terén. Gondosan kialakított és fenntartott szurkolói csoportok, közegek, és legfőképpen kultúrák vannak; ezek a sportsikerek mellett, vagy inkább révén társadalmi tőkére törekszenek. Ebben az egyenletben az állam is érdekelt, számos romániai csapatot azért hoztak létre, hogy adott érdekeket könnyebben lehessen érvényesíteni – az Universitateát a nemzetépítés, a Dinamót és Steauát a szocialista rend bevezetése érdekében. Az előbbit a kisebbségek, az utóbbiakat a polgári társadalom ellenében.

Ezért van az, hogy a stadionok világa ennyi érzelmet implikál, mert az társadalmi eszköz. Ez 1989 előtt is így volt, annál is inkább, mert a tömegek legfontosabb szórakozási formája volt, miközben a hatalom gondosan kultiválta „sportszeretetét”.

Szurkolás, önkifejezés és erőszak

Kétségtelen, hogy 1989 előtt kevés olyan nyilvános társadalmi tér állt az emberek rendelkezésére, ahol ők viszonylag kontrollálatlanul fejezhették ki magukat. A lelátók világa sajátos légkört jelentett, ahol a hatalom által pimaszul patronált csapatok (Steaua, Dinamo, Victoria, FC Olt Scornicești) meccsein az akciók hevében őket ócsárolva burkoltan a hatalomnak is lehetett szólni. A nyolcvanas évek sivár mindennapjaiból menedéket jelentett kimenni a mérkőzésre, annál is inkább, mert ezeknek az éveknek az alaphangulatát a csausiszta nacionálkommunista kurzus, a személyi kultusz, a sovén magyarellenes retorika és a nyers politikai propaganda határozta meg. Az eseménytelen hétköznapok és a beszűkült médiakínálat nagyon vonzó társadalmi térré alakították a stadionokat, annál is inkább, mert a tévében ekkorra már alig lehetett meccseket nézni.⁷ Természetesen a fő attraktor a foci volt, amely elsősorban a munkás férfiakat vonzotta, a nézőtérre pedig hangsúlyosan erre a társadalmi osztályra jellemző focikultúra és nyelvezet volt elsősorban jellemző. Az a foci a szurkolók révén mégiscsak az embereké volt, hiszen a játékos és a szurkoló tudtak egymással azonosulni, a hivatalosan amatőr focista és a szurkolók között nem volt nagy a társadalmi távolság, identitásuk a kommunista rendszerrel szemben alakult ki. De ennek a komplex miliőnek a jelentősége akkor is túlmutatott a labdarúgáson: a szórakozás, az ismerkedés, a baráti, kölcsönös megerősítés, valamint a férfias virtuskodás, a maszkulin beavatási rítusok tereként funkcionált.

Manapság mindez radikálisan megváltozott. A „nép focija” mára globálisan mediatizált profi látványsport lett, vagyis médiatartalom, rettenetesen népszerű tévéműsor.⁸ 1992 előtt – ekkor jön létre az etalonnak számító angol Premiere League a szatellites tévécsatornák kezdeményezésére és a politikum hathatós támogatásával és nagy örömére – a „lényeg” még a stadionban zajlott, és a sport gyakorlatát jelentette. 1992 után a stadion egyfajta tévéstúdió szerepében jelenik meg, ahol a közönségnek már csak az alaphangulatot kell szolgáltatni, a játékos pedig egy nagyon jól megfizetett, két lábon szaladgáló reklámhordozó és influenszer – vagyis a lényeg már a gyakorlat társadalmi környezetére tevődött át. Mindezt átszövik a politikai érdekek. A labdarúgás maga persze továbbra is rettenetesen vonzó, sőt vonzóbb, mint valaha: ezért van ennyi mérkőzés (csak egy hétvégén százas nagyságrendben nézhetünk bajnokikat, a csak a romániai tematikus sportcsatornák hetente majdnem 4000 percnyi, sporttal kapcsolatos tartalmat közvetítenek!), ezért a legnépszerűbb tévéműsor, és ezért hajlandó egy-egy gigaklub 220 milliós transzferdíjat kifizetni egy sztárjátékosért. 

Hogy miért és kiért mennek ma ki az emberek a stadionba? Ugyanazért: kiváló alkalom másokkal együtt lenni, s főleg mert jól lehet szórakozni. A nézők többsége rendszertelenül jár ki, és egyre növekszik a nők aránya. Tehát mert remek szórakozási forma – ezért „shopping mall”-osodott a stadion egésze (bolt, múzeum, gyermekmegőrző, étterem, torna- és edzőterem van benne, tehát hét közben is lehet használni). A mai lelátók népe ugyanis többségében már a középosztályhoz tartozik, akikre a sportrendszer fogyasztókként tekint – a foci középosztályosodott, mert a szponzorok érdeke ezt kívánja, és mert a foci a legfontosabb reklámhordozó. Ők az úgynevezett divatszurkolók, akik a csapat dicsfényében sütkéreznek. De természetesen ez a népesség is heterogén, ott vannak köztük azok, akiket inkább érdekel a futball: a stadionba inkább a játék, mintsem a hangulat és a kellemes időtöltés miatt mennek. Ez a néző hűségesebb, gyakrabban jár ki a meccsre, de társadalmi pozíciója az előző típushoz hasonló. 

A futball jelensége iránt elkötelezettebb típus a hagyományos értelemben vett szurkoló. Fiatalabbak, harminc év alattiak, a klub és a csapat iránt rajonganak, az általa jelentett értékekkel tudatosan közösséget vállalnak. Aktívabb szurkolók, meccsre is gyakran járnak, rendszerint bérlettel rendelkeznek. Végül ott vannak a hívek (fanok), ők a lojálisok, akik a szurkolótábor kemény magját képezik, aktívak, a klubbal teljes mértékben azonosulnak, fanatikusak. Rendszerint fiatalok, többségük legfeljebb a húszas évei közepén jár, egyedülállók és pályakezdők. A klubok számára ez utóbbi két típus képezi a közönség „jóban-rosszban” kitartó, békés tömegét. Középosztályi származásuk miatt a fenti típusok többséget alkotnak a stadionokban, lényegében Romániában is, ahol amúgy az átlagos nézőszám alacsony (átlagban 2700 néző – Superliga, 2022). Gyűjtőfogalomként rájuk a poszt-fan kifejezés alkalmazható, hiszen viselkedésük összességében nem agresszív, eltér a hagyományos szurkolókétól.

A fenti típusok mellett a stadionban a hívek és szurkolók között (pontosabban mellett) természetesen jelen vannak az ultrák, az agresszívebb galerik tagjai. Bár kevesen vannak, rájuk szoktunk spontánul gondolni. Társadalmi összetételük heterogén ugyan, de főleg fiatalabbak, jellemző rájuk a szimbolikus erőszak, az idegengyűlölet és/vagy nacionalizmus mellett a verbális erőszak, olykor a fizikai is. Olaszországban, Romániában, Magyarországon, Oroszországban sokkal többen vannak, Angliában, Spanyolországban jóval kevesebben. Ők a hagyományos régi macsó szurkolók jelenkori posztmodern variánsai, akik szintén fanatikus hívei a csapatnak, de lényegében mindenkivel szemben állnak, legfőképpen a klubtulajdonosi körrel és a rivális csapat fanatikusaival.

A futballhuliganizmus valós társadalmi probléma, azért is, mert a focira rengetegen figyelnek, és ezt sokan ki is használják. Úgy tudnak a közfigyelem középpontjába kerülni – és sok társadalmi nagycsoport szeretne oda kerülni –, ha a lelátón balhét kevernek. Igen, e téren is van egy nyugati–keleti lejtő. Nyugaton az erőszakosnak tartott csoportokat egyszerűen kitiltották a stadionból, mert a szponzoroknak és a politikusoknak elegük lett, hogy rontják a játék vonzerejét, vagyis elsősorban a profit útjába álltak – a drága jegyek, a bérletrendszer, egymástól elválasztott szektorok, a kamerák és a székek révén (a nyolcvanas évek végéig nagyjából mindenhol korábban csak teraszok voltak, ahol az nézők álltak, és szabadon változtathatták a helyüket). A többnyire burkolt rasszizmus, a türelmetlenség és verbális inzultus továbbra is jelen van a lelátókon, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy mit tesznek a sportot adminisztráló intézmények és az állami hatóságok e téren. A huligánok csoportja egy szűk kisebbséget alkot, de a viselkedésük meg tudja határozni az átlagos szurkolókról kialakított képet. Különösképpen mert a média hajlamos általánosítani, morális pánikot kelteni. Így kialakítja a társadalom egésze előtt felmutatható elrettentő példát is, ezzel konformitásra bírva a többséget.

A – válság esetén elharapódzó – huliganizmus súlyos társadalmi probléma, tehát a „huligánkarrier” és „huligán-genézis” is társadalmi okokra vezethető vissza. Oka lehet a szelektív társadalmi érintkezés, vagyis a közeg, amelybe egy fiatal belekerül, s ahol az el- és befogadás rítusa valamilyen erőszakos cselekedet. A futballhuliganizmus lehet egyfaja erőszakos tiltakozás is, például az ellen, hogy a gazdasági logika mentén működő klubvezetés már nem enged beleszólást a klub életébe, amibe a fanatikusok viszont bele szeretnének szólni. Vagy valaki azért lesz huligán, mert a társadalmi változások vesztesei közé került, s egyszerűen itt lehet kifejezni és levezetni a felgyűlt frusztrációkat és feszültségeket. Vagy kollektív identitását és csoporttagságát valamilyen kisebbség gyalázásával érti el, „így lesz a senkiből valaki”, hogy a Taxisofőrt idézzem. Kétségtelen, hogy a többségi népesség és a szponzorok, valamint a klubtulajdonosok szempontjából a huligán nem is igazi focirajongó, és az esetek többségében ez így is van, hiszen számára az verbális vagy fizikai erőszak társadalmi eszköz. Ettől függetlenül mindez elfogadhatatlan, és semmilyen erőszaknak nincsen helye a sportban.

A kemény mag erőszakos, ezt fennkölten hirdeti is magáról, az erőszak része a kollektív identitásának – a mindenféle kisebbségellenesség, a szimbolikus és verbális erőszakot megjelenítő ikonográfia, a harciasnak felmutatott hagyomány szerves része ennek a törzsies-harcias és indulatos miliőnek. A sokféle és gyakran kibékíthetetlen célok és érdekek miatt a társadalmi feszültségek és ellenséges indulatok, félelmek léte tény. He ezeket nem kezelik, akkor azok felszínre bukkannak, és konfliktusok, mindenféle szélsőséges megnyilvánulások alakulnak ki. Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy a politikum időben felismeri a veszélyt, és valami megoldást keres, vagy ellenkezőleg, a nyílt konfliktusban talál magának lehetőséget és politikai erőforrást. 

A szurkolói erőszak társadalomtörténete azt mutatja, hogy az eleve szélsőséges mozgalmak, mindenkor és mindenhol szoros kapcsolatban álltak az erőszakos szurkolókkal, azokat a maguk céljaira használták fel. Rendszer­ellenes politikai pártok az erőszakos szurkolói körök révén mozgósítottak, félemlítették meg ellenfeleiket, a foci mentén legitimálták a maguk céljait. Cserében a huligánok támogatottságra tettek szert. Azt gondolom, a huligánok és a szélsőséges pártok között egyfajta dialektikus kapcsolat van, mindkettő profitál a másik féllel való kapcsolatából. Ebben az esetben az erőszak mindkét fél számára jövedelmező, mert politikai tőkét, illetve elismertséget, pozíciókat lehet szerezni. A politikum általában is felhasználja a focit a maga céljaira, hiszen az nemcsak eltereli a figyelmet a megoldandó problémákról, miközben tömegeket szórakoztat, hanem politikai tőkét és legitimitást is szerez. A politikusok nagyon gondosan és számítóan építgetik szurkolói imázsukat.

De a politikum, a közösség és a tág szurkolói csoportok kapcsolata nem csak az erőszak révén alakul. A katalán vagy a baszk foci és a kisebbségi társadalomszervezési projektek közötti konstruktív kapcsolatok azt illusztrálják, hogy ha a labdarúgást, mint kulturálisan mélyen beágyazott intézményt, a közjó érdekébe állítják, akkor az a problémák megoldásában, csoportok pacifikálásában, és nem azok generálásában játszhat fontos és elengedhetetlen szerepet.⁹

A társadalom és a stadion valósága kölcsönösen modellálja egymást. A lelátókon az utóbbi pár évben szó szerint hallhatóan teret nyert a magyarellenesség, ami igencsak aggasztó jelenség. Hogy egyre gyakoribb a magyarellenes rigmusok használata, az tény, a növekvő gyakoriság is megállapítható. És nem csupán a focimérkőzések alkalmával, hanem olykor más sportágak esetében is előfordult. Amit mi magyarok – jogosan – a magyarellenesség indikátorának tekintünk, az az egyértelmű és gyalázatos „Ki az országból!” rigmus, amit minden jogszabály formálisan tilt és szankcionál (vagy kellene szankcionáljon). Ez a szurkolói erőszak verbális típusa. A jelentése és relevanciája több kontextusban és szinten értelmezendő, illetve kezelendő.

Szurkolók és a román–magyar „dialógus”

A romániai interetnikus tág kapcsolatrendszer viszonylatában világosan látszik, hogy a többség egy része szélsőségesen intoleráns a magyar közösség egészével, és a feszültségek továbbra is jelen vannak; szimbolikus üzenetként azt sűríti, hogy „ki itt az úr” ezen a földön. Ebben az esetben az üzenet címzettje a magyarság, és emiatt a hatóságok tisztje, hogy ezt megoldja, megszüntesse. Kétségtelenül idegesítő, de az is jelzésértékű, hogy a funari korszakban mindez a nagy nyilvánosság központi üzenete volt, most pedig a stadionokba „szorult” verbális erőszak kapcsán beszélgetünk. Amúgy annak a szélsőségesen nacionalista kurzusnak a reziduuma, amelyre az AUR ma tudatosan épít. Ezen a szinten egyértelműen román–magyar ügy, a cél a magyarellenesség kinyilvánítása. 

Másfelől mindez az a mérkőzés kontextusában is értelmezhető, ahol a szurkolói üzeneteknek rendszerint két címzettje van: a másik fél szurkolói, kiemelten a huligánok, illetve a saját szurkolók, kiemelten a saját kemény mag. A mindenkori szurkolói szubkultúrában¹⁰ a minél meredekebb és botrányosabb „nagyotmondás” kötelező norma, elvárás; az „üzengetéseknek az elsődleges célja a másik fél megalázása, gyalázása, végső soron verbális megsemmisítése. S ha valami tabu, akkor hatékony eszköz erre a célra. Használják is, mert a televízió révén a többi rivális kemény mag is hallja, tehát ez kiemeli a „tökösségüket”. Megjegyzem, hogy ebben az interszurkolói kommunikációban a magyar fél sem tétlenkedik. A gyalázatos rigmus szituacionális jelentése a szurkolók közötti oda-vissza kommunikációban alakul ki.

Ezen a szinten tehát elsősorban szurkolói ügy, a rigmus a verbális rivalizálás eszköze.

Végül, a magyarellenes rigmus harmadik kontextusa a klubvezetés és a szurkolói kemény mag közötti hatalmi küzdelem. A foci kommercializálódása nyomán a szurkolók kiszorultak a döntéshozatalból, a klubok gazdasági vállalkozások, a vezetők pedig profitra törekednek. Mivel a szurkolók kemény magja elvesztette a közvetlen befolyását, az erőszakot – esetünkben a verbális erőszakot – ebben a hatalmi küzdelemben használja. Tulajdonképpen szántszándékkal – bosszúból – ártani kíván a tulajdonosi körnek (erre számos konkrét példa van világszerte). Ezen a szinten a rigmus-kérdés elsősorban a belső hatalmi és presztízsharc eszköze.

Mi a teendő?

Ismétlem, kulcskérdés, hogy a sportot adminisztráló testületek – főleg a Román Hivatásos Labdarúgóliga (LPF) és a Román Labdarúgó-szövetség (FRF) – és az állami hatóságok mit lépnek. Megjegyzem, hogy az interetnikus, interkonfesszionális (vallási vagy felekezeti csoportok közötti – szerk. megj.) konfliktusoknak mindenhol megvan a maga lenyomata a foci világában, Skóciától Spanyolországig. A foci nem csupán egyesít, hanem el is választ, illetve a globális mediatizáltsága révén sajnos azt fel is erősíti. A társadalom és az állam reakciója a fontos. A meccsek lefújása és a létező szabályok szigorú betartása és a vétkesek felelősségre vonása a megfelelő megoldás – van erre szabály, alkalmazni is kell. Sajnos a kirótt szankciókat már kevésbé mutatja a média, pedig az elrettentő üzenet is a megoldás része. Az OSK esetében a lépés látványos volt, s bár utólag a mérkőzést megismételték, valamelyest megtört a jég.

Korábban a Kolozsvári CFR-t becsmérelték a magyar tulajdonosi háttere miatt, ma igazából a székelyföldi labdarúgócsapatok megerősödése adott új löketet a lelátói magyarellenességnek. Kérdés, hogy közép-, illetve hosszabb távon milyen hatással lesz a román közbeszédre az immár a nemzetközi porondon is Romániát képviselő sepsiszentgyörgyi Sepsi OSK, illetve a másodosztályban szintén élvonalbeli szereplést kiharcolni akaró Csíkszeredai FK hangsúlyos jelenléte a romániai fociban.

Azt gondolom, hogy optimizmusra is okunk van. Ez egy hosszabb tanulási és elfogadási folyamat, amelyben a magukat nyíltan magyarnak valló egyesületeknek fontos szocializációs szerepük van. Már a nevük révén is fontos szimbólumok, s hozzájárulnak, hogy mindaz, ami az erdélyi magyarság számára fontos (közösség, nyelv, jog), fokozatosan beépüljön a román többség kollektív tudatába. 

Tehát a szurkolás inkább szenvedély, vagy tudatos provokáció? Lényegében mindkettő, hiszen egy eleve heterogén népességről beszélünk, amelynek a viselkedése egyszerre lehet racionális és érzelmi indíttatású.

Jegyzetek

1    Richard Giulianotti: Football. A Sociology of the Global Game. Polity Press, Cambridge, 2004. 

2   Norbert Elias – Eric Dunning: Quest for Excitement: Sport and Leisure in the Civilizing Process. Basil Blackwell, Oxford, 1986.

3   Péter László: A labdarúgás szociológiája. Kolozsvári Egyetemi Kiadó, Kolozsvár, 2018.

4   David Goldblat: The Ball is Round. A Global History of Football. Penguin Books, London, 2006.

5   Ian Taylor: “On the sports violence question: soccer hooliganism revisited”. Sport, Culture and Ideology (RLE Sports Studies. Routledge, 2014. p. 152–196.

6   Péter László: “The Genesis of Romanian Football. Social Factors and Processes behind the Game”. Belvedere Meridionale, Vol. XXVI. 2014/4. p. 81–94.

7   Péter László: Forbidden Football in Ceau­sescu’s Romania. Palgrave Macmillan, New York–London, 2018.

8   Raymond Boyle – Richard Haynes: Football in the New Media Age. Routledge, London–New York, 2004.

9   Gwendolyn Oxenham: Finding the Game.: St. Martin’s Press, New York, 2012.

10  Richard Holt: „Huliganii britanici.” Secolul 21, 1998 (4–7). p. 230–243.