Orbán (Minyus) Sándorné, Irma néni 1932. február 9-én született Kibéden, majd idén tavasszal, 2024. március 2-án hunyt el 92 évesen. A II. világháború vége felé, amikor már az oroszok is elérték Kibédet, Irma néni még gyermek volt, mégis évtizedek múltán is elevenen éltek benne az akkori történések, amelyeket a családjával és a faluközösségével együtt átélt. Elmondása szerint azok az események soha nem tudtak törlődni az emlékei közül, mert éveken át beszéltek róla a szüleivel, nagyszüleivel.
Kevesebbet beszéltek viszont a borzalmakról a frontról hazatérő apák, testvérek, akik végigharcolták a háborút, és Isten kegyelméből viszontláthatták családjukat. Volt szerencsém az évek során nagyon sok emberrel beszélgetni a háború szörnyűségeiről, ezért ki tudom jelenteni, hogy a II. világháborúról sokkal nehezebb hiteles emberi beszámolókat és visszaemlékezéseket gyűjteni, mint az I. világháborúról. A II. világégés hős katonái, akik hazatérhettek – valamilyen hazába – leszereléskor, elindulás előtt megkapták az orosz cenzúra által kidolgozott ideológiai felkészítést, miszerint nem szabad írni vagy beszélni az átélt borzalmakról, amelyek orosz vagy netán román részről érték őket. Már csak a hadifogságból megismert boldog jövőt jelentő szocializmusról lehetett beszélni, vagy elnémulni, ezáltal pedig biztosítani a család védelmét a politikai megbélyegzések vagy perek ellen. Minél kevesebbet tudott valaki, annál biztonságosabb volt a léte – sok családnál szembesültem e jelenséggel. Az I. világháborús adatok könnyebb elérhetősége abban rejlik, hogy az 1940-es kicsi magyar világ kezdetével lehetőség nyílt arra, hogy a még életben lévő tanúk, akik átélték a Nagy Háború megrázó eseményeit, hiteles forrásként vessék papírra az utókor számára ezredtörténeteiket, vagy a titkon őrzött hadinaplóik feljegyzéseit. Ezt a II. világháború után nem lehetett megtenni, ezért börtön, vagy akár halálbüntetés is járt volna, ha kiderül. A második világégés során átélt eseményekről még jó ideig a szocializmus bukása után sem mertek nyíltan beszélni az emberek.
Beszélgetésem Orbán Irmával
Ez a történet is azt igazolja, hogy semmi sincs véletlenül, ok nélkül. Meg van írva a nagykönyvben. Ezelőtt négy évvel, 2019. október 16-án kerestem fel az akkor 87 éves Irma nénit azzal a kéréssel, hogy meséljen nekem a II. világháború vége felé lezajlott eseményekről, mindenről, ami nyomot hagyott a lelkében. Örvendek, hogy hangfelvételt készítettem, és a frontátvonulás 80. évfordulóján leírhatom hiteles forrásból a Kibéden történt események néhány mozzanatát.
„Én leánka vótam, de tisztán emlékszem, hogy a néptanács helyén, Sándor Károlynén alul s felül, ahol a kocsma van, különben a művelődési ház helyén is kocsma vót, ott mind kórház vót. Jaj! Annyi sebesülteket hoztak. Akkor Bereczki Ferenc vót a bíró. Akkor jöttek, egy Krisztina nevezetű fehérnép is vót vele, aztán az lett a főnök a kórháznál, jól vót a katonatiszttel, s ő parancsolt mindenkinek. Jöttek nálunk Krisztina s a katona, mert nálunk sok vót a gyümölcs, ezért mondták, hogy almát kell vinni a sebesülteknek. Vót alma elég, s édesapám a szekérre feltett három nagy törökbúzaszedő kosárral, és elvittük a kórházhoz. Édesapám letette a kosarakat. Jött a két orosz katona, megfogta a kosarakat, és jött Krisztina, a szép cigány fehérnép is. Én meg kellett osszam az almát, s minden katonának, ahol feküdtek az ágyon, két almát kellett tenni oda nekik. Én úgy féltem, hogy reszkettem. Nem felejthetem, hogy amikor ott az egyik fiatal katonának tettem vóna le az almát, az furcsán intett a fejével, valamit mondott, nem magyar vót, nem értettem. Aztán mondták, hogy annak ne tegyek. Egy kosárfélébe feküdt, nem is az ágyon. Hát mikor eszembe jut, megsiratom most is. Az a Krisztina reám szólt, hogy hagyjak békit, mert nem tudja elvenni, menjek tovább. Azután édesanyáméknak elmondtam, és azt mondta édesanyám, hogy az a Bundás Krisztina (na, most eszembe jutott, hogy hívták) mondta el nekik, hogy annak nem vót se keze, se lába. Akkor mondta édesanyám, hogy miért is nem vette el a Jóisten szegényt, hogy ne szenvedjen. Most is, mikor látok egy béna, beteg embert, mindig eszembe jut.
A sebesülteket a környékről hozták. Vót magyar katona is. A Sándor Ilusék házában vót egy csíki magyar katona sebesült. A csíki ember íratott haza levelet, idejött a felesége, hogy látogassa meg az urát, és nagynénémnél szállt meg. Vót itt magyar is, orosz is, mert Szereda felé nagy harcok vótak, és onnan nyomták ide őket. Az iskolába[n] is kórház vót. Operáltak, vágták le a lábakat. Édesanyámék be vótak osztva szógálatba. Minden nap tízesével vótak beosztva szógálatba az asszonyok. Vót felállítva kazán, főzték ki a sebesültek ruháit, tetvesek vótak. Édesanyám mikor hazajött este, beteg vót bele.
Azon az őszön, amikor a visszavonulás vót [1944-ben], nem is vót iskola. Szeptemberbe[n] jöttek be az oroszok. Csúnya esős idő, nagy sár vót. Leánka vótam, de nekem annyi emlék megmaradt. Vonultak vissza a magyar katonák. Mentek idősek, fiatalok szekérrel, lovakkal, húzatták az ágyúkat, mentek lefelé. A juhserget a határról béhajtották, elvitték, kellett az élelem a katonáknak. Nekünk tizenkét juhunk vót, egy se maradt. Mentek a szekéren, az ágyún két idősebb ember ült – sohasem felejtem el –, de sokan mentek sorba, és közöttük egy juh ide-oda futott. Én leánka vótam, s álltam a kapunál. Intette nekem egy idős bácsi, hogy nyissam ki a kaput, s hajtsam bé a juhot. Nekünk a tizenkettő elment. Én aztán kinyitottam a kaput, s béfutott nálunk. Aztán ott maradt nálunk, s abból lett nekünk újra juhunk. Azt mondta édesapám: Mér engedted bé? Mondtam, hogy az öreg bácsi intette, hogy engedjem bé. Annyi mindenen keresztülmentünk. A németek mikor megérkeztek, mi törökbúzaszedőben vótunk. Bementek a konyhánkba, összeszedték az edényeinket, sütöttek, főztek, mikor hazaértünk, nekünk nem vót semmink. Lelőtték a disznyónkat, elvitték. Mivel nagy vót a jószág [a telek házzal, udvarral, kerttel], tele vótunk lovakkal. A kerítéshez kötötték, azt teljesen tönkretették. A német tiszt azt mondta, megfizetik, de nem fizettek semmit. A német katonák is vonultak vissza, hét ágyú vót az udvaron, s ott a katonák sétáltak.
Utána jöttek a magyar katonák, azok is betettek a kapun belül hat ágyút. Utána jöttek az oroszok. Ekkor csak én vótam otthon, és a szomszédban puskás Lajos. Édesanyámék krumpliásni vótak. Hát egyszer megáll egy csapat, s jönnek nálunk bé. Jön a bíró velek. Bereczki Ferenc, a Bözsi nagyapja vót a bíró. Azt mondja, hogy nyissam ki a kaput, mert bé kell kovártélyozni a katonákat. Hát én el vótam keseredve, sírtam, mert édesapámék azt mondták, hogy senkit bé ne engedjek. Én, ahogy sírtam, Lajos bátyámék észrevették, bátyám átaljött, s kérdezte, mi a baj. Mondják, hogy szállást kell adni a katonáknak. Látták, hogy nagyon odavagyunk, de kinyitották a két szoba ajtóját, levetették a szénát a pajta híjáról, megtöltötték a házat szénával, teli lett katonával. Egyik varrt, a másik mosott, a másik nem tudom, mit csinált. Mikor jönnek haza édesapámék a krumplival, nem eresztik bé hozzánk az udvarra. Nem tudtak béjönni. Édesapámékhoz már ment a hír, hogy: Ne menjetek haza, mert nem tudtok bémenni, tele van az udvar ágyúval. Béálltak édesanyám testvéréhez a krumplival. Édesapám jő haza a két tehennel, hát nem akarja a katona béengedni. Azt mondja, hogy: Papírt! Azt mondta, hogy neki nem szabad senkit beengedjen az udvarra. S aztán jött egy tiszt, de csak úgy tudott béjönni édesapám, hogy kiment a tehenekkel a szoroson, és hátulról jött. Ilyeneket éltünk meg. Vót két tehenünk, ökrök vótak, disznó, malacos gönne [koca]. Nekünk gabonánk se, szénánk se, kerítésünk se maradt. Jöttek a magyarok, a németek, az oroszok. A magyaroknak egy ökörtulkot kellett adni, a németeknek disznót. Oda bé, az iskolába egy tehent vittek el. Nekünk kárunkra vót, hogy nagy vót a jószág. Máshová is bémentek, ahol nagy vót a jószág. Olyan tetves világ vót, én is megtetvesedtem. Mert vótak ilyen elmaradott katonák, egyszer kettő bejött nálunk, édesapám nem értett oroszul, nem tudta, mit mondanak. Az egyik részeg vót, bément a középső házba, béfeküdt az ágyba, utána a másik is. Reggel elmentek, de nemsokára viszketni kezdtem itt is, ott is, de mindenki. És nem csak mi vótunk így. A ruhákat meg kellett kemencézni a tetvek miatt. A gyapjúszoknyáinkat édesanyám berakta lúgba, tönkrement. Sírtunk, de mondta édesanyám: Hagyjátok, még lesz másik, de tetű nem kell!
Vótak a faluba[n] olyan üzérkedő emberek (valamelyik Mátyusok elődje), akik állatokkal kereskedtek. Olyan történt, hogy elhajtották a marhákat [Maros]Vásárhelyre. A kicsi kocsma helyén lakott egy öregasszony, Deák Béla anyjának a testvére. Egyedül vót, nem vót férjhez menve, vót egy tehene. A faluból ki kellett menekülni, és az állatokat is hajtották ki. Azok szedték össze, hajtották bé Vásárhelyre, mérték meg és adták el. A bíróságra kerültek. A nagybátyám [vitéz Orbán Dezső] bíró vót. Nekünk a felesége, Lilla ángyó elmesélte később, hogy ezeknek ott Vásárhelyen éjjeli szállást biztosítottak ők. Ángyó elmesélte, hogy az asszony nem akart levetkezni. Még nem vót öreg, jó kondícióba[n] vót. Mikor mondták, hogy na, vetkezzenek le, hogy feküdjenek le, hát az vót az asszonynak a baja, hogy a nyakába vót akasztva, a lába között vót egy nagy punga [megjegyzés: zacskó] tele pénzzel, és nem akarta, hogy ángyó azt meglássa. Aztán mondta a nagybátyám, hogy: A fene egye meg a lába közit, mert az a falu pénze vót. Tehát ilyenek történtek. Ezekre jól emlékszem.
Arra is, hogy a magyar katonák már menekültek szanaszéjjel, elvesztették a háborút, és Ernő [Irma egy másik nagybátyja], este érkezett katonaruhába[n], örvendtünk neki, édesanyám mondta: Na, Ernő vetkezz le!, de ő: Nem, nem, nem! Hát, legalább egy vacsorát [mondta édesanyám], de ő azt sem akart, mert ő már nem tudom, hány órára Nyárádszeredába[n] kell legyen, ott kellett jelentkezzenek. Ha nem jelentkezek, főbe lőnek... Hanem ha adnának egy elemlámpát – mondta [Ernő]. Nekem vót két elemlámpám, mert a német és magyar katonák, akik azelőtt itt szálltak meg, mert jó nagy vót az udvar, hagytak két elemlámpát. Mondta édesanyám, hogy: Ott van, vegyed, amelyiket akarod. Soha el nem felejtem, hogy lehetett pirosra és ződre állítani. Ő aztán ment éjjel keresztül Szeredába. Aztán jött a hír, hogy ifjú Orbán Dezső meghalt a fogolytáborba[n]. Na, ezekre jól emlékszem.
Jött az orosz katona, kérte a kenyeret, édesanyám adott egy egész kenyeret, amit becsípett a hónalja alá, és utána kereste a nyemckijt, vagyis a németet. Nem talált, elment, de még fenyegetve visszaintegetett. Na, ezeket mind átéltük. Olyan gyermekkorunk vót, éppen elmondtam az enyimeknek, de másoknak is, hogy a mü [mi] gyermekkorunk vót a legnehezebb. Mondtam az enyimeknek: Tanuljatok, mert nekünk nem lehetett. Elmúlt a háború, én tovább akartam menni, de édesapám nem engedett. Jártam egy évet Makfalvára, de édesapám nem engedett, mert azt mondta, hogy most lett egy csomó rokkant, és azokat alkalmazzák a hivatalokba[n]. Van elég föld, s nektek ahhoz kell állni. Aztán majd felhánytam édesapámnak, mikor elvették a fődeket, mondtam: Na, van főd elég!, mire ő: Törődj bele fiam, ha tudtam vóna, hogy ilyen világ lesz, eladtam vóna a legszebb fődemet, hagytam vóna, hogy tanuljál. Sokszor bántott, de hát immár… Ezt sokszor elmondtam az enyimeknek kicsi koruktól: Tanuljatok, mert azt tőletek senki nem veszi el. Hála Istennek mind tanultak, és jól vannak.”
Irma néninek távozásom előtt még feltettem egy kérdést: Hol volt a háború idején a néptanács? Ott, ahol most van, csak egy régi épületben – jött a felelet. (Megjegyzés: Sándor Ilustól tudtam meg, hogy az épület valamikor a Sándorokhoz tartozó Samu nevű családtagnak volt a tulajdona). Amikor jöttek a sebesültek, akkor onnan is mindent kipakoltak, hátrafelé konyha vót, csűr vót, ott mind kórház vót, ágyakat tettek bé – tette hozzá.
Megjegyzés: egyházi adatok szerint a frontátvonulás miatt 1944-ben a konfirmálási ünnepség is elmaradt. Megköszönve Irma néninek a sok értékes információt, elbúcsúztunk. Egészségi állapota 2023-ban kezdett rohamosan romlani, nem tudta magát ellátni, így egyik fia elvitte a faluból. Utána többé már nem találkoztunk. Hozzám csak temetésének híre érkezett 2024-ben.
