Torda üzenete

Majdnem fél évszázados huzavona után, végre pár éve Tordán, felújítva, viszonylag jó körülmények között tekinthető meg Körösfői-­Kriesch Aladár 1895-ben elkészült, majd a Millennium évében Budapesten bemutatott festménye az 1568-as tordai országgyűlés vallásügyi határozatáról. A barokkos-romantikus festmény középpontjában a Liszt Ferencről mintázott Dávid Ferenc áll, átszellemülten, mintegy prófétai révületbe esve mutat az ég felé, körülötte a korszak meghatározó egyéniségei, János Zsigmond, a két Báthory-testvér: István és Kristóf, az olasz orvos, egyházszervező Blandrata György, a kolozsvári pap és reformátor Heltai Gáspár és még sokan mások. A kép megrendelésekor Torda elöljárói úgy döntöttek, hogy a város történelmének ez az a pillanata, amit érdemes kiemelni, örök érvényű értékként felmutatni. A kép több önmagánál, nem puszta festmény, hanem egy történelmi esemény értelmezése, egy közösség által értékesnek és egyetemesnek gondolt eszme megfogalmazása, identitás- és büszkeségforrás. Ebből a büszkeségből fogalmazódik meg aztán a jelmondat is: „Erdély a vallásszabadság földje”. Kettőezer akárhányban viszont felvetődik a kérdés: mit is jelentett ez a pillanat? Van-e az utókor számára olyan mondanivalója, amit megszívlelhet, amibe belekapaszkodhat, ami ugyanúgy büszkeséggel tölthet el minket, mint a tordai városi tanácsot? Ez a mostani írás arra tesz kísérletet, hogy a festményt megihlető eseményt majd’ négy és fél évszázados távlatból nézve, lehámozva a korábbi történelemírás mitizáló ködét, annak lényegét mutassa be.

Először is azt kell leszögezni, hogy ez nem egy zsinati végzés, hanem politikai döntés. Nem egy teológiai álláspont, hanem egy törvény, amelynek – mint minden törvénynek – az a célja, hogy szabályozzon bizonyos társadalmi folyamatokat, elkerüljön lehetséges veszélyeket. „Pro quiete regni”, az ország nyugalmáért születik ez a határozat. Egy frissen alakult, tojáshéj alapokon álló ország belső rendjét akarják megvalósítani, amely az adott külpolitikai körülmények között nem nézhetett szembe a belháború lehetőségével. Az egymással farkasszemet néző protestáns elemek közötti konfliktus olyan társadalmi következményekkel járhatott, amit józanul gondolkodó politikai testület nem vállalhatott fel. Itt meg is állhatnánk, ennyi az egész, megoldották a „vallási kérdést”, ám a helyzet nem ilyen egyszerű! A fentebb vázolt „pro quiete regni” típusú érvelés helyett a politikai testület, teljesen szokatlan módon bibliai alapvetést választ a törvényt megalapozó tényként: a hit hallásból van, ez pedig Isten igéjének hallgatása által történik, mondják a Róm 10,17 alapján. Egy országgyűlés tehát nem önnön fennmaradása, vagy a potenciális háború elkerülése végett lép így, hanem azért, mert a hit kérdéseiben szabadságot kell biztosítani ahhoz, hogy Isten igéje elérje a gyülekezeteket, az felébredjen az emberi lélekben. Ahol az isteni ige eléri a gyülekezetet, ott nem lesz, nem lehet háború – fűzhetjük tovább a gondolatot –, vagy a cél nem a társadalmi béke puszta megvalósítása (arra létezik másik, elterjedtebb modell is Európában, azaz valamelyik hitrendszer egyedül üdvözítővé avanzsálása a többiek kárára), hanem a szabad prédikálás lehetővé tétele, a gyülekezeti szabadság megélésének a lehetősége.

Történik pedig mindez úgy, hogy az országban még nincs kialakulva a felekezeti rendszer. Dávid Ferenc egyként püspöke a Szentháromságot tagadóknak és az azt állítóknak Erdélyben. Nincs még református, lutheránus, unitárius egyház, hanem hinni akaró gyülekezetek vannak, akiknek immár lehetőségük van arra, hogy szabadon válasszanak olyan papot, akinek a prédikálásával egyetértenek. Azaz helvét hitűt, ha nekik ő tetszik, vagy antitrinitáriust, ha azt jobbnak tartják, és nem számít, hogy melyikkel ért egyet a püspök vagy a fejedelem, mert nem az ő véleményük a fontos, hanem a gyülekezeté.

A tordai határozat igazi szépsége és ma is tanulságos tartalma ebben a tág, megengedő szemléletben érvényesül a leginkább. Maga a határozat betűje muzeális, túlhaladott, ugyanis valóban nem biztosít olyan egyéni jogot, mint a mai értelemben vett vallásszabadság. Ezt számon kérni anakronizmus is lenne. De a betűn túl kirajzolódik egy olyan alaphozzáállás bizonyos kérdésekhez, ami valóban beszédes ma is. Ez pedig nem más, mint egy jellegzetesen erdélyi viszonyulás az élethez, azaz annak a lehetősége, hogy különböző eszmerendszerek éljenek békében egymás mellett.