„A szabadság elhagyta partjainkat, szomjan kell hát nyomában útra kelned.”
(Márai Sándor)
Lovagok és várak
A vándor utas gyökerekbe, gyomok vastag szárába kapaszkodva felfelé tart a kövek és száraz göröngyök jelezte ösvényen a földvári várdomb oldalán. A lemenő, de még tűző nap a hátát égeti. A romok magasan vannak felette, időnként visszanéz az úton hagyott autóra, ha segítséget kellene hívnia, ha kiáltana – mert fájós térde felmondja a szolgálatot –, vajon feljutna-e egyedül is. Oly régóta jár erre, mindig csak az útról látta meg a romokat egy pillanatra Brassótól Segesvár felé tartva, ott jobbra, csak egy villanásra a fák között. Nem a település, melynek látványa lehangoló, sivár útszél, csak a vár, a romok, az érdekli, s ami alatta terül el, a mező, istenem, mi zajlott ott! Éppen azon az őszön, mikor erről a vidékről szülei két kicsi gyermekükkel nyugat felé menekültek a még nem ismert, de már sejtett veszedelem elől. Igen, akkor még ők néhány hét előnyt szereztek, de ezek itt, ott a mezőn már bekerítve szögesdróttal, a mindennapok kilátástalanságában, ők hogyan várták a napok múlását? Azért van itt, hogy a helyszínt lássa, másképpen nem érti meg.
A várdombot lassan, de könyörtelenül koptatja az idő, leharap belőle itt-ott egy darabot, vízmosások szabdalják az oldalát, a fák gyökerei csupaszon merednek ki belőle, ez kínál fogódzót a felfelé kapaszkodónak. A romok fölötte emelkednek, messzire néznek, a múltba vagy az összekuszált jelenbe. Mióta is?
Bizony régóta áll itt az Olt partján ez a Földvár, Marienburg (német), Märrembirg (szász), Feldioara (román) neveket váltva, ahogy az idők változtak. Egyedül magyar neve utal a földvárra, mely bizonyára nem is itt, hanem a település közepén állott az evangélikus templom helyén. Hol volt még akkor a Luther által létrehozott első protestáns egyház, s annak templomai Erdélyben! Az a világ csak később jön el, a 16. században, egyelőre háromszáz évvel korábban vagyunk, éppen a század elején, II. András korában. Akkoriban már jól ismerte Európa a Szentföldön megerősödött lovagrendeket, amelyek hosszú időn át a zarándokutak menti várakat védték a pogányok támadásai ellen, és gyógyították a pogány kardok által összekaszabolt keresztényeket; majd a hálás gazdag zarándokok jóvoltából vagyont szereztek, megerősödtek, és birtokaik lettek szerte a kontinensen. A lovagrendek folytatták ugyan a keresztények védelmét is, de közben a katonai erényekben is jeleskedtek, hírnevüket éppen ez növelte. A teuton lovagok híre-neve a magyar királyi udvart is elérte, és mivel II. Andrást már régóta nyugtalanította birodalmának távoli csücske, hogyan is védje meg az idegen betörők ellen, hát 1211-ben behívta őket, és odaadta nekik a Barcaságot, ezt a jó megyényi területet. A lovagok a Barcaságot is olyan birtoknak tekintették, melynek jövedelméből katonai tevékenységüket folytathatták. A földműveléshez azonban nem értettek, királyi engedéllyel behívtak hát szász telepeseket új birtokukra.
A vándor utas felfelé kapaszkodva éppen azon elmélkedik, miért éppen a szászokat hívták ide, és egyébként is hova lettek az itt jóval előbb, a honfoglalást követően letelepített székelyek, akikre pontosan ezt a védelmi feladatot bízta Géza fejedelem, mint a lovagokban megmentőt látó András király. A 13. század elején ez a terület korántsem volt már lakatlan, és különben a székelyekkel sem volt baj, tudtak ők határt védeni, kardot forgatni. Vajon miként ürítette ki a király ezt a területet az addig itt lakó székelyektől? Miért bízott jobban Endre király a teuton lovagokban, mint a magyarokkal egy nyelvet beszélő székelyekben, miért telepítette át őket a Barcaságtól távolabb, a később Székelyföldnek nevezett belső területekre, s adta oda a Királyföldet, a később Szászföldnek nevezett területet a lovagoknak? És hogyan, mennyi idő alatt zajlott le az áttelepítés? Aztán meg a Marosnak, Oltnak az a zordabb, terméketlenebb területe nem volt lakott? Terra incognitára, azaz fel nem térképezett földrészre mentek szekérkaravánjaikkal a székelyek?
Történészek dolga ezt kutatni, járt a fejében a vándor utasnak, miközben kapaszkodott felfelé, de csak nem értette, hogy miért éppen a szászok, hiszen más népből is akadt volna ide telepes a Barcaságba. Messzire vezetnek a szálak, töpreng az utas, emlékezetében úgy él, hogy 1200 táján a magyar Imre király legnagyobb ellenségei nem a trónjára fogukat fenő idegen királyjelöltek voltak, hanem tulajdon testvéröccse, András herceg. Volt, hogy a fivérek karddal is egymásra támadtak. Ez az ellenségeskedés még a párválasztásukban is megnyilvánult, Imre felesége II. Alfonz aragóniai király leánya lett, András viszont Gertrúdot, IV. Berthold meráni herceg leányát vette el. Így rokonsága révén András a német király, Sváb Fülöp oldalára került az európai nagypolitikában. Hogy milyen lehetett II. András udvara, aki Imre halála után mégis csak magyar király lett, hogy a királyné élete milyen gyászos véget ért, azt tudjuk Katona József Bánk bánjából. Egy bizonyosnak látszik, erősödött az udvarban a németbarát politika a királyné befolyásának köszönhetően, a király szórta az adományokat a birodalmába betelepített németeknek. Elképzelhető az is, hogy Gertrúd még abban is közrejárt 1211-ben, hogy éppen a teuton lovagokat hívják be, s adjanak nekik területet a királyi birtokból. Ám a lovagok nem voltak hálás természetűek, bár a területtel együtt kiváltságok egész sorában részesültek. Vallási és világi ügyeikben rajtuk kívül senki nem rendelkezhetett, szabadon kereskedhettek a székelyek földjén keresztül, adót senkinek nem fizettek, de vámot szedhettek a területükön áthaladóktól, az uralkodón kívül senkinek nem voltak kötelesek engedelmeskedni. Mindezért cserébe vállalták a határ védelmét az idegen betörők ellen.
Nagyon hamar várakat kezdtek építeni, kővárat emeltek a földvári várdombra is, Mária nevére szentelték, az utókor Castrum Santa Mariae néven említi. Alighogy megkapták a király adománylevelét, túlléptek a számukra adott terület határain, be-betörtek a király földjére, még azt is megtették, hogy a pápa kegyeit keresve felajánlották neki hűbérbe a Barcaságot. Ezt már nem tűrhette a király, Gertrúd halála után már nem volt, aki a lovagok védelmére keljen, a király megelégelte a túlzott önállóságot, a túlkapásokat, és alig tizennégy évvel a betelepítésüket követően a lovagokat kiűzte a Barcaságból, váraikat leromboltatta. Ám a királyi engedéllyel betelepített szászok maradhattak, művelték a földjeiket, virágzó városokat emeltek, kereskedelmet, kézművességet honosítottak meg. Ügyes-bajos dolgaikban a mindenkori magyar királyok intézkedtek mindaddig, amíg saját önkormányzatukat meg nem szervezték. A szászok nagy számban laktak Erdélyben egészen a 20. század második feléig, amikor is üldözni kezdték őket, majd kitelepítették, illetve eladták őket az anyaországnak. Ma már csak elenyésző számban élnek őseik földjén, nyomukat is el akarják törölni a helyükre betelepülő idegenek.
A vándor utas a várromok között áll, körbetekint. A hajdani vár északnyugati és délkeleti végén egy-egy négyszög alakú torony maradványát látja, eredetileg négyemeletes lehetett, talán raktár vagy börtön céljára használták, de itt lehetett a várúr lakása is. A külső falnak ma már csak a nyomai látszanak, de a belső védfalak maradványaiból a fal erősségére lehet következtetni. II. András utódja, IV. Béla a tatár veszedelem hírére a vár sérüléseit kijavíttatta, ám a pusztító ellenséget sem ő, sem a későbbi korok nem tudták megállítani, a földvári várat 1345-ben igencsak megrongálták. Sok sebet ejthetett a váron az időnként átrobogó történelmi vihar, mert 1427-es oklevelében Zsigmond király döntést hozott a vár megerősítéséről, nem sokkal ezután az erős falak között országgyűlést is tartott. Aztán nagy ütközet zajlott itt le 1529 nyarán, dúlt a harc ugyanis a királyi koronáért. A Ferdinánd-párti szászok megtámogatva az Egri csillagokból ismert Török Bálinttal, a székelyeket seregükbe csábítva megütköztek Szapolyai János katonáival. A székelyek azonban idejében felismerték érdekeiket, majd Szapolyaihoz pártoltak, és legyőzték az ország egyik felét magának birtokló Ferdinándot. A vár azonban nem menekült meg a további harcoktól, 1599-ben Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) égette fel, majd 1604-ben Giorgio Basta német-római császári hadvezér rémtettei következtek, az előle ide menekült földváriak csak igen tetemes váltságdíj ellenében szabadulhattak meg a hírhedt generális pusztító ostromától.
1612-ben újabb csata következett e helyen, szeptemberben a Báthori Gábor fejedelem ellen lázadó brassói főbíró, Weiss Mihály török, lengyel és román zsoldosokkal ostrom alá vette a várat, melyet a háromszéki székelyek védtek. A csata sorsa hamar eldőlt, miután megérkezett Báthori felmentő serege. Még egyszer jutott történelmi szerep a várnak, 1690-ben Thököly Imre innen szólította fel az erdélyieket arra, hogy csatlakozzanak a Habsburg-ellenes lázadáshoz. Annak ellenére, hogy a hajdani mezővároska lakói minden időben karbantartották a várat, hiszen veszedelmek idején ide menekültek, az 1838-as földrengéstől nem tudták megvédeni. A védelmi építkezések idején Európában is modernnek számító várat, a hajdani büszke erődöt a földmozgás visszavonhatatlanul megrongálta. Orbán Balázs a 19. század második felében a várudvar közepén még kápolnaromot látott, maguk a földvári szászok ez időben itt, a bástyák hűvösében tartották élelmiszer-tartalékaikat, de a vár már elindult a végső pusztulás felé. Az 1977-es földrengés végképp romba döntötte a bástyákat, többek között a többméteres, még álló falszakaszokat, és már a kaputoronynak is csak az alapfalai vannak meg.
A vándor utas körbetekint, Brassó felé néz, látni véli az őrök által hajtott, elcsigázott foglyokat, ahogyan a vár melletti mező felé tartanak végtelen sorokban. Aztán Segesvár irányában a várhegy alatti mezőt nézi, ezért a pillanatért tette meg az ide vezető utat. Ez hát az erdélyi magyar férfiak Golgotája.
„Minden egész eltörött”
Ha Iuliu Maniu eszébe lehetne idézni az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron elhangzó szavait, a vándor utas megtenné, bár tudja, hogy az utóbbi évtizedekben nemzeti hősnek tekintett Maniu csontjai már régen elporladtak a máramarosszigeti börtön temetőjében. Azt mondta akkor a parasztpárti politikus: „Nem vesszük el az együtt élő népek népi egyéniségét, minden ember szabadon választhatja meg nyelvét és hitét, amelyben úgy a magánéletben, mint az állammal való viszonylatban élni akar.” Szép gondolatok, bizonyára akkor és ott komolyan is gondolta, és amellett olyan „európaian” hangzott. Még csak a remény korszakában voltak ők, az országgyarapítók, mindezt a valóságba átültetni csak 1920 nyarán volt alkalmuk. A remények hamarosan teljesültek. A megszállás első hónapjaiban, már 1919. március 24-én megfogalmaztak egy memorandumot, az erdélyi három nemzet uniójának alapelveit, miszerint a magyar, román és szász nemzet közös érdeke a közrend, a személy- és vagyonbiztonság, a nyugodt gazdasági és kulturális fejlődés, a valódi szabadság és a demokrácia védelme. De miképp érvényesült mindez éppen a Maniu-gárdisták félelmetes fellépésében?
Ne siessünk ennyire előre, gondolja a vándor utas, maradjunk egy mozzanat erejéig 1919-nél, csak néhány hónappal a memorandum megfogalmazása után, amikor az új állam elfoglalta a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet, mind az ötven épületével együtt, majd röviddel ezután kiűzte színházukból a magyarokat, abból az épületből, melyet a kolozsvári polgárok saját pénzükből emeltek néhány évtizeddel azelőtt. Az 1919. szeptember 30-i előadáson Janovics Jenő Hamletje azt mondta Horatiónak: „Én meghalok, te élsz, győzd meg felőlem és igaz ügyem felől a kétkedőket.” Igaz ügy és meggyőzés? Egy évszázad sem volt erre elég. Nos, akkor hát lezárhatjuk a kérdést, gondolja a vándor utas, ne felejtsük el, ami ezután következett: a gyulafehérvári határozatok igazán szép szövegének, a nemzetközi kisebbségi szerződések érvényesítésének ígéretét Romániában. Ez például biztosította volna a magyar nyelvhasználatot a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, vagy biztosította volna a kulturális és egyházi autonómiát. Ám mindezt elsöpörte 1920. június 4-e, amikor az államalkotó magyar nemzetből nemzeti kisebbség lett.
Az új államok a megszerzett területeken nem tudtak, de nem is akartak úrrá lenni az egyre szélsőségesebb nacionalista jelenségeken. Felvidéken megalakult a Hlinka-gárda, melynek vezetője, Andrej Hlinka 1938 júniusában kijelentette: „Én vagyok a szlovák Hitler! Olyan rendet csinálok itt, mint Hitler Németországban!” Beszédeiben a magyarokat gyilkosoknak, a csendőröket vérszomjas bestiáknak titulálta. Romániában 1927-ben Corneliu Z. Codreanu megalapította a Mihály Arkangyal Légiót, ezt nevezték 1930-tól Vasgárdának. Codreanu 1936-tól az SS (Schutzstaffel, magyarul védőosztag; a náci Németország katonai és védelmi szervezete volt – szerk. megj.) mintájára halálosztagokat is szervezett. Igaz, hogy Codreanut a király a légió rémtettei miatt bebörtönözte, de követője, Horia Sima újjászervezte a légiót, s olyan jól politizált, hogy még miniszteri tárcát is kapott. A légió 1941-ig, Ion Antonescu hatalomra jutásáig működött. 1940-ben Szászrégenből Dél-Erdélybe menekült Gavril Olteanu ügyvéd, ő szervezte meg 1944 őszén Brassóban, a helyi szovjet katonai parancsnokság engedélyével a Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Zászlóaljat, közismertebb nevén a Maniu-gárdát. A gárda Iuliu Maniu tudtával és beleegyezésével létrejött félkatonai szervezet volt.
A szovjetek előrenyomulásának heteiben partizánvadászat és elrejtett fegyverek felkutatása ürügyén a gárda tagjai sorozatos gyilkosságokat és rablásokat követtek el a magyar lakosság körében. 1944 szeptemberében Bukarestben görögkeleti istentisztelettel egybekötött ünnepséggel búcsúztatták őket. Tagjaik között alig volt kiképzett katona, szép számmal akadtak köztörvényes bűnözők, vasgárdisták is. A legionáriusok egyik vezetője, Cornel Bobancu kijelentette később, hogy az önkéntesek tíz százaléka tisztességes, nyolcvan százaléka gyanús elem, a maradék tíz százalék büntetett előéletű, akad köztük gyilkos is. A román hadsereg 1944. augusztus 23-i átállása után szeptember és november között a szovjet csapatok által megszállt Észak-Erdély a Maniu-gárdisták prédájává vált. Értelmetlen, kegyetlen vérfürdőket rendeztek, a személyes bosszú, leszámolás se volt ritka. A brassói alakulat vezetője, Gavril Olteanu rendelte el a gyilkosságokat, többek között a szárazajtait, a csíkszentdomokosit. Először Brassóba, majd a Székelyföldön át Marosvásárhelyre mentek, Maros-Torda vármegye után Szolnok-Doboka vármegye következett, mindenhol rettegés kísérte „rendcsinálásukat”. Egeresen például azokat a magyar munkásokat tizedelték meg, kivégezve tizenhárom személyt, akik néhány héttel korábban megakadályozták, hogy a németek felrobbantsák a Kolozsvár áramszolgáltatását ellátó erőművet. A korabeli csendőrség ezrével hurcolta el a magyarokat internálótáborokba, Földvárra, Zsilvásárhelyre, csak Maros-Torda vármegyéből négyezer főt. Szárazajtáról a brutális kivégzések után az elhurcoltak közül igen kevesen tértek haza, a szovátai tizenkilencből is csak négyen.
De hát hogyan is merték ezek a „rendcsináló” gárdák egy hatalmas hadsereg farvizein evezve mindezt véghez vinni, tűnődött a vándor utas, a várromokról lenézve a mélybe, a hajdani internálótábor helyére. Csakis úgy, hogy alighanem tudták, pont ezt várják tőlük. 1944. szeptember 12-ről 13-ra virradóan Moszkvában Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyminiszter ismertette a Constantin Sănătescu által vezetett román katonai kormánnyal a feltételeket: a kormány feloszlatja a román területeken működő valamennyi félkatonai szervezetet, és a jövőben ilyenfajta szervezetek létezését nem engedélyezi; továbbá a román közigazgatási hatóságok kötelesek felügyelni a béke és biztonság helyreállítását. Megjegyzendő, hogy eközben a gárda zavartalanul működött Erdélyben. No de mindez semmiség ahhoz képest, hogy a románok az átállásért cserébe garanciát kaptak az 1937-es román határok visszaállítására! Ám mindezek ellenére a román politikusokat nem elégítette ki a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény valamennyi pontja, szerették volna, ha kimondják Edvard Beneš csehszlovák elnök mintájára a magyarok háborús bűnösségét, érvényesítve annak minden következményét, a kitelepítést, az internálást és a jogfosztást. A környező országok kimondatlan etnikai törekvését, hogy országaik nemzetileg egyneműek legyenek a magyarok kizárásával, egy brit őrnagy, Henry Threlfall fogalmazta meg 1943-ban: „Amíg Magyarország a németek oldalán áll, véleményünk szerint a partizánoknak jogukban áll annyi magyart megölni, amennyit csak tudnak.” Ezt követték volna a gárdák a kormány hallgatólagos jóváhagyásával? A fegyverszüneti egyezmény 2. szakasza kimondta, hogy Románia kormánya és főparancsnoksága kötelezi magát Németország és Magyarország Románia területén található fegyveres erőinek lefegyverzésére és internálására – de hiszen ez hadifoglyokat jelent, és nem civil lakosságot! –, valamint az említett államok ott-tartózkodási hellyel bíró állampolgárainak internálására. Ez szintúgy nem vonatkozhatott volna az Erdélyben őshonos magyar és német ajkú lakosságra! Ám a román hatóságok ezt másképpen értelmezték, és a kollektív bűnösség elve alapján erdélyi magyarokat, székelyeket, svábokat, szászokat internáltak.
A román közigazgatás visszatérését 1944 őszén nagy megelégedéssel fogadta a románság Észak-Erdélyben, az „ősi román föld” ismét az övék lett, véget ért a „horthysta elnyomás”, de a felszabadulás érzése mellett erős volt a bosszúvágy is. Eszébe jut a vándor utasnak Ioan Bozdoc marosvásárhelyi prefektus kijelentése: „Hajthatatlan vagyok, akár az öreg Cato, és nem szűnök ismételni, teljes és azonnali leszámolást a magyarokkal! Most vagy soha!” Leszámolást és kitelepítést emlegettek a Nemzeti Parasztpárt más erdélyi származású politikusai is, például a szilágysági Iuliu Maniu, aki ez időben éppen államminiszter volt. Ő néhány nappal a fegyverszüneti egyezmény után szeptember 17-én a minisztertanács ülésén javasolta, hogy a felszabadított észak-erdélyi területek közigazgatását kormánybizottság vegye át, rendfenntartási céllal éppen ezért kezdtek megalakulni a félkatonai szervezetek, így a róla elnevezett Maniu-gárda is. „Tudjuk, hogy a magyarok és köztünk csak a fegyverek dönthetnek. Ezek mondják ki a végszót. Erdélynek nem lehet két gazdája, hanem csak egy. Mi vagy a magyarok” – írta a Iuliu Maniu nevével fémjelzett Nemzeti Parasztpárt lapja, a Tribuna 1944 szeptemberében. A brassói jegyzőkönyv szerint „Iuliu Maniu úrnak a megszállt Erdélyt felszabadító önkéntes ezredek megalapítására vonatkozó utasításai, valamint a Nagyvezérkar 1944. szeptember 2-i 64 974. számú jóváhagyása alapján” hozták létre a gárdát, és kezdték meg a toborzást. Összességében mintegy 17 ezer önkéntes lépett Észak-Erdély területére. A gárda, valamint az újraszerveződő csendőrség és egyéb félkatonai szervezetek feladata tulajdonképpen az lett volna, hogy felkutassák, azonosítsák, letartóztassák és internálják azokat a személyeket, akik a magyar uralom alatt bármilyen formában üldözték a román lakosságot. A csendőrség főfelügyelősége már ezt megelőzően, szeptember 11-én a 44 158. számú utasításának megfelelően megkezdte a visszafoglalt területek „pacifikálását”, az „irredentizmussal” vádolt személyek felkutatását. Ez azonban olyan visszaéléseket eredményezett, melyek kiderülnek a november 11-i Magyar Népi Szövetség memorandumából: „…a fegyverszüneti szerződés 2. pontjára hivatkozva a román hatóságok letartóztatják és internálótábor felé irányítják mindazokat a férfiakat, gyakran asszonyostul, csecsemőstül, akik a magyar vagy román hadseregből megszöktek, eldobva a Szovjetunió felé irányított fegyvert (sic!), a német és magyar hadsereggel elhurcolt és most Észak-Erdély valamelyik részéből visszatért lakosságot […] kivizsgálatlan feljelentésre bárkit…” A hatóságok hadifoglyoknak nyilvánították a magyar katonaszökevényeket, ez főleg a székelyeket sújtotta, mert ők az 1941-ben szervezett honi századokban, vagyis a Székely Határvédő Erők alá tartozó határvadász, határőr zászlóaljakban harcoltak, a Gyimesi-szorost, az Úz völgyét, a hágókat védték. A román kiugrás után az ellenállás az orosz túlerővel szemben lehetetlen volt, a magyar csapatok visszavonultak, a székely katonák azonban nem akarták elhagyni a szülőföldjüket, így katonaszökevényekké váltak. A lefogott, elhurcolt férfiak nagy része immár civilben, fegyverétől megszabadulva felhívásokra önként jelentkezett a helyi csendőrőrsökön. Ugyanis kihirdették, hogy minden katonaviselt férfi jelentkezzék, hogy dovádát (igazolást) kapjon. Az elhurcolás másik jellemző módszere a néhány napi munkára történő behívás volt, a németek által felrobbantott vasúti hidak megjavításához például. A Háromszékről összeszedett kétezer férfit, akik immár civilek voltak – hiszen hazatértek, otthagyva alakulataikat –, a csendőrség először Brassóba, a szovjet parancsnokságra vitte. Itt közölték velük, hogy ők nem hadifoglyok, civilekre nem vonatkozik az internálás; ennek ellenére a földvári táborba kerültek, ahonnan az életben maradottakat a hozzátartozóik váltották ki pénzért 1945-ben. Volt olyan is, hogy a lágerparancsnok egyik-másik fogolyért egy pár ökör árát kérte el a családtól.
Gavril Olteanu, a Maniu-gárda vezetője a brassói szovjet parancsnokságtól szeptember 13-án azzal az ürüggyel kért engedélyt a székelyföldi „bevetésre”, hogy a székelyek 30-40 ezer fegyverrel és nagy lőszerraktárral rendelkeznek, szabotázsakciókra készülnek, potenciális veszélyt jelentenek az előnyomuló szovjet egységek háta mögött. Ezeket az állításokat semmi nem támasztotta alá, de az önjelölt ezredes az engedélyt megkapta. Olteanu szeptember 8-án Brassóban kiáltványt tett közzé: „A győzelemre vezető fegyverek meg fogják tisztítani a felszabadított Erdély földjét, és mindenünnen elűzik évezredes ellenségünket […] A magyarok és köztünk az ősi igazságosztó dák buzogány lesz majd a végleges leszámolás eszköze!”
A vándor utas ismét az útra tekint, a vasútvonalat nézi, hallja a csikorgó vagonokat, amint Brassó felől a földvári állomásra érkeznek. A vagonajtók kicsapódnak, az őrök terelik, sorba rendezik a foglyokat, indítják a tábor felé.
Igaz, hogy a civil férfilakosság elhurcolása Székelyföldön kezdődött el, ám mihelyt az előrehaladó front mögött viharos gyorsasággal berendezkedett a román közigazgatás, és akcióba léptek a csendőrség mellett a légiók is, az internálás kiterjedt Közép-Erdélyre, majd a Partiumra is. Főleg Szatmárra, ahol nagyszámú sváb lakosság is élt évszázadok óta. Az itt összefogott férfiakat Kolozsvár, Gyulafehérvár érintésével Földvárra vitték – csak a magyarokat és a magyaroknak tekintett svábokat, pedig tudvalevő, hogy a magyar hadseregben szép számban voltak besorozott román nemzetiségűek is, akik a magyar hadsereg visszavonulása során megszöktek, kivetkőztek a mundérból, civillé váltak. A magyar lakosság kitelepítéséhez elegendő indokot kreáltak: szabotázs, fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, oroszokkal való összeférhetetlenség. Azt is biztosították, hogy személyre szóló írásos nyoma az internálásnak lehetőleg ne maradjon, hogy utólagos felelősségre vonás ne történhessen: „Minden kiutasítás csupán a kiutasított személyekkel szóbelileg közölhető, nyilvánosságra nem hozható, erről írásbeli végzés ki nem adható. Az érintettek ingatlanai el nem adhatók, ingó dolgok túlsúlyban nem vihetők, mivel azokat román területen szerezték.” (A vándor utas arra gondol, milyen félelmetesen hasonlóan történt mindez a hetvenes, nyolcvanas években a diktatúrából menekülőkkel, akik legális úton hagyták el Ceaușescu Romániáját.)
No és a lágerek! Hogyan sikerült a fegyverszüneti szerződést követő napokban már megnyitni, beindítani? Nem kellett megnyitni, azok már korábban megvoltak, ám az augusztus 23-i átállás után a szovjet hadifoglyokat gyorsan szabadon engedték, helyüket feltöltötték civilekkel, akik bár nem tudták még, utánpótlást jelentettek a szovjet munkatáborokban. Az internálás, mely kényszerlakhely kirovását jelentette volna a fegyverszüneti egyezmény 2. és 15. szakasza alapján, egy saját értelmezés szerint immár fogva tartást jelentett, fogságot, szigorú őrizet alatt. A szabályzat előírta például a heti fürdést, a vasárnapi istentiszteletet felekezetek szerint, és sok más „jogot”, ám mindez a cinizmus netovábbja, ha a földvári tábor körülményeit megismerjük.
A vándor utas a várhegy északi oldalát nézi, néhány fenyőfa árválkodik ott, látható nyoma nincs a náddal és szalmával fedett, földbe vájt üregeknek, ahol a vizes szalmán meghúzták magukat a foglyok. Orvosi és fogorvosi kezelés hetente, vizit, gyógyszerek biztosítása? Ugyan! Ki tudott a külvilágból az elmondhatatlan ellátásról, a leveses kondér alján vastagon lerakódott sárról a mosatlan krumpli alatt, a mindent elsorvasztó vérhasról, a tífuszról, a napi huszonöt-harminc halottról?
Milyen magasan van felettünk az ég, vajon látni onnan mindent? Ha látni nem is, de tudni, talán, némul el a vándor utas indulata.
„Várnak toporogva sorukra
a nemlét bejáratánál,
az áldozat előterében,
állnak fegyelmezetten –
sokan és számolatlanul…”
(Keszthelyi György: Bárány kalasnyikovval – részlet)
Benkő Levente munkáiból tudjuk, hogy a lágerek augusztus 23. után minden jogalap nélkül működtek, hiszen a fegyverszüneti egyezmény után a működésüket csak november 6-án fogadta el a román kormány. De ki törődött ezzel, hiszen más törvénytelenségek is léteztek. Hogyan történhetett meg az, hogy Zsilvásárhelyen háromszázharmincnégy, tizennégy évnél fiatalabb gyermeket tartottak fogva háromezer férfi és ezerkétszáz nő között? Mindannyian veszélyesek voltak a berendezkedett román közigazgatásra nézve? Csak Háromszék megyéből a főispánsági információ szerint kétezer férfit hurcoltak el, először Földvárra, majd onnan tovább Foksányba, az elosztó táborba, aztán aki élt még, azt a Szovjetunióba vitték.
A halálosan megfélemlített Szárazajtáról a Maniu-gárdisták által elkövetett gyilkolások után még hetven férfit összeszedtek, és elhurcolták Földvárra, alig élték túl néhányan az „ellátást”. Közöttük volt az akkor 18 éves Nagy B. Imre, aki így emlékezik vissza a kálváriájukra: „Gyalog kísértek be minket Sepsiszentgyörgyre, a Csíki utcai börtönbe. Háromezerötszázan voltunk bezsúfolva oda, alsó- és felső-háromszékiek, csíkiak, mikóújfalusiak, erdővidékiek, rengetegen voltunk ott összeszedve. Mind fiatalok, a legidősebb negyvenöt éves, ha lehetett, de belőlük kevés volt. Hát egyszer adják a parancsot, gyülekező, s kísérnek ki az állomásra. A vagonok elé voltak állva, az ablakok le voltak drótozva, a vagonok mellett román […] mánista katonák állottak, s minket bevagonéroztak. Azt sem mondták, hova visznek […] Brassó után hármat füttyentett a gőzös, s megállott a földvári állomáson. Na bévittek minket a lágerbe. […] Betettek a földpincébe, minden pincébe százan voltunk. Ez olyan ötven méter hosszú s három méter széles volt. A járdája le volt ásva, kétfelől volt a priccs, amelyiken hevertünk, tiszta kopasz föld volt. Béhozták a csebret, abba végeztük dolgunkot, reggel kivittük. Ivóvizet a tóból hoztak […] volt a tábor közepén egy tó, abban mosakodtunk, abba pisiltünk, s abból ittunk […] nyolcvan deka kenyeret kaptunk egy napra tizenhatan. Volt, hogy kivittek a földvári temetőbe gödröt ásni. Olyan gödröt ástunk a szász temetőben, hogy harmincötön feküdtek benne. Tiszta meztelenül […] Hogy az illetők hova valók voltak, azt nem is tudtuk. Kihozták őket egy stráfszekéren a temetőbe, s belétették a gödörbe. Tudja-e, hol vannak Földváron a tömbházak? Na, ott volt a temető! Akkor kopasz föld volt, most blokkházak állnak rajta. Hát Földváron úgy bántak az emberrel, mint a kutyával. A földpriccseken nem volt se szalma, se egyéb. Tiszta kopac föld volt. A tenyerem volt a párnám hét hónapon keresztül. Annyi volt a tetű, hogy ettek meg. Náddal volt födve a pince. Azon úgy másztak a tetvek, hogy rendesen hallatszott. Minden ötven méterre a drótkerítések között géppisztolyos katonák álltak, három méter magasan voltak a kilátók, megfigyelőpontok.”
Románia-szerte harminchat internálótábor működött, ezek biztosították a Szibériába történő deportálások utánpótlását. Ezen az 1944-es őszön Erdélyben negyvenezer magyart fogtak össze és deportáltak. Voltak köztük földművesek, iparosok, kétkezi munkások, lelkipásztorok különböző egyházakból, földbirtokosok, arisztokraták, tanítók, tanárok, írók, ügyvédek. Földvár, Hídvég, Zsilvásárhely gyűjtőtáborai megteltek, és bár iszonyúan magas volt a halálozási arány, főleg Földváron a járványok miatt, mégis vadásztak tovább a kiszemelt áldozatokra. Ezrével gyűjtötték be azokat a dél-erdélyi magyar férfiakat is, akik a háború és a munkaszolgálat veszélye elől Észak-Erdélybe menekültek, és onnan 1944 őszén már nem volt tovább, hova.
Szabó György 1944 őszén fiatal tanársegéd volt a kolozsvári egyetemen, nem tudta még, hogy ő már „célszemély”. Október 11-én, a Kolozsvárra történő szovjet bevonulás napján még nem gyanakodott, még nem jutottak el hozzá hírek a Székelyföldön történt atrocitásokról. Ám már 14-én egy szovjet járőr igazoltatás ürügyén többedmagával bekísérte a Honvéd utcai fogdába. Attól kezdve fogoly volt, csak még nem tudta, miért. Annyit tudott csak, hogy minden 15 és 55 év közötti férfit lefogtak az oroszok, mert azok mind német és magyar katonák civilben, és az oroszok háta mögött szabotázsakciókat akartak végrehajtani. Gyalogmenetben vitték őket a 30 km-re fekvő Tordára, Szabó Györggyel együtt gyalogolt Kiss Jenő költő, Mikecs László csángókutató egyetemi tanár, Faragó József néprajzkutató, Haáz Ferenc Rezső történész és udvarhelyi múzeumigazgató, fia, Haáz Ferenc, aki erről az útról soha nem tért már haza, és Nagy András fiatal marosvásárhelyi orvos, akinek sikerült Földvárról a vonatból üzenetet kidobnia a szüleinek, és aki a következő években szerencsésen hazatért majd. Ők mindnyájan szabotőrök lettek volna? Brassó, majd Földvár… itt annyi volt már a fogoly, hogy kint a szabadban a sáros földön ültek a szögesdrót mögött. Foksányba kerültek, innen pedig a Szovjetunióba.
Nagy Elek – aki később Méhes György néven vált híres íróvá – írja a Kolozsvári kálvária című írásában: „Mi is ki tudja, hány helyen bujkáltunk a feleségemmel, húgommal ezekben a vészes napokban. Akik bedőltek az oroszoknak, se aznap, se másnap nem kaptak semmiféle igazolványt. Gyalogmenetben indították őket a Brassó melletti földvári haláltáborba, onnan már tehervonaton Szibériába. Az 1944 utolsó és 1945 első napján összefogott ötszáznegyven kolozsvári magyarból három év múlva hazakerült ötvenkettő. […] Volt, aki megúszta, például én, mivel soha nem voltam otthon, mikor a mi Farkas utcánkból hurcolták el a magyarokat.” Mikor a bevagonírozást az orosz katonák irányították, akkor tudni lehetett, hogy a Szovjetunióba viszik a foglyokat, az ajtókat beszegezték, és csak a célállomáson, több hét elteltével nyitották ki.
Kiss Ernő, a Szatmár megyei Börvelyből 77 éves volt, amikor Boros Ernő nagykárolyi újságírónak felidézte fogságának emlékeit: „Földváron eleinte szovjet katonák vigyáztak ránk. Amikor megérkeztünk, és román kísérőnk átadott bennünket az oroszoknak, a román csendőrparancsnok azt mondta az orosz parancsnoknak: toți partizani! [mind partizánok!] Az oroszok ugyanis a partizánokra haragudtak a legjobban. Az egyik falumbeli tudott egy kicsit oroszul, az első világháborúban ott volt hadifogoly, magyarázta, hogy ez nem igaz. Addig se kaptunk rendesen ennivalót, de ezután éheztünk, még a keveset is csökkentették.” Valóban, az oroszok csak az átadásnál voltak jelen, a lágert végig román parancsnok, T. Cheșcheș alezredes irányította.
A vándor utas a romok fölött messzire néz, a fákon túl látni véli a hídvégi templomtornyot, s az Isten házából felhangzó hívó szót a szenvedők gyámolítására. Hídvég magyarjai jelesre vizsgáztak emberségből, felebaráti szeretetből.
„Én annak a hídvégi lelkésznek, Lőrincz Árpádnak a lánya vagyok – írja Lőrincz Ildikó –, aki nap, mint nap a tábor halottait temette. Az akkori hídvégi asszonyok és szüleim emléke kötelez, hogy leírjam, hogyan próbálták az első perctől az utolsóig a szenvedéseket enyhíteni, a hozzátartozókat segíteni. Az első hetekben minden hídvégi család segített élelemmel egy-egy foglyot, be tudtak vinni ruhát is a táborba. Rövid idő múlva drasztikusan romlottak a körülmények, jött az őszi hideg, a foglyok földbe vájt lyukakban vacogtak összezsúfolódva. Nagyon kevés, szinte ehetetlen ételt kaptak, mosatlanul és sárosan főzték meg nekik a krumplit, az őrök gúnyolódtak, mikor látták, hogy a kiéhezett emberek azt is megeszik… Aztán a hideg és az étlenség kezdte szedni az áldozatait, másodnaponként volt temetés tíz-húsz halottal, majd növekedett a halottak száma, a tífusz és a vérhas miatt napi ötven halott is volt. (Ezekben a hetekben, messze Földvártól, a szelíd dunántúli dombok között is halálmenet kanyarogott, elgyötört férfiak között a költő még egyszer, talán utoljára verset írt: »a század bűzös, vad csomókban áll. / Fölöttünk fú a förtelmes halál.« (Radnóti Miklós: Razglednicák 3.) Amikor apám, Lőrincz tiszteletes a Nemzetközi Vöröskeresztet emlegette, válaszul Brassóban letartóztattak két magyar orvost, őket is a földvári táborba internálták, mondván, hogy most már nincsenek orvos nélkül a betegek. Apám megpróbálta a halottak nevét és falujukat feljegyezni, de az őrök ezt is megtiltották. Az elszállítottak nevét is próbálta összeírni, majd felszedetni a bedrótozott vonatablakból kidobott cédulákat, melyeken a foglyok hozzátartozóiknak üzentek. Az érdeklődő rokonokat az őrök elzavarták, igen gyakran komoly összegeket kértek sokszor hamis információért.”
Volt felkínált lehetőség a szabadulásra. A nagypataki ortodox pópa bejárt a táborba, győzködte a foglyokat, hogy térjenek át az ortodox hitre, akkor azonnal szabadon engedik őket, megmenekülnek. Talán volt, aki reménytelen nyomorúságában ezt megtette.
Érthetetlen, de fájdalmas tény, hogy a már működő, és magát a romániai magyarok érdekképviseleteként meghatározó Magyar Népi Szövetség ahelyett, hogy tiltakozott volna minden lehetséges fórumon az erdélyi magyarok tömeges elhurcolása és internálása ellen, fasizmusellenes jelszavakat hangoztatott, támadta a „horthysta fasiszta” magyar „megszállókat”. Nem foglalkoztak a szenvedő internáltak sorsáról szóló bejelentésekkel. Csak a munkaszolgálatra történő behívások ellen tiltakoztak, hogy ne csak a magyarokat vigyék. Ez is valami, de nem törődtek a ténnyel, hogy a „munkaszolgálatosok” drótsövénnyel körülvett táborokban rabokként sínylődnek. A panaszkodó, férjüket kereső asszonyoknak azt válaszolták, hogy a férfiakat biztonsági okokból vitték el. Ezer és ezer civilt? A Szövetség elnöke, Kurkó Gyárfás is csak a fegyverszüneti egyezmény betartásáról beszélt, túlkapásokról nem.
Képek: Benkő Levente, 2020 szeptembere
Kacsó Sándor író, aki maga is a zsilvásárhelyi tábor foglya volt, Lágerének című versében keserűen panaszolja: „Értem most senki, senki nem kiált.”
Annál inkább féltették a román nép hírnevét és biztonságát a Maniu-gárda gyilkosságai miatt frissen kinevezett katonai vezetők. Ioan Arhip tábornok, a nagy vezérkar helyettes vezetője átiratot küldött Iuliu Maniu államminiszternek 1944. október 18-án: „Kiderült, hogy 1944. szeptember 26-án a Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj parancsnoka 70 önkéntessel kivonult a Háromszék megyei Szárazajtára. A Nagy Vezérkar attól tart, hogy a Magyarország területén élő románokkal szemben hasonló megtorló intézkedéseket provokálhatnak a hatalmi jogkörüket túllépő önkéntesek, ráadásul a propaganda eszközéül is válhat a román nép ellenségei körében.”
A szovjet hadsereg vezetése is veszélyesnek ítélte a háta mögötti hihetetlen durva akciókat, a kialakult helyzetet, és Észak-Erdélyben a román közigazgatás helyett szovjet katonai közigazgatást vezetett be. A román közigazgatási szervek Észak-Erdélyből való kitiltása előtt Maniu értetlenül állt, tiltakozó levelet írt Andrej Januarjevics Visinszkij szovjet népbiztoshoz, hangsúlyozta, hogy mindez ellentétben áll a román–szovjet fegyverszüneti egyezménnyel. Mentegette a Maniu-gárdisták tetteit, azzal érvelve, hogy ők csak „megbüntették” a magyarokat a második bécsi döntés utáni „román üldözésért”. (Megjegyzendő, hogy újabban a román történetírás is így látja 1944 őszének eseményeit. Nos, ennek feltárása, a valós adatok megismertetése mindkét sértett féllel szintén a történészek feladata lenne.) Ezekről az eseményekről 1944. november 13-án a minisztertanács ülésén Petru Groza is beszámolt, hangsúlyozta, hogy súlyosan kompromittálták Romániát. Ezért a szovjet hadvezetés felszólította a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből, a térséget vonják szovjet katonai hatáskörbe.
A Magyar Népi Szövetség csak akkor tette szóvá az internálások nyílt magyarellenes voltát, amikor a lágerekben a járványok kitörésével százak és százak haltak meg, és már nem lehetett ezt elhallgatni. 1945 februárjában a marosvásárhelyi Szabad Föld már le merte írni, hogy Földváron hatezer ember sínylődik embertelen körülmények között. 1945. március 19-én Gheorghe Vlădescu-Răcoasa nemzetiségügyi államtitkár Kurkó Gyárfás és Bányai László kíséretében meglátogatta az internálótábort, és ígéretet tett, hogy azonnal megkezdik a foglyok szabadon bocsátását. Ám nem siették el a dolgot, még 1945 végén is voltak Földváron foglyok. B. Nagy Imre, szárazajtai túlélő közlése: „Amikor én onnan 1945 márciusában megszöktem, nyolcezer embert hagytam ott.” A fogvatartottak száma mindmáig bizonytalan. A lágerből 1945-ben szabadultak között volt, aki nyolcezerről beszélt, a korabeli sajtó hatezer magyar fogolyról és internáltról számolt be. A Dolgozók Szava című sepsiszentgyörgyi lapban megjelent egy tudósítás, melyben egy kiszabadult fogoly számolt be a táborról. Elmondása szerint a tizenöt éves gyermektől az aggokig minden korosztályból voltak a lágerben. Némelyek úgy szabadultak meg, hogy az ortodox pópa ösztönzésére átálltak románnak. Mivel Erdély legtávolabbi sarkából is érkeztek internáltak, a tábor olyan zsúfolt lett, hogy a foglyok egy részét átvitték a szomszédos Hídvégre és Lügetre. Zsilvásárhelyen az év júniusában még több mint kétezren raboskodtak, akiket csak a magyar voltuk miatt internáltak. A Magyar Népi Szövetség ekkor fogalmazta meg először, hogy a lágerekben ártatlan emberek szenvednek, 1945 januárjában fordult először hivatalosan az illetékesekhez az internálások ügyében. Táviratot küldött az Országos Demokrata Arcvonalhoz: „E táborokban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek… Tervszerű merénylet ez az együtt élő népek demokratikus szellemű összefogása ellen.” Mondjuk ki, tervszerű merénylet volt ez a magyarság ellen, néz le a völgybe a vándor utas.
A tömeges internálásokat, deportálásokat, elhurcolásokat állami szinten határozták el, és állami engedéllyel, sőt vezérlettel hajtották végre. A kiötlőknek, végrehajtóknak milyen sors jutott? A kezdeményezőknek, ötletadóknak, a hallgatólagosan egyetértőknek? Annak például, aki nevét adta egy hírhedt, rettegett erőszaklégióhoz?
Iuliu Maniu – aki Zilahon végezte iskoláit, magyar környezetben élt, magyarul tanult az egyetemen, ez időben magyar államminiszter volt, majd háromszor Románia miniszterelnöke lett – hamar kegyvesztetté vált. A gárda perének idején, 1945 tavaszán Visinszkij követelésére a király Petru Grozát nevezte ki miniszterelnöknek, Maniu neve pedig kimaradt a kormánylistáról. 1947. október 30-án letartóztatták, a Nemzeti Parasztpárt 17 vezetője ellen per indult, köztük Maniu ellen is, bebörtönözték, 1953-ban halt meg a máramarosszigeti börtönben. Ám az utókor nem hagyta feledésbe veszni emlékét, Szigeten az ún. hősök temetőjében díszsírhelye van, eszméhez hű hívei ott emlékezhetnek rá. Zilahon, hajdani iskolavárosában a Szent Péntek katedrális falán a szentek között látható az arcképe. Erdély városaiban Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmáron, Temesváron, Brassóban és természetesen Bukarestben utcát neveztek el róla.
1944. novemberében szovjet parancsra feloszlatták a Maniu-gárdát, majd 1945. április 7-én Brassóban bíróság elé állították a tagjait. A gárda spiritus rectora, Gavril Olteanu ekkor már szökésben volt, beállt az Avram Iancu Betyárjai (Haiducii lui Avram Iancu), illetve a Fekete Subák (Sumanele Negre) nevű nemzeti ellenállási csoportba. A csoportot 1946-ban Észak-Moldvában fogták el. Olteanut Bukarestbe vitték, nem sokkal ezután a belügyminisztérium pincéjében gyanús körülmények között öngyilkos lett. Elhallgattatták?
A Szárazajtán legyilkolt ártatlanoknak, Csíkszentdomokoson, Magyarzsomboron, Egeresen, Bánffyhunyadon és szerte Erdélyben legyilkoltaknak, a Barcaföldváron, Lugoson, Borosjenőn, Temesváron, Belényesen, Radnán, Gyulafehérváron, Zsilvásárhelyen, Pitești-en, Foksányban és szerte az országban sínylődő foglyoknak ki ad elégtételt? A hatalom még nem számolt el a Romániában hihetetlenül gyorsan felállított és működtetett harminchat internálótáborral. Nem mondta ki, hogy a fogságot szenvedők nagy része nemzeti hovatartozása miatt került oda. Ismerjük-e eléggé ezeket az esztendőket, a magyarölések példátlanul jól szervezett sorozatát a Bácskában, Csehszlovákiában, Kárpátalján, Erdélyben? Gúta, Zsablya, Csurog tragédiáját, a Szolyvára internált negyvenezer magyar kárpátaljai férfi sorsát, a földi maradványaikból enyvet főző szocialista ipar rémtettét? Kiradírozott, emlékezni sem akaró megannyi családtörténet ez, hiányos, soha vissza nem térő szereplőkkel.
Láncra kötött emlékezés
Akiknek fontos volt, hogy a bűnöket ne takarja feledés, 1999. július 13-án, Földváron emlékművet kívántak felszentelni a haláltáborban rabságot szenvedettek és elhunytak emlékére. Számukat ma sem ismeri az utókor, sokuk nevét sem. De az emlékezés sok évtizeddel az események után sem megy akadályok nélkül. A Brassó megyei tanács az utolsó pillanatban visszavonta az engedélyt azzal az indokkal, hogy a kérelmezők eltorzítják a valóságot. Így a feltételezett tömegsír helyére akkor nem kerülhetett emlékmű. A hídvégi református templom fogadta be az emlékezőket, dr. Csiha Kálmán püspök hirdetett igét, aki maga is üldözött volt, 1956 után több évi kényszermunkára hurcolták a Duna-deltába.
A földvári haláltáborban becslések szerint 35 ezer ember fordult meg egy év alatt, több százan ma is jeltelen sírban nyugszanak. Egy 2000-ben kelt kormányrendelet elismeri ugyan, hogy internálások történtek, ezeknek egy része magyarellenes megtorlás volt. Ez már jogalap lett volna az emlékmű felállításához. Ám az emlékmű 2000. június 24-én csak pár órára állt ott, mivel Barcaföldvár akkori polgármestere, Ioan Cioacă traktorral megjelent, drótkötelet hurkoltatott az emlékműre, leromboltatta még a talapzatát is. Az indoklás ezúttal az volt, hogy a városi tanács olyan emlékművet szavazott meg, amely az 1941–1945-ben elhunyt szerb, cseh, orosz, lengyel, román, német és mellesleg magyar nemzet fiainak emlékét őrzi. A hídvégi református egyházközség emlékműve pedig nem ilyen, mert csak a magyarokról tesz említést. Az akkor még kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar elismerő levelet küldött kollégájának, a földvári hasonló elveket valló polgármesternek. Mindezek ellenére 2001. augusztus 4-én sikerült leleplezni az új emlékművet, a Szatmár megyei börvelyiek is állíthattak kopjafát, hiszen falujukból is hurcoltak ide sváb származásúakat. Visszaállították azt az emlékoszlopot is, melyet az ötvenes években a haláltábor áldozatainak hozzátartozói emeltek, de szinte azonnal a felállítása után ismeretlenek megrongálták rajta a márványtáblás feliratot, az oszlopot pedig ledöntötték.
A földvári temetőben
sok magyar sír van egyvégben.
Minden sírra föl van írva
a szenvedés tett a sírba.
Én is egyszer arra jártam
fájt a szívem, hogy megláttam
azt a sok-sok kis sírhantot
azt sem tudják, ki nyugszik ott.
A földvári fogolytábor
mennyi sok szenvedést látott.
Mennyi halvány magyar arcot
aki később sírba szállott.
Vándor utas, ha arra jársz
két fogolytemetőt találsz.
Borulj rá a keresztfára
Gondolj a te szép hazádra.
(Földvári sirató – részlet)
A vándor utas elhagyja a település utolsó tömbházát, jobbra fordul, a kockaházodvak sora sivár, a környezet lehangoló, gettószerű. A városka fölött még látható várromok jól őrzik titkukat, a jelen semmit se tud a múltról. Földút tér balra, még nem látni semmi emlékhelyet. Messziről vad kutyaugatás hallik, néhány ember lézeng zsebre dugott kézzel egy távoli vaskapu előtt, melyet lassan kitárnak a pöfögő traktor előtt. Nézik a közelgő autót. Balra kellene térni, a mezőre, már a láger hajdani területén jár a vándor, már látja is a gyomerdőből kiemelkedő emlékművet. Az út gödrökkel teli, talán éppen a tömegsír fölött vezet. Itt vége van minden útnak.
„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod
ez volt a múlt, emez a vad jelen
hordozd szívedben. Éld e rossz világot.”
(Radnóti Miklós: Nem bírta hát – részlet)
Felhasznált irodalom:
Balázs János – Petki Judit: Kő kövön. Brassói Lapok, Brassó, 2004.
Benkő Levente: A földvári haláltábor foglyai. Vae victisi, azaz: jaj a legyőzöttnek… Székelyföld, 1997, I. évf., 2. szám.
Benkő Levente: A tervszerű merénylet. Korunk, 2003, 2. szám.
Benkő Levente: Hideg napok Székelyföldön – Adalékok a Maniu-gárda történetéhez, háromszéki és csíki útjához. Székelyföld, 2012, XVI. évf., 8. szám.
Benkő Levente: Magyarellenes atrocitások 1944 őszén Erdélyben. Magyar Megmaradásért, 2019. július 18. https://magyarmegmaradasert.hu/kiletunk/harcaink/item/5283-z (2024. 11. 04.).
Benkő Levente: Székely golgota – Haláltábor Földváron, 1944–1945. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2003.
Boros Ernő: Dokumentumriport. Szatmári Friss Újság, 1999. december 6.
Boros Ernő: „Hogy a magyar pusztuljon”. 1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a (barca)földvári haláltáborban. Otthonom Szatmár megye, 58. szám.
Boros Ernő: Mindennap eljött a halál. In: Otthonom Szatmár megye, 15. kötet. Szent-Györgyi Albert Társaság – EMKE, Szatmárnémeti, 2022.
Csorba Csaba: Vártúrák kalauza III. Sport Kiadó, Budapest, 1983.
Ercsey Gyula: Farkasok Árnyékában, Kolozsváriak a Gulágon. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2006. 39. o.
Keszthelyi György: Bárány kalasnyikovval. In: Bárány Kalasnyikovval. Versek. 2010. https://mek.oszk.hu/08500/08556/html (2024. 11. 04.).
Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok. Panoráma Kiadó, Debrecen, 1987.
Lipcsey Ildikó: Románia és Erdély a XX. században. Illyés Alapítvány, Budapest, 2006.
Lőrincz Ildikó: Emlékképek a földvári fogolytábor szörnyűségeiről. Ébredés 2007., 68. szám.
Méhes György: Kolozsvári kálvária. Hitel, 2004, 17. évf., 7. sz., https://epa.oszk.hu/01300/01343/00031/essze.html
Nagy Mihály Zoltán – Vincze Gábor: Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március). Pro Print Kiadó – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár–Csíkszereda, 2004.
Szabó György: Kolozsvári deportáltak az Uralban. Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1994.
Trianon és a színház, 4. „Lenni vagy nem lenni?” Janovics Jenő és a Kolozsvári Nemzeti Színház az impériumváltás idején – 1918–1919. https://nemzetiszinhaz.hu/hirek/2020/01/trianon-es-a-szinhaz-4 (2024. 11. 04.).
Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944–1948 között. Magyar Kisebbség Nemzetpolitikai Szemle, 1997. 1–2. szám.
Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–1953. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1994.
