Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Torda üzenete


Rácz Norbert Zsolt

Rácz Norbert Zsolt

Majdnem fél évszázados huzavona után, végre pár éve Tordán, felújítva, viszonylag jó körülmények között tekinthető meg Körösfői-­Kriesch Aladár 1895-ben elkészült, majd a Millennium évében Budapesten bemutatott festménye az 1568-as tordai országgyűlés vallásügyi határozatáról. A barokkos-romantikus festmény középpontjában a Liszt Ferencről mintázott Dávid Ferenc áll, átszellemülten, mintegy prófétai révületbe esve mutat az ég felé, körülötte a korszak meghatározó egyéniségei, János Zsigmond, a két Báthory-testvér: István és Kristóf, az olasz orvos, egyházszervező Blandrata György, a kolozsvári pap és reformátor Heltai Gáspár és még sokan mások. A kép megrendelésekor Torda elöljárói úgy döntöttek, hogy a város történelmének ez az a pillanata, amit érdemes kiemelni, örök érvényű értékként felmutatni. A kép több önmagánál, nem puszta festmény, hanem egy történelmi esemény értelmezése, egy közösség által értékesnek és egyetemesnek gondolt eszme megfogalmazása, identitás- és büszkeségforrás. Ebből a büszkeségből fogalmazódik meg aztán a jelmondat is: „Erdély a vallásszabadság földje”. Kettőezer akárhányban viszont felvetődik a kérdés: mit is jelentett ez a pillanat? Van-e az utókor számára olyan mondanivalója, amit megszívlelhet, amibe belekapaszkodhat, ami ugyanúgy büszkeséggel tölthet el minket, mint a tordai városi tanácsot? Ez a mostani írás arra tesz kísérletet, hogy a festményt megihlető eseményt majd’ négy és fél évszázados távlatból nézve, lehámozva a korábbi történelemírás mitizáló ködét, annak lényegét mutassa be.

Először is azt kell leszögezni, hogy ez nem egy zsinati végzés, hanem politikai döntés. Nem egy teológiai álláspont, hanem egy törvény, amelynek – mint minden törvénynek – az a célja, hogy szabályozzon bizonyos társadalmi folyamatokat, elkerüljön lehetséges veszélyeket. „Pro quiete regni”, az ország nyugalmáért születik ez a határozat. Egy frissen alakult, tojáshéj alapokon álló ország belső rendjét akarják megvalósítani, amely az adott külpolitikai körülmények között nem nézhetett szembe a belháború lehetőségével. Az egymással farkasszemet néző protestáns elemek közötti konfliktus olyan társadalmi következményekkel járhatott, amit józanul gondolkodó politikai testület nem vállalhatott fel. Itt meg is állhatnánk, ennyi az egész, megoldották a „vallási kérdést”, ám a helyzet nem ilyen egyszerű! A fentebb vázolt „pro quiete regni” típusú érvelés helyett a politikai testület, teljesen szokatlan módon bibliai alapvetést választ a törvényt megalapozó tényként: a hit hallásból van, ez pedig Isten igéjének hallgatása által történik, mondják a Róm 10,17 alapján. Egy országgyűlés tehát nem önnön fennmaradása, vagy a potenciális háború elkerülése végett lép így, hanem azért, mert a hit kérdéseiben szabadságot kell biztosítani ahhoz, hogy Isten igéje elérje a gyülekezeteket, az felébredjen az emberi lélekben. Ahol az isteni ige eléri a gyülekezetet, ott nem lesz, nem lehet háború – fűzhetjük tovább a gondolatot –, vagy a cél nem a társadalmi béke puszta megvalósítása (arra létezik másik, elterjedtebb modell is Európában, azaz valamelyik hitrendszer egyedül üdvözítővé avanzsálása a többiek kárára), hanem a szabad prédikálás lehetővé tétele, a gyülekezeti szabadság megélésének a lehetősége.

Történik pedig mindez úgy, hogy az országban még nincs kialakulva a felekezeti rendszer. Dávid Ferenc egyként püspöke a Szentháromságot tagadóknak és az azt állítóknak Erdélyben. Nincs még református, lutheránus, unitárius egyház, hanem hinni akaró gyülekezetek vannak, akiknek immár lehetőségük van arra, hogy szabadon válasszanak olyan papot, akinek a prédikálásával egyetértenek. Azaz helvét hitűt, ha nekik ő tetszik, vagy antitrinitáriust, ha azt jobbnak tartják, és nem számít, hogy melyikkel ért egyet a püspök vagy a fejedelem, mert nem az ő véleményük a fontos, hanem a gyülekezeté.

A tordai határozat igazi szépsége és ma is tanulságos tartalma ebben a tág, megengedő szemléletben érvényesül a leginkább. Maga a határozat betűje muzeális, túlhaladott, ugyanis valóban nem biztosít olyan egyéni jogot, mint a mai értelemben vett vallásszabadság. Ezt számon kérni anakronizmus is lenne. De a betűn túl kirajzolódik egy olyan alaphozzáállás bizonyos kérdésekhez, ami valóban beszédes ma is. Ez pedig nem más, mint egy jellegzetesen erdélyi viszonyulás az élethez, azaz annak a lehetősége, hogy különböző eszmerendszerek éljenek békében egymás mellett.

 

 

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.