Amikor felkértek a laudációra, természetesen elfogadtam a megtisztelő megbízatást, de csakhamar az jutott eszembe, hogy valójában fölösleges munkára vállalkoztam, hiszen Egyed Ákost mindenki ismeri. Elegendő lenne egy rövid sajtóhír, hogy Egyed Ákos életmű-díjban részesült, és minden olvasó vagy néző elismerően bólogatna: igen, a székelység történetének avatott kutatója, a 19. századi Erdély társadalomtörténetének elismert szakembere, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja joggal részesült e kitüntetésben.
Bár a fenti megállapítás helyénvaló, nem szeretnék ilyen könnyen megszabadulni a feladattól, főként azért, mert az ilyen ünnepi alkalom kiváló lehetőséget nyújt a számvetésre, és – a műfaj neve szerint is – a dicséretre. Ne féljünk álszerényen e szótól, a tucatnyi kötet, rengeteg tanulmány, több kiadást megért monográfiák szerzője megérdemli, hogy közönsége méltányolja munkásságát, reményeink szerint még korántsem lezárt, de így is imponáló életművét.
Ha Egyed Ákos akadémikus munkásságát, nagy kutatási témáit grafikusan próbálnánk ábrázolni, egymásba fonódó, egyre magasabbra emelkedő spirálok képzenének meg előttünk. Kétségkívül a székely múlt az egyik ilyen nagy téma, a háromszéki születésű, Sepsiszentgyörgyön érettségizett történész otthonról hozta a Székelyföld története iránti érdeklődését, de pályája kezdetén mással kellett foglalkoznia, csak szabad idejét áldozhatta az adatgyűjtésre. Amikor végre lehetőség nyílt a közlésre, olyan kötetet adott ki – Háromszék 1848–49-ben –, amely másik nagy témájához, az 1848–49-es szabadságharc székelyföldi történéseihez szorosan kapcsolódva tette közzé a nevezetes önvédelmi harc eseményeit. E kötet tudományos, honismereti és identitásépítő értékei mellett egy apróság miatt is igen kedves a számomra. Előzéklapján rövid ajánlás olvasható: „Háromszék vármegye közönségének”. 1978-at írtunk akkoriban, vármegye rég nem volt, Háromszék sem létezett hivatalosan, épp ezért ez a múltidéző három szó bizonyára sokunk szívét megmelengette. 1989 után aztán sorra következtek a székely történeti tárgyú kötetei, a Magyari Andrással közösen írt tanulmánygyűjtemény után a székely történelem népszerű összefoglalása, A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig, amely több kiadást is megért. Ehhez a körhöz tartozik a szülőfalu, az erdővidéki Bodos. Egy székely szabad falu története, a történészek régi hagyományát követve ezzel rótta le háláját fölnevelő szűkebb pátriája iránt.
E kis kötet kapcsán könnyen átléphetünk a másik spirálra, a 19–20. századi agrártörténet témjához, hiszen a bodosi hagyományos gazdálkodás bemutatásában, eredményeinek elemzésében tetten érhető a vérbeli gazdaságtörténész. Egyed Ákos évtizedekig tervmunkában is kutatta az újkori Erdély gazdaság- és társadalomtörténetét, nagyívű tanulmányban foglalta össze az erdélyi jobbágyfelszabadítás következményeit, meghatározta a falvakban kialakuló kisgazda-társadalmak jellegzetességeit, és természetesen kitért a jobbágykérdés székelyföldi történetére is. Alapvető és több esetben iránymutató tanulmányokban tárgyalta a 19–20. század fordulóján bekövetkezett modernizáció különféle aspektusait, a vasúthálózat kiépülésének, a városfejlődésnek és az iparosodásnak a hatásait, a ma is sokszor idézett szövegek a Falu, város, civilizáció című kötetében olvashatók.
Az 1848–49-es szabadságharc erdélyi története – mint már említettem – szintén jelentős kutatási területe, a Román Akadémia kolozsvári kutatóintézetében egyidőben a források feltárásával hivatalból is foglalkozott. Két kötetes nagy monográfiája, Erdély 1848–1849-ben a forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmával jelent meg. Egyik méltatója, Pál Judit szerint „nagy érdeme, hogy nemcsak a katonai történésekre fektetett hangsúlyt, hanem ezeket szélesebb összefüggésekbe ágyazta be, kitérve a magyar kormány erdélyi politikájának bemutatására, a politikai és katonai események összefüggésére, a különböző nemzetiségek egymáshoz való viszonyára.” Ugyancsak e témakörbe tartozik az 1848-ban tartott utolsó erdélyi rendi országgyűlés történetének összefoglalása egy fokos kötetben, amely forrásanyagában a diéta hivatalos iratai mellett a politikusok levelezését és emlékiratait is hasznosította, és kitekintett a korabeli sajtócikkekre is.
A Székely Mikó Kollégium egykori diákjaként Egyed Ákos régóta tervezte, hogy közzéteszi Mikó Imre, a nagyformátumú 19. századi politikus, tudományszervező közéleti ember és monográfiaszerző tudós életrajzát. Terve 2005-ben valósult meg a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije című kötettel, amit néhány évvel később a Mikó beszédeit és felhívásait közreadó forráskiadás követett.
Történetkutatói pályáján a negyedszázaddal ezelőtti változások hoztak új feladatokat, lehetőségeket és jól megérdemelt elismeréseket. Immár nyugdíjasként lehetett vendégtanár a budapesti és a debreceni egyetemen, kiadók, folyóiratok és tudományos egyesületek nyújtottak publikációs és előadási lehetőségeket. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben választotta külső tagja közé, majd a Debreceni – akkor még Kossuth Lajos nevét viselő – Egyetem díszdoktorává avatta. Ez utóbbi példát követte az egri Eszterházy Károly Főiskola, amikor tavaly ősszel a magyar tudomány ünnepe alkalmával az intézmény első díszdoktori diplomáját Egyes Ákosnak nyújtotta át.
Az 1990-ben újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület szintén új feladatkört jelentett számára, kezdetben a bölcsészet-, nyelv- és történettudományi szakosztály elnöke volt, majd az Egyesület elnöki tisztét töltötte be 2002–2010 között. Elnöksége idején kezdődött el és vált hagyománnyá, az MTA kezdeményezését követve, A magyar tudomány napja Erdélyben című őszi ünnepi konferencia, amelyre az EME „születésnapja”, november 23-a táján kerül mindig sor.
Ünneplésünk azzal válhat igazán teljessé, ha örömmel veszünk tudomást Egyed Ákos jelenlegi legfontosabb tudományos programjáról: székelyudvarhelyi kezdeményezésre születőben van a Székelyföld három kötetre tervezett, sokszerzős történeti monográfiája, amelyben oroszlánrészt vállalt szerzőként, szerkesztőként egyaránt. Adjon Isten sok erőt, egészséget a befejezéséhez és más tudományos tervei megvalósításához!
(Elhangzott 2016. január 22-én Kolozsváron az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj átadási ünnepségén)
