Az EMKE vezetősége ebben az évben dr. Könczei Csongornak ítélte a Kacsó András-­díjat. Megtisztelő, hogy a díjazott szakmai, tudományos, kulturális és közéleti munkásságát én méltathatom.

A kitüntetett 1974. július 5-én született kincses városunkban. Rá igazán érvényes, hogy a népi kultúrával, a népzenével és a néptánccal való ismerkedése már jóval születése előtt elkezdődött. Édesapja, Könczei Ádám és édesanyja, Tolna Éva meghatározó szerepet játszottak az erdélyi folklór összegyűjtésében, rendszerezésében és továbbadásában, valamint a kolozsvári táncházmozgalom, diákegyüttesek megalapításában és működtetésében. Tehát olyan értelmiségi családban nőtt fel, amelyben a szülők szinte észrevétlenül, de tudatosan arra törekedtek, hogy ne csak tanítványaik, hanem saját gyermekeik felé is közvetítsék az etnikailag, felekezetileg sokszínű Erdély népi kultúrájának legnemesebb, esztétikai és közösségi értékeit.

A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Kultúra Tanszékén 1997-ben szerzett magyar-néprajz szakos oklevelet, majd ugyanott 1998-ban fejezte be mesteri tanulmányait. A következő évben (1999) az Európai Tanulmányok Karán már kulturális antropológiából szerzett mesteri oklevelet. Kolozsvári tanulmányai után beiratkozott Budapesten az Eötvös Lóránd Tudományegyetem néprajztudományi doktori iskolájába, ahol 2008-ban sikerrel védte meg A kalotaszegi cigányzenészek társadalmi és kulturális hálózatáról írt doktori disszertációját.

Az erdélyi táncházmozgalomról édesapjával együtt írt tanulmánykötete 2004-ben a Kriza János Néprajzi Társaságnál jelent meg. PhD dolgozatát szintén a Kriza Társaság adta ki 2011-ben. Annak átdolgozott, angol nyelvű változatát a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet jelentette meg 2012-ben. Több mint 20 rangos hazai és nemzetközi tudományos rendezvényen tartott előadást. Közel tíz konferenciakötetet szerkesztett az erdélyi táncművészettel, táncházmozgalommal kapcsolatban, valamint a népi kultúra és az identitás viszonyáról. 40 dolgozata jelent meg különböző rangos tanulmánykötetekben, szakmai folyóiratokban, amelyekben az erdélyi, kalotaszgei cigányzenész-di­nasz­tiák státuszáról, nemzedékeiről, azoknak stílusváltásáról, az etnikai és a regionális identitás működéséről, a magyar táncházmozgalom dillemáiról értekezik. Kiemeljük, hogy nyomtatásban megjelent könyveit, tanulmányait megbecsült, rangos szerzők méltatták, idézték és ismertették.

Könczei Csongor 1998 és 2001 között néptáncot oktatott a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban, majd 2002 és 2003 között a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban. 2002-ben és 2004-ben a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány által kezdeményezett és szervezett néptáncoktatói képzés elméleti és gyakorlati oktatója. 2003–2004-ben óraadó tanár a BBTE Magyar Néprajz és Kultúra Tanszékén, ahol elsősorban A magyar tánchagyomány az ezredfordulón című szemináriumot vezette. 2004 és 2007 között a Tranzit Alapítvány programfelelőse volt, 2005-től kezdődően pedig a Romániai Magyar Néptánc Egyesület néptáncoktató képzéseinek tanára. 2009–2010-ben a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Színházművészeti Karán, a mozgásművészeti szakirányban etnokoreológiát oktatott. 2007-től egészen napjainkig a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tudományos kutatója.

Miközben Könczei Csongor megfelelő távolságból, sokszor kritikával és önkritikával elemzi, értelmezi a magyar néptáncmozgalmat, már 1979-től, tehát 5 éves korától kezdődően néptáncol, 1988-tól muzsikál, 1990-től a Bogáncs, majd 1993-tól a Zurboló Néptáncegyüttest vezeti. 1993-től a kolozsvári Üsztürü zenekar alapító tagja. Koreográfusként a Háromszék, Hargita és a Maros hivatásos néptáncegyüttes számos sikeres előadását rendezte. Zenészként és koreográfusként cselekvően résztvett a kalotaszentkirályi, válaszúti, hadadi, magyarlapádi, várfalvi néptánctáborokban. Oroszlánrészt vállalt 1992-től kezdődően a kolozsvári ifjúsági néptánctalálkozók megszervezésében. Koreográfusként, rendezőként elsősorban a belső-erdélyi magyar, román és cigány közösségek táncos hagyományait dolgozta fel, vitte színpadra sikeres táncjátékok, tematikus műsorok formájában. A Maros Művészegyüttes és a Háromszék Táncegyüttes, valamint a kolozsvári Magyar Opera számára báty­já­val, Könczei Árpáddal együtt több sikeres koreográfiát komponált.

Összefoglalóan kiemelhetjük, hogy Könczei Csongor közel négy évtizede van jelen a hazai színpadokon, táncházakban, táborokban táncosként, zenészként, oktatóként, rendezőként, szervezőként, valamint a kalotaszegi és belső-erdélyi falvakban terepkutatóként, nemzetközi tudományos konferenciákon előadóként, intézeti tanulmánykötetek szerkesztőjeként, rangos nemzetközi tudományos rendezvények szervezőjeként, kisebbségi kérdések szakavatott tudósaként.

Könczei Csongornak, a kiváló néprajzkutatónak, a megszállott rendezőnek, szervezőnek, táncosnak, muzsikusnak, két gyermek édesapjának őszintén gratulálunk eddigi eredményeihez, jó egészséget, hosszú életet, kiváló szakmai eredményeket kívánunk a Kacsó András-díj átadási ünnepségén.

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)

Csabika. Színészről olyan könnyű nyilvános elismerést mondani, mert lételeme a nyilvánosság. Ebben él nap mint nap, mivel ez a létformája. Sokkal nehezebb az alakítások mögötti emberről mondani bármit is, mert ez az a féltve őrzött csoda, aminek ki kell tartani egy életen át, hogy újabb meg újabb átalakulásban mutatkozhasson meg.

Azt hiszem, hogy egy elismerés, díj mégiscsak az embernek szól, nem a színésznek. Az embernek, aki történetesen színész – esetünkben nem is akármilyen. László Csaba harmadik éve munkatársam, barátom, mondhatom színészem. Ennél lényegesen több ideje van a pályán, immár tizenötödik évadját tölti a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál. Nem sorolom, hogy mi mindent játszott, mivel igen hosszú a lajstrom – inkább az a fontos, hogy hogyan? A színészképzésben azt tanuljuk, hogy a mindenkori színpadi hitelesség legközelebbi állapota a gyermeki, feltétel nélküli hit. A bennünk élő gyermek tisztasága, fogékonysága, érzékenysége. László Csaba talán legmeghatározóbb kivolta, ez a gyermek. Ő Csabika. Ezen a néven él köztünk. Ez a név nem lekicsinylés, nem holmi infantilitásra utaló jel, hanem emberi és színészi létállapotának legpontosabb tükre. Olyan név, aminek kiérdemlése és megőrzése viselőjének legnagyobb titkai és varázslatai közé tartozik. Csabika olyan érzékenységgel közelíti meg a különböző fiktív karaktereket, hogy szívet ad nekik. A színész mögötti ember megtalálja a szerep mögötti embert, aki egyre csak lélegzik, izzad, szenved vagy esetleg boldog. De minden esetben él és igaz. Akkor is ember, ha történetesen épp egy nyúl. Csabika arcot ad az eljátszott figuráknak: a sajátját és a szereplőét. Még elmondva is bonyolult ez – pedig milyen egyszerűnek tűnik, amikor ő csinálja. Zavarba ejtő őszinteséggel viszonyul a környezetéhez, és ez által teremt valami érthetetlen szakmaisággal telített közeget. Ez a gyermek próbálja megfogalmazni, megérteni az őt körülvevő világot. A színház nyelvén. Tizenöt éve van a pályán. Ez annyi idő, míg egy gyerek az első osztálytól eljut az egyetemi diplomáig, és közben felnő. Csabika tehát kétszer is felnőtt – és közben megőrizte magában a gyermeket, annak őszinteségét, kíváncsiságát, nyitottságát, keresgélését. Kívánom neki, hogy tudjon ilyen maradni mindvégig. Még sok tizenöt évig. Fiatal színészként. Mondogatjuk, hogy a díjak nem kellenek, mert nem azért csináljuk. Ez így is van. Egészen addig, míg nem kapunk díjat. Egy díj, annak a megünneplése, amit addig csináltunk. Gratulálok László Csabikának ezért az ünnepéért!

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)

Tisztelt hölgyeim és uraim! Meggyőződésem, hogy ha 2001 előtt mérték volna a diákság körében a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum – korábban 3-as Matematika-Fizika Líceum – tanárainak népszerűségét, bő másfél évtizeden keresztül Vincze Zoltán történelemtanár – mindannyiunk Zoli bácsija – évről-évre ott állt volna a képzeletbeli dobogón. Anélkül emelkedett ki az iskola igencsak erős tanári karából, hogy bármiféle versengő szellem, vagy a diákok „kegyeinek” keresése hajtotta volna. Épp ellenkezőleg: visszafogottsága, szerénysége őszinte elkötelezettséggel és lelkesedéssel párosult, így vált Ő sokunk szemében a tanári szoba Nemecsek Ernőjévé, akit lehetetlen volt nem szeretni. Mindemellett úgy ismerte és olyan hitelességgel tanította a történelmet, mintha azt nem is könyvekből tanulta volna, hanem évezredek időutazójaként megélte volna minden jelentősebb mozzanatát. Nem véletlen tehát, hogy a diákok rajongtak érte, és annak ellenére, hogy az iskola elsősorban reál beállítottságú volt, neki köszönhetően sokan döntöttek úgy, hogy egyetemi tanulmányaikat történelem, illetve régészetet szakon folytatják.

Vincze Zoltán egész tanári pályája alatt – állomásozzon Széken, Torockón vagy éppenséggel Székelykocsárdon – hasonlóképpen viszonyult a hivatásához, ebből következőleg Őhozzá is hasonlóképpen viszonyultak tanártársai és diákjai: mindenhol tisztelet és szeretet övezte.

2001-ben következett be az a pillanat, amelyet minden igazi pedagógus nehezen fogad el, hiszen a nyugdíjazást úgy éli meg, mint hivatásszerűen végzett munkájának kényszerű lezárását. Sokan belebetegednek ebbe. Nem így Vincze Zoltán. Nyugalmazott tanárként végre teljes mértékben azzá válhatott, amiben addig – paradox módon – a hőn szeretett tanári pálya korlátozta: kutató történésszé. Fiatalos lelkesedéssel vetette magát a munkába, éjt nappallá téve levéltárazott, könyvtárazott, utazott, jegyzetelt, s immár több mint tíz év távlatából jól látható, hogy a precíz szakszerűséggel végzett munkája nemcsak, hogy nem volt hiábavaló, hanem tudományos jelentősége alapján felbecsülhetetlen értéket képvisel. A helytörténeti és népszerűsítő tanulmányok és kötetek mellett az egyetemes és magyar tudománytörténetben egyaránt kiemelkedő fontosságú az a kutatómunka, amelynek eredményeként immár örökre Vincze Zoltán nevéhez kötődik az erdélyi és kolozsvári régészeti iskola születésének, első évtizedeinek dokumentálása és feldolgozása Pósta Béla iskolaalapító professzor és tanítványai hagyatéka alapján.

Mindenkori tanítványaként – sokunk nevében – a legnagyobb szeretettel mondom:

Tisztelt tanár úr, kedves Zoli bácsi! Isten éltesse, és köszönjük!

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)

Amikor a diákjaimat arról kérdezem a Bölcsészkaron, tudják-e, melyik a legnagyobb példányszámú romániai magyar kulturális folyóirat, általában nincs tippjük, de mikor meg is válaszolom nekik a kérdést, hogy a Napsugárról van szó, akkor a mosolyokból látszik: rögtön értik, hogy miért éppen a Napsugár lehet az. Olyan kapocs a Napsugár, amelyik összeköti a nemzedéktársakat – és ugyanakkor nemzedékeken is átível a hozzá kapcsolódó élmény: megélt, reális közösséggé formálódik a Napsugár-olvasók tábora a mindenkori jelen pillanataiban, de az időben visszafelé nézve is.

Most, amikor Zsigmond Emesének, a Napsugár főszerkesztőjének Kun Kocsárd-díjat adományoz az EMKE, ezt a közösségteremtő energiát ismeri el. Huszonöt év telt el a rendszerváltás óta, ez idő alatt új alapokra kellett helyezni a gyermeklapok működését, és újraalapozni azt is, ahogyan a gyermekkultúráról gondolkodunk. Zsigmond Emese úgy találta meg a Napsugár és testvérlapja, a Szivárvány új helyét a kultúra egészében, hogy nem mondott le az évtizedek alatt megalapozott irodalmi színvonalról, de új kontextusba helyezte a gyermekirodalmat. Események, táborok, gyermekfoglalkozások szervezése kapott egyre nagyobb hangsúlyt az utóbbi két és fél évtizedben szórványban és a Székelyföldön egyaránt, és így a Napsugár Alapítvány szerepe egyre fontosabbá vált, a lapkiadási tevékenységen messze túlmutatva.

A Napsugár és a Szivárvány példája azt mutatja meg, hogy a kultúrában nem tekinthető semmi eleve adottnak, mindig újra és újra meg kell dolgozni érte: a közösséget nem elég megalapítani, hanem meg is kell tartani, tartalommal megtöltve a közösségben való együttlétet. Azt a sok-sok elsőosztályt, amelyik évről évre indul Erdélyben, nem magától értetődően egyszerű bekapcsolni a Napsugár-közösségbe. Ebben rengeteg évről évre újrakezdődő, és nem mindig látványos munka van, amelyik a kulisszák mögött zajlik, telefonálásokat, üzenetváltásokat, levélírást, utazást és sok-sok személyes jelenlétet feltételez.

Saját tapasztalataim, amelyek a Napsugárhoz fűznek, nagyon sokrétűek: kisiskoláskorig nyúlnak vissza, még a rendszerváltás előttre, amikor gyereklevelezőként minden küldeményemre választ kaptam a szerkesztőségtől. Megtapasztalhattam tehát, hogy a Zsigmond Emese által irányított Napsugár esetében az, amit a gyerekek komolyan vételének nevezhetnénk, erős gyökerekkel rendelkezik. Később a lap szerzőjeként tapasztalhattam azt, ahogyan a szerzők közösségének alakulása, egyben tartása is e-mail üzeneteket, telefonhívásokat jelent – Napsugár-rendezvények és gyermekfoglalkozások résztvevőjeként a közösség lehető legkonkrétabb megtapasztalásában is részem lehetett. Végül, de nem utolsósorban pedig két kisiskolás korú lány édesapjaként azt is figyelhetem, ahogy az iskolás foglalkozásoknak vagy korábban az óvodaiaknak értelmes részévé válik a Szivárvány, illetve a Napsugár lapozgatása. Mondhatni a szemem láttára történik meg az, ahogy a saját lányaim is a Napsugár-közösség tagjaivá válnak, és ezt köszönöm Zsigmond Emesének.

Amikor ennek a laudációnak a megírására kértek, a díj adományozói jelezték, hogy Kötő József, az EMKE korábbi elnöke volt az, aki a Kun Kocsárd-díj idei díjazottjának személyére javaslatot tett. És teljesen bizonyos vagyok benne, hogy ez a javaslat minden erdélyi közművelődésben dolgozó egyetértésével találkozik.

A magam részéről csatlakozom ehhez az egyetértéshez, gratulálok a díjhoz, és további sikerekben gazdag munkát kívánok Zsigmond Emesének a Napsugár intézményrendszerének működtetéséhez.

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)

Hogyan lehet ünnepélyesen méltatni egy olyan ember tevékenységét, akinek nem okoz örömet, ha ünnepélyesen méltatjuk? Hogyan adjunk díjat egy olyan barátunknak, aki számára a formális, a rituális, a kedélyeskedő és általában minden, ami fesztív, nem több mint szükséges rossz?

Röviden: hogyan díjazzuk Péter Pált? Ha tapintatosan akarjuk, akkor elsősorban nagyon röviden. Ha őszintén akarjuk, akkor be kell látnunk, hogy kevesebb erőltetett dolog van, mint ünnepet erőltetni egy olyan személyre, aki számára az informális lét az alapvető létmód.

Így jobb, ha már az elején elismerjük, hogy amikor Péter Pálnak ítéljük oda a díjunkat, Péter Pál ízlését díjazzuk és azt a tapintatos módot, amely mecénási, rangrejtett kulturális kurátori tevékenységét jellemzi. Mert nem tudni mennyi pénzt költött Péter Pál kulturális, művészeti vagy szociális projektek támogatására. Nincs honlapja, évi jelentése, PR szakemberek által bemért szándéknyilatkozata, és divatos szófordulatokat tartalmazó éves stratégiája sincs. Mégis abból, ami tudható, amit így egymás között beszélünk, szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenység körvonalazódik.

Péter Pál nem a tetszetős, hanem az igényes teljesítményt támogatja. Nem nemzetiségi, nem állampolgársági és nem műfaji sajátosságokat vesz figyelembe. Vagyis nem építi a támogatottak portfólióját, nem gyűjti valamiféle szempontok szerint a támogatottak típusát. Populáris vagy réteg-, irodalmi intézmény, rock-zenész, fotós, romániai román vagy magyar, magyarországi, japán, ismert, ismeretlen – lehetetlen tipikus profilt alkotni.

Ha mindenképpen „profilozni” akarunk, akkor Péter Pál identitását pro­filozhatnánk. Péter Pál üzletember, pénzt csinál, és tanítja a pénzcsinálást. Liberális identitású, ami itt azt jelenti, hogy a régi iskolájú liberalizmust képviseli. Ez az az iskola, ami soha nem évül el. Ez Voltaire liberalizmusa, az értékrelativizmust elismerő és értékelő liberalizmus. Ez az a liberalizmus, ami nem valami ellen, hanem valami mellett foglal állást. Mert egy Péter Pállal folytatott pár perces beszélgetés is igazolja, hogy Péter Pál az a fajta liberális ember, aki legalább annyira érdekelt azokban az érvekben, amelyek cáfolják érvelését, mint azokban, amelyek megerősítik. És nem iszonyodik az intézményekben való munkától. Egykori szakpolitikusként és vállalkozóként is a korrekt gazdasági játékért szállt síkra.

Vállalkozó, politikus, liberális, kultúrafogyasztó. Ezek lehetnek Péter Pál közéleti identitásából a kategorizálható területek. Nehéz megmondani, hogy Péter Pál minek tartja inkább magát, valószínűleg egyiknek sem és mindegyiknek, egyszerre. Ő komplex identitású, sok helyre besorolható, ezért tulajdonképpen besorolhatatlan kolozsvári személyiség a díjazottunk. A legnehezebbet választotta: hogy kozmopolita legyen értékszemléletében és szakterületeiben is.

És mert nem lehetsz elég rövid ahhoz, hogy Péter Pál ne találja az elmondottakat túl hosszúnak, egy Andy Warhol idézettel zárom: jónak lenni az üzletben a legcsodálatosabb művészet. Pénzt csinálni művészet. Dolgozni, művészet. De a jó üzlet, a legnagyobb művészet.

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)

Kelemen Katalin Csíkszeredában élő és dolgozó könyvtáros, osztályvezető méltatásán gondolkodva Albert Schweitzer sorai jutottak eszembe: „... egy dolgot tudok: csak azok lesznek igazán boldogok, akik keresték és megtalálták, hogyan lehet másokat szolgálni.”

Kelemen Katalin kolléganőm ilyen ember, aki úgy érez, gondolkodik, cselekszik, hogy mindennek, mindenkinek javára legyen, aki mindig azt keresi, hogy másokat szolgáljon.

A Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett magyar–francia szakos tanári oklevelet. Hat évig, 1984 és 1990 között Balánbányán franciát és magyar irodalmat tanított.

1990. május elsejétől a Kájoni János Megyei Könyvtár munkatársa. Eleinte mint bibliográfus, majd a Helyismeret és különgyűjtemények részleg könyvtárosaként dolgozott. A részleg keretében végzett tevékenységének eredménye a Kájoni János Megyei Könyvtár regionális helyismereti gyűjteményének kiépítése, következetes gyarapítása, a helyi-regionális vonatkozású tartalmak feltárása, helyismereti adatbázisok építése, elérhetővé tétele. Ez a könyvtári gyűjtemény elsősorban a regionális, történeti-művelődéstörténeti irányú kutatásokhoz nyújt segítséget, közvetve székelyföldi kulturális értékeink széleskörű megismeréséhez járul hozzá. Kelemen Katalin helytörténeti bibliográfiai adatok, információk szolgáltatása révén számos helyismereti kiadvány létrejöttéhez is segítséget nyújtott és nyújt.

Kialakította és jelenleg is építi a Har­gi­ta megyei személyiségek életrajzi adatbázisát, amely olyan helyi kötődésű személyiségek életrajzi adatait tartalmazza, akiknek már lezárult az életpályájuk. Jelenleg a Hargita megyei személyiségek on-line adatbázisának építésén, elérhetővé tételén dolgozik. Az adatbázis alapján évente elkészül a helyi személyiségek évforduló-naptára, amelyet a könyvtár honlapján tesz elérhetővé.

A Kájoni János Megyei Könyvtár 2009-ben bekapcsolódott a digitalizálási tevékenységbe, székelyföldi vonatkozású nyomtatott kulturális értékeink megőrzése és széleskörű megismertetése céljából. A Székelyföldi digitális emlékezet című projekt révén Kelemen Katalin részt vett ennek a tevékenységnek az elindításában. A projekt széleskörű mediatizálását vállalta, és a digitalizálásra szánt, régi székelyföldi és erdélyi vonatkozású dokumentumok kiválogatását végezte el.

Munkája során több tematikus helytörténeti-helyismereti bibliográfiát állított össze, amelyek helyi vonatkozású kutatásokhoz járulhattak hozzá. Csíksomlyó helyismereti bibliográfiája a könyvtár kiadványaként 1990-ben jelent meg. A Csíkszeredában megjelent magyar könyvek bibliográfiai jegyzékét készítette a Művelődés című folyóirat Könyvesház című melléklete számára 1996 és 2007 között.

Helyismereti-helytörténeti kiadványok összeállításában és szerkesztésében vett részt, amelyek könyvtári kiadványként, vagy más intézményekkel közös kiadásban jelentek meg. Ilyenek a Neves Csíkiak című helyi személyiségeket bemutató könyvjelzősorozat vagy a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által kiadott Csíki Olvasókönyv.

Kelemen Katalin könyvtári vonatkozású, illetve helyismereti témájú írását szakmai kiadványok vagy más folyóiratok közölték (Könyvesház, Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, Csíki Székely Múzeum évkönyve stb).

Kezdeményezett olyan könyvtári rendezvényeket, amelyek célja a helyi és regionális kulturális értékeink bemutatása volt, illetve részt vett ilyen rendezvények szervezésében. Csak néhány példát említek: Lapok a csíksomlyói iskolák múltjából – iskolatörténeti kiállítás, Kájoni János, az erdélyi kultúra követe – virtuális kiállítás Kájoni János halálának 325. évfordulójára, Honismereti estek címmel helyismereti előadássorozat.

A közel 25 éve végzett könyvtári, szakmai feladatai mellett részt vesz a megyei könyvtár sokrétű kulturális, közművelődési, oktatási feladatainak ellátásában. A könyvtári rendezvények, szolgáltatások népszerűsítése, az intézmény sokoldalú közművelődési szerepének, tevékenységének ismertetése a média révén, a média tájékoztatása, sajtóközlemények készítése, a kapcsolattartás a médiával állandó feladata.

A Kájoni János Megyei Könyvtár honlapjának kezelése, tartalmának rendszeres frissítése – a könyvtári rendezvények, események ismertetői, beszámolói, fotók közzététele az eseményekről – ugyancsak a Katalin feladata.

Kilenc éve a ReMeK-e hírlevél - a Romániai Magyar Könyvtárosok Elektronikus hírlevele – egyik szerkesztője. A szakmai hírlevél elsősorban a romániai magyar könyvtárakban szervezett eseményekről, a hazai közművelődés területéről közöl híreket, kitekintéssel a nemzetközi szakmai hírekre.

Röviden vázoltam Kelemen Katalin könyvtáros érdemeit, és a felsorolás nem teljes. Tény, hogy Kelemen Katalin hozzáállásával, munkásságával bizonyítja, hogy bármit elérhetünk, ha elkötelezetten kitartunk mellette, és teszünk is érte. Ő a csendes, észrevétlenül dolgozó, de nélkülözhetetlen könyvtáros.

Egy afrikai szólásmondás szerint: „Sok kis ember sok kis helyen, miközben sok kis dolgot megtesz, megváltoztathatja a világ arcát.” Kelemen Katalin egy ezek közül, és azt gondolom, ha sok Kelemen Katalin élne a világon, valóban megváltozna a világ arca.

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)

Így hozta az élet... – mondja, amikor szóba került, hogy pedagógusi pályája sok éve a Babeș-Bolyai Tudományegyetem református tanárképző karához kötődik: itt kezdett tanítani 1997-ben gyakornokként, és a ranglétra megfelelő fokain „fellépkedve”, 2012-től ugyanitt előadótanár.

Én pedig arra gondolok, hogy talán nem is egészen véletlenül hozta úgy az élet, hogy pályájának tanári és zenetudományos része egyaránt szorosan kapcsolódik az egyházi zenéhez.

Péter Évának gyermekkora óta második otthona volt a templom, így hát megismerte a gyülekezeti éneket. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy érettségi után évekig (1984–1995-ig) kántorként dolgozott Kolozsváron az Írisz negyedi, majd a Farkas utcai református templomban. A Kolozsvári Zenelíceum egykori hegedűszakosaként alaposan meg kellett dolgoznia ezért, de az orgona mindig is hozzátartozott az életéhez.

Életének fontos része az egyházzenei konferenciák szervezése: meggyőződése, hogy ezek jelentősége elsősorban abban rejlik, hogy közvetlenül összekapcsolja a diákokat az egyházi szolgálatot végző kántorokkal, lelkészekkel, s így mindkét felet jól szolgálja. Az általa szervezett konferenciák külföldről is rangos résztvevőket vonzanak Kolozsvárra, a református egyházzene legjobb ismerőit igyekszik elhozni, olyan szaktekintélyeket, mint Berkesi Sándor Liszt-díjas karnagy, aki mindig nagyon tartalmas előadásokat tartott, továbbá Dávid István orgonaművészt, Fekete Csabát, a debreceni kollégium kutatóját, illetve a budapesti református egyházzenei tevékenységet irányító Bódis Tamást.

Ugyanakkor egyházkerületi zenei előadóként folyamatosan friss zenei anyaggal, továbbképzők szervezésével igyekszik segíteni a kántorok, illetve a gyülekezeti kórusok tevékenységét.

Az egyházzene fontos vonalat képvisel Péter Éva zenetudományos tevékenységében is. 2005-ös doktori dolgozatát Református gyülekezeti énekek az erdélyi írott és szájhagyományos forrásokban címmel előbb magyar nyelven adta ki (2008), majd román nyelven is összegezte két kötetben (Cântări comunitare reformate în tradiţia scrisă şi cea orală din Transilvania, 2009)

Péter Éva további kötetek szerzője is. Pedagógiai tevékenységéhez kötődő kötetek, amelyek közvetlenül elősegítik a diákok fejlődését a Kottaolvasó gyakorlatok (1999), az Ének–zene módszertan (Szenik Ilona társszerzővel, 2010) és a Zeneelmélet kurzus (2009). Egyházzenei kötetét a magiszteri hallgatók tananyagként is hasznosíthatják; a zeneelmélet-kurzus, mint a szerző mondja, „praktikus könyv”, amely tartalmazza a zeneszakos diákok számára fontos alapismereteket. Talán ezt, illetve az elméleti tudnivalókat kiegészítő Szolfézs példatárat (2009) forgatják leggyakrabban a zeneszakos hallgatók.

Márkos Albert zeneszerzői – elsősorban kórusszerzői – életműve is hangsúlyosan foglalkoztatta. Magiszeri dolgozatában a zeneszerző kórusműveit elemezve ébredt rá arra, hogy olyan zenei anyagról van szó, amelyet feltétlenül kellene ismertetni a diákokkal, s a dolgozat mintegy megalapozta a folytatásnak is tekinthető Márkos Albert vokális népdalfeldolgozásai című könyvet (2012), amelynek partitúraanyagát énekkarok is hasznosítják, tudomásom szerint például a Romániai Magyar Dalosszövetség által szervezett Márkos Albert emlékünnepségen (2014) a Guttman Mihály Pedagóguskórus is erre alapozta műsorát.

A különböző rangos szaklapokban (Református Szemle, Parlando, Studia Musica, utóbbinak 2008-tól szerkesztőbizottsági tagja is) közölt, illetve zenetudományos konferenciákon bemutatott tanulmányok, előadások, amelyek mind hozzátartoznak egy egyetemi tanár portréjához, nagyon hosszú jegyzéket tesznek ki.

Péter Éva azonban úgy véli: igazából ezekből pontosan az hiányzik, ami a legfontosabb: a pedagógiai munka minősége, ami nem szerepel a jegyzékben, és nem is mérhető precízen, pontozással. A mód, ahogyan diákjait irányítja, előrehaladásukat igyekszik megalapozni úgy, hogy az óra, legyen az szolfézs-zeneelmélet vagy egyházi ének, a zenetanítás módszertana vagy pedagógiai gyakorlat igazi élményt jelentsen, s a tanulást optimálisan elősegítő folyamat legyen.

Úgy érzi, megtalálja a hangot a tanítványaival, figyel rezdüléseikre, olvas a tekintetükből. Sok éve tanít ugyan, de mindig másképpen, hiszen évente más és más diákközösség érkezik az egyetemre, más színvonalon, más képességekkel, ő pedig szívesen alkalmazkodik hozzájuk. Számára a tanári pályáján maradandó sikert jelenthet egy szorgalmas tanítvány, egy jól sikerült szakdolgozat, ő pedig tud örülni a szorgalmas, következetes diákoknak, és (szerencsére) minden évfolyamon akad olyan tanítvány, akivel öröm dolgozni.

A tanítás öröme mellett legfontosabb számára a család, amelyben kölcsönös az egymásra figyelés, és mindkét gyermek megtalálta azt az utat, amely elégtételt, örömöket hoz számára.

Nem hiszem, hogy Péter Éva gondolt arra, hogy EMKE-díjat kap, bár nem ez az első kitüntetése. Hiszen 2002-ben a Romániai Magyar Dalosszövetség Jagamas János-díját vehette át (tegyük hozzá, 2002-től ő a szövetség egyik alelnöke), 2007-ben pedig a Babeș-Bolyai Tudományegyetem keretében működő ökumenikus kórus irányításáért tüntették ki.

Amióta ismerem, mindig szerény és mosolygós, a rádiós mikrofont szelíden, de határozottan elhessegeti a közeléből. Azt mondja, nem szövöget óriási terveket, egyszerűen teszi a dolgát, napról napra, „kis” lépésenként, lassan, de határozottan halad előre úgy, hogy közben minden egyes napnak megéli a maga kisebb-nagyobb sikerélményét. Gratulálok Péter Évának az EMKE-díjhoz, és kívánom, hogy továbbra is ugyanilyen derűsen és eredményesen „lépkedjen” tovább a pályán és az életben.

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)

Szeretet-procedúrák – ez a szókapcsolat jut az eszembe, amikor Albert Csillára és beérett, aligha megkerülhető művészetére gondolok. Benne élni a szeretet színre hozása fölemelő és olykor kifejezetten fékezhetetlen folyamatában – nos, ennek lett része valahogy Albert Csilla, és ennek tesz részévé bennünket, akik a nézőivé váltunk.

Engedjék meg, hogy megmagyarázzam.

Ha valaki végignézi Albert Csilla szerepeinek a listáját, tulajdonképpen jó sokáig a következő felsorolást találja: Gerle, Dajka, Malacfejű Balerina, Postás, Békegalamb, Páfrány, Manó, Őrült, Tolvaj, sőt egy Heidegger nevét visszhangoztató székely egérke is felbukkan – nos, mintha nem éppen a dráma­irodalom nagy szerepei volnának ezek csakugyan. Nyomasztóan haladunk előre az időben, arra születtünk, hogy megmutatkozzunk, mert színész volnánk és papírunk is van róla, ám hosszú időn át nem történik semmi. Illetve, ami a történik, az láthatatlan marad, mert a gazdagodó és növekvő lélek őrzi a titkot. Ezzel az ellentmondással élni: szeretnénk, hogy látva lássanak, de nem vesz észre senki, amiből persze azt a következtetést is sietünk levonni, hogy bizonyára nem is szeretnek, mert a szeretet-hittel az is együtt jár, hogy valaki vagy valakik számára nélkülözhetetlenek vagyunk, amit tehát adunk, mégsem maradhat titokban.

Albert Csilla hosszú évekig a láthatatlan és észrevehetetlen színész volt. Színpadra lépett, beszélt, énekelt, táncolt, amikor meg végre helyzet állt elő, egy három arcot formáló, iszonyatos maszkot kellett viselnie, amely mögül úgy tekintett ránk, mint a bosszú rettenetes istennője, akit mindegyre vártunk, és most hogy közénk jött, ismertük fel, hogy mi magunk is tárgyai vagyunk ennek a feneketlen égi igazságtevésnek.

Ma már persze sokan ismerik, és egyre többen észreveszik Albert Csilla színészi formátumát. Azt azonban méltánytalan volna elfelejtenünk, hogy olyannyira szabálytalan pályával van dolgunk az ő esetében, hogy a laudációk nyelvi kliséi – „fényes”, „alázatos”, „munkás”, „szerény”, „berobbant”, „lenyűgöző”, „mágus”, „sztár”, „díva”, „nagyasszony” stb. – mind-mind értelmetlenek és nevetségesek is egyszersmind. Mindannyiunk számára, akik a közelében élünk és dolgozunk, egyszercsak – hangsúlyozom: teljességgel észrevétlenül! – magától értetődővé lett, hogy Albert Csilla nagy, komoly művész, akinek valamennyi színpadi megjelenése az emberi lélek olyan mélységeit tárja elénk, amit alig merünk tudomásul venni, de amint mégis magunkhoz engedjük ezt a tudást, már nem akarunk nélküle élni.

Honnan jön mindez?

Onnan – erre jutottam –, hogy Albert Csilla a színészetet az önmaga megismerése, a világról és Istenről alkotott, mindig nyitott és tökéletlen tudása eszközévé tette. Következésképpen mindegy, hogy mihez nyúlt, vagy melyik kicsi-nagy szerepet vette magára, nem mulasztotta el, hogy önmagában szálljon – igen, nem tévedés: önmagában –, ennél lényegesebb feladat nem méretett ugyanis az emberre, hogy elmerüljön önmaga végtelenségében, mindabban, ami egyetlen emberben magát az átfoghatatlant, időben behatárolhatatlant jelenti.

Nagy szavak, tudom, de aki Albert Csillát ismeri, netán barátjaként tartja számon, nagyon jól tudja, miről beszélek: Albert Csilla valóban átadja a testét – az emberi léleknek ezt az egyetlen ismert formáját! – annak a megismerésnek, amit a bevezetőben szeretet-procedúrának neveztem, és ami tele van felfedezésekkel és kockázatokkal. Azért szeretet-folyamatok, mert Albert Csilla leleplezései, igazságtevései sohasem hidegek vagy netán cinikusak, hanem gyermeki tisztaságú, humorral átszőtt meghívások a közös, jelentéssel bíró tettre.

Én magam sokat köszönhetek Albert Csillának: olyan – egyszerre kitalált és valóságos – színpadi figuráimnak adott életet, akikről sejtelmem sem volt, hogy ennyire bonyolultak, mélyek és rettenetesek tudnak lenni, amint a leírt szavak a színpad számomra mindig bejárhatatlannak tetsző terében valóra válnak. És nem csak ezt a közös „szakmázást” kell megemlítenem most: Albert Csilla különös érzékenységgel lát bele az ember lelkébe, még akkor is, amikor csak véletlenül összefutunk valahol: gyakran olyat tud mondani, ami megérinti a pillanatnyi útvesztésem valódi tartalmát, és segít kijönni belőle. Pillanatnyi, írom, de hát mindannyian tudjuk, hogy ezek a pillanatok az önelvesztés sötét örökkévalóságából valók, és szükségünk van a Másik Ember tekintetére, szavára, hangjára, megszólítására, kezének finom érintésére, hogy visszataláljunk.

Kedves Csilla, ma átveszed a munkásságodat elismerő díjat. Sajnálom, hogy nem lehetek veled, de mindenestől fogva ott vagyok mégis, hiszen a Szigetországban járva, Shakespeare tüneményes Globe Színházában üldögélve arra gondolok éppen, hogy Hamlet tanítása szerint a színész az idő egyetlen tudója, ő zökkent vissza bennünket az igazságosság, szeretet, elfogadás idő-kerék-vágásába – ez az, amit te megtaláltál, és amiben olyan sokféle alakban bennünket is részesítesz.

Szívből gratulálok, Isten áldjon és őrizzen!

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)

Péter kollégánknak már villanyposta-levélcíme is sokat mondó, figyelemre méltó: vilaggamentem@gmail.com… Az ő világgá menése szó szerint értendő: az 1981-ben Budapesten született, majd Szentendrén otthonra talált fiatalember, miután pénzügyi-számviteli tanulmányokat folytatott, majd nemzetközi kapcsolatok szakon is diplomázott, kurta kisvállalkozói pályafutása lezárultával két diplomával a zsebében meg sem állt Indiáig, ahol önkéntesként angol nyelvet és számítógépes ismereteket tanított Delhi egyik szegénynegyedében.

Tíz hónapon keresztül benne élt az indus peremvárosi élet sűrűjében, de lehetősége támadt keresztül-kasul bejárni a hihetetlenül szegény/hihetetlenül gazdag, földrésznyi országot, és a két irányból reá zúduló élményözön naplóírásra késztette-kényszerítette őt. Feljegyzéseit különböző lapokban közölte, amelyek egy év múltán, 2010-ben Hidd el, ez Delhi! – egy önkéntes naplója címmel kötetben is napvilágot láttak. „Tulajdonképpen ennek köszönhetően vált az írás/újságírás életem meghatározójává, és India utáni időszakomban is tovább tart” – nyilatkozta egy vele készült interjúban.

Újabb fordulat következett kollégánk futásában, amikor „világgá menése” következő stációja Temesvár lett – a Csiky Gergely Színház bűvös-bájos művésznője, Noémi személyében találta meg a párját. Hamar beilleszkedett a Bánság sokszínű fővárosának kulturális életébe, a teátrum táján különböző projektek kezdeményezőjeként tevékenykedett-tevékenykedik, a Bartók Diákszínpad játszotta el Tasnádi-Sáhy átértelmezésében Vörösmarty Csongor és Tündéjét. A helybeli közélet sűrűjében forgolódva, a Kafka Kávézó érdekes, fontos személyiségeket megszólaltató beszélgető-műsora, a Közelebbről moderátora lett, miközben immár az Erdélyi Riport tudósítójaként küldte jobbnál jobb riportjait, interjúit, publicisztikáit hetilapunk számára. Az ifjú pár rövidesen Váradra költözött, Tasnádi-Sáhy Noémi a Szigligeti Színház sikeres művésze, Tasnádi-Sáhy Péter pedig lapunk belső munkatársa lett. Péter egyik nagymamája révén temesvári, nagypapája révén nagyváradi gyökerekkel dicsekedhet, s teljesebb beilleszkedése érdekében Budapest szülötte kijárta magának az állandó tartózkodási engedélyt Romániában. Sokoldalúságát drámaíróként is bizonyítja, a Szigligeti társulat színművészei felolvasószínház keretében mutatták be Kistotál című darabját egy kávéházi teremben, majd a váradi teátrum művésznője, Firtos Edit számára írt, rendezett testre szabott, pontosabban: személyre szabott egyszemélyes drámát F. E.-vallomások címmel. A zsebszínházi produkciót a Bábszínház öltözőjében mutatták be. Prózaírói belépője is igen ígéretes, hiszen 2012-ben elnyerte az Élet és Irodalom tárcanovella-­pályázatát Ú-Bót című írásával, s azóta született novellafűzére A békaember legendája című kötetben jelent meg az Erdélyi Riport kiadásában.

De hadd térjek vissza a Spectator-­díjra érdemesülő kollégám szakmai méltatására. Riportsorozatok művelőjeként előszeretettel foglalkozik környezetvédelmi kérdésekkel. Végére járt a Krassó-Szörény megyei Újmoldova környékén elhagyott rézbányák okozta környezetvédelmi katasztrófának, a Meddő méregpora címmel; a székelyföldi patakokon működő, illetve épülő mini-vízierőművek környezetkárosító hatásait Törpe vízmű, tengernyi kétellyel cím alatt foglalta össze. A püspökfürdői Szent László tó Európában páratlan élővilágának, a hévízi tündérrózsának a pusztulása, a Várad környéki termálvizek visszafordíthatatlannak tűnő elapadása miatt vert több részes riadója az oknyomozó újságírás remeke; szociális érzékenységgel jegyben járó közgazdászi képzettségének hála szakértelemmel fordul a kisemberek szintjén felbukkanó gazdasági kérdések és kisvállalkozói lehetőségek felé, legyen szó a közösségi gazdaság (sharing economy), a fogyasztói csoportok modelljének alkalmazásáról, a permakultúra, az alternatív természetes építkezések lehetőségeiről.

Péter barátunk párjának, a székelyhídi születésű Noéminek köszönhetően szorosan kötődik az Érmellékhez is. Faluriportjai révén nem egyszer, nem kétszer adja tanújelét annak, hogy mennyire érzi magáénak ezt a kishazát, mennyire érti a gondjait, bajait, örömeit, mi több: Erdély, azon belül a Székelyföld, Kalotaszeg világában is bizonyítja ezt.

Előszeretettel forgolódik továbbra is a teátrumok háza táján színházi krónikák szerzőjeként; a művészkávéházak világában is otthonosan mozog, zenészekkel, írókkal – legutóbb Dragomán Györggyel – beszélgetve jegyez remek interjúkat. Felsorolni is sok, mi minden „róható fel” Spectator-díjra jelölt kollégánk érdeméül.

De most veszem észre: laudációja során szinte véges-végig jelen időben fogalmaztam, holott inkább múlt időt kellett volna használnom. Nem mintha Tasnádi-Sáhy Péter abbahagyta volna az újságírást, csak éppen lapja, lapunk, az Erdélyi Riport tűnt el a nyomtatott médiából. Ugyanis eldöntetett, hogy közel tizenkét esztendeig működő hetilapunk Gutenberg-szigete – elnézést a képzavarért – szigettörést szenvedjen. 2015 áprilisától nyomtatott formában nem, csak internetes változatban élhet tovább. Mi is hajósnépek volnánk, eddig is éltünk, ezután is élünk az internet kínálta lehetőségekkel. Talán éppen Tasnádi-Sáhy Péter lesz az a tengerész, aki fiatalember létére könnyen felkapaszkodik az árbóckosárba, s majd egyszer Föld!, Föld! kiáltással riaszt bennünket – bármilyen távolságra hajóznánk a Jóreménység fokától…

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)

Kágyától Kolozsvárig és a nagyvilágig. Az út bizonyára ma is rögös. De rögös volt néhány évtizeddel ezelőtt is, amikor Tosa Szilágyi Katalin a kis Bihar megyei faluból a művészi kiteljesedés útjára lépett. Nem véletlen a megszenvedett hepehupák és kényszerkitérők tarkította életút. Amely ígéretesen indult – a nagyváradi Művészeti Líceum padjairól, ahol a neves képzőművész, Jakobovits Márta irányításával tette meg az első lépéseket –, de mindjárt az elején véglegesen megtörni látszott. A tanintézetet ugyanis megszüntették, a szárnyait éppen csak bontogató művész pedig pályamódosításra kényszerült.

Érettségi után hét hosszú évet töltött az ergoterápiai részleg munkatársaként a kágyai gyermekpszichiátriai kórházban, hogy aztán immár érett fejjel folytassa felsőfokú művészeti tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti Akadémián, mestere, a kiváló grafikusművész, Simon Györgyi irányításával. 1995-ben diplomázott, és még ugyanabban az évben a Romániai Képzőművészek Szövetségébe is bebocsáttatást nyert. Nem véletlenül, hiszen még diákként sikerrel szerepelt munkáival az évente megrendezett megyei képzőművészeti szalonokon, s ugyancsak diákként részesült a Bukovinai Nemzeti Múzeum rangos elismerésében is.

Krakkói, budapesti, párizsi és velencei tanulmányútjait követően 2007-ben a doktorátusát is letette, s immár a Képzőművészeti Egyetem adjunktusaként elméleti megalapozottságú, eredeti ötletekben bővelkedő, színes, reprodukciókkal gazdagon illusztrált kötetet jelentetett meg a zene, a hangszerek és a képzőművészet kapcsolatáról. Mindezt pedig a kolozsvári Művészeti Múzeum öt hatalmas termét megtöltő egyéni kiállításával dokumentálta. A tárlat átütő sikere megerősítette azt az elismerést, amit első egyéni kiállításával szerzett 2000-ben, a budapesti Erlin Galériában. Hogy aztán a Barabás Miklós Galériában, a kolozsvári Néprajzi Múzeumban, a főtéri Kisgalériában, majd Veszprémben és a vajdasági Zentán folytatódjon egyéni kiállításainak sorozata. Mindeközben pedig elmaradhatatlan résztvevője a jelentősebb hazai és külföldi csoportos tárlatoknak. A festészet mellett grafikai, könyvillusztrátori munkássága is jelentős. Többek között a Napsugár gyermeklapnak is állandó munkatársa.

Jómagam akkor kerültem behatóbb kapcsolatba munkásságával, amikor 2006-ban, Instrumentárium című, művészeti múzeumbeli kiállításának megnyitására és méltatására kért fel. Akkor tárult föl előttem a maga teljességében az a fölöttébb összetett, markánsan egyedi, érzelem- és gondolatgazdag festői univerzum, amely a valódi és képzeletbeli hangszerek konglomerátumából összeállt, sajátos formavilágban öltött testet.

Egyéni jelek, de archaikusnak, misztikusnak tűnő utalások is tarkítják Tosa Szilágyi Katalin művészi világát. Mintha a festő egyfajta rituális szertartás részeseivé avatna, amelynek egyedi hangszerelésű dallamvilágát képekben jeleníti meg. A személyes élmény varázsa, egyfajta szubjektív létállapot áll valamennyi alkotása középpontjában legyen szó akár figuratív, akár a figurativitást csupán jelzésszerűen, vagy teljesen mellőző alkotásokról.

Az érzelmek húrjain játszik a művész, hol felfokozott, hol visszafogott intenzitással. Éles kontúrokkal határolt vagy sejtelmesen egybeolvadó formák, alakzatok jelzik annak a bizonyos belső zenének az akkordjait, élénk vörösbe, kékbe, de leggyakrabban hűvös földszínekbe, olívba, szürkés, barnás, zöldes árnyalatokba menekítve az alkotói hangulatokat, emóciókat. Sejtelmesen visszafogott, s egyszersmind fölöttébb hatásos módja ez annak az ars poeticának, annak a világképnek az érvényesítésére, amely a transzavantgárd, az új realizmus és a lírai absztrakt között ingázva teremt egyedi művészi világot. Magánmitológiát.

S ahogyan a művészi szabadság, s a művészi képzelőerő határtalan, azonképpen tűnik határtalannak a Tosa Szilágyi Katalin teremtette képi világ is. Amelyben – a művész szóhasználatával élve – velencei üvegből szemlélhetünk egy enyhén fűszerezett zeneszerszámot, muzsikálhatunk a teliholdnak, belefeledkezhetünk a végítélet harsonáinak „szín-játékába”. Mert a művész kifogyhatatlan az ötletekből.

Kitűnő rajzkészségét csodálhatjuk meg az emberi test kecses, olykor zeneszerszámokban felvillanó alakváltozataiban, és kompozíciós készségét a világmindenség örökkévalóságát sejtető, hatalmas tereket felvillantó alkotásaiban.

A sajátos képzettársítások, kvázi hangszerekhez kapcsolódó különleges formakonstrukciók révén Tosa Szilágyi Katalin egyfajta külön bejáratú, érzelem- és gondolatgazdag, legújabb kori szín-fény történelmet ír. Teszi pedig mindezt erőteljesen kifejező, látványos formában, a technikák egyedileg kikísérletezett, sajátos vegyítésével, olykor a durva anyagszerűséget hangsúlyozva, máskor pedig éppen ellenkezőleg, légies könnyedséggel, finom eleganciával.

Hogy intenzív művészi és művészetpedagógiai tevékenysége mellett hogyan jut még ideje a köz érdekében kifejtett önzetlen és időigényes munkára is, azt ő tudná leginkább megmondani. Mi csak az eredményt észleljük. Azt az állandó és lelkes hozzáállást, amellyel a Barabás Miklós Céh titkári tevékenységét végzi. Mobilizálja a tagságot, részt vesz a kiállítások rendezésében és széles körben való népszerűsítésében, értékes művészi hagyatékot ápol, gondoz és tesz hozzáférhetővé a nagyközönség számára. S mondhatni belülről ismeri a képzőművészet és a rajztanítás népszerűsítésének fortélyait, hiszen ez egyben szakterülete is, amelynek eredményeit kötetbe is foglalta. Szoros kapcsolatot tart a szaktanárokkal, és különleges érzékenységgel viseltetik a gyermekrajzok iránt. A Napsugár munkatársi gárdájával együtt tevékeny részt vállal gyermekrajz kiállítások szervezésében, zsűrizésében.

Dióhéjban így tudnám összegezni azt a kiváló művészi és közművelődési tevékenységet, amely a Szolnay Sándor-díjra érdemesítette Tosa Szilágyi Katalint, s amelyhez további erőt, lendületet és kitartást kívánunk a művésznek.

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)