„A pedagógus munkája áldásos és felelősségteljes. Egy zsarátot kap, rajta áll, hogy hamu vagy fáklya lesz belőle.” (Hermann Ottó)

Kereki Pálné Magyarósy Ildikó Kolozsváron született 1936. július 15-én. Édesapja, József munkás, édesanyja, Eszter tanítónő, később tanárnő. Az elemi iskolát Kolozsváron és Ferencbányán végezte. 1946-tól a kolozsvári Magyar Pedagógiai Iskolában járta ki a hét elemit, 1953-ban érettségizett. 1954-ben foglalta el a tanítói állást Mérában. Nem hagyta abba a tanulást, folyamatosan képezte magát, hogy újabb eljárásokat találjon tanítványai képzésére.

1958-ban költözött Tordaszentmihályra, ahol tanítóként dolgozott 1990. évi nyugdíjba vonulásáig. Munkáját mindig hivatásszerűen végezte, és ezt megérezték a körülötte levők is. Olyan osztály- és szülői közösségeket alakított ki, akik segítették munkájában. Sokféle feladattal bízták meg, és ő igyekezett mindennek megfelelni, tette ezt a módszertani kör felelőseként, pedagógiai oktatóként vagy éppen a nőtanács tagjaként. Az évek folyamán mindig talált hosszú és rövid távú célokat, amelyek érdekében képezte magát, hogy megvalósíthassa ezeket. Saját bevallása szerint sokat segített munkájában, hogy az olvasott – akár szakmai, akár irodalmi – szövegekből a lényeges dolgokat, idézeteket kijegyzetelte, amelyeknek mind a mai napig hasznát veszi.

Az elmúlt időszakban tevékenységét két kitüntetéssel is értékelték: 2001-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége díszoklevelet adományozott neki. Kiváló oktatói-nevelői díjban részesült az anyanyelvi oktatásban kifejtett színvonalas munkájáért, a magyar iskola ügyének felkarolásáért. 2009-ben ugyanez a szövetség díszoklevélben részesítette „felelősségteljes, önzetlen oktató-nevelő munkája és kiemelkedő közéleti tevékenysége elismeréséül”. Ezzel együtt elnyerte az Ezüstgyopár-díjat. Nyugdíjba vonulása után megtalálta a lehetőséget, hogy tovább folytathassa addigi közösségi munkáját.

A 25 éve alakult Szentmihályi Vegyes Dalkör első közgyűlésén választották a kórus titkárának 1990. december 4-én. A kezdetektől vezeti azt a kórusnaplót, amelynek ma második kötete íródik, a fellépések ideje, az előadott művek mellett egy-egy fénykép, meghívó vagy kedves emlék őrzi a kórust és az eseményt.

Kereki Ildikó titkárként úgy tudta megszervezni a kórus életét, hogy a tagok elfogadták a javaslatait, és bekapcsolódtak az elgondolások kivitelezésébe. Bármilyen rendezvényen vett részt, nyitott szemmel járt, és megtalálta azokat az ötleteket és lehetőségeket, melyeket hasznosítani lehetett a kórus jó előmenetele érdekében. Méltán mondta róla első karnagyunk, Köble István, hogy ő a kórus „esze”. Kezdeményezője volt a Zagyva László Vegyes Karral (akkori nevén Sárrétudvari Parasztkórus) való testvérkapcsolatnak. Célkitűzései között szerepelt az új tagok bevonása, de nem erőszakosan, hanem minden érvet felhasználva, hogy legyen utánpótlás. Számtalan írása jelent meg az Udvari Kalendáriumban, a Halló, Magyar című kiadványban, a 120 éves évfordulóra ő írta a 120 év a daléneklés szolgálatában című kiadványt. 2015-ben összeállította a 25 éves a Szentmihályi Vegyes Dalkör albumot.

Nagy örömünkre szolgált, amikor szeptember 19-én a szentmihályi kórustalálkozó alkalmával Tóth Guttman Emese bejelentette, hogy a Romániai Magyar Dalosszövetség Guttman Mihály-díjjal tünteti ki. Ezzel az életművére feltétetett a korona!

Végezetül következzen vallomása és kedvenc Kölcsey idézete: „Úgy érzem, gazdag volt életem, azon az úton járva, amit még kisgyermek koromban megálmodtam. (…) Aki életében sokat érzett és gondolkozott, s érzeményeit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: oly kincset gyűjthetett magának, mely az élet minden szakában, a szerencse minden változásai közt, gazdag táplálékot nyújt lelkének.”

Isten áldása kísérje további életét!

(Elhangzott 2015. november 14-én a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)

Basa Anikó karvezetőnek ítélte oda a Romániai Magyar Dalosszövetség a 2015-ös év Márkos Albert-díját. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy ezt a döntést a jelen laudációval megindokoljam.

Számomra ez érdekes feladat, mert Márkos Albert egyik kedvenc tanárom volt a „konziban”, vagyis a Gheorghe Dima Zeneakadémián, és Anikó egyik kedves tanítványom a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzős diákjai közül.

Tudom, hogy valójában minden pedagógus kapocs a volt tanárai és a mindenkori tanítványai között, mégis úgy érzem, hogy jelen esetben ez a dolog egy kicsit hangsúlyosabb.

A Márkos Albert nevével fémjelzett díjat a karvezetői munkával is egybekötött zenei nevelésben elért eredményekért adományozza a Dalosszövetség. Van azonban ennek a díjnak ezeken túl egy személyes színezete is. A Márkos Albert-díj esetében Márkos Albert tanári munkássága a speciális mértékadó. Annak szellemében munkálkodik az, akit megillet a nevével fémjelzett kitüntetés. Nem kell itt valami nagyon elvont, elméleti dologra gondolni – hiszen ennek a tanári munkának mindig is Kodály Zoltán tanításai voltak az alapkövei –, ugyanis a megvalósítás mikéntjében látom én a lényeget.

Természetes, világosan egyszerű és emberközpontú volt számunkra az a mód, ahogyan Márkos tanár úrtól (mert hozzá sosem illett a „tanár elvtárs” megszólítás) a zenetanítás csínját-bínját vagy a zenediktálás és szolfézs tantárgyakat tanultuk.

A legfontosabb útravaló, amit nekünk, tanítványainak átadott személyes meggyőződése volt. Éppen személyes megfigyelései, tapasztalata volt számunkra ez esetben is a hitelesség biztosítéka. Mondanom sem kell, hogy az élet számomra is sokszorosan bebizonyította a tétel igazságát, amely így hangzott: „a zenetanításban nem az a legesleglényegesebb, hogy mekkora zenei tehetséggel áldott meg valakit az élet, még az sem, hogy mekkora zenei tudásra tett szert, hanem az, hogy mennyire akar valaki valamit megtanítani!”

Hát igen, legelőször is akarni kell, mert akkor a tudás megszerzése a szorgalom által lehetséges, és lépésről lépésre új tehetségeket fedezhet fel a zenetanár. Az akarás azonban rajta múlik.

Éppen ezen a ponton érzem úgy, hogy Anikó bátran megállhatna Márkos tanár úr előtt.

El is játszottam egy ilyen képzeletbeli találkozás gondolatával. Márkos tanár úr a maga gáláns modorával és kifinomult ízlésével elsőre biztosan Anikó diszkrét, szinte rejtőzködő nőiességét értékelné, azt a tulajdonságot, amivel szavak nélkül is hatni tud bármelyik közösségben. Az erőszakmentesség ma is közkedvelt tulajdonság, amit gyermekek és kórustagok egyaránt értékelnek, csakúgy, mint ahogy nekünk is szimpatikus volt az, aki egy erőszakra épített rendszerben is ezt tudta képviselni. Ilyen volt Márkos Albert, és én Anikóban is látom ezt a tulajdonságot.

Ha az alapvető kérdést tenné fel a tanár úr Basa Anikó tanítónő, kántor és karvezető munkásságával kapcsolatosan, akkor az eddigi életútból és munkásságból szerintem egy ilyenféle válasz adódna: „Igen, jó minőségű zenére akarom tanítani a rám bízott gyermekeket, gyülekezeteket és kórusokat”. Az akarat tehát megvolt, megvan és ezért mindig megmutatkozott az út is, amin az ehhez szükséges tudás is megszerezhető.

Erről az útról, amely a szülői házból indult, és még biztosan sok állomáson át fogja vezetni Anikót, szeretném a saját vallomását idézni, mint a leghitelesebbet: „Tanárszülők gyermeke vagyok: édesapám magyar–történelem szakos volt, édesanyám magyar–román szakos tanár. A zeneiskolába való beíratásom édesapám akarata volt. Ő úgy gondolta, hogy minden gyermeknek kell ismerni legalább egy hangszert.

Ezért a vajdahunyadi zeneiskolába nagyon sok magyar diák járt, édesapám ugyanis rávette a szülőket arra, hogy használják ki a lehetőségét az ingyenes zeneoktatásnak. Ezek a diákok voltak azok, akik aztán egy-egy néptáncos iskolai előadásra hegedűvel húzták a talpalávalót. Édesapám tanította a népdalokat, ő is állandóan népdalt dúdolt. Én már elég nagyocska voltam, és ő még mindig népdalt énekelve ringatott.

Saját három gyermekét is beíratta a zeneiskolába: a fiait hegedűre, engem zongora szakra. Hatévesen kaptam meg a zongorámat. 1982 és 1990 között a vajdahunyadi zeneiskola zongoraszakán tanultam Duţică Ana tanárnő vezetésével. Nem hiszem, hogy túl buzgó voltam, arra viszont emlékszem, hogy nagyon szerettem a zeneiskolai anyagon kívül magamnak kibetűzni egy-egy kottát, s ha megtetszett a dallam, megtanultam kívülről a magam szórakoztatására. 1990 és 1995 között a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzőjébe jártam. Itt szerettem meg a kórusban való éneklést. A kórusunkat Fórika Éva tanárnő vezette. Legszebb kollégiumi emlékeim közé tartoznak a vártemplomban való fellépéseink, a debreceni, balmazújvárosi, kecskeméti, szolnoki, tapolcai kiszállásaink és fellépéseink, amit aztán este népdaléneklés követett.

Iskolavégzés után sokáig csak tanítottam. Előbb Rákosdon, majd Székelykocsárdon, és azzal voltam elfoglalva, hogy a fokozati vizsgákon mihamarabb túl legyek. Még a gyermekvállalás is ennek lett függvénye. Akkor születtek a fiaim, Gergő (2005), aztán Kende (2008), amikor már mindenen túl voltam.

Székelykocsárdon 2003-ban elment a kántor, ezért akkor felajánlottam a tudásomat, amíg megérkezik az új kántor. Ez végzetes dolog volt, mert új kántor sohasem érkezett. Hat évig szolgáltam ingyen.

2005-ben úgy gondoltam, hogy belefér a szülési szabadságomba az egyetem elvégzése, ezért beiratkoztam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakára.

Be sem végeztem jóformán a pszichológiát, már be kellett iratkoznom a marosvásárhelyi Károli Gáspár Református Egyetem kántorképzőjére, mert 2009-ben Nagyenyedre hívtak kántornak. A nagyenyedi barokk orgonát akkor tatarozták. Akkor lettem szerelmes az orgonába, az orgonajátékba, az orgonazenébe. Rájöttem, hogy én ezt szeretem a legjobban csinálni. Kicsit későn, mert már a konzervatórium elvégzésére nem is mertem gondolni. A kántorképzőn ismertem meg az egyházi zenét, itt sajátítottam el a karvezetés alapjait. Dr. Csíky Csabától tanultam el a kórusvezetés csínját-bínját. Ezzel párhuzamosan már kórusvezetéssel próbálkoztam Nagyenyeden, a Református Vegyeskart irányítgattam, ők meg engem. Itt Fodor László tanár úr segített. 2012-ben befejeztem kántori tanulmányaimat. Nagykőrösön államvizsgáztam.

A záróünnepélyen nekem kellett a vizsgakoncert-darabomat eljátszani. Itt Dr. Dávid István segített csiszolgatni még a darabomon, két nap alatt rengeteget tanultam tőle is.

Úgy éreztem, hogy a tudásomból a kocsárdiaknak is kell részesülniük, ezért otthon nőikart alapítottam. Mindkét kórust nagyon szeretem vezetni, nagyon szeretem a lelkesedésüket az iránt, ami számomra is nagyon értékes.

Azóta már sok-sok fellépésen túl vagyunk, remélem, még nagyon sokáig dicsérhetjük énekünkkel Istent. Soli Deo gloria!”

(Elhangzott 2015. november 14-én a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)

Ha ma valaki arra vállalkozna, hogy megnevezze az erdélyi magyar közművelés fontosabb helységeit, bizonyára nem hiányozna a felsorolásból Réty sem.

Talán nem hiányzott volna ez a községnév az 1935-ös évtől kezdődő felmérésből sem, de megjelölésére egyre nagyobb hangsúllyal kellett volna figyelni 1979-től errefelé. Az első évszám jelzi ezen sepsiszéki település zenekarának a megalakulását, a második a fúvószenénk története új korszakának a kezdetét.

Mindkettő kiváló személyiségek nevéhez fűződik. Bár a társadalmi körülmények egyik esetben sem voltak kedvezőek, mindennél fontosabbnak tartotta a megalakításkor népünk művelését az egykori pap-karnagy Kováts András, majd a zenekar újjászervezésétől számított több mint három évtizeden át a fúvószene elismert és megbecsült irányítója, néhai Kelemen Antal. Mielőtt Kelemen tanár úr végképp letette volna a karnagyi pálcát, a rétyi zenekar továbbéltetését Maksai József­re bízta.

Kiszemelt utódát jól ismerte. Zenei képzését ő kezdte, ő adott hangszert a kezébe, és képezte az ifjúsági zenekarban éveken keresztül.

Képezte önmagát a zenére fogékony gyermek is kitartóan, tanúk erre szomszédjai, akik sokszor hallgatták türelemmel a trombitaszó tökéletesig tisztuló hangját.

A szülőfalujában eltöltött nyolc iskolai év után a fúvós hangszer kedvelője a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum növendéke lett. A középiskolai évek alatt sem szakadt el a rétyi zenekartól, s bár ingázó diák volt, továbbra is rendszeresen eljárt a zenekari próbákra, fellépésekre. Ebből az időszakból származó jelenléti nyilvántartó bizonyítja, hogy azok közé tartozott, akik csak nagyon kevésszer mulasztották el a próbákon való részvételt.

A kifinomult zene kedvelője, a hangszer szerelmese lett. Így már nem volt kétséges a pályaválasztásra érett ifjúnak, hogy egyetemi képzésre a brassói zenekonzervatóriumba iratkozzon. Sikeres felvételi után kitartással, szorgalommal művelte immár egyre magasabb fokon a zenetudományt. Egyetemi hallgató volt még, amikor Kelemen Antal karnagy neki adta át a gyermekzenekar vezetését, s a volt növendék legjobb tudása szerint besegített az évente megrendezett rétyi zenetáborok szervezésébe, programjának összeállításába, zeneelméleti és hangszerkezelési alapismereteket is nyújtva a gyermekeknek. Vezetésével a gyermekzenekar rendszeresen fellépett a községi kulturális rendezvényeken, több alkalommal a megyeszékhelyen, de a határon túl is.

Tanulmányai sikeres befejezése után az egykori középiskolája fogadta tanárai közé. Fiatalos lendülettel, szép tervekkel kezdett munkához. Bizonyítania kellett, és bizonyítani akart. Volt tanárai figyelték ígéretes indulását. Már minden a dolgok rendje szerint működött, amikor Kelemen tanár úr váratlan halála után az akkor még csak 26 éves zenészt a rétyi zenekar vezetésével is megbízták. A fiatal tanár, a képzett szakember nem habozott. Hivatástudattal intett a nagy elődtől, első oktatójától átvett pálcával, azóta vezényel, szervez, irányít, a felkéréseknek eleget tesz.

Immár négy éve az ő irányításával tanult, minden igényt kielégítő műsor szórakoztatja a sepsiszentgyörgyi közönséget a Magyar Kultúra Napján.

Szakértők felfigyelnek rá, munkájáról elismeréssel beszélnek.

Neki is köszönhető, hogy egy kiforrott közösség nem hullott széjjel, repertoárt bővít, utánpótlásról gondoskodik, az országhatárokon átívelő hírű rétyi zenekart hangversenyekre, fellépésekre vezeti nemcsak szűkebb hazánkban, hanem Európában is.

Merjük remélni, hogy vele együtt tovább munkálkodhatunk zenei anyanyelvünk megőrzéséért, közösségünk megtartásáért, vágyaink beteljesüléséért.

Munkája méltó elismerést érdemel. Kívánunk neki konok kitartást, bátorságot, hitet, további sikereket!

(Elhangzott 2015. november 14-én a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)

Benkő Tímea a Protestáns Teológiai Intézet oktatója. Énekkari tevékenysége mellett jelentős teológiai munkásságot fejt ki. Az egyházzene mellett evangélikus liturgikát és rendszeres teológiát is oktat. Kutatási területe a liturgika. Disszertációja témáját is az erdélyi liturgika kutatási területéről választotta. Több publikációja jelent már meg.

Benkő(né) Zonda Tímea Nagybányán született 1973. október 9-én. Zenetanár családban nőtt fel. Édesapja, Zonda Attila Tiszahosszúmezőn, édesanyja, Zonda Paál Anna pedig Máramarosszigeten volt ének-zene tanár. Édesapjától a régizene, a klasszikus gitár és a block­flőte muzsika szeretetét, édesanyjától pedig a zongora és a kórus­éneklés szeretetét „örökölte”. Zeneszeretetét, zenei ismereteit, hangszerjátékát nyilván nemcsak otthonról hozta. A máramarosszigeti zeneiskolában Várady Ilona zongoratanárnő irányította. Játszott édesapja régizene együttesében. Énekelt a szülei által vezetett máramarosszigeti református gyermek-, majd ifjúsági kórusban, később a Várady Ilona által vezetett máramarosszigeti Hollósi Simon Vegyeskarban.

1992-től a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Intézetben képezte tovább magát, ahol Birtalan Józseftől tanult karvezetést, a magyar kórusirodalom megszólaltatásának művészetét, a népies feldolgozások éneklésének módját és vezénylését, de a tiszta intonálás, a szép szövegmondás technikáját is itt sajátította el. Koráljátékot, orgonaművészetet Birtalan Judittól és Molnár Tündétől tanult. Itt is aktív résztvevője volt a Birtalan József által vezetett Cantemus Leánykarnak, a Birtalan Judit által vezetett Psalmus énekkarnak, valamint a Kovács András által vezetett Nagy István Ifjúsági Vegyeskarnak.

1994-ben megkezdte teológiai tanulmányait a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. Itt az alulírott által vezetett teológus vegyeskarnak lett oszlopos tagja, és érdeklődése fokozott mértékben fordult az egyházzene és liturgika felé. Ugyanebben a teológiai intézetben tanársegédként kezdte meg szolgálatát 2000 januárjától, 2008-tól maga vette át az énekkar vezetését. Közben doktorandusként a lipcsei egyetem ösztöndíjasaként énekelt a lipcsei egyetemi kórusban, ahol David Timtől, a lipcsei egyetem zenei igazgatójától tanult, és dr. Martin Petzold irányításával Bach kantáták elemzésében merülhetett el. Itt alkalma volt nagyszabású oratórikus művek előadásában is részt venni.

Nem csoda, hogy ilyen gazdag énekkari tapasztalatokkal a tarsolyában, személyében a Protestáns Teológiai Intézet vegyeskara nagyszerű karvezetőt kapott, aki nemcsak igényes műsorválasztással, de kitűnő stílusismerettel, tiszta intonálásra, jó szövegkiejtésre nevelés technikájának eredményes alkalmazásával szerettette meg a teológus hallgatókkal a kóruséneklést Isten dicsőségére, lelkünk gyönyörűségére.

Jó lelkiismerettel csak megerősíteni tudom, hogy Benkő Tímea méltó a Romániai Magyar Dalosszövetség által neki ítélt Zsizsmann Rezső-díjra. Isten áldása legyen szolgálatán!

(Elhangzott 2015. november 14-én a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)

Természetesség, kitartás, egyszerűség, tisztelet, szakma iránti alázat, szeretet. Ezek a kulcsszavak jutnak eszembe Kostyák Márta zongoratanárról, kóristáról és remélem, hogy laudációm befejeztével a Márta szájából vett idézetek és az általam vázolt kép mindenkit meggyőz majd erről.

Marosvásárhelyen született, ugyanitt érettségizett a Művészeti Líceumban. Nem árulom el, pontosan hányban, csak annyit: azokban az években, amikor magyar felvételizőnek a lehetetlenséggel volt határos bekerülni a konzervatóriumba. Mártának is két sikertelen felvételit kellett elkönyvelnie, ennek ellenére hál’ Istennek dolgozhatott korrepetitorként a csíkszeredai Pionírházban, illetve a Művészeti Népiskolában, majd 1987-től a Művészeti Iskolában helyettes zongoratanárként.

Olyan életkorban, mikor manapság a fiatalok az első mellett a második egyetemet kezdik, ő férjhez ment, a zenészkörökben ismerősen hangzó nevű Kostyák család sarjához, Alpárhoz, majd elég sűrű egymásutánban megszületett három gyermekük Márton Ákos, Zsuzsa és Júlia.

Kollégái bátorították az 1990-es változások után, hogy jelentkezzen a zeneakadémiára. Három gyermek sem tudta meggátolni abban, hogy ne jelesen vizsgázzon a brassói konzervatóriumban, pedig Csíkszeredából kellett ingáznia. „Brassóban a helyzet beosztotta az időmet – emlékszik vissza Márta. Amint ültem a vonaton, nem lehetett mosogatni. Amíg Brassóban voltam, reggeltől estig gyakoroltam, jó kezem van, bírta.” „Alpár nagyon mellém állt – folytatja. Hétfőn reggel elmentem, szerda este hazajöttem, csütörtökön tanítottam. Péntek reggel a 6-ossal visszamentem Brassóba összhangzattanórára, délután újra Csíkban tanítottam. Hétvégén főztem, végeztem a háztartást. Fiatal voltam, bírtam.”

A főiskola utolsó két évét már Kolozsváron végezte, ugyanis időközben ide költözött a család. Bár hívták az operába korrepetitornak, ő a tanítást választotta. A konzervatórium elvégzése után lett címzetes tanár a jelenlegi Sigismund Toduță Zenei Főgimnáziumban.

Csíkszeredában a Villanella nevű kamarakórusban énekelt, Kolozsváron pedig megalakulása óta a magyar pedagógusok Guttman Mihályról elnevezett kórusában férje mellett ülve, ő is tenort énekel.

A gyermekkori hangszertanár valahol minden zenészt meghatároz. Mártának különös szerencséje, hogy marosvásárhelyi tanárját, Szőnyi Zoltánt a mai napig követendő példának tartja. Utólag sokat elemezgette, hogy lehet, hogy Szőnyi nem kiabált, nem szidta, sőt dicsérte: „Jaj, de tehetséges vagy Mártika!”, ennek ellenére éreztette, ha nem volt elégedett, sőt ezt jegyekkel is tükrözte.

Márta tanári munkáját is ilyennek látom. Viszonyulását elsősorban a szeretet jellemzi. Ő szereti az elsőst – pedig a hangokat kell megtanítani neki. Szereti a kamaszt – pedig a kamaszt sokszor nehéz szeretni. Szereti a kamaszkorból éppen kinőtt ifjút – pedig nem könnyű egyik órán gügyögni, a következőn pedig szinte felnőttet tanítani.

Egy időben arról volt ismert az iskolában, hogy jól boldogult minden nehezen kezelhető, problémás gyerekkel. Szerinte ennek csupán annyi a titka, hogy alkalmazkodni kell a gyermekhez. Márta ezt igazi kiváltságosnak érzi, hisz egyedül foglalkozhat a gyermekkel.

Továbbá jó viszonyban van a szülőkkel, nem is emlékszik, hogy a 30 év alatt lett volna szóváltás vagy nézeteltérés. Alkalmazkodik hozzájuk, látja előre, milyen bajok lehetnének, és elkerüli a konfliktust.

Nincsenek előre gyártott elméletei például a gyerekek versenyeztetéséről. Egyeseknek jót tesz, állítja, mert ez ösztönzi gyakorlásra. De ha a gyerek és szülő nem szeretné, nem erőlteti.

Vizsga, fellépés után akkor is bátorítja a gyereket, ha nem ment kiválóan. „Ilyen is van. Gyakoroltál is, tudtad is, mégsem ment. Legközelebb jobb lesz.”

Törekszik arra, hogy az óra a zongoráról szóljon, de figyel a jó emberi kapcsolatra. „Ha már egyéni oktatás, miért szoruljon össze a gyomra egy életen át a zongoraóra gondolatától? Inkább legyen egy jó élménye.”

Persze ehhez jól kell ismerni a gyereket, a családot: tudnia kell, ki mennyit gyakorol, tévézik, számítógépezik, focizik, kinél milyenek a családi viszonyok.

Nos, ha e jellemzők alapján valaki azt képzelné ezek után Mártáról, hogy a zongoratanulás egy nagy „dolce vita”, az igenis téved.

Hisz ő ugyanannyira szereti és tiszteli a Zenét, a Művet, a jól megválasztott, értékes repertoárt, mint a gyereket. Szent célja minél többet kihozni a játszott műből, minél jobban közelíteni a legjobbnak képzelt előadásmódot. Míg vallomása szerint diákkorában saját eljátszásában hallhatta először végig a játszott művet, ma mód van arra, hogy sok különböző előadásban meghallgassuk, majd saját felfogást kialakíthassunk, és valóban muzsikáljunk. Ennek pedig ára van, ami nem más, mint a gyakorlás. Ez az pont, ahol összefér/összeér a szeretet és a „mese nincs”: gyakorolni kötelező, aki nem teszi, viseli a következményeit.

Talán pont ezért a kettősségért, a szeretetben szigorúságért olyan intenzív, olyan fárasztó számára is a tanítás. De pont ez az a kettősség, amiért tiszteljük a munkáját. Kitartásának, következetességének nem karrierépítés a célja, hanem az, hogy a tiszteletben tartott tanítvány megtisztelje azzal a zenét, hogy legjobb tudása szerint adja elő.

Ilyesmire gondolhatott Kodály, mikor ezt mondta: „A pedagógus azt akarja, hogy tanítványai boldogabbak legyenek. Mert lehet mai korunknak akármennyi technikai vívmánya, ahhoz, hogy az emberek boldogok legyenek, csupán a vívmány, jólét, kényelem nem elég. A közösségi és az egyéni lelki harmónia kialakításához a zene lényeges segítséget tud adni, ezért van kulcsfontosságú szerepe a zenei nevelésnek.”

(Elhangzott 2015. november 14-én a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)

Major László cselekvő hozzájárulásának felemlegetése nélkül hiányos lenne a rendszerváltás után újraindult Romániai Magyar Dalosszövetség krónikája.

Miként Guttman Mihály – a mi Misi bácsink, aki haláláig a szövetség örökös elnöke volt – visszaemlékszik, „1994. szeptember 17-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) újra létrehozta a Romániai Magyar Dalosszövetséget. A több mint száz meghívott a Báthory István Elméleti Líceum dísztermében szavazta meg a szövetség működésének újrakezdését. Akkori elnöknek László Attila sepsiszentgyörgyi karnagyot, zenetanárt választottuk, aki hat éven át becsületesen, jó szakemberhez méltóan vezette a dalosszövetséget. Az elnöki székben Major László székelyudvarhelyi karnagy, zenetanár következett.” Az elnöki tisztséget 1999 és 2003 között töltötte be Major László, majd 2003-tól máig a szövetség Elnöki Tanácsának a tagja.

Ebben a minőségében több alkalommal tartott előadást zenei táborokban Aknasugatagon és Rétyen. Párhuzamosan egyházzenei kórustalálkozókat szervezett Udvarhelyszéken, Alcsíkon. Több alkalommal zsűritagnak kérték fel népdaléneklési versenyeken Szatmárnémetiben, Szentegyházán, Bögözön, Farkaslakán, Maroshévízen.

Szeretettel és elismeréssel gondolunk vissza a számos kórustalálkozóra, énekkari hangversenyekre, hangversenykörutakra, népdaléneklési versenyekre, amelyek megszervezésében, támogatásában Major László a dalosszövetségben mindvégig aktívan részt vett.

Szakmai jelentőségükben és szépségükben úgyszintén felejthetetlenek maradnak mindnyájunk számára a gregorián ének erdélyi reneszánszát szolgáló tanfolyamok. A kurzusokat meghívásunkra Béres György atya a gregorián ének elméletének-gyakorlatának kiváló szakértője tartotta Székelyudvarhelyen, Szatmárnémetiben és Kolozsváron. Major László kellő odaadással, áldozatkészen támogatta ezeket a tanfolyamokat, beleértve a legfontosabb kiadványok, dokumentációs anyagok beszerzését és kezelését is. Nevéhez fűződik a Csíkszeredában tartott karnagyképző tanfolyamok szervezése és ellenőrzése is.

Major László szakmai felkészültsége, a fent említett korszak előtti évek során szerzett évtizedes gyakorlata és tapasztalata lényeges szerepet játszottak a Romániai Magyar Dalosszövetség keretében végzett sokoldalú nevelői, művészi, művelődési munkájának méltán elismert eredményei elérésben.

A ma alig 65 éves Major László 24 évesen végezte el zenei tanulmányait a Gheorghe Dima Zeneakadémia (akkori nevén a konzervatórium) elméleti karán. Aztán következett a korántsem könnyű, korántsem problémamentes, de végig beváltott vállalásokkal teli eredményes 42 év munka.

Sorjázzuk a legfontosabb mozzanatokat.

1973-tól a székelyudvarhelyi zeneiskola tanáraként oboát oktatott. Számos versenyen, fesztiválon, olimpián vesz részt tanulóival. Tanítványai közül kettő a marosvásárhelyi filharmónia, egy a kolozsvári filharmónia első oboistája, egy pedig egyetemi tanár a Nagyváradi Tudományegyetem zenei fakultásán. Jelenleg két tanítványa másod-, illetve harmadéves oboaszakos a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Íme, kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi zenész karrierek udvarhelyi indulással Major László keze alól.

Jó fél évszázadon át, 1975 és 2001 között, a székelyudvarhelyi Cantilena kamarakórus karnagya volt. A kórussal több nemzetközi versenyen, fesztiválon vesz részt. Számos szakmai elismerés, hazai és külföldi díjak dicsérik művészetüket. Egyebek között 1990-ben a debreceni Bartók Béla XIV. Nemzetközi Kórusversenyen a Kórusverseny Elnökségének különdíját nyerték el. 1993-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a hazai magyar kóruskultúra igényes műveléséért a Nagy István-díjat adományozta a kórusnak és karnagyának.

Szerintem az adatok maguktól beszélnek.

Akkor hát, kérdezzük, mondhat-e ennél is többet a laudatio szerzője? Bizony mondhat. Években is emlékekben is többet. Mert ő majdnem 50 éve ismeri Major Lászlót zenével szembeni mély alázatában, szakmájával szembeni példás szorgalmában, kitartásában és mindenekelőtt csendes szerénységében. Igen, a laudatio szerzője ismeri őt, mint szeretett tanítványát, majd kedves-jó kollégáját s nem utolsósorban kitartó munkatársát. Jól tudja, hogy mindezeket a kvalitásokat „pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen”, úgy csillantotta át tanítványai és énekkari közösségünk lelkébe. Ők pedig híven visszasugározzák munkájukra, saját tevékenységükre iskoláikban, énekkaraikban egyaránt. Ehhez a „sugárzás-láncreakcióhoz” gratulál pluszban e sorok szerzője a sok szép felejthetetlen eredmények magukból áradó dicsérete mellé.

Major Lacika!, már én csak így mondom neked ma is, 82 évesen, a jó Isten éltessen sokáig mindannyiunk örömére!

(Elhangzott 2015. november 14-én a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)

Engedtessék meg, hogy Kiss Csaba méltatását egy bibliai igével vezessem be, mégpedig Pál apostolnak a Timoteushoz írt Második leveléből a harmadik fejezet, 14-15. versével, amely így szól: „De te maradj meg azokban, amiket tanultál, és amik reád bízattak, tudván, kitől tanultad, és hogy gyermekségedtől fogva tudod a szent írásokat, melyek téged bölccsé tehetnek az idvességre a Krisztus Jézusban való hit által.”

Kedves Kiss Csaba barátom, szolgatársam!

Ez a bibliai ige, úgy érzem, hogy az egész életedet meghatározta. Gyermekkorodtól fogva, ott Dél-Erdélyben, Magyarbényén, a lelkészi család kebelében, hiszen ott tanultad meg és ott hallottad meg Krisztusnak szerető szavát édesapád, a szolgatársunk és imádságos édesanyád mellett. Én úgy hiszem, hogy az otthon, amely sokszor ápol és betakar, védelmez és felnevel, ezen túlmenően neked olyan lelki otthont is jelentett, amely az elkövetkezendő időkben a te pályádat is meghatározta. A dél-erdélyi ember, különösen, ha Alsó-Fehér vármegyére gondolunk, igazából az ő magyarságát és hitét a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban teljesítheti ki. Ez olyan közös pont, és olyan gyűjtő hely, ahol évszázadok sok nemzedéke nőtt fel. Büszke vagyok arra, hogy iskolatársak is lehettünk, hiszen én is ugyanabban a kollégiumban végeztem, a mi családunkban is mindenki – lemenő-felmenő ágon egyaránt – ott tanult. Én hiszem, hogy az iskola a maga szellemiségével, a nagyenyedi vártemplom, azok a kollégák, pedagógusok, tanárok, akik neveltek ott, ezek is meghatározták életedet. Hasonlóképpen Magyarlapád az a hely, amelyről szintén elmondhatod, hogy sok minden származik és sok mindent tanultál. A kiteljesedett emberi élethez szükség van segítő társra, és köszöntöm Erikát, akinek legfőképpen ezt az elmúlt huszonvalamennyi évét köszönöm meg, hogy türelmes tiszteletes asszonyként kitartott Csaba mellett ezen a helyen, itt a végvárakban. Hiszem azt, hogy Erika ebben a szolgálatban nemcsak feleség volt, hanem szolgatárs, valóságos társ a szolgálatban. A család úgy élte meg a mindennapjait, hogy Krisztusért mindent megtettek ebben a gyülekezetben, és nemcsak a gyülekezetben, hanem az egyházmegyében is.

Mert Kiss Csaba, nemcsak a balázsteki gyülekezet lelkipásztora, nemcsak a Krisztusé a családdal együtt, hanem a Brassói Református Egyházmegyének is egyik legoszloposabb tagja. Már nagyon régtől rá bíztuk a missziói feladatokat, és az a megtiszteltetés érte, hogy ezt a szolgálatot végeznie kellett.

Kiss Csaba az a lelkipásztor, aki mindig példát mutatott családi életével, szolgálatával, Krisztus és egyház iránti elkötelezettségével.

Akkor, amikor lelkipásztorok sokasága hanyagolja a gyülekezetépítést, elhagyja a bibliaórát, amikor nem tartanak vallásórát, amikor a szolgálatban lankad a hűség, akkor nekik van erejük arra, hogy naponként szolgáljanak. Hogy naponként családoknál bibliaórát, áhítatot tartsanak. Kiss Csaba az a lelkipásztor, akit azért kell megszidni, ha megszidunk egyáltalán, hogy 365 nap alatt 485 bibliaórát jegyez be. Van erejük a Krisztusban arra, hogy kedves feleségével, Erikával, gyermekeivel megélje azt a biblikus állapotot, amit királyi papságnak neveznek, amiben veszi a Bibliát, ha kell, és szolgál, lelket épít. Íme, egy család, amely teljes elkötelezettséggel az anyaszentegyházért, a népért és a szórványmagyarságért él és szolgál.

Az életükben voltak nehéz időszakok is. Mi nemcsak az öröm pillanataiban voltunk együtt Kiss Csabával, hanem együtt lehettünk akkor is, amikor a családból Isten hazaszólította az egyik kisbabájukat. Mindezek mellett ők újból példát mutatnak. Újra gyermeket vállalnak, akik most is itt ülnek a padban. A szívünk megtelik örömmel, hogy akkor, amikor egykézünk, amikor sok fiatal ma nem akar megnősülni, nem akar férjhez menni, és vannak gyülekezetek, ahol százával vannak, akik nem akarnak családot alapítani, nem vállalunk gyereket, ők ezt újra vállalták. „Az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” És olyanok az ifjak, „mint a hős kezében a nyilak”. (127. Zsoltár)

Felnőtté cserepedtek azok az ifjak is, akiket nevelt a lelkészi család; vannak közülük, akik messze mentek, azok közül is, akiket két évtized alatt én is ismertem és láttam itt a tanácsteremben, Bibliával a kezükben. Az önök gyermekei, az önök unokái, valahol messze, idegen földön, sajnos már nem itt Erdélyországban élnek. Bizonyára nem fogják elfelejteni, hogy egykoron egy lelkipásztor biblikusságra, a Szentírás szeretetére, az Istenre odafigyelésre nevelte őket. Valamit visznek magukkal túl azon, hogy anyagi javakért küzdenek és a jólétért, a jobblétért mentek el. Valamit még elvittek innen, amit csak úgy lehet megkapni, ha valaki hűségesen szolgál. A magyar református lelkipásztoruk bibliai szavait, családjuk példáját. Kívánom, hogy a tanultakról ne feledkezzenek meg soha és az első, amiért hálát adunk Istennek, hogy ebben a szolgálatban, közösségépítő munkában Te, kedves szolgatársam, sokszor példát tudtál adni.

Kiss Csaba az a lelkipásztor, akinek semmi sem drága. Még a családja sem, ha közösségről van szó. Ő sosem hiányzott egyetlen ilyen alkalomról sem. Elmegy a világ végére is, ha valakiért valamit tenni kell, ha testvérekkel kell együtt lenni, ha együtt kell imádkozni, ha lelkipásztoroknak együtt lehet tanulni, együtt lazítani, együtt szolgálni.

Kiss Csaba a szolgálatban soha nem lankadt. Az a belső tűz és az a lelkület, ami benne van, azt adja a kegyelmes, jó Isten, hogy még nagyon sok lelkipásztort „megfertőzzön”.

Igaz az a mondás, az a bölcsesség, amit én ennek az évnek a mottójaként kiírtam az irodám falára, amelyet egy 1970-ben megírt könnyűzenei számnak a szövegéből metszettem ki. A Piramis együttesnek van egy éneke, aminek az a címe, hogy Égni kell. Hát égni kell annak, aki gyújtani akar – nyolc banális sorban mondja el a titkát az életnek, és főleg a lelkészi szolgálatnak. Mert aki önmaga nem ég a Krisztusáért, egyházáért, népéért és családjáért, annak nem lehet gyújtani, nem lehet tovább adni a lángot, nem lehet ezt a szolgálatot teljesíteni. De Kiss Csabában és családjában továbbra is ég ez a láng: idős lelkekben, ifjakban, itt Balázstelkén vagy Báznán, Pócstelkén, a Medgyesre szakadt testvérek szívében.

Kiss Csaba az az ember, aki már két évtizede hűséges maradt ehhez a vidékhez, és láthatjuk: csodát tudott teremteni Balázstelkén. Azon kevés lelkipásztorok közé tartozik, aki nem arról panaszkodott, hogy üresek a templom padjai, hanem az lett a gondja, hogy az emberek nem férnek be. Amikor még a kicsi templom állt itt, a hívek a nyitott ablakon keresztül voltak kénytelenek hallgatni az ünnepi istentiszteleteket, a konfirmációi ünnepséget, mert bent nem volt elég férőhely. És bár fogyóban van ez a gyülekezet is, a magyar szó már keveredik a másfajta beszéddel, a magyar iskola elsorvadt, a lélek mégis épül, erősödik odabent. Mit tesz ez a gyülekezet, Kiss Csabával, nagyérdemű gondnokával, presbitériumával és szerető gyülekezetével? Templomát ki kell bővítenie, meg kell nagyítania.

Kedves testvéreim, az utóbbi évtizedekben sok nagy templomot építettek Erdély-szerte. Különösen a forradalom után egyházaink irdatlan építkezésbe kezdtek, némelykor céltudatosan, máskor csupán csak ambícióból. De azt kell látnunk, hogy 25 év alatt új templomaink közül is többek sajnos üresedőben vannak. De íme, Balázstelkén valami más történik. A lélek- és közösségépítés meghozza gyümölcsét, a gyarapodást.

Kedves balázstelkiek, pócstelkiek, báznaiak! Én nem tudom, hogy mivel ajándékoztátok meg Kiss Csabát 20 éves lelkészi jubileuma alkalmából. De ha egy lelkipásztornak örömet akarnak szerezni, ha azt akarjátok, hogy itt maradjon, értetek tovább égjen és itt gyújtson fényt a szívekben, a Krisztus-szeretetét, akkor a templomlátogatással, a templom és az egyház iránt való hűségetekkel jutalmazzátok meg őt. Én hiszem, hogy ez a legszebb ajándék.

Miközben embereket méltatunk a templomban, eszembe jut az a történet, amelynek központi alakja a nagy zeneszerző, Joseph Haydn, aki az Eszterházy családnak volt udvari zenésze. Ez a nagyszerű zeneszerző több biblikus fogantatású zeneművet is írt. A Teremtés Oratóriuma címűnek Londonban volt az ősbemutatója, és ezen az angol királyi pár is ott ült az első sorban. Amikor véget ért a darab, mindenki felállt a teremben és tapsolni, ünnepelni kezdte a nagy művészt és alkotását. És a kiváló művész, zeneóriás, felnyújtotta a kezét, és az égre mutatott. Lassan-lassan a terem elhalkult, mindenki kezdett felfelé nézni, egy mennyezet volt ott csupán. Akkor, közelebb lépett a királyi párhoz, és azt mondta: „Neki növekednie kell, nekem pedig alászállanom”.

Én ma hiszem, hogy miközben embereket – Szabó Károly bólyai népnevelő tanító bácsit és Kiss Csaba lelkészt – ünnepeljük, egy kicsit mi is alászállunk és hagyjuk, hogy rajtuk keresztül, Erdélynek eme szórványközösségeiben, ennek a templomnak a szívében, a lelkekben, Krisztus nőjön naggyá. Mindketten méltó utódai vagytok a nagy szórványépítőknek, Czelder Mártonnak és Földes Károlynak, akiknek nevét e díjak viselik. Most már büszkén viselhetitek nevüket ti is. De hiszem, hogy ma nemcsak őket ünnepeltük, a cselekvő, hűséges közösségi munkásokat, hanem a mindeneket megtartó mennyei édes Atyánkat, Jézus Krisztust, a Megváltónkat, akik nektek is erőt adtak, akik a Szentlélekkel teljesen ezt az ünneplést és méltatást teljessé tettétek.

Az Atya, Fiú és Szentlélek Úristen őrizzen meg mindkettőtöket, és adjon sok áldást a további szolgálataitokra, hogy még sokáig együtt munkálkodhassunk.

(Elhangzott 2015. október 3-án a Szeben megyei Balázstelkén)

Nagy öröm és hálaadás hatja át életünket, hogy egy ilyen szép őszi nap alkalmával együtt lehetünk egy dél-erdélyi református templomban, itt Balázstelkén, annak tiszteletére, hogy a Czelder Márton- és Földes Károly-szórványdíjakat átvegyék díjazottaink.

Még mielőtt a díjazott Szabó Károly nyugalmazott tanító úr tevékenységét méltatnám, engedtessék meg, mint a Mihályfalvi Református Egyházközség lelkipásztora, egy igét olvassak fel ennek a nemes eseménynek a tiszteletére. Ez az ige írva található az I. Pét 4:10 versében, amely így hangzik: „Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” Ez az ige, Isten gazdag kegyelmi ajándékairól beszél, amelyet belehelyezett az emberi életbe, beszédbe, cselekedetbe, magaviseletbe, helytállásba, hogy ne öncélú módon használjuk, hanem jó gazdálkodói, sáfárai tudjunk lenni mindannak a testi és lelki ajándéknak, amit kaptam, amivel rendelkezem, Isten és embertársam javát tudjam szolgálni, amíg földi pályafutásom tart, és ezen tettek által Isten nevét tudjam dicsérni és magasztalni. Az Úr gazdálkodói terve bontakozott ki Szabó Károly nyugalmazott bólyai tanító életében, amikor 1935. október 7-én a Fehér megyei Búzásbocsárdon meglátta a napvilágot népes család gyermekeként. Öten voltak testvérek, korosztály szerint ő volt a legkisebb. Egyszerű dél-erdélyi magyar református család sarja egy olyan vidékről, a Küküllő-szögből, Balázsfalva környékéről, ahol nehéz küzdelmet kellett és kell ma is vívni a nyelvi fennmaradásért. Édesapja kőműves, édesanyja háziasszonyi teendőkkel foglalkozott, ők nyújtották számára az emberi példát.

Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte, később Balázsfalván fejezte be. Tizenhárom éves volt, amikor édesanyja 44 éves korában meghalt, édesapját pedig hadifogságba hurcolták Oroszországba, ahonnan Isten segítségével hazatért. Édesanyja korai halála, édesapja hadifogságra való vitele nagy űrt és veszteséget hagyott a népes család körében. Bátyjai társaságában növekedett, Isten gondoskodó szeretete nem engedte, hogy kiessen a családi fészekből.

A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium falai között folytatta tanulmányait, de az anyagi nehézségek közepette a székelyudvarhelyi Józsa Béla Pedagógiai Iskola végzős diákjai közzé sorolja magát. Diákévei nehézségének lepergése és az édesanyja hiányának fájó érzését dúdolta e pár sorban: „Egy árva búsan zengi dal panaszait/ Anyám, te kedves jó anyám, szívem, de szomorú./ Amióta eltemettek, nem volt ki azt mondja nékem,/ Nem volt ki azt mondja nékem, szeretlek gyermekem.” 1959-ben fejezte be magánúton a Pedagógiai Főiskolát. A tanítói és nevelői sáfárságra hívja el őt az Isten. Pályafutásának első állomása a Fehér megyei Hosszúaszó, ahol két éven át gyakorolta tanítói hivatását. 1962-től a Szeben megyei Bólyára került, ahol akkor még a virágzó, két magyar tanerős iskola fogadta 22–23 gyermekkel. Itt ismerkedett meg élete párjával, Anikóval, akivel 1965-ben házasságra lépett. Zord szelek fújtak abban az időben Dél-Erdélyben – a szegénység, az identitásvesztés, a beolvadás veszélye, a kommunizmus hatása, az elszórványosodás –, mély sebet hagytak a kis magyar közösségek életében. A szórványsors ellenére Szabó Károly, mindenki tanító bácsija sokszor segített, felkarolta osztályát, lakásába fogadta diákjait, hogy magyar öntudatra, magyar táncok elsajátítására, a keresztyén értékek megbecsülésére nevelje őket. Az 1992–1993-as tanévben a magyar tagozat gyermekhiány miatt megszűnt, ezt követően román tannyelvű osztályokban tanított 1997-ig, amikor nyugállományba vonult.

Negyvenévi pedagógiai szolgálat alatt jól tudott sáfárkodni a reá bízottakkal, becsülettel és szeretettel végezte gyermeknevelői és tanítói szolgálatát. Mint a település egyedüli reformátusa és nyugalmazott magyar tanítója, a tanítás mellett művelődési és tájékoztatói feladatokat is ellátott, főképpen mint a Bolyai-kultusz hagyományőrzője. Bólya a híres matematikus, Bolyai Farkas szülőfaluja, kinek emléke még él a helybeliek lelkében. Néhány lelkes Bolyai-kutatóval emlékszobát sikerült berendezni 2002-ben Bólyán. Kitartó és hosszas munka után sikerült a volt felekezeti iskolát felújítani és Magyar Házzá alakítani, ahol nem csupán a helyi közösség, hanem a Szeben vidéki magyarság is összegyűlhet. A tanító bácsit egyszóval úgy is jellemezhetnénk, mint a bólyaiak mindenese. Mindig nagy szeretettel és meleg szavakkal fogadta a faluba érkező turistákat, és lelkesen beszélt a Bolyai család múltjáról, kastélyáról. Négy évig, 1996 és 2000 között az RMDSZ színeiben a magyarságot képviselte helyi községi tanácsosként. A Bolyaiak örökségét népszerűsítő tevékenysége elismeréséül 2002-ben megkapta a Bolyai János Érmet, és a Marosvásárhelyen megalakult Bolyai Kör Tudományos Társaság állandó tagjává választotta. A megmaradásért, a magyar kultúra őreként kifejtett tevékenysége elismeréséül 2008 januárjában Ezüstfenyő-­díjban részesül.

Bólya a magyarság szempontból végvári bástya. A múlt, a magyarságtörténet, a nemzetközi hírnévre szert tett Bolyaiak ősi fészke és birtoka. Milyen jó, hogy az ilyen peremterületekre is rendelt Isten őrzőket, szolgákat, jó sáfárokat. Ilyen védő, nyelvőrző és művelő volt és maradt a mai napig is a bólyai völgy mindenes tanító bácsija, Szabó Károly. Hitvallását két mondatban foglalta össze: „Református magyar vagyok,/ Halálomig az maradok.”

A jó Isten kísérje életét, családját, szolgálatát, hogy amíg tart földi pályafutása, helytállóan és kiállóan tudja továbbra is szolgálni szórványközösségét, a Bólya völgyi magyarságot!

(Elhangzott 2015. október 3-án a Szeben megyei Balázstelkén)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy én mondhatom el a laudációt Magdó János úrról azon alkalomból, hogy a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díj tiszteleti fokozatával tünteti ki Magyarország korábbi kolozsvári főkonzulját, aki méltán érdemli meg e kitüntetést az erdélyi műemlék­ügy és restaurálások támogatásáért.

Két éven keresztül Magyarország kolozsvári főkonzuljaként szerteágazó és látható módon támogatta a kolozsvári kulturális, művelődési életet és a műemlékvédelem ügyét. Nem sajnálta idejét, erejét, egészségét és végső soron szabadidejét is feláldozta, mert érezte, hogy főkonzulként a kolozsvári magyar közügy érdekében cselekszik. Tette mindezt a legnagyobb szerénységgel és egyszerűséggel, a világ legtermészetesebb dolgaként, mintha egész életében ezt tette volna.

Magdó János 1970. május 25-én született Brassóban, és itt szívta magába a Johannes Honterus gimnázium sajátos német szellemét, ahol 1988-ban érettségizett. Ennek folytatásaként 1991–92-ben a Miskolci Egyetem német nyelvtanár szakára járt, majd tanulmányait 1992 és 1998 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsész karának német szakán folytatta. Tanulmányi ideje alatt, 1995–96-ban a DAAD (Deutscher Akademischer Austausch Dienst) ösztöndíjasaként a Bonni Egyetemen tanult, és ugyanitt asszisztensként is tevékenykedett. 1999-ben fél évig a német parlamentben gyakornokként tevékenykedett Rein­hard Freiherr von Schorlemer képviselő munkatársaként.

1999 és 2002 között tanári tevékenysége mellett a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem nemzetközi és diplomáciai tanulmányok karára járt.

Magdó János diplomatakarriere 2001-ben kezdődött. A külügyminisztérium munkatársaként előbb megismerte a főosztályok életét, 2007 és 2010 között Magyarország Athéni Nagykövetségén dolgozott beosztott diplomataként. 2012 nyarán érkezett Kolozsvárra Magyarország főkonzuljaként.

Brassó, Miskolc, Bonn, Budapest, Athén, Kolozsvár a fontosabb állomások, amelyek jelzik Magdó János életpályáját. Ezen a pályán észrevétlenül szívta magába az épített örökség iránti tiszteletet, és vált érzékennyé a múlt tárgyi emlékei iránt. Ebből a sajátos érzékenységből származik a műemlékvédelem terén nyújtott kiemelkedő támogatói tevékenysége. A kolozsvári Szent György-szobor restaurálásánál és a házsongárdi Bethlen-kripta felújításánál nyújtott segítsége két ékes példája annak a támogatási tevékenységnek, amely Magdó János nevéhez fűződik. Nagyban elősegítette a fentebb említett műemlékek gyors rendbetételét.

Befejezésként engedtessék meg nekem egy sajátos, talán túlságosan személyes hasonlat. Ha Erdélyt hatalmas játéktérként képzeljük el, ezen belül Kolozsvár pedig a gyep, ahol délutánonként az „elcsigázott” gyermekek labdát kergetnek, akkor Magdó János az elmúlt két évben ezen a pályán vérbeli középcsatárként tökéletes pontossággal osztotta a jobbnál jobb labdákat játékostársainak, és a megfelelő pillanatban a visszakapott passzból újra meg újra elegáns mozdulattal fejezte be a „támadást”, és értékesítette az így felhalmozott „csapatenergiát”.

Mindezek fényében Magdó János méltó tulajdonosa a Műemlékvédelmi Díjnak, amellyel a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság kitüntette.

(Elhangzott 2015. április 24-én a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közgyűlésén)

Kedves Bálint, tisztelt egybegyűltek, kollégák, barátok, meghívottak!

Engem ért a megtiszteltetés, hogy ezen az ünnepi eseményen – miután Benczédi Sándor építész barátod egészségi okok miatt visszamondta a részvételét – laudációt mondjak a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság díjátadó rendezvényén.

Bevallom, hogy az idő rövidsége miatt kénytelen voltam segítséget kérni a közvetlen munkatársaidtól, és felhasználni gondolatokat a korábbi laudációkból.

Szabó Bálint olyan családban látta meg a napvilágot, amely nemzedékekre visszamenőleg az erdélyi kultúra szolgálatába szegődött. Nagyapja, Szent­imrei Jenő író, költő, színigazgató volt. Éppen neki ajánlva írta meg családjuk történetét. Édesanyja, Szentimrei Judit Sztánán Kós Károly irányításával vált iparművésszé, majd néprajzi kutatóvá, a népművészet egyik elismert monográfusává. Nem csoda, hogy Szabó Bálint mellett két öccse, Zsolt és Gyula is az erdélyi múlt értékesítésének a szolgálatába szegődött.

Míg testvérei a humán tudományok irányából, ő a műszaki világ felől közelítette meg Erdély örökségét. A Brassai Sámuel Középiskolában megszerzett érettségi diplomával a kolozsvári műegyetemre, az akkori Politechnikai Intézetbe iratkozott be, s ott szerzett építőmérnöki képesítést 1967-ben. Közel tíz éven át építőtelepeken szolgálta az akkor lendülettel fejlesztett „szocialista” iparosítás ügyét. Kivitelező mérnökként tevékenykedett a kolozsvári Építőipari Trösztnél, a nagyváradi Cukorgyár Építőtelepén, majd Sepsiszentgyörgyön a Megyei Építő-szerelő Vállalatnál építőtelep-vezetőként és osztályvezetőként.

1975-ben került Kolozsvárra kutatómérnökként, s 1977-ben lett tanársegéd az itteni műszaki egyetemen. 1979 és 1989 között a Vasbetonszerkezetek Tanszék adjunktusa. Ebben az időszakban egyetemi felvételire is készített fel matematikából diákokat. Azon szerencsések közé tartozom, akiket a következetes és logikus felkészítési stílusával önbizalommal és tudással töltött fel, hogy bátran szembenézhessünk az akkori szigorú felvételi rendszerrel.

1990-ben lett előadótanár, majd 1998-ban professzor. Közben 1984-ben megszerezte a doktori fokozatot is, 2000-ben pedig ő kapott doktorátusvezetői jogot. 1989-ig főleg a betonépítmények, feszített héjívek és gerendák ellenálló képessége foglalkoztatta. 1990 után új kutatási területe a történeti tartószerkezetek rehabilitációja lett. 1996-ban a budapesti Műszaki Egyetemen megszerezte a műemléki szakmérnöki képesítést is. E téren aztán Erdélyben iskolát teremtett maga köré. A műemlékvédelem legfontosabb testületeiben kapott szerepet vagy tisztséget.

Egyetemi oktatóként és párhuzamosan gyakorló tartószerkezeti szakértőként, tervező-mérnökként tudatosan építette ki az 1991-ben alapított Utilitas Épített örökségvédelmi kutató-tervező központot, felismerve, hogy egy szakmát, és főként egy ennyire összetettet, csak gyakorlás közben, egy mester mellett lehet elsajátítani. Pályakezdő építészek és mérnökök tucatjait indította el a szakmai fejlődés útján, akik közül sokan, maguk is mára az erdélyi műemlékvédelmi szakma fontos szereplőivé váltak, továbbvíve azt a szakmai színvonalat és igényességet, amelyet tőle, mentoruktól sajátíthattak el.

A Szabó Bálint által vezetett, mindig megújuló (lelkes és érdeklődő fiatalokat bevonó) csapat – a lassan negyed évszázados fennállás alatt – irányításával mára 300-at is meghaladó műemléki, illetve műemlék-jellegű épület helyreállításában, tervének és kutatásának elkészítésében vett részt. Kutatási és tervezési tevékenysége nyomán kimagasló jelentőségű erdélyi műemlékek nyerték vissza eredeti fényüket. Az utóbbi évek munkáiból a nagykárolyi Károlyi kastély vagy az erdődi Károlyi várkastély romjai helyreállítását, valamint a már az 1990-es évek elejétől folyó munkálatot – a besztercei evangélikus templom helyreállítását, valamint a bonchidai Bánffy kastélyt – lehetne kiemelni, de nem elfelejtendő az 1998-ban Europa Nostra-díjjal jutalmazott kolozsmonostori Kálvária templom helyreállítása sem, ami szintén neki köszönhető.

1991-ben megindította és elnökként irányította Az épített örökségvédelem – Tusnád konferenciasorozatot, amit Bálint álmodott meg, és hatalmas energia-befektetéssel, megfelelő társakat találva itthon és Magyarországon egyaránt Ő hozta létre. 1992-ben műemlékvédelmi gyorstanfolyamként indult, amely az 1977-es Ceauşescu-féle műemléki tevékenység felszámolása után keletkezett szakmai űrt volt hivatott felszámolni. Az akkori, létszámban a 80-at is meghaladó résztvevők java része az épített örökség védelme felé fordította szakmai érdeklődését, az akkori legfiatalabb korosztály pedig – amelynek magam is része vagyok – a műemlékvédelem elkötelezett szolgálójává vált.

Ezt követően 1993-tól Az épített örökség felújításának elméleti és gyakorlati kérdései elnevezésű konferencia-sorozat egyre szélesebb körben vált az épített örökségvédelemmel kapcsolatos szakágak tudományos seregszemléjévé. Az ezredfordulóra a résztvevők számát tekintve a 200-at is meghaladó, a világ valamennyi tájáról érkező előadókat felvonultató, világszínvonalú szakmai rendezvénnyé nőtte ki magát.

Emellett a szűkebb, leginkább tartószerkezeti mérnöki szakma számára 1995-től Történeti tartószerkezeti konferencia-sorozat szervezését kezdeményezte és váltotta valóra.

Dr. Szabó Bálint nélkül ma nem lenne: Erdélyi Műemlék Restaurátorok Egyesülete (1996), a Transylvania Trust Alapítvány (1996), illetve a Transsylvania Nostra Alapítvány, amelyek élén elnöki tisztet tölt be, és valamennyi általa létrehozott civil társadalmi szervezet meghatározó részt vállal az erdélyi építettörökség-helyreállítási tevékenység kialakításában, fenntartásában és fejlesztésében, programok és kiadványok sokaságával gazdagítva az építettörökség-védelmi palettát.

1991-től az Erdélyi Múzeum-Egyesület tagja. 1995-től az Országos Műemlék-restaurátor Egyesület Igazgatótanácsának, 1996-tól az EcoVAST Román Nemzeti Bizottság vezetőségének, 1999-től a Műemlékek Országos Bizottságának, 2008-tól az UNESCO Román Nemzeti Bizottság vezetőségének tagja.

1996-tól az ICOMOS Román Nemzeti Bizottságának vezetőségi tagja, 2005-től alelnöke és 2014-től ideiglenes elnöke.

Alapító főszerkesztője a 2007-től megjelenő Transsylvania Nostra örökségvédelmi szakfolyóiratnak.

1998-ban erdélyi és magyarországi szakemberekkel konzultálva kialakította és beindította a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Transylvania Trust Alapítvány közös szervezésében a négyszemeszteres, az Épített Örökség Felújítására Szakosító Posztgraduális képzés oktatási programját, amely a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelemtudomány és Filozófia Karán kétéves ciklusokban mintegy 40–60 építész, mérnök, művészettörténész szakképzését biztosítja.

A jelenleg futó 2015–2016-os évfolyammal mintegy 400 fölé emelkedik azon szakemberek száma, akik a képzésben részt vettek, akiknek több mint fele az oklevél megszerzésében is sikerrel járt, és sokan valóban az épített örökségvédelem területén kamatoztatják elsajátított tudásukat.

Szakirodalmi munkássága is jelentős. A ’90-es évekig inkább románul, azóta magyarul is publikál. Bevezetés a történeti tartószerkezetek felújításelméletébe (1997–1998) című tanulmánykötete románul és magyarul is megjelent, a Történeti tartószerkezetek illusztrált szakszótára 2004–2005-ben két kiadásban, több nyelven jelent meg, akárcsak a Történeti tartószerkezeti beavatkozások illusztrált szakszótára (2008). Szakdolgozatainak száma félszáz körül mozog.

Túlzás és hízelgés nélkül állíthatom, hogy munkássága nélkül az erdélyi műemlékvédelem nem létezne abban a formájában, amelyben ma ismerjük, és bár rengeteg feladat vár még a szakemberekre, tevékenysége hiányában kevesebb lenne a követendő példa, kevesebb a munka elvégzésére felkészített szakember.

Munkája gyümölcseként egykori tanítványai, munkatársai mára az erdélyi történeti (magyar) egyházak szakmai referensei; míg mások Kolozsváron és Erdély többi részén mára maguk is tervező cégeket vezetnek, és igyekeznek átadni a következő generációk számára azt az alaposságot, igényességet és szakmai tudást, amit tőle tanultak. Tanítványai és egykori munkatársai nevében köszönjük, hogy az erdélyi műemlékvédelem mentoraként ismerhetünk és személyesen tanulhattunk tőle.

Nagyhatású munkásságát számos elismerésben részesítették: Magyar Műemlékvédelemért Emlékplakett (1993), Kós Károly-díj (1995), Európa Nostra oklevél – a kolozsmonostori templomfelújításért (1998), Európa Nostra érem – a torockói falu-rehabilitációért (1999), Európa Nostra Nagydíj – a bonchidai Bánffy-kastélyban működő szakképző-központért (2007), Román Kultúráért Érdemrend (2004), Nemzetközi Möller István Emlékérem (2009), Magyar Érdemrend tiszti keresztje (2014).

Ezekhez csatlakozik most a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elismerése a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díj szakmai fokozatának odaítélésével Dr. Szabó Bálint építőmérnöknek az erdélyi épített örökség védelmének elmélete és gyakorlata terén kifejtett iskolateremtő munkásságáért.

(Elhangzott 2015. április 24-én a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közgyűlésén)