Báró Bánffy György (1853–1889) politikus, zeneszerző, író, költő, sportember, gazdálkodó s talán még sorolhatnám sokoldalú tevékenységeit, amelyekkel rövid élete során környezetét, nemzetét, a magyar kultúrát szolgálta. Annak a Bánffy családnak a sarja, amely évszázadokon keresztül igen fontos szerepet játszott Erdély történelmében és kulturális életében.

1853-ban született báró Bánffy Albert és gróf Eszterházy Ágnes második gyermekeként. Születése pontos helye kissé kérdéses, se a Szinnyei-féle életrajzi gyűjtemény, sem az 1884–87-es Országgyűlési Almanach nem jelzi. Egyes források Kolozsvárt, mások Szilágysomlyót, ismét mások Szilágynagyfalut adják meg szülőhelyéül. Tény, hogy a család ott lakott, gyermekkora egy részét minden bizonnyal ott töltötte. Tanulmányait Szilágysomlyón, Kolozsváron és Budapesten végezte, majd szülőföldjén gazdálkodott: versenylovakat nevelt, amelyek a kolozsvári és budapesti mezőnyökön több díjat is elnyertek. Még harmincadik életévét sem töltötte be, mikor Szilágysomlyó országgyűlési képviselőjének választották. Jeleskedett a sportban is, leginkább mégis a zenét és az irodalmat kedvelte. Egész kiskorában, 5 évesen kezdett el zongorázni, ezt később olyan művészi tökélyre fejlesztette, hogy az 1880-as években Andrássy Katinka grófnő által a pesti Vigadóban megrendezett jótékony célú hangversenyen nem kisebb egyéniség, mint Liszt Ferenc sietett elsőnek gratulálni Bánffy báró mesteri zongorajátékához. Bár ilyen irányú szakoktatásban nem részesült, a debreceni cigánygordonkástól, Dajna Balog Banditól gordonkázni is megtanult. Korán kezdett el zenét szerezni is, nótái közül számosat énekeltek és énekelnek, játszanak nagy előszeretettel mai napig: Kék nefelejcs, Nem akar az ökörcsorda legelni és még sok más. Írásait a kolozsvári, debreceni, budapesti lapok közölték. A gulyás című népszínművét (szöveg Kazaliczky Antal), valamint a Kemény Endre báró szövegére megírt Gólyakirály című operettjét Kolozsvárott, a Fekete hajó című operettet (szöveg Rákosi Jenő) a népszínházban, Kristóf tér 78 című vígjátékát pedig a Nemzeti Színházban játszották.

Bánffy György azonban nemcsak művelte, támogatta is a művészeteket. Jótékonysági esteken számtalanszor fellépett, és mindannyiszor elbűvölte közönségét. Az EMKE Szilágysomlyó székhelyű, Szilágy megyei fiókjának egyleti pénztára javára rendezett hangversenyéről például így írt a korabeli újság: „És most jött az est fénypontja. Báró Bánffy György ült a zongorához, s cigányzene kíséret mellett népdalokat játszott. Talán egy szót se kellene tennem e szerepléshez. Aki őt hallotta játszani, az meríthet csak fogalmat arra nézve, hogy a zene hatalmával mint lehet uralkodni az emberi szíveken… Amint e néhány népdal után felemelkedett a zongora mellől, frenetikus tapsvihar zúgott a teremben…” Hozzátehetjük, hogy a bevétel is igen jelentős volt.

E gazdag élet azonban sajnos nagyon rövidre volt szabva számára. 1887-ban megnősült, Bethlen Máriát, Teleki Géza özvegyét vette feleségül, akitől két lánya született, ám akit ugyancsak hamarost özvegyen hagyott. 1889-ben, alig 35 éves korában, súlyos betegen Bécsben halt meg. A kolozsvári Házsongárdi temetőbe, a családi sírkertbe temették el.

(Elhangzott 2015. szeptember 26-án Szi­lágy­som­lyón, a Báthory-­na­pok díj­átadó ünnepségén)

Örülök, hogy laudációt mondhatok a szi­lágy­csehi magyar közösség egyik ismert, és nagy tiszteletnek örvendő egyéniségéről, dr. Barra Zoltánról. Mindig is szívesen figyeltem és értékeltem azoknak a szakembereknek a munkáját, akik nagy odaadással, hivatástudattal, rátermettséggel végzik a tulajdonképpen életcéljukká vált feladatot. Ilyen szakember dr. Barra Zoltán szilágycsehi főorvos.

1951. június 30-án született a Szatmár megyei Hadad községben, de igazából Szilágycsehhez kötődik. Itt végezte elemi és középiskolai tanulmányait, és itt érettségizett 1970-ben. A Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem Gyermekgyógyászati szakán tanult 1970 és 1976 között. Az akkor szokásos diplomás kinevezés eredményeképpen első munkahelye a Neamț megyei Girov község volt. Később a Szilágy megyei Gyümölcsényesen, majd Benedekfalván dolgozott, míg végül Szilágycsehben telepedett le.

Azok közé az orvosok közé tartozik, akik munkájuk során mindig szem előtt tartották az orvoslás Pápai Páriz Ferenc által megfogalmazott erényeit, vagyis „az egészséges tudományt, a tökéletes lelkiismeretességet, a hűséges szorgalmat és a hiánytalan jóakaratot”. Nem elégedett meg az egyetemi évek alatt szerzett ismeretekkel, ezért 1990-ben általános orvosi szakvizsgát tett, és 1995-ben, elsőként Szilágycsehben megszerezte a főorvosi címet. Mindvégig következetes volt abban a meggyőződésében, hogy itt, a szülőföldön kell gyógyítani és segíteni embertársait. Mindenkit ismer a városban, őt is mindenki ismeri és tiszteli szíves segítőkészsége, embertársai iránti nyitottsága, mélységes humánuma miatt.

Nemcsak az orvosi hivatását végzi alázattal és hivatástudattal, hanem cselekvő tagja a szilágycsehi és a Szi­lágy megyei magyar közösségnek is. Az RMDSZ városi szervezetének alapító tagja, különböző feladatokat vállalt és vállal, alelnök, elnökségi tag, 1992-től napjainkig tagja a helyi tanácsnak, jelenleg frakcióvezető. Az utóbbi tizenöt évben a Megyei Küldöttek Tanácsa titkára. Mindenütt ott van, ahol tenni kell, a Szilágy Társaság és a Tövishát Kulturális Társaság alapító tagja, felkarolta Szilágycseh értékeinek, történelmi múltjának kutatását és azok terjesztését a közművelődés eszközeivel, támogatja a Gyulaffy László magyar iskolát. Lankadatlan helytállással ott és akkor teszi a jót, ahol és amikor kell és lehet. Remélem, hogy nem túlzok, ha azt mondom, hogy dr. Barra Zoltán a szilágycsehi közélet meghatározó személyisége.

Mindezekért javasoljuk a Szilágysági Magyarok díszoklevél adományozását dr. Barra Zoltán részére. Jó egészséget, erőt kívánunk neki a nehéz munkához.

(Elhangzott 2015. szeptember 26-án Szi­lágy­som­lyón, a Báthory-­na­pok díj­átadó ünnepségén)

„Jót, s jól! Ebben áll a nagy titok./ Ezt ha nem érted,/ Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.” (Kazinczy Ferenc: A nagy titok)

Megtiszteltetésnek érzem, hogy Bóné Vilmos igazgató-tanár úrról írhatok méltatást, hiszen tanítványa is és munkatársa is voltam a ballai iskolában. Az iskolák életében is vannak olyan időszakok, amelyekre később mérceként lehet tekinteni, amire a tanítványok büszkén hivatkozhatnak. Bóné Vilmos érdeme, hogy 38 évi ballai tanári, igazgatói munkájával, a fizikai alapoktól is kezdve, korszerű, jól felszerelt iskola épült, amelynek falai között magas fokú szellemiség fejlődött ki. Az iskola tanulói pedig látványos, szép eredményeket értek el a tudáspróbákon, a felvételi vizsgákon, a megyei és országos tantárgyolimpiászokon, a kulturális versenyeken, rendezvényeken.

Bóné Vilmos 1946. szeptember 16-án született Szilágyballán, szülei földművesek voltak, a falusi gazdálkodás folytatását szánták neki is. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, utána a zilahi Ady Endre középiskolába felvételizett, 1966-ban itt érettségizett. 1969-ben sikeresen felvételizett a marosvásárhelyi hároméves Pedagógiai Főiskola matematika szakára. 1972-ben a goroszlói Általános Iskolába nevezték ki, ahonnan egy évharmad tanítás után, 1973. január 4-én a Szilágy megyei tanfelügyelőség áthelyezte Szilágyballára, szülőfalujába, és ki is nevezte igazgatónak. Félig kész, pirosban álló, a falu pénzén épülő új, nyolcosztályos iskola és problémás tantestület fogadta. Fiatalon, tapasztalat nélkül kezdte el pedagógus és közéleti pályáját szülőfalujában. Közben beiratkozott a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Matematika-Mechanika Karának levelező tagozatára, ahol 1976-ban szerzett tanári oklevelet. 1984-ben házasságot kötött Bóbis Margit magyar szakos tanárnővel, két gyerekük született, Tibor és Imre, akik informatikusok lettek, jelenleg Kolozsváron élnek és dolgoznak.

1978-tól 2010-ig, nyugdíjba vonulásáig a Szilágy megyei Tanfelügyelőség módszertani irányítója, 1979 és 1986 között pedig a Zilah és környéke magyar nyelven tanító matematika tanárainak pedagógia köri felelőse volt. 1981-ben megkapta az élen járó tanári címet az oktatási minisztériumtól.

Matematika feladványai jelentek meg a Gazeta matematică és a Matematikai lapok című szakkiadványokban (1977 és 1981 között), tanügyi és közéleti cikkeket közölt a Szilágyság című hetilapban, és a Szilágysági magyarok című kötetben közölte Szilágyballa monográfiáját.

Igazgató volt Szilágyballán 38 évig. Az iskolát saját gyermekének tekintette, ezért nagy gondja volt a ballai iskola hírnevének állandó öregbítésére. Rendet, fegyelmet és főleg lelkiismeretes munkát kért és várt el a kollégáktól mind a tanórákon, mind a nevelői munkában. Ehhez pedig igyekezett a feltételeket is megteremteni, s olyan munkaközösséget kialakítani, amelyben a kollégák ne csak munkatársak, hanem barátok is legyenek, a tanáriban sose legyen feszült a hangulat. Sokat foglalkozott a fiatal kollégákkal is, segítette őket, szakmai továbbképzésre, igényességre, minőségi munkára, humánus nevelésre bíztatta őket.

2002 és 2010 között, nyugdíjba lépéséig a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Szilágy megyei szervezete elnöki tisztségét töltötte be, szorgalmazta, szervezte a magyar nyelven tanító kollégák szakmai és módszertani továbbképzéseken való részvételét. Azt vallotta, hogy a minőségi munka feltétele az iskolában a lelkiismeretesség mellett a szakmai és módszertani tudás magas szintje.

Az oktató-nevelő munka mellett rengeteg közéleti, helyi, illetve megyei szintű tevékenységnek is részese volt. 1992-től 2012-ig Baksa község tanácsában képviselői tisztséget töltött be, ahol képviselte szülőfaluja fejlesztési terveinek a megvalósítását, az utak aszfaltozását, a közművesítést a faluban, amik meg is valósultak.

Nyugdíjba vonulásakor, 2010-ben mondta: „Nyugodt lelkiismerettel megyek nyugdíjba, hiszen beteljesült, amit elképzeltem, szülőfalum iskolája a megye egyik legjobb és legszebb iskolája lett, amelynek falai között magas fokú szellemiség is honol. Tanulóink nagyszerűen teljesítenek, és példásan viselkednek az életben is.”

A végzősöket általában József Attila idézettel bocsátotta el: „Dolgozni csak pontosan, szépen,/ ahogy a csillag megy az égen,/ úgy érdemes.”

„A tanári és közéleti munkával szülőfalumban eltöltött élet nehéz, de szép sorsot jelentett számomra. Naponta kihívást, megfelelést saját közösségemben, cáfolni a mondást, miszerint senki sem próféta saját hazájában. Mindig belső kényszernek, hivatásomnak és szívügyemnek éreztem a közösségi munkálkodást is szülőfalumért, annak iskolájáért, magyar közösségünkért” – mondta nyugdíjba vonulásakor.

Mi pedig, a ballai tantestület büszkék vagyunk, hogy Bóné Vilmost kollégaként, igazgatóként, barátként tisztelhetjük, tőle szakmaiságot, emberséget tanulhattunk.

(Elhangzott 2015. szeptember 26-án Szi­lágy­som­lyón, a Báthory-­na­pok díj­átadó ünnepségén)

Viski János (Kolozsvár, 1906. június 10. – Budapest, 1961. január 16.) Kossuth- és Erkel-díjas magyar zeneszerző, zenepedagógus Szilágyzoványi földbirtokos családba született, és érdeklődése ellenére gazdálkodással kellett foglalkoznia. Erdélyi bárócsalád művész-sarja, aki főnemesi címét soha nem használta. Magatartásában mindazonáltal megőrzött valamennyit a kúriáján elvonultan élő művész vonásaiból, a Berzsenyiek, Madáchok attitűdjéből.

Előbb hegedűművésznek tanult, Antal Gyula, Sipos Gábor és Kolár Gusztáv voltak a tanárai, majd 19 éves korában, három önálló hegedűest után egyre inkább a zeneszerzés kezdte érdekelni. 1927-ben – a gazdálkodói életvitele mellett – nyert felvételt a budapesti Zeneművészeti Főiskolára, ahol Kodály Zoltán tanítványa volt. Zenei tanulmányai mellett a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen filozófiai és művészettörténeti tanulmányokat is folytatott. A főiskolán 1932-ben diplomázott, majd ezt követően hazaköltözött Szi­lágyzoványba.

A birtokon gazdálkodott és komponált. Egyik első itt született műve a Szimfonikus szvit, amit 1937-ben Vaszy Viktor mutatott be a Magyar Rádióban. Egy 1939-es budapesti koncerten a világhírű holland karmester, Willem Mengelberg is dirigálta a darabot a Filharmóniai Társaság Zenekara élén, majd ezt követően szerte Európában is előadta – komoly nemzetközi ismertséget szerezve a komponistának. 1939-ben írta a Balassi Bálint verse által ihletett Enigma című szimfonikus költeményét, amely egyik legismertebb zeneműve lett, és amelyet a Kisfaludy Társaság Greguss Pál-emlékéremmel tüntetett ki. Ez a szerzeménye is gyakran játszott darab volt külföldön, „Norvégiától Törökországig majdnem minden nagyobb európai városban elhangzott”. Zeneszerzői munkásságára jelentős mértékben hatott mestere, Kodály Zoltán, akinél öt évig tanult. Maga így írt erről: „Én vagyok a Kodály-iskola zászlóvivője”.

1940-ben a Nemzeti Zenede főtitkára és hangszerelés tanára lett, és hetenként utazott Zoványból Budapestre és vissza. Egy év múlva a kolozsvári Zene- és Színművészeti Konzervatórium igazgatója lett (erről a megbízásról már 1932-ben is szó volt, de akkor elmaradt a kinevezés). 1942 őszén a budapesti Zeneakadémia zeneszerzés főtanszak tanárává nevezték ki (ekkor végleg Magyarországra költözött), és haláláig tevékenykedett az intézményben. Működése idején számos, később híressé vált hallgató mestere volt, például Dobszay László, Eötvös Péter, Földes Imre, Hidas Frigyes, Láng István, Károlyi Pál, Lendvay Kamilló, Petrovics Emil, Simon Albert, Soproni József, Szőllősy András, Szőnyi Erzsébet és sokan mások.

1961-ben hunyt el, egy munkahelyi vita után lett rosszul. Sírja a Farkasréti temetőben található.

Elismerései

Greguss-emlékérem, 1942

Erkel Ferenc-díj, 1954

Érdemes művész, 1955

Kossuth-díj, 1956

Főbb művei

Szimfonikus szvit – zenekarra, 1937

Két magyar tánc – zenekarra, 1938

Enigma – szimfonikus költemény, 1939

Hegedűverseny, 1947

Zongoraverseny, 1953

Gordonkaverseny, 1955

Az irisórai szarvas – ballada baritonszólóra és zenekarra, 1958

(Elhangzott 2015. szeptember 26-án Szi­lágy­som­lyón, a Báthory-­na­pok díj­átadó ünnepségén)

Hölgyeim és uraim! Tisztelt gyülekezet! Kedves barátunk, Demeter János, egyszerűbben: Döme!

Valamikor 1983-ban lehetett, amikor egy este Demeter doktorékhoz be kellett adnunk egy kolozsvári menyecskére való felsőrákosi viseletet. Tél volt, pár nappal Szilveszter éjszakája előtt. Lakodalomra készült a család, ha nem tévedek, s midőn beléptünk, egy barnaszakállas fiatalember hangos „Szia, Eti!”-vel, majd felém fordulva egy lényegesen visszafogottabb „Jó estét kívánok!”-kal fogadott. Tényleg, magam sem emlékszem, hogy azelőtt találkoztunk volt-e valaha, vagyis ő, az akkortájt hazafelé készülő kolozsvári állatorvos-hallgató és én, a Sepsiszentgyörgyről egyetlen hátizsáknyi cókmókkal éppen hazatért géplakatos?

Mindenesetre megtörtént a bemutatkozás s a kézfogás.

Eltelt vajegy esztendő, s 1989 karácsonyán esténként le-leszállt a köd Erdővidéken. A rá következő vízkeresztkor pedig olyan fagyok valának, hogy a kocsi szélvédőjén Szentgyörgyig, Kézdivásárhelyig s vissza sem olvadt sem le, sem fel a jég, legfeljebb tenyérnyi résen vakargattuk le másfél kilométerenként szilárd halmazállapotúvá vált leheletünket. S kukucskáltunk kifelé, mintha tankkal eredtünk volna nem is volt terroristák nyomába, holott csak a Kós Kati szüleitől megörökölt Trabanttal gurulva próbáltuk felszedegetni olyan ötven-nyolcvan kilométeres körzetben az újrakezdéssel járó ismerkedések és kapcsolatok szálait.

Még szerencse, hogy kedd esténként a református templom gyülekezeti, jó meleg termében, ahol Kiss Alpár unitárius papunk traktált bennünket amerikai útjának képekben és szavakban megfogalmazott élményeivel, hol Döme és Kati hozott hazulról mulatságos és tanulságos filmeket az állatok viselkedéséről, egyszóval hol ez, hol az adott okot az újabb és újabb találkozásra. S midőn kitavaszodtunk, itt, a művelődési háznak ebben a kis termében Antal István tiszteletes az erdővidéki református eklézsia történetéről, Jablonovszky Elemér, a kolozsvári fűvészkert főkertésze mindenféle növényekről, Kónya Ádám és Kisgyörgy Zoltán ki tudja mi mindenről, Jánó Mihály Szent László-freskókról, drága barátunk, Dénes István pedig a barlangok csodálatos világáról mesélve folytatta a mindmáig végtelen sort. A Háromszék gyűjteménye a megmondója, hogy ki mindenki jött, látott s hagyott itt nekünk ajándékba szellemi táplálékot.

Ez és ilyen volt a kezdet. Nem volt akkor sem világháló, sem ilyen-olyan kütyü, de voltak találkozások, végeérhetetlen tervezgetések és beszélgetések hol Nagy Sándoréknál, hol valamelyik… nos, magyarul kocsmának nevezett közművelődési intézményben. Volt billiárdasztalnál hitelben átsörözött éjszaka másnapi törlesztéssel, és volt sok-sok, inkább többé, mint kevésbé használható ötlet. Arról, hogy nem kell másnak megtennie helyettünk, mert olyant, mint más, mi is tudunk, nem kell megmondani nekünk sem a megyétől, sem máshonnan, hogy mi itt, Erdővidéken hogyan és mit tegyünk. S arról, hogy a körvonalazódó alakot miként és milyen tartalommal töltsük fel e vidék, vagyis Erdővidék szellemi táplálkozására.

Mondok néhány nevet: Egyed Ákos, Kászoni Zoltán, Demeter János, Deák Vilma, Hoffmann Edit, Kaptza Mária, Demeter (Kós) Katalin, Nagy Zsuzsanna, Tatár Zsuzsanna, Dénes István, s ne vegyék szerénytelenségnek: jómagam. Szóval ezek volnánk, akik 1990. április 24-én – kerek évvel a nagy múltú Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE újraindulása előtt – itt, ebben a teremben megalapítottuk a Gaál Mózes Közművelődési Egyesületet. Hivatalosan, bíróságilag is bejegyezve azon melegében. „Kultúrát, művelődésszervezést” – válaszolta Döme, amikor a szentgyörgyi tárgyalóteremben a benyújtott iratcsomót lapozgató bírónő ránk kérdezett, hogy tulajdonképpen mit is akarunk. Vagyis azt, hogy az előzménynek, a Cameratának, a már akkor létező Kájoni Consort Régizene Együttesnek legyen folytatása – és kiegészítése. Ez volt az intézményes kezdete, ez volt az alapja annak, ami azóta is tart, hála Istennek, alakul, alakul, és egyre szebben gyarapodik.

Persze, mindenféle irigység nélkül teszem hozzá, hogy könnyű volt neki, Dömének kitalálni egy csomó jót. Mert emlékszem, anyai nagyapja, Ungvári János bácsi azelőtt kórust vezetett, édesapjának, a pazar ex libris gyűjteményt őriző s gyarapítgató Demeter Jenő belgyógyász orvosnak, vagyis Döme bácsinak és édesanyjának, Ungvári Julianna fül-orr-gége orvosnak, vagyis Júlia néninek is alapos köze volt a valamikori erdővidéki orvosi napok létrejöttéhez, de az akkori körülmények között is csírába szökkengető baróti közművelődéshez, amikor mi még kölykök voltunk. Adott volt tehát a példa, az a szellemi útravaló, amivel indulni lehetett, de kellett is. És akkor még nem szóltam a Demeter család gyönyörű könyvtáráról és népművészet-szeretetéről, és nem szóltam a Kós család Barótra is begyűrűző szellemi örökségéről. Amiből kinek-kinek a hazulról hozottja mellé Döme jóvoltából mindnyájunknak a ráadás is bőven kijutott.

1994 novemberében Barót első írásos említésének 770. évfordulóján Döme kolozsvári szálainak (is) köszönhetően a régi református templomban a szakma legjelesebbjei közül valók előadásait hallgattuk szülőföldünkről, aztán Nagy Rózsika néni Baróti Szabó Dávidról készülő könyvéről mesélt, s bár a város főterén kissé ferdén állt a parányi színpad a bányászszobor bal oldalán, és mindössze egy fényszóró világította be-meg Kopeczky Annamari csoportjának előadását – valahogyan minden jól intéződött. Mint a budapesti Hang-Ár színi társulat diákdombi előadása, amelyet a fertály órával a kezdés előtt még mindig kockáztató makacs november közepi köd csak azután volt szíves felszállni, miután Döme szólt, hogy: „Nyugalom, megbeszéltem a nagyfőnökkel”. Ma sem tudom, kivel mit beszélt, de a színi előadás az öreg vártemplom-fal tövében – meglett. Verőfényes napsütésben. Este a Kájoni Consort Régizene Együttes beszegte a jeles napot, s hétfőn a bukaresti rádió magyar adásának tudósítója üzent, hogy interjút kérne tőlünk arról: hogyan csináltuk?

Mondom, volt valami különleges abban, ahogyan Döme rekeszizmot görcs­be rándító két vicce között előállt egy-egy inkább többé, mint kevésbé használható ötletével. És hát hadd tegyem fel a költői kérdést: vajon hol tartanánk Erdővidéken közművelődés terén, ha Döme és csapata nem úgy dönt, nem úgy cselekszik, s az utánunk jövők sem úgy tesznek az 1989 utáni első fagyos vízkereszt s a rá következő tavasz utáni negyed század során? Azaz mindmáig.

S mert például az ismereteket gyorsan terjesztő világhálón Dömével kapcsolatosan minderről nem, csak a politikai-közigazgatási pályafutásáról találunk adatot – ami enyhe germanizmust is belekeverve egy egészen más tál tészta –, az általa (is) kezdeményezett és gerjesztett-fejlesztett erdővidéki közművelődés története mindenképpen megér majd egy külön misét.

De most, hogy az indulás óta eltelt vajegy kevés idő, a huszonhetedik esztendőnket idén másodszor, vagy ha így jobban hangzik: a tizennyolcadikat harmadszor is betöltöttük, s a szakállunk sem barna és nem is vörös már, hát mégsem felejthettem el ama köszöntést, amelyet felidézek, és most visszaadok Dömének: Jó estét kívánok! Csak szólni jöttem, hogy a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület a lehető legjobban döntött, amikor az idei Erdővidék Kultúrájáért-díjat neked ítélte oda.

Fogadd szeretettel!

(Elhangzott 2015. november 17-én Baróton, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület díj­átadó ünnepségén)

A Művelődés folyóirat újabb mellékletét, a Magyar Házak Romániában 2 című kiadványunkat tartja kezében az olvasó. A tavalyi, hasonló tematikával megjelent első ilyen jellegű mellékletünk vezércikkében jeleztük, hogy a hazai szórványban működő Magyar Házak nemzetstratégiai fontosságára akarjuk felhívni az érdeklődők figyelmét. Ezzel a mostani kiadványunkkal sincsen másként.

Mikor hozzáláttunk szerkeszteni ezt a mellékletet, az egyes Magyar Házak képviselőit arra kértük, hogy hozzávetőleg 10 000–15 000 leütés terjedelmű írásban mutassák be intézményüket. Voltak, akik messze túlszárnyalták, voltak, akik ugyancsak alatta maradtak a szerkesztőségünk által megfogalmazott terjedelmi igénynek. De sajnos, voltak olyanok is, akik többszöri felkérésre sem voltak hajlandóak megírni Magyar Házukról a bemutatót. Így az általuk vezetett intézmények kimaradtak e kiadványból. Lelkük rajta. Ugyanakkor az együttműködésre való felkéréskor igyekeztünk nem befolyásolni szerkesztői elképzelésekkel a cikkírókat, hadd írjon mindenki az intézményével kapcsolatban azt, amit a legfontosabbnak tart. Ezért jelennek meg ebben a mellékletben olyan írások is, amelyeknek szerzői az illető Magyar Ház bemutatása kapcsán a szórvány településük egyes művelődéstörténeti vonatkozásait is fontosnak tartották elmondani.

A Művelődés folyóirat rendszeresen foglalkozott az elmúlt esztendőkben a szórványközösségeink kulturális életének az ismertetésével. A tavalyi és az idei Magyar Házak Romániában mellékletként megjelentetett kiadványaink is ezt igazolják. Ugyanakkor az elmúlt években igen erős összefogás indult a szórványközösségeink érdekében. Idehaza 2011 óta, a Kárpát-medencében 2013 óta ünnepeljük, az RMDSZ javaslatára, a Magyar Szórvány Napját november 15-én, Bethlen Gábor egykori nagy erdélyi fejedelmünk születésének a napján. Az idei ünnepi rendezvényen, amelyet Temesváron tartott meg érdekvédő szövetségünk, a jelenlévő szórvány képviselők jóváhagyták a Nemzetstratégia a szórványban – az RMDSZ bővített szórvány stratégiai terve (2015–2019) című dokumentumot. Ez az okmány az Oktatáspolitika, az Ifjúság és a Sajtó fejezetek mellett egy igen részletes Kultúra- és társadalomszervezés című fejezetet is tartalmaz. Ez ugyancsak bőven taglalja a szórványban elvégzendő kulturális feladatokat, úgymint: a magyar napok rendezését; november 15.-nek, a Magyar Szórvány Napjá-nak a megünneplését; Örökségünk őrei – fogadj örökbe egy műemléket program folytatását; a táncház és néptáncoktatás a szórványban identitásmegőrző tevékenységek megszervezését; a tájházak, emlékházak, helytörténeti kiállítások hálózatának a kiépítését; a Magyar Házak hálózatának a további erősítését; az Összetartozunk elnevezésű székely-szórvány partnerség további fenntartását; a nagyváros szórvány kérdésének a felkarolását; a szórványgondnoki és szórványmenedzseri szolgálat továbbfejlesztését; a szórvány értékeinek beemelését az erdélyi magyar értéktárba; a vidéki vándorelőadások szervezését, tanyaszínházak és más művészeti produkciók eljuttatását a szórványba. Szóval, mint jeleztük átfogó és nagyon részletes ez a kulturális cselekvési terv. Örömmel fedezzük fel, hogy az RMDSZ mellett számtalan szakmai civil szervezet is részt vesz a programban, mint például az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Kriza János Néprajzi Társaság, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és számtalan szórvány településen tevékenykedő kulturális civil szervezet is.

Mégis, miután átolvastam az RMDSZ nagyon átfogó és részletes Nemzetstratégia a szórványban című, az elkövetkező öt évre szóló cselekvési tervezetét, hiányérzetem támadt. Mégpedig azért, mert ez a dokumentum csak arról szól, hogy a szórványközösségek kulturális életét miként lehet külső segítséggel támogatni. De hol marad a belső gazdasági energia mozgósítása? Tudniillik a különböző közösségfejlesztő modellek azt igazolják, hogy gazdaságserkentő folyamatok nélkül nehezen képzelhető el a kultúra fejlesztése, ami természetesen fordítva is igaz. Vagyis szerintem szükség lenne olyan programok kidolgozására és életbe léptetésére, amelyek felkutatnak a szórványban tehetséges vállalkozó szellemű magyar fiatalokat, akik a képzés után gazdasági szempontból helyzetbe hozhatók. Az általuk megtermelt tőkének nemcsak össztársadalmi haszna lenne a régió és az egész közössége számára, de jutna a magyar kulturális folyamatok megtámogatására is.

Lehet, hogy álmodozom az iménti gondolatokkal, de véleményem szerint csak a nemzeti identitás erősítése gazdasági felhajtóerő nélkül nem lesz elegendő a magyar szórványközösségeink hosszú távú megmaradására.

Besztercén 2002 óta áll egy, a Beszterce-­Naszód megyei magyarok számára közismertté vált épület. E ház kapui nyitva állnak mindenki előtt, akik választ keresnek egy kérdésre, akik megoldást várnak egy problémára, vagy akik egyszerűen csak magyarul szeretnének váltani néhány szót az ott dolgozó kedves emberekkel. Ez a Besztercei Magyar Ház.

A mindenki által ismert Magyar Ház nem csupán egy épület, hanem olyan közösségi otthon is egyben, amely megpróbál eleget tenni az őt működtető közösség igényeinek. Ugyanis itt fejti ki tevékenységét az RMDSZ megyei és városi szervezete, a Besztercei Magyar Demokrata Ifjúsági Szervezet (továbbiakban MADISZ), az EMKE besztercei szervezete és sok más civil szervezet. Ugyanitt működik táncház, szerkesztőség, magyar nyelven történő oktatás román anyanyelvűeknek, magyar könyvtár, videotéka, ingyenes honosítási ügyintézet és a kulturális események megszervezése is itt zajlik.

Érdekességként megemlítendő, hogy a Magyar Ház az egykori Magyar, a jelenlegi Nicolae Titulescu utcán található a 46-os szám alatt.

Amikor azt mondjuk Magyar Ház, akkor olyan helyről beszélünk, ahova mindig mindenkit szeretettel várnak. Az évek során számos új ötlet, terv került kivitelezésre. Itt születik a Besztercei Híradó és a helyi magyar média. A legfontosabb információk, színes és figyelemfelkeltő rovatok, sokatmondó fotográfiák kerülnek ide a megye minden pontjáról, hogy minél több emberhez eljusson a hír arról, ami a megyében történik. Ugyancsak itt szerkesztik a beszterce.ro magyar honlapot is, amely naprakész friss hírekkel szolgál olvasóinak. Hetente egyszer, hétfő délután három órától sugározzák a magyar rádióadást, és kéthetente vasárnap a helyi televízió-csatorna magyar nyelvű műsora is megtekinthető, szintén 15:00 órától. A Magyar Ház könyvtártermében megtalálható és átlapozható visszamenőleg a Besztercei Híradó összes lapszáma.

Heti rendszerességgel a besztercei Magyar Házban néptáncoktatás is történik különböző korcsoportok számára, ahol autentikus népi táncokat tanítanak. A 2009 óta működő, és a hagyományok őrzését felvállaló besztercei Vadrózsa Néptánccsoport hetente próbál szakképzett oktatók segítségével. Ez a tevékenység remek alkalom arra, hogy a gyermekek megismerjék és elsajátítsák népi kultúránkat és hagyományainkat, ami hozzájárul az identitás erősítéséhez és egyéniségük kibontakozásához, fejlesztéséhez. Jelenleg több csoport működik a kisiskolásoktól a már „veteránokká” alakultak csoportjáig.

Bármennyire is fontos a magyar nyelv ismerete, az iskolán kívül sajnos, máshol nem lehet elsajátítani. Gondolunk itt a vegyes házasságban élő szülőkre és gyermekekre, valamint azokra a román anyanyelvű, de magyar történelmi egyházak tagjaira, akik konfirmációra vagy bérmálásra készülnek. Erre az igényre biztosít orvoslást már 2012 óta a megyei érdekvédelmi szervezet kezdeményező csoportja, hiszen intenzív magyar nyelvtanfolyamot indított minden korosztály számára, magyar szakos tanár irányításával hetente a besztercei Magyar Házban. Az oktató, Sárkány Panna magyar nyelv és irodalom szakos nyugalmazott tanár önkéntesen vállalja a munkát, az órák bérmentesek.

A Magyar Ház teret biztosít a Láncszem Nőegylet tagjainak is, akik hetente találkoznak, együtt szervezkednek. Ők azok a nők, akik minden eseményen jelen vannak, és ahol szükséges, önkéntesen megfőzik a legfinomabb magyaros ételeket.

Szakemberek véleménye szerint nem lehet túl korán elkezdeni olvasni, de túl későn sem ajánlatos. Olvasni elsősorban azért fontos, mert általa fejleszthetjük beszédkészségünket, gondolkodásmódunkat és tudásunkat. Besztercén ritka az a hely, ahol megadatik a lehetőség magyar nyelvű könyvekhez jutni. Erre próbált megoldást keresni a besztercei MADISZ, az RMDSZ Beszterce városi és megyei szervezete, amikor 2013-ban kezdeményezte a magyar könyvtár beindítását. 2013 óta különböző adományok és pályázatok révén több ezer könyvvel gazdagodott a 2014. március 15-én hivatalosan is felavatott Léstyán József Besztercei Magyar Könyvtár. Mivel a könyvtár egyre nagyobb érdeklődésnek örvendett, ugyanakkor a terem különböző eseményeknek is színterévé vált, a besztercei MADISZ 2015-ben is folytatta a könyvtár bővítését és fejlesztését, ráadásul videotékát is kialakított.

Kulturális téren fontos szerepet kap a Magyar Ház, hiszen itt születnek meg a rendezvények kivitelezési tervei. Évente megvalósulnak a már hagyományossá vált események, de természetesen minden alkalommal valami új is megjelenik az események skáláján. Ilyen például a tizenegy éve megszervezett Örvendj ég, örvendj föld! megyei karácsonyi ünnepség, amikor együtt kántál és kíván egymásnak kellemes ünnepeket a megye magyarlakta településeiről érkező közel félezer gyermek, pedagógus, lelkész. A sort folytathatnánk a nemzeti ünnepünkre való megemlékezéssel, vagy a tavaszi és őszi mulatságokkal. Ugyanakkor lassan tizenhárom éve minden február 24-én, Besztercén, a szász-evangélikus temető katolikus részében megemlékeznek a történelmi egyházak lelkipásztorai és hívei, civil szervezetek képviselői, diákok és fiatalok az 1602. évi ostromról. 1602. február 24-én, vasárnap ugyanis a Besztercét ostrom alatt tartó Giorgio Basta német-római császári generális katonáival orvul lemészárolt több száz székely-magyar várvédőt. Ezt a napot nevezzük Beszterce Fekete vasárnapjának, ez a Reminiscere vasárnapja. Immár tizenöt éve megvalósul egy kimaradhatatlan esemény, a Besztercei Majális, amelyik érdekes tevékenységeivel vonzza a magyar ajkú embereket, valamint az öregfiúk focikupája is. Említésre méltó a különböző születési évfordulókra való megemlékező ünnepségek szervezése, mint például Reményik Sándor, Sárkány Ferenc, de a különböző színházi látogatások is.

Mindez csupán néhány fontosabb esemény, amelyet Besztercén szerveznek, és amelynek kiinduló pontja a besztercei Magyar Ház, de emellett vannak kimondottan az intézményben lezajló rendezvények is. Ilyen például az RMDSZ és a Pro Hereditatem Egyesület által gyakori jelleggel megszervezett nótaest, amikor harmonika és orgona kíséretében dalra pendül a sok jókedvű magyar. Ugyanakkor kortárs költőink és íróink legújabb köteteit is bemutatják tea és sütemény mellett, a Magyar Ház kiállító termeiben pedig megtekinthetők festőink alkotásai is. Alkalmakként különböző oktató jellegű előadásokat is szerveznek e közösségi házban. Figyelemfelkeltőnek minősül a különböző, alkalomhoz kötött kézműves műhely, mint az adventi koszorúk és díszek készítése felnőtteknek és gyermekeknek, farsangi álarckészítés, írásos tojásfestő műhely felnőtteknek. Szintén ide tartozik a húsvéti alkotóműhely gyermeknek, a kokárdakészítés, amelyeket a fiatalok nemzeti ünnepünk alkalmával minden megjelenő magyarnak átadnak, valamint az idén napvilágot látott népviseletvarró klub, ahol sikerült a Besztercei Vadrózsa Néptánccsoport új táncrendjéhez szükséges népviseletet, a zselyki viseletet megvarrni.

Két éve a Magyar Ház közel kéthetes tábornak is a színtere, amikor is több mint 30 gyermek izgalmas népi játékokon, szabadtéri tevékenységeken vehet részt szakképzett felügyelők jelenlétében.

A Magyar Ház fennállásának tízedik évfordulója alkalmából jubileumi ünnepséget szerveztek a helyszínen, amikor különböző érdekes tevékenységek várták az érdeklődőket: volt gasztronómiai verseny, meseterápia, előadás, kézműves tevékenység, szabadtéri játék, kiállítás, zene, magyaros étel és esti koncert egyaránt.

Mindezek mellett az év folyamán a besztercei MADISZ is számos rendezvényt valósított meg. Ilyenek voltak a vitadélutánok, amelyek kimagasló figyelemmel követik az anyanyelv megfelelő használatát, ami elengedhetetlen a modern technológia korszakában. Ugyanakkor helyet kapnak a Magyar Házban különböző szabadidős tevékenységek is, mint sporttevékenységek, film- és játékestek. Minden rendezvény célja, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését a Magyar Ház iránt, hogy tudatosuljon bennük: létezik egy magyar hely, ahol nyugodtan használható a magyar nyelv, ahol bármikor találkozhatnak a fiatalok és együtt tölthetnek el kellemes körülmények között egy kis időt.

Emellett a MADISZ biciklitúrákat, kirándulásokat, különböző szabadidős tevékenységeket szervez. Ilyen a MADISZ Horgászverseny Tacson, az idén tizennegyedik alkalommal megvalósított MADISZ Focikupa, a megyei Ifjúsági Tábor, amely évről évre több fiatalt vonz, valamint az Ifjúsági Karaván. A karaván szervezése által létrejött a Csipet-csapat színjátszó kör, valamint egy modern tánccsoport, a Szelfie és egy amatőr humortársulat, a Mókaklub, akik rendszerint a Magyar Házban gyakorolnak. A fiatalok kezdeményezésére megvalósult egy gyűjtő-karitatív akció is, amelynek során ruhákat, tisztálkodási eszközöket, házfenntartási kellékeket, iskolai felszereléseket gyűjtünk a megye magyar rászoruló családjainak. A Szívtől-szívnek karitatív program az RMDSZ, a MADISZ és a lelkipásztorok sikeres együttműködésének eredménye.

A Magyar Ház információs központként is említhető, ugyanis gyakori jelleggel szerveznek véleménykutatást, mind politikai, mind adminisztratív kérdéskörben. A kérdőívek lényege, hogy a tisztségviselők és a magyar lakosok között állandó kapcsolat alakuljon ki, hogy megtudjuk, mi fontos a számukra, milyen igényeik vannak.

Kimagasló figyelemmel kezeljük az oktatás helyzetét is. Immár hatodik éve szeptemberben zajlik az Iskolatáska program, amelynek keretében minden, magyar nyelven tanuló gyermek az első osztály kezdetén alaptanszerekkel felszerelt iskolatáskát kap ajándékba. Ugyanakkor különböző könyv­adományban részesítettük iskolák, egyházak magyar könyvtárait, megkönnyítve a fiatalok információhoz való jutását. Évente biztosítjuk a megye magyar iskoláiban tanuló diákoknak a jutalomkönyveket, valamint a besztercei végzős diákok RMDSZ-különdíjban is részesülnek, akiknek ezáltal is megköszönjük, hogy bekapcsolódnak, és segítik a különböző események sikeres lebonyolítását. A Magyar Ház teret ad a Besztercei Magyar Diáktanács által szervezett események kivitelezéséhez.

Brassó magyar spirituális élete mindig is az egyház és a kultúra együtthatásának eredménye volt. Létezik is egyfajta párhuzamosság abban, ahogyan a történelem mostoha hatásait a brassói reformátusság és a kultúra szervezők a maguk javára tudták fordítani.

1963-ban városrendészeti okokra hivatkozva lebontották a Cenk alatti város főterén álló, Alpár Ignác tervezte impozáns református templomot. Harminc évre rá három református templom működött Brassó három különböző negyedében, a legújabb közülük az 1993-ban felavatott Reménység Háza.

Noha Brassóban és vonzáskörzetében ma is mintegy harmincezer magyar él (számuk a kilencvenes évek elején meghaladta az ötvenezret), talán az egyetlen város Erdélyben, ahol nem épült magyar ház, a magyar művelődésnek nincsen egyetlen multifunkcionális tere. Van viszont – hála a protestáns egyházaknak – három központja. Az unitárius egyházközség közösségi termében időnként, a magyar evangélikus egyházközség, illetve a Reménység Háza református egyházközség gyülekezeti termeiben rendszerességgel tartanak kulturális rendezvényeket.

Kiemelkedő a Reménység Háza református központ szerepe a brassói magyar művelődési élet megszervezésében. Ezt a gyülekezet és templomépítő lelkészcsalád, Ménessy Miklós és Csilla már a tervezés időszakában célként fogalmazta meg.

Itt van az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület (ACSJKE) székhelye és rendezvényeinek színhelye is. Elnöke Házy Bakó Eszter.

A jellegzetesen kulturális tevékenységeknek kedvező késő őszi, téli és kora tavaszi időszakban hetente több alkalommal is tartanak itt könyvbemutatót, pódiumműsort, tárlatot, tudományos vagy történelmi előadást, komolyzenei esteket. Jeles erdélyi magyar szerzők mutatták be itt az elmúlt két évtizedben könyveiket, köztük Kányádi Sándor, Szabó Gyula, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Fekete Vince, Egyed Péter. Több alkalommal mutatkoztak be a Reménység Házában magyarországi, illetve kárpátaljai szerzők is. E téren a Reménység Háza a sepsiszentgyörgyi Bod Péter megyei könyvtárral működik együtt.

Előadást tartott – a régi brassói szabadegyetem hagyományát követve – mások mellett Egyed Ákos, Toró Tibor, Czakó Gábor, Vekerdi Tamás, dr. Balázs Lajos, Ábrám Zoltán, Gazda József, Kónya Ádám.

Évente megtartják a brassói magyar képzőművészek tavaszi tárlatát. A kiállítások szervezője Vetró Bodoni Sebestyén András képzőművész. Brassó az erdélyi magyar képzőművészet egyik legfontosabb – noha kevésbé ismert – fellegvára. Itt él és alkot Ábrahám Jakab, Albert Sándor, Albert Zoltán, Bartha Árpád, Csutak Levente, Ferencz Ágnes, Olsefszky Jakabos Imola, Ardeleanu Kovács Ibolya. Erőteljes a fiatal képzőművészek jelenléte is: a már említett Vetró Bodoni Sebestyén András mellett rendszeresen szerepel a Reménység Háza tárlatain Ábrahám Imola, Dimény András, Tomos Tünde.

A Reménység Háza lehetőséget nyújt a fotóművészeknek is a bemutatkozásra, s ez természetes is, hiszen Brassó a szülővárosa Halász Gyulának, aki Brassai néven vált világhírű képíróvá. Nem csupán a brassói fotósok – Magdó János, Moldován Mihály, Udvardi Árpád – állíthattak itt ki, de vendége volt a Reménység Házának számos székelyföldi fotográfus, sőt, az erdélyi valóságot megörökítő amerikai Stephen Spinder (maga választotta becenevén Pesti Pisti) is.

A pódiumműsorok a közönség kedvencei. Visszatérő vendégek Fábián Enikő és Zorkóczy Zenóbia művésznők, illetve Eperjes Károly.

A zenés estéken mutatkoznak be a brassói Transilvania Egyetem zenefakultásának, Hanke Katalin egyetemi tanárnak diákjai. Vendége volt ezeknek az esteknek a Kaláka és a Muzsikás együttes, Lajkó Félix, Herczku Ágnes, Dinnyés József magyarországi és Márk Attila erdélyi daltulajdonos, Joós Tamás énekmondó, a Codex régizene együttes stb.

A Reménység Háza kétségtelenül legrangosabb rendezvénye a Bartalis János nemzetközi versmondó és énekelt versvetélkedő, amelyet idén 22. alkalommal tartanak meg. Az eredetileg a Brassó megyei Apácán született Bartalis Jánosnak emléket állító és a szabadverseire a mai versbarátok figyelmét felhívni hivatott versenyként indult seregszemle ma a legnagyobb és legfontosabb Kárpát-medencei rendezvényé vált – ahogyan a zsűri elnöke, Banner Zoltán is megállapította.

A legnagyobb rendezvény kétségtelenül a tavaszi Sokadalom, amelynek jelszava hűen tükrözi hasznosságát és népszerűségét: Ahol a brassói magyarok találkoznak. A kézműves mesterségek és népművészek bemutatása mellett fellépnek a megye magyar táncosai, zenészei, vendégelőadókat hívnak Székelyföldről és Magyarországról is.

A húsvéti, adventi, karácsonyi időszak a gyerekeké. Húsvét nagyhetén népi mesterektől tanulják meg a hétfalusi csángók által használt hagyományos tojásmintákat, karácsonykor pedig maratoni, délutánt és estét betöltő műsorral jelentkeznek a kisiskolások.

A Reménység Háza jelentős anyagi hozzájárulással támogatja a brassói magyar közművelődési életet. Magyar Ház hiányában a Reménység Háza igazi magyar művelődési központ, amelynek rendezvényein rendszerint telt ház van.

A Reménység Háza elnyerte a szülőföld visszaszerzéséért járó Ezüstfenyő-díjat, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Díszoklevelét az EMKE megalakulásának 125. évében, illetve a Magyar Művészetért Alapítvány Ex Libris díját.

Egy közösség életében fontos a kötődés. Nemcsak rokoni szálakra gondolok itt, hanem azokra a jelképes szerepű létesítményekre és épületekre, amelyek összetartják és identitásukban megerősítik a dél-erdélyieket – ilyen szerepe volt Déván és környékén a magyarok templomainak és iskoláinak is.

Hasonló szerepet töltött be a dél-erdélyiek életében a Csángó-telepi dévai Magyar Ház, amelyet a madéfalvi vérengzés (1764) után elszármazó bukovinai székely telepesek hoztak létre – maguk között tudva e sorok írójának a nagyapját is. Mivel a történet társadalmi-történelmi hátterének boncolgatása terjedelmesebb időt és helyet igényel, így néhány mondatban foglalnám össze a főbb eseményeket. A vérengzést követően a madéfalviak közül sokan Bukovinába menekültek, majd egy részüket 1880 körül Erdélybe és Szerbiába telepítették át – ezzel a hullámmal érkezett Hunyad megye négy településére (Déva, Vajdahunyad, Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy) jelentős számú székely–csángó közösség. A telepes családok népesek voltak: majdnem mindegyikben 6–7 gyermek volt, de az sem volt ritka, hogy 12–13 lurkó nyüzsgött egyszerre a házban. Mivel Déván csakis a lakott városrészeken és a templomokban folyt oktatás, a helyi hatóság úgy döntött, hogy épít egy-egy 3–4 tantermes iskolát a Régi- és az Új-telepen. A Régi-telepi iskolát a ’90-es évek elején lebontották, míg az Új-telepi tovább állt, és egészen más feladatokat töltött be. A már nyolcvanas éveikben járó telepesek közül egyesek ebben az iskolában végezték az elemi osztályokat, és érdekes módon „rományul” tanultak. Viszont a lelkiismeretes tanítóknak köszönhetően a telepesek nebulói nemcsak román, hanem magyar nyelven is megtanultak imádkozni. Sőt, az egyik idős néni visszaemlékezése szerint nemzeti imánkat is a román nyelvű iskolában tanulták meg.

A mai Magyar Ház az ötvenes években már kultúrotthonná alakult, amelyben nyári napközi óvoda is működött. A melegszívű óvó néninknek és a tágas tantermeknek köszönhetően jómagam is kellemes emlékeket őriztem kiscsoportos koromból, nem beszélve arról a hatalmas udvarról, ahol homokozhattunk és ugrókötelezhettünk, valamint különféle szabadtéri játékokban lelhettük örömünket. Itt rendezték be az 1950-ben megalakult megyei – akkor még városi – könyvtár magyar nyelvű fiókkönyvtárát, ahonnan kisiskolás korunktól kezdve előszeretettel kölcsönöztük ki a szórakoztató irodalom mellett a klasszikus műveket is. A könyvtárosaink is a „mieink” voltak, akiknek szintén fontos szerepük volt abban, hogy a fiatalabb nemzedékek a megfelelő irányba haladjanak.

Miután az óvodát átköltöztették a Petőfi Sándor Általános Iskolába, művelődési otthonként működött tovább, ahol a telepi fiatalok próbálták hasznosan eltölteni szabadidejüket, szintén a könyvtárosok irányításával. Mindez addig tartott, amíg a kommunista párt- és államhatalom az 1980-as években úgy döntött, hogy „túl engedékeny” a helyi magyar telepesekkel, és az épületet egyszerűen átadta a dévai katonaságnak. Így lett az ingatlan a hadsereg háza 2002-ig, amikor RMDSZ-es tanácsosok közbenjárására a városvezetés visszaszolgáltatta azt a dévai magyar közösségnek. A dévai Magyar Ház közösségi épületet azóta is a Segesvári Miklós Pál Egyesület gondozza. Ehhez nagyban hozzájárult Burján Gergely akkori tanácsos, illetve az egyesület és az RMDSZ helyi elnöke, Pogocsány Ferdinánd, akinek a vezetése alatt az épület kívül-belül egyaránt megújult. Pályázatokon elnyert támogatásokból sikerült tatarozni az épületet, bevezetni a vizet, illetve létrehozni egy korszerű mellékhelységet.

A Téglás Gábor Elméleti Líceummal karöltve minden évben olyan nagyszabású közös rendezvényeket szerveznek, mint a gyermeknap vagy a gyermekjátszóház megszervezése, illetve az anyák napi ünnepély.

A Hunyad Megyei Magyar Napokon is fontos szerep jut a Magyar Háznak. Képzőművészeti kiállítástól majálisig számos olyan eseménynek az otthona, amely a helyi magyarság életét kiegészíti, egyben nemzeti identitástudatát erősíti. Ezek között szerepel a Szent Antal plébánia által évente megszervezett Hűség Napja is, amelyen a szentmise után szórakoztató és szabadidős programok várják a közösséget.

A dévai Magyar Ház egyik legaktívabb csoportja a Szivárvány Nyugdíjas Klub, amelynek énekkara a közösségi rendezvényeken hagyományos bukovinai népdalokkal varázsolja el a közönséget. Pogocsán Ferdinánd kezdeményezésére, valamint személyes támogatásának köszönhetően Szent Miklós-napi disznótort tartanak évente a Magyar Ház nagytermében. Az ünnepség előkészítésében a szakembereken kívül a nyugdíjas klub, tavaly óta pedig a helyi nőszövetség tagjai is aktívan besegítenek.

Mivel a bukovinai kivonulás több ízben történt, 2010-ben, az első letelepedés 100. évfordulóján a közösség kopjafát állított a Magyar Ház udvarán Pogocsán Ferdinánd jóvoltából.

Noha az épület eredetileg egy kisebb közösség számára jött létre, a 21. századba érve már az egész dévai magyar közösséget szolgálja, elnevezése pedig szimbólummá vált. Köszönet jár mindazoknak, akik szívügyüknek tekintik a hagyományőrző helyi magyar közösség erkölcsi, kulturális és anyagi támogatását, elősegítve ezzel azt, hogy a dél-érdélyi szórványmagyarság saját szülőföldjén tudjon boldogulni és megmaradni.

A Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) 1990 márciusában alakult azzal a céllal, hogy a hazai magyar néprajzkutatók érdekképviseleti szervezeteként megfelelő intézményes kereteket biztosítson a szakmaiság hatékony működésének.

Kezdeményezői voltak: Gazda Klára, Könczei Csilla, Pozsony Ferenc és Zakariás Erzsébet. A megalakulás éve óta folyamatosan működik, a néprajzkutatás és néprajzoktatás kibontakozásával párhuzamosan a tevékenysége is egyre bővült és egyre sokszínűbb lett. 1994-től kezdve saját székházzal rendelkezik, amelyben szakkönyvtár, dokumentációs tár, előadótér, kiállítótér, kutatóműhely és könyvkiadó működik. 2004-ben sikerült a székház tetőterét is kiépíteni, ahol előadások és kiállítások, legkülönbözőbb események megszervezésére alkalmas terem, vendégszoba és archívum található.

Szakkönyvtár. Az egyre bővülő könyvtár a saját székház berendezésével méltó helyszínt kapott, ahol szakkönyvek és szakmai periodikák gazdag tárháza áll az érdeklődők rendelkezésére. A több mint 10 000 kötet elsősorban a magyar és egyetemes néprajz alapmunkáit képviseli, de emellett társadalomtudományi művek is szép számban megtalálhatóak, vagyis antropológiai, szociológiai, történettudományi, nyelvészeti munkák, de helytörténeti, szépirodalmi alkotások is. A könyvtár rendkívül értékes részét teszi ki dr. Kós Károly, dr. Nagy Jenő, Szentimrei Judit és dr. Faragó József hagyatéka, amely ezáltal a szélesebb olvasóközönség részére is hozzáférhetővé vált. A könyveket helyben lehet olvasni, erre két olvasóterem áll rendelkezésre, kölcsönözni nincsen lehetőség. A kutakodásban szakképzett könyvtáros segítségét lehet kérni, de a könyvtári katalógus maga megtalálható a világhálón is, a KJNT honlapján, így előre is lehet dokumentálódni. A könyvtárban naponta 10–17 óra között fogadjuk az olvasókat, amellett szakmai beszélgetéseket szervezünk az érdeklődőknek. A már beleltározott és hozzáférhető állományt igyekszünk folyamatosan pótolni, kapcsolatot tartunk fenn hazai és határon túli intézményekkel és kiadókkal, hogy a szakirodalmi újdonságok, valamint honismereti kutatások eredményei folyamatosan érkezhessenek könyvtárunkba.

Dokumentációs tár. Adattárunk, ahol kéziratokat és a diákok dolgozatait helyezzük el, egyre bővül, és fontos forrássá válik az etnológiai munkában. Több ezer kézirat, hang- és mozgóképanyag található meg itt. A kéziratok olyan neves kutatók hagyatékát is magába foglalják, mint Kós Károly, Faragó József, Szentimrei Judit, Vámszer Géza. Több éves projektünk során a fontosabb hagyatékok anyagának, valamint a néprajzi gyűjtéseknek a digitalizálása is folyamatban van, digitális archívum formájában is hozzáférhetővé válik. Külön részlegként létezik és folyamatosan bővül a Csángó Archívum, amely több mint kétezer tételt tartalmaz, kéziratokat, ritka publikációkat, térképeket, egyéb dokumentumokat magyar, román, angol és német nyelven. A csángó téma kutatói máris fontos gyűjteményként tartják számon.

Fotótár. Külön rendszerezéssel és leltárral ellátott fotótárunk a fent említett kutatók, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság és a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet kutatóinak, tagjainak fényképeit és diáit tartalmazza. A fotótár nagy része (több mint 17 000 fotó) a világhálón is hozzáférhető, a KJNT honlapján. Magát a fotótárat folyamatosan bővítjük a hagyományos fotók digitalizálásával, valamint az új, digitális technológiával készült fotók beleltározásával. Időnként az internetes verziót is frissítjük, így a kutatók nemcsak a helyszínen, a KJNT dokumentációs tárában konzultálhatják a fotókat, hanem a világhálón is.

Balladatár. Egy, a honlapunkon megtalálható adattár, amely kiadott és kiadatlan erdélyi és moldvai balladák, balladavariánsok gyűjteménye. Bárki érdeklődő által konzultálható adatbázis, amely tudományos igényességgel dolgozza fel a balladaanyagot, típusba és altípusba csoportosítva azt. A folyamatosan bővülő tár több mint 1000 balladát tartalmaz, valamint ezeknek a bibliográfiai adatait. A keresőkkel rá lehet keresni szinte minden adatra és a balladák minden vonatkozására, azaz címre, típusra, altípusra, gyűjtőre, gyűjtés idejére és helyére, kiadásra stb.

Néprajzi Múzeumok Tára. Célja az erdélyi és moldvai tájházak, múzeumok, néprajzi gyűjtemények adatainak összegyűjtése, dokumentálása, rendszerezése, feldolgozása, valamint megjelenítése a honlapunkon. Lapozható és kereshető adatbázisunk már közel 100 adatot foglal magában, amelyeket a főbb típusok szerint csoportosítottunk. Minden múzeum részletes adatlappal és fotódokumentációval is rendelkezik. Megjelenítettük az elérhetőségeket is, valamint egy reprezentatív könyvészetet.

Kutatóközpont. A szakmaiság egyik legfontosabb vetülete a tudományos kutatások megszervezése, koordinálása, lemenedzselése. Belső és külső munkatársak szervezésében, hazai és külföldi kutatók, doktoranduszok, diákok bevonásával a KJNT folyamatos alapkutatásokat visz véghez Erdélyben és Moldvában, emellett részterületekre lebontott vizsgálatokat is irányít. Célkitűzéseit összehangolja a magyar néprajz, általánosságban véve a magyar társadalomtudományok törekvéseivel, ugyanakkor útmutató, újító kezdeményezéseivel a népi kultúra új területeit és új megközelítésmódjait promoválja az interdiszciplinaritás jegyében. Az eredmények a dokumentációs tárban kerülnek elhelyezésre, kiállítások, konferenciák és kiadványok formájában kerülnek nyilvánosságra. Kiemelt jelentőségű lezárt és recens kutatások közül említünk néhányat: együttélési modellek Erdélyben, műemlékek inventarizációja Erdélyben, családszerkezeti kutatások erdélyi szórványokban, jelenkutatás moldvai csángó falvakban, erdélyi falvak gazdasági modelljei, moldvai nyelvföldrajzi kutatások, az erdélyi és moldvai magyar kulturális örökség digitalizálása, előmunkálatok a romániai magyarság néprajzához, Romániai Magyar Néprajzi Bibliográfia, Moldvai Csángók Bibliográfiája, az erdélyi folk­lór­gyűjtés és tudománytörténete, emlékállítás és emlékezési gyakorlat Kolozsváron stb. A kutatási eredményeket hazai és nemzetközi konferenciák keretében is bemutatják, hiszen a megalakulás éve óta több mint 70 konferenciát szerveztek, a legkülönfélébb tematikákban. Olyan nagyméretű események megszervezésében és lebonyolításában is közreműködött, mint például a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus.

Idéntől a társaság kiemelt projektje az Erdélyi Értéktár, melynek elsődleges feladata a magyar nemzeti értékfeltáró és értékmegőrző mozgalom erdélyi beindítása, népszerűsítése, megszervezése és szakmai felügyelete. A Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság megbízásából végzett programunkban szakmai és módszertani segítségnyújtást biztosítunk azoknak a civil szervezeteknek, melyek helyi, megyei és táji értékek felkutatását, szakszerű dokumentálását, értéktárba történő rendezését és ezeknek az értékeknek a helyi közösségek mindennapjaiba történő beépítését célozzák meg. A társaság az értékfeltárásba bekapcsolódni vágyóknak helyszíni előadásokat és felkészítőket, módszertani segédleteket és képzési anyagokat, valamint az értékfeltárás lebonyolításához és a javaslattétel elkészítéséhez szakmai tanácsadást kínál.

A tudományos tevékenységhez kapcsolódik a kulturális, tudománynépszerűsítő tevékenység is. A KJNT tevékenységének – a népi kultúra és a kultúra populáris regisztereinek kutatása, megismerése mellett – igen fontos részét képezi az erdélyi és az egyetemes magyar kultúra értékeinek, a magyarság és a szomszédos népek közötti érintkezéseknek, kölcsönhatásoknak a bemutatása, közvetítése a nagyközönség fele. Ennek érdekében a szigorúan szakmai rendezvényeink mellett igyekszik olyan eseményekre és kulturális találkozásokra is sort keríteni, amelyek segítségével ezt a célt meg tudja valósítani. Évente több időszakos kiállítást szervez, ugyanakkor havonta kerül sor könyvbemutatókra, filmvetítésekre, kerekasztal-beszélgetésekre. A KJNT több kolozsvári és más erdélyi településen működő szakmai, kulturális intézménnyel alakított ki jó partneri kapcsolatot, így partnerei között tudhat több megyei és városi múzeumot, kulturális intézetet, forrásközpontot, valamint kiadóhivatalokat. Az ezekkel az intézményekkel való együttműködés során saját eredményeit ismerteti más településeken, és hasonlóképpen, ezeknek az intézményeknek a munkáját bemutatja a kolozsvári közönségnek.

Háttérintézmény. A KJNT legfontosabb szakmai partnere a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete, amelynek a háttérintézményeként is működik, támogatja kutatási és oktatási tevékenységét. A székházában működő könyvtárat és dokumentációs tárat nemcsak néprajzos diákok, magiszteri és doktori hallgatók használják, hanem irodalmár, nyelvész, történész, szociológus hallgatók is. Az előadótermében pediglen olyan hiánypótló előadásokat és előadás-sorozatokat szervez, amelyek kiegészítik a néprajzos tanrendet, bővítik, gazdagítják a hallgatók szakmai horizontját. Az előadók hazai és magyarországi tanárok, kutatók, szakemberek, akik meghívás alapján tartják meg előadásaikat.

Társaságunk 2003-ban létrehozta és beindította a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumot, a magyar nyelvterület egyetlen, a moldvai csángók népi kultúráját bemutató múzeumot. A KJNT alapító tagja a kolozsvári állami magyar nyelvű felsőoktatás támogatására létrejött Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézetnek is (2004).

A háttérintézményi tevékenység fontos részét képezi a szakkollégiumi tevékenység, a Kriza János Szakkollégium működtetése, amelynek célja egy olyan interdiszciplináris elitképzés, amely egy fiatal kutatói gárda kitermelését eredményezheti. Tutoriális rendszerben működő szakkollégium, amelynek keretében előadások, szakmai konzultáció, közös és egyéni kutatás, valamint ösztöndíjak segítségével történik meg a hallgatók szakmai képzése. A meghívott szakkollégiumi előadók általában a székház vendégszobájában szállnak meg, az emeleti előadótermet használják.

Érdekképviselet. A KJNT fogja össze a hazai magyar néprajzkutatókat, gyűjtőket, felvállalja a tagság törekvéseinek, érdekeinek képviseletét, konferenciákat, szakmai találkozókat szervez évi rendszerességgel. A más helyszíneken élő és dolgozó tagok összefogása és szakmai továbbképzése, szakmai párbeszéd kialakítása kapcsán vándorkonferenciákat szervez, minden alkalommal más településen. Ugyanakkor intézményes kereteket biztosít a tagság szakmai tevékenységének, lehetőségek szerint gondoskodik a kéziratok kiadásáról, annak ismertetéséről. A tagok munkásságának termékei, a tagok bibliográfiái az archívumban kerülnek megőrzésre.

Könyvkiadás. A könyvkiadói tevékenység kezdetektől fogva kiemelkedő jelentőségű feladata a KJNT-nek, amely a lehetőségek függvényében igyekezik évi 5-10 kötetet megjelentetni, ezáltal biztosítva a romániai magyar (és nemcsak) néprajzkutatás legújabb eredményeinek publikussá és hasznosíthatóvá tételét, egyszersmind a tagság munkásságának megjelenítését. Ez több sorozat keretében kerül megvalósításra. Egyik legfontosabb a KJNT Évkönyve, amely kiemelkedő konferenciák, tanácskozások anyagát jeleníti meg, és eddig 22 kötete látott napvilágot. A Kriza Könyvek és a Kriza Könyvtár sorozatok az etnográfiai terepmunka, vizsgálat és értelmezés termékenységét, illetve a források közzétételét biztosítja. Az előbbi sorozat esetében 37, az utóbbi esetében 13 kötet jelent meg. 2006-ban indította be a KJNT a Néprajzi Egyetemi Jegyzetek sorozatot, amelynek eddig 8 kötete látott napvilágot. A köteteket az egyetemi oktatásban tankönyvekként használják hazai, de külföldi berkekben is. Nagy fontossággal bírnak a sorozatokon kívül megjelentetett munkák is, hiszen bibliográfiák, tudománytörténeti és tudományelméleti alapmunkák, speciálisabb kötetek kaptak itt helyet, amelyek más intézményekkel, kiadókkal való közös munka eredményességét is tükrözik. A KJNT sikeresen együttműködik a marosvásárhelyi Mentor Kiadóval is, ekként a munkatársaknak, tagtársaknak több néprajzi tematikájú munkája jelent meg a Kriza János Néprajzi Társaság Könyvtára sorozatban. Különálló kötetként, ugyanakkor periodikaként jelenteti meg a KJNT Értesítőjét, amely eddig 16 évfolyamot ért meg. Kiadványainkról a honlapunkon találhat leírást az érdeklődő.

A köteteket a KJNT eljuttatja minden fontos hazai és magyarországi néprajzi kötődésű intézményhez, tehát egyetemi tanszékek, kutatóintézetek, múzeumok, szakkönyvtárak állományában ott találhatók ezek, de ugyanakkor az országos és megyei közkönyvtárakban, civil szervezetek, kisebb néprajzi és társadalomtudományi egységek könyvtáraiban is fellelhetők. A frissen megjelent kiadványok bemutatásra kerülnek a KJNT székházában, valamint más hazai és külföldi partnerintézményeknél. Ezekről az eseményekről rendszeres sajtóismertetések is születnek.

A Kriza János Néprajzi Társaságban folyamatosan zajlanak a rendezvények. Az eseményeinkről szóló információkat körleveleinkben szórjuk, emellett honlapunk Infótéka-rovatában, illetve Facebook-profilunkon találhat részleteket az érdeklődő.

Kriza János Néprajzi Társaság

Kolozsvár, Mikes (Croitorilor) utca 15.

Telefon: 0264 432593

E-mail: kriza@mail.dntcj.ro

Honlap: www.kjnt.ro

Facebook: www.facebook.com/
Kriza-János-Ethnographic-Society

Elnök: dr. Jakab Albert Zsolt