Háromszék népi építészetéről

A magyar értelmiségiek (pl. Jankó János, Huszka József, Malonyay Dezső, Cs. Sebestyén Károly, Szinte Gábor) elsősorban a 19-20. századok fordulóján kezdtek érdeklődni a székelyföldi, háromszéki népi építészet emlékei iránt, amikor a szecesszió keretében jellegzetesen magyar nemzeti művészetet és építészetet szándékoztak megteremteni. Abban a korszakban elsősorban a legősibb, keleti párhuzamokra utaló épülettípusokat, párhuzamokat kerestek és mutattak be. Kiemelten foglalkoztak a székelyföldi sarokereszes házak szerkezetével, berendezésével, valamint a fából faragott, vízszintes gerendákkal összekötött, födött kapuzatok és sírjelekként fennmaradt kopjafák eredetével, párhuzamaival és ornamentikájával.

A 20. század elején Bátky Zsigmond, Kós Károly és Viski Károly elemezte a székelyföldi ácsolt bornaházak jellegzetes építési technikáit, szerkezetét, berendezését és tűzhelyeit. A két világháború közötti évtizedekben is többen (pl. Roediger Lajos, Cs. Sebestyén Károly, Szabó T. Attila és Viski Károly) vizsgálták a székely porták bejáratát díszítő kapuzatok szerkezetét, ornamentikáját, eredetét, területi változatait és külső párhuzamait. A második világháborút követő évtizedekben dr. Kós Károly és Vámszer Géza elsősorban terepmunkára, B. Nagy Margit, Szabó T. Attila pedig szerteágazó levéltári kutatásokra alapozva mutatta be a székelyföldi építészet jellegzetes alkotásait, variánsait, eredetét és változásait.

Közvetlenül a második világháborút követő évtizedekben Kónya Ádám végzett alapos, szerteágazó helyszíni építészeti felméréseket különböző háromszéki településekben. Terepkutatásai során elsősorban a vidéken nagyobb számban fennmaradt udvarházak, kisebb kastélyok, templomvárak, haranglábak és kapuzatok iránt érdeklődött. Sajnos, korabeli eredményeit, szemléletes rajzait, értékes fényképeit sokáig csak különböző újságokban megjelent cikkekből ismerhették meg az érdeklődők. Megjegyezzük, hogy az utóbbi években örökösei már két kötetben közölték korábban szétszórtan megjelent magvas írásait, kiváló rajzait és fényképeit.

A bukaresti hatalom az 1970-es évektől kezdődően már nemcsak a hazai városok szerkezetét, épített örökségét szándékozott erőszakos eszközökkel átrendezni, hanem a hosszú időn át, organikusan változó, hagyományos falusi építészet emlékeit is. Azonban mielőtt sor került volna a gyökeres falurendezésre, szisztematizálásnak nevezett falurombolásra, a központi és a helyi intézmények fiatal szakemberekkel Háromszéken is dokumentáltatták az épített örökség legjelentősebb és legjellegzetesebb helyi emlékeit. Például így került sor a Zakariás Attila által vezetett rendszeres építészeti kutatásokra is az 1980-as évek derekán, de az érdeklődők azóta csak pár kiállítás keretében kaphattak ízelítőt a munkacsoport eredményeiből, mivel napjainkig nem publikálták alapos felméréseiket, de nem közölték elemzéseiket vagy következtetéseiket sem.

Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben magyarországi szakemberek (Balassa M. Iván, Sarudi Sebestyén József) kezdeményezésére és vezetésével Háromszéken is végeztek különböző építészeti felméréseket, azonban eredményeikből viszonylag nagyon kevés publikáció látott nyomdafestéket. Megjegyezzük, hogy az utóbbi évtizedekben a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársai is végeztek módszeres és rendszeres felméréseket a vidék falvaiban. Terepkutatásaikkal voltaképp a szentendrei skanzenben tervezett Erdély-tájegység megvalósítását készítették elő szakmai szempontból.

Kiemeljük, hogy Erdély és azon belül Székelyföld népi építészetének alapvető sajátosságait, történeti változását nemrég Furu Árpád foglalta össze doktori disszertációjában és egy Ethnographiában megjelent nagyobb tanulmányában. Módszeresen végzett terepkutatásaira támaszkodva Háromszék népi építészetét térben három belső egységre (Erdővidék, Alsó-Háromszék, Felső-Háromszék) tagolta. Kihangsúlyozta, hogy Erdővidék építészete elsősorban kuriális és szász hatásra alakult, de ott Alsó-Háromszék, Barcaság és a Homoród mente számos sajátos eleme is megtalálható. Véleménye szerint Alsó-Háromszéket szintén erős barcasági és kuriális hatások érték, míg Felső-Háromszék falvaiban leginkább a mezővárosi (Kézdivásárhely) és a kisnemesi építészet elemei voltak meghatározók. Majd a 19. század végétől és a 20. század elejétől kibontakozó polgárosodás hatására Kézdi- és Orbaiszéken egy olyan háztípus alakult ki, mely organikus kapcsolatban áll a korábbi háromhelyiséges és középereszes házakkal.

Murádin Katalin mostani kötete* egy Bukarestben 1984-ben megvédett, román nyelven készített doktori dolgozat magyarra lefordított, átdolgozott, alaposan lerövidített, tömör változata. A szerző a kolozsvári műszaki egyetem tanáraként még 1978-ben és 1979-ben, diákjaival (Czompó Márta, Dobai Álmos, Kovács Árpád, Olasz Gabriella) együtt végzett szisztematikus terepkutatásokat Háromszéken, ahol összesen 109 településben mérték fel szakszerűen a népi építészet helyben fennmaradt emlékeit. A szerző által irányított munkacsoport tagjai kutatásaik során elsősorban arra a falvakra összpontosítottak, melyek festői természeti környezetben fekszenek, gazdagabb épített örökséggel rendelkeznek, tehát nagyobb számú turistát tudnak vonzani.

Amikor első ízben átnézhettem a három évtizeden át kéziratban maradt doktori dolgozatot, rögtön javasoltam szerzőjének, hogy mielőbb készítse el annak szerkesztett, magyar nyelvű változatát is, mivel tézisei nagyszámú, megbízható, szakszerűen készített, ma már igen értékes felmérésekre, vonalas rajzokra és fényképekre épülnek.

Az eddigi eredmények, publikációk tükrében úgy vélem, hogy Murádin Katalin kötete nagy mértékben gazdagítja Háromszék népi építészetével kapcsolatos eddigi tudásunkat, ismereteinket. Dokumentációs anyagának jelentőségét, különleges értékét az a tény is emeli, hogy az 1970-es évek végén végzett gyűjtései óta számtalan akkor dokumentált háromszéki épület időközben úgy pusztult el, hogy később más terepkutató már nem készíthetett azokról újabb szakszerű rajzokat vagy fényképeket.

A terepen készített szakszerű felmérések, átnézett szakirodalom, összehasonlítás és elemzés alapján a szerző Háromszék területén belül, építészeti szempontból, hét kisebb tájat különített el: 1. Kézdivásárhely és környéke, 2. Kovászna és Zágon környéke, 3. Bárkány és környéke, 4. Olt mente, 5. Uzon és Lisznyó környéke, 6. Köpec és Bölön övezete, 7. Erdővidék. Könyvében rendre tömören bemutatja, hogy az egyes mikrorégiókban a különböző lakóházak, gazdasági épületek, kapuk és kerítések, valamint kopjafák és sírkövek milyen alapvető jellegzetességekkel rendelkeznek.

Murádin Katalin kötete pontosan jelzi, hogy a különböző rendi csoportok (főnépek, lófők, gyalogok, jobbágyok) Háromszéken milyen jellegzetes épített örökséggel rendelkeztek, hogyan fogadták be, adaptálták a Nyugat-Európából folyamatosan érkező építészeti stílusok legújabb elemeit, szerkezeti sajátosságait, hatásait és jellegzetességeit.

Kötetében kihangsúlyozza, hogy Háromszéken is rendszerint a helyben élő családok, közösségek tervezték és kivitelezték saját lakó- és gazdasági épületeiket, éppen ezért azok árnyaltan tükrözték a bennük élő személyek társadalmi státuszát, gazdasági lehetőségeit, foglalkozását, életmódját, felekezeti és etnikai hovatartozását, esztétikai érzékét, a vidék alapvető természeti adottságait és erőforrásait, valamint a közvetlen barcasági, udvarhelyszéki, csíki és moldvai szomszédságból érkező külső hatásokat.

*Murádin Beyer Katalin: Háromszék népi építészetéről – ahogy negyven év előtt láttam, fölmértem, rajzoltam. ARTprinter Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2016.