Mindentől függetlenül

Néhány éve, 2008 tavaszán, az egykori Farkas utcai nemzeti színház helyén álló épület egyik tantermében az akkori másodéves színművészet szakos hallgatók a Schilling Árpád rendezte FEKETEország című előadás DVD-felvételét nézték a Krétakör Színház előadásában. Pár hónappal később ugyanez a csapat néhány épülettömbbel odébb Bodó Viktor Szentivánéji álom rendezésének felvételét tekintették meg a Szputnyik Hajózási Társaság előadásában. Bizonyos mondatok, kifejezések, jelenetek, dalok szállóigévé váltak, lépten-nyomon ezekből idéztek a színésznövendékek. A rajongás jogos volt, hiszen ezek a produkciók végletesen maiak voltak, kortársak, újszerűek; nyelvezetükben formabontók, tartalmukban időszerűek, szívfájdítóan humorosak. Ami pedig leginkább jellemezte atmoszférájukat: a szabadság.

Krétakör, Szputnyik – nem megszokott színháznevek, mint ahogy nem is megszokott színházak: mindkét társulat a rendkívül erős magyarországi független színházi szcéna képviselője volt. A múlt idő oka: a Krétakör Színház 2008-ban felbomlott, Krétakörként működik tovább. Inkább színházi nevelési és szociális projekteken dolgoznak, a konkrét társulati munka megszűnt. A Szputnyik utolsó évadát futja, elsősorban anyagi nehézségekre hivatkozva döntöttek erről. Ezekből a példákból is merítve, a fent említett színészosztály néhány képviselője megalapította a Váróterem Projekt független színházi társulatot.

Olyan színházpolitikai közegbe csöppent bele az újszülött társulat, amely nem hátrányosan kezelte a független színházi létet, hanem egyáltalán nem ismerte azt. Nem véletlen a bevezetőben hangsúlyozott magyarországi párhuzam. Amikor társulatunk 2009-ben megalakult, már számtalan magyarországi független csapat tananyaggá vált: a már említett Krétakör 1995 óta működik, 2002 és 2008 között állandó társulatot fenntartó repertoárszínházként. A Szputnyik 2008 óta játszik, s reménykedünk, hogy a megszűnésére vonatkozó vészjelzések hamisaknak bizonyulnak. Pintér Béla társulata 2013 decemberében ünnepelte 15 éves fennállását, a sort sokáig folytathatnánk. Mindezt az a színház-támogatási rendszer tette lehetővé, amely éves működési támogatást nyújtott a társulatoknak, így azoknak nem a fennmaradásért és a színészeik megélhetéséért kellett küzdeniük, hanem valóban a színházzal foglalkozhattak. Bár az utóbbi években jelentősen csökkentek a működési támogatások, ezek így is sokszorosai egy romániai független csapat évi össz­költségvetésének. Romániában tulajdonképpen nem létezik a működési támogatás fogalma, a törvénykezés erre nem ad lehetőséget.

Erről a mostoha helyzetről persze nem tudtunk semmit. Frissen végzett színészekként a szabadság vonzott bennünket: az alkotás és az önkifejezés szabadsága, az, hogy olyan témákkal foglakozhatunk, amely bennünket érdekel, bízva abban, hogy őszinte megközelítés által az előadás is hiteles lehet, és a néző számára is kellő fontosságot nyer. Hályogkovácsként vágtunk bele olyan feladatba, amelynek nem ismertük a buktatóit, de a lehetőségei is csak a vágyak szintjén fogalmazódtak meg. Rögtön megalakulásunk után több tapasztalt színházcsináló is nekünk szegezte a kérdéseket: miből fogtok színházat csinálni? Kinek fogtok színházat csinálni? Kik fogtok színházat csinálni? Mit fogtok játszani és hol? És a leggyakrabban: miből fogtok megélni? Az a tény, hogy ezeket a kérdéseket nem tettük fel megalakulásunk előtt, nagyban hozzájárult megalakulásunk sikeréhez. S az a tény, hogy szűk hat év után is működünk, azt bizonyítja, hogy sikerült időközben egy-két kérdést megválaszolnunk.

Miből és kinek?

Csapatunk 2009 őszén alakult, hivatalos születésnapunknak pedig 2010. január 12-ét tekintjük, hiszen ekkorra szól a társulatot működtető Váróterem Projekt Egyesület megalapításához szükséges utolsó hivatalos okirat. A jogi személyiség bejegyeztetését azért tartottuk fontosnak, mert ebben láttuk a pályázati úton történő fennmaradás lehetőségét. Erdélyi magyar nyelven játszó társulatként abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy joggal számíthattunk a romániai és a magyarországi támogatásokra is. Kezdetben nem sikerült pályázati támogatásokat lehívni, így első előadásunk, a 2010 áprilisában bemutatott Ismered a Tejutat? magántámogatásokból valósult meg. Mint ahogy a közönségünk is elsősorban a barátok, ismerősök, volt osztálytársak soraiból került ki, legfőbb közönségszervezési módszerünk pedig a személyre szabott SMS volt. Ebből a tapogatózó, módszereit kereső adminisztratív struktúrából fejlődött ki az a rendszer, amely révén sikeresen hívtuk le a produkciós költségeket fedező pályázati forrásokat, valamint saját közönségünkre is rátaláltunk a kolozsvári diákság képviselőinek személyében. Vagyis két fontos kérdés megoldódni látszott, számos további azonban még fel sem vetődött.

Kik?

A közönségszervezés kezdeti bájához hasonlóan a Váróterem első csapata is hasonló elven jött létre: kinek van olyan barátja, aki ért egy bizonyos feladathoz, és akinek lenne kedve részt venni hasonló kezdeményezésben. Az alapító tagok hármas fogatának Csepei Zsolt és Visky Andrej voltak még a tagjai, hozzánk csatlakozott első perctől másik évfolyamtársunk, Vetési Nándor, aki a színészi feladatok mellett technikai szaktudását is kihasználva a társulat műszaki tanácsadója lett. Kürti Andrea is a kezdetekkor csatlakozott hozzánk, a Váróterem első arculati elemei az ő munkáját dicsérik, mint ahogy számos előadásunk jelmez- és díszletvilága is az ő fantáziájának szülötte. Visky Sámuel és Viksy Othniel frissen végzett filmszakos diákok technikusként csatlakoztak a csapathoz, de a Váróteremre jellemző módon alkotóként is számítottunk a véleményükre. Az, hogy barátokból, közeli ismerősökből verbuváltunk társulatot, és hogy ehhez a jövőben is ragaszkodtunk, fennállásunk egyik legjobb döntésének bizonyult, ugyanis a belsőséges légkör biztosítja azt a hangulatot, amely kárpótol a szűkös anyagiakért.

Többek között ez utóbbi okolható elsősorban azért, hogy a csapat számos tagcserén esett át: sokan pályát váltottak, sokan továbbtanultak, sokan leszerződtek biztos – de szintén szűkös – megélhetést nyújtó kőszínházakhoz. Természetesen mindegyik döntés érthető, és ennek megfelelően tiszteletben is tartottuk őket. Időközben megfordult a csapatban színészként Molnár Margit, Ravasz Tekla, Simó Emese, Molnár Bence, csatlakoztak hozzánk Sebők Maya, Vass Zsuzsanna, Rácz Endre és Udvari Tímea, valamennyien a kolozsvári Színművészeti Szak végzett színészei. A szakmai feladatokat Bertóti Johanna dramaturg, zeneszerző és Sipos Krisztina dramaturg, produkciós asszisztens látják el, akik ugyanazon egyetem teatrológia szakán végeztek. Technikusunk immár 2011 óta Imecs Tamás, aki számos előadásunkban hangszert ragad, legyen szó gitárról vagy dobról. A PR, kommunikáció és adminisztratív részlegen László Enikő, Makkai Júlia és Csuszner Ferenc segítette munkánkat, ők is szakképesítésüknek megfelelő feladatokat végeztek. Jelenleg Csoma Nórára hárul ez a feladatkör. Sipos Júlia a legfrissebb tagunk, akinek feladatköre sokrétűségében meghatározhatatlan. Vele kapcsolatban hangzott el a következő, a társulaton belüli hangulatot méltón jelképező mondat: „A színháznak önkéntesei vannak, a Váróterem Projektnek barátai”.

Mit és hol?

A Váróterem Projekt fennállásának szűk hat éve alatt 11 produkciót mutatott be, amelyek mindegyike illeszkedik abba a művészeti vonalba, amelyet a kezdetekkor megalapoztunk, és amely az idők során alakult. Sikerült a szabadságunkat megtartva létrehozni olyan előadásokat, amelyek bennünket foglalkoztató témákat dolgoznak fel, az esetek túlnyomó többségében saját szövegkönyvből dolgozva. Sikerült csaknem minden korosztályt megszólítanunk előadásainkkal, így teljes lefedettséget biztosítva a színházra való nevelési missziónk számára. Előadásaink példáján keresztül kirajzolódik az a művészeti vonal, amelyet követünk, és amely szerint szerveződünk.

Fontos volt az előadásaink bemutatásának helyszínét firtató megválaszolandó kérdés. Kezdeti hályogkovács üzemmódunkra jellemzően ezúttal is szerencsénk volt. Megalakulásunk előtt fél évvel jött létre az Ecsetgyár Kulturális Központ, amely két, színházi produkciók befogadására alkalmas teret működtetett. A Gyár infrastruktúrailag és adminisztratív szempontból egyaránt komoly alapokon állt, így egymás igényeinek tökéletes kiegészítői voltunk: nekünk egy befogadó térre volt szükségünk, a Gyárnak pedig előadásokra, és ott dolgozó, aktív művészekre. Egymásra találtunk, és a második emeleti Kis Terem (Sala Mică) színházban hoztuk létre produkcióinkat.

Első bemutatónk az Ismered a Tejutat? című, Karl Wittlinger majdnem azonos című drámája alapján készült előadás volt, amelyet saját rendezésben mutatott be a társulat. Az eredeti cím (Ismeri ön a Tejutat?) megváltoztatása is jelzi abbéli szándékunkat, hogy a színházat megfosszuk a ráaggatott nyakkendős, komoly, netalán unalmas jelzőtől, és közvetlen, élő találkozásokat biztosító helyszínné, eseménnyé avassuk. A hitelességet és közvetlenséget – ismétlem – elsősorban azáltal szándékoztunk megvalósítani, hogy bennünket érdeklő témákhoz nyúltunk: a Tejút kapcsán, és abból kifolyólag a helyüket nem találó emberekről kívántunk szólni, azokról, akik úgy mozognak ebben a világban, ebben a társadalomban, mintha egy idegen bolygóról származnának. Olyan időszerű témák vetődtek fel a produkcióban, mint az önmegvalósítás, a megélhetés, a kiteljesedés vagy a saját életünk kioltása.

Második előadásunk merőben más produkció volt: kísérletet tettünk arra, hogy egy száz százalékig improvizációs előadást hozzunk létre. A Sorsjáték (Faites vos jeux!) című előadást Hatházi András rendezte, a munkafolyamat egyben a társulat színészeinek mesteris vizsgája is volt. Robert Cohen amerikai színházi szakember tartalom nélküli szövegeit felhasználva, olyan több apró improvizált jelenetből felépülő egy órás előadást hoztunk létre, amelynek külső körülményeit a nézők, valamint egy számítógépes program sorsolja ki. Az előadás igazi siker volt – ma is műsoron tartjuk! –, ezen felbuzdulva a 2011-es Kolozsvári Magyar Napok keretében bemutattuk a 12 óráig tartó Maratoni Sorsjátékot, Erdélyben máig egyedülálló kísérletként.

A társulat tulajdonképpen ezzel a két előadással tette le névjegyét az erdélyi színházi palettán, a fogadtatás pedig meglehetősen vegyes volt. Az erdélyi sajtó egyöntetűen örvendetesnek nevezte egy független társulat alakulását, ugyanakkor sokakat felkészületlenül ért a hír, hogy fiatal színészek társulatot alapítottak. Különböző megnevezéseket használtak társulatunk leírásaként, amelyekből kötelező szemlézni néhányat: voltunk színházi alakzat, színházi képződmény, sőt mini színjátszó csoport is. Az előbbi megnevezések meglehetősen távol állnak a Váróterem Projekt független színházi társulat működési elvétől, ugyanakkor meggyőződésünk, hogy nem a rosszindulat, sokkal inkább a jelenség újszerűsége vezette a „keresztszülőket” ezekbe a tévedésekbe. A fogadtatás éveken át elsősorban arról szólt, hogy kik vagyunk, és nem arról, hogy mit csinálunk. Vagyis sokkal inkább létünk kuriózuma, mint munkánk művészi minősége volt a mérvadó. Ez minden bizonnyal a kezdeti bizonytalanságoknak is betudható: az utóbbi időkben egyre több és egyre pozitívabb hangvételű szakmai kritika jelenik meg előadásainkról, jelezve, hogy – talán – a jó úton járunk. A munkát mindenesetre folytattuk.

Harmadik bemutatónk egyszersmind egy új projektünk kezdetét jelentette, ugyanis Molnár Margit és Csepei Zsolt kezdeményezéseként Lázár Ervin Szökevény szeplők című meséje került színpadra, elsősorban a négy és tíz év közötti gyermekekhez szólva. A meseadaptáció szövegkönyve Hatházi András munkája, a bábokat és a díszletet Kürti Andrea tervezte. Ez volt tehát az első gyermekeknek szóló előadásunk, ebbe a munkafolyamatba kapcsolódott be Rumi László, Blattner Géza-díjas magyarországi bábrendező, aki a projektet szakmai tanácsadóként segítette, a későbbiekben pedig rendezőként is jegyez Várótermes előadásokat. A Szeplők ugyanakkor a búcsút is jelentette az Ecsetgyártól: a város központján kívül eső épület nehezen épült be a kolozsváriak köztudatába. Bár a földrajzi távolság nem számottevő, kisvárosi kényelmünk távolinak titulál minden olyan helyszínt, mely tízperces sétánál távolabb esik a főtértől, vagy amely előtt nem áll meg közvetlenül egy népszerű buszjárat. Ez a gondolati távolság nagyban nehezítette a közönségszervezést; bár a túljelentkezés esetére beszerzett pótpárnákat a Váróterem használta a leggyakrabban, megfogalmazódott bennünk az igény új, központi játszóhelyek kipróbálására.

Ennek fényében a Mit csináltál három évig? című produkciónkat már a Tranzit házban mutattuk be. Az előadás kollektív rendezés eredménye, a szövegkönyv improvizációkon alapult, igazi csapatmunka volt. A tematika hozzánk közel álló, rendkívül hálás: a kolozsvári diákélet sajátosságait, viszontagságait vittük színre. A darab sok humorral, élő zenével (Iszlai József) mutat be mindennapi élethelyzeteket, s természetesen emiatt nagy népszerűségnek örvend, a mai napig sikerrel játsszuk. A Váróterem Projekt feladatának tekinti a színházra való nevelést, a színház olyan potenciális közönségrétegekhez való eljuttatását, akik bizonyos okokból – anyagiak, negatív előítéletek, hátrányos földrajzi és kulturális helyzet stb. – nem színházba járók. Ebbe a küldetésbe remekül illeszkedik a Micsi, ugyanis erőteljesen aktivizálta az egyetemi diákság azon rétegét, akik különben elkerülik a színházi intézményeket.

Még erőteljesebben illeszkedik a színházra nevelés missziójába a Bánk bán? Jelen! című tantermi előadásunk. Katona József klasszikusát Visky Andrej rendező és Bertóti Johanna dramaturg adaptálták tantermi környezetbe: a darabot hat színész egy tanóra alatt játssza el, tanteremben. Az előadás tanárok és diákok részéről egyaránt pozitív fogadtatásban részesült, ezt jelzi, hogy közel száz alkalommal játszottuk, megfordultunk vele a legtöbb erdélyi nagyvárosban: Kolozsvár mellett Nagyvárad, Temesvár, Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Brassó és Székelykeresztúr diákközönsége is megtekinthette a produkciót, ugyanakkor ez év áprilisában egy öt napos szegedi körutat is szerveztünk.

Egy Tranzit házi kitérő és egy helyszín-specifikus előadás után megfogalmazódott a letelepedés igénye: a Minerva Művelődési Egyesület jóvoltából két évig a Brassai utca elhagyatott nyomdaépületében dolgozhattunk. Ezen a helyszínen mutattuk be cím nélküli, hajléktalanokról szóló előadásunkat Albu István rendezésében, valamint folytattuk gyermekszínházi kísérleteinket, és Rumi László rendezésében két produkciót is létrehoztunk: paraFabulák címmel Heltai Gáspár állatmeséit feldolgozó tárgy-animációs előadásunkat, valamint H. C. Andersen nyomán Bertóti Johanna és Rumi László tolmácsolásában a Borsópróba című előadást. E két utóbbi projekttel jelentősen kiterjedt célközönségünk lefedettsége: a Szeplők és a Borsópróba a kicsiknek szólt, a paraFabulák – bár kortalan – sikeresen leköti az 5–8. osztályosok figyelmét, a Bánk bán pedig a líceumi osztályokat célozza meg. A többi előadásunk az egyetemi diákságnak és fiatal felnőtteknek szól – természetesen nem kizárásos alapon.

Társulatunk egyik legsikeresebb produkciója szintén a romos, szűkszavúan csak Váróterem névre keresztelt központi fekvésű helyszínen került bemutatásra: az Advertego című előadás volt a társulat és Botos Bálint rendező első közös munkája. Igazi színházi kísérletről van szó, amely arra vállalkozik, hogy a színház kötelező „kellékei” nélkül beszél magáról a színházról. Nem a külsőségeket vetkőzi le: az előadásban vannak fények, jelmezek, díszlet, van zene, vetítés, sőt koncerthangulat is, azonban megpróbál konkrét dramaturgiai szál, történet és szereplők nélkül működni. A szövegkönyvet – többek között a színészek saját történetei alapján – a rendező véglegesítette. A produkció számtalan fesztiválmeghívás mellett elnyerte A színházi konvenció sokszínűségéért elnevezésű díjat a bukaresti Országos Függetlenszínházi Fesztiválon (FNTi, 2014), ugyanakkor bekerült a Transindex portál 2013-as leg-jei közé. (Csakúgy, mint 2011-ben a Mit csináltál három évig?)         

A biztonságot és a folytonos művészi munkát jelentő Brassai utcai Várótermet azonban gazdasági okokból el kellett hagynunk. Egyre nagyobb igény mutatkozott egy saját, valóban színházi körülményeket biztosítani tudó térre, ahol próbálni tudjuk új előadásainkat, és rendszeres, havi program keretében játszani tudjuk a régieket. 2014 februárjában voltunk kénytelenek elhagyni a Brassai utcai ingatlant, áprilisban pedig beköltöztünk a volt Árpád – most Tra­ian – utcai térbe, amelyet egy utcai felhívásnak köszönhetően találtunk meg. A nyári felújítást követően – amelynek során komoly kőműves képzettségre is szert tettünk – októberben, ünnepélyes keretek között megnyitottuk a Váróterem Projekt új otthonát, a ZUG Független Kultúrzónát.

ZUG

A ZUG olyan hely, amely elsősorban a Váróterem Projekt folyamatos munkájának biztosít teret raktárral, irodával, faburkolatú, világítás- és hangosítás-technikával felszerelt, fekete stúdióval. Itt mutattuk be tavaly decemberben legfrissebb előadásunkat, a Zérót, és itt sikerült megvalósítani a havi programot, amelynek keretében több előadásunk rendszeresen műsorra kerül.

A Zéró második közös munkánk Botos Bálinttal, az együttműködés újabb izgalmas előadást eredményezett. Az Advertego szerkezeti sajátosságait megtartva – jelenetek kapcsolódása, interakció, meta-színházi nyelv, élő zene használata stb. – olyan előadás született, amely nagy hangsúlyt fektet a történetre és a szereplőkre, ezzel egyszersmind túllépve az előző előadás jellegzetességein. A rendező által jegyzett szövegkönyv alapján született előadás többek között olyan témákkal foglalkozik, mint az önmegvalósítás, a felelősségtudat, a párkapcsolat, a droghasználat, a halál. Az előadás kedvező szakmai kritikákat kapott, többen a Váróterem eddigi legjobb produkciójának tartják.

A ZUG ugyanakkor egy mindenki számára nyitott befogadó tér: elsősorban színház, de nem kizárólag az. Olyan kezdeményezéseknek adunk otthont, amelyek a fiatalos, lendületes tehetséget tekintve alapul, innovatív módon nyilvánulnak meg, közvetlenül megszólítva a közönséget. Sokszínű tevékenységeink között megtalálható a Slam Poetry és irodalmi estek, koncertek, bulik. Az egyik legjobban futó ZUG-program is a zenei palettát színesíti: fiatal kolozsvári zenészek kezdeményezéseként jött létre a JamZug elnevezésű projekt, amely minden hétfőn este kilenc órától enged teret a jazz alapú zenei improvizációknak. Olyan nyitott műhely ez, ahol bárki hangszert ragadhat és bekapcsolódhat a közös zenélésbe.

Színházi programjaink is sokszínűek: a társulat előadásai rendszeresen műsorra kerültek, sőt, tartottunk az előadások után közönségtalálkozókat is. Ugyanakkor olyan meghívott előadók játszottak nálunk, mint a Reactor, a Keep Calm and Wait for Godot csapata, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, a Zsámbéki Színházi Bázis és a Manna, a nagykárolyi Spot társulat, Fándly Csaba, a kaposvári Csiky Gergely Színház színésze, a budapesti K2 Színház, a BBTE Színház és Televízió Karának diákjai, Molnár Bence, a Váróterem és a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház színésze vagy a Tükör színjátszó csoport.

A ZUG-ban megtalálta a csapat azt a biztonságot adó és folyamatos munkát lehetővé tevő teret, amelyet mindig is keresett. Ugyanakkor számtalan, eddig nem létező feladat jelentkezett: a megnövekedett előadásszám nagyobb közönséget igényelt, eddig kialakult promoválási módszereinket felül kellett írnunk. A színház mellett – mint korábban láthattuk – számtalan járulékos programmal is jelentkeztünk, amelyek a színházba fektetendő időt és energiát szívták el. Ugyanakkor a tér rendszeres kiadásokat jelent, legyen szó akár a bérleti díjról, akár a közüzemi díjakról. Egy biztos: az első ZUG-os évad után levonjuk a következtetéseket, kidolgozunk egy új stratégiát, és megújult erővel vágunk neki az új évadnak! Célunk: Várótermes színészekként ne azon dolgozzunk, hogy fenntartsuk a ZUG-ot, hanem azon, hogy a ZUG tartsa fenn a Váróterem Projektet és színészeit.

Miből fogtok megélni?

Ez az a kérdés, amelyre még nem sikerült megtalálnunk a választ. Fennállásunk során a társulati tagoknak folyamatosan volt „civil” munkahelyük, esetleg még tanulmányaikat végezték, vagy a különböző ösztöndíjak adta lehetőségeket próbálták kiaknázni. Voltunk benzinkutasok, bébiszitterek, bábszínészek, drámapedagógusok, rádiósok, pincérek, mosogatók, sőt éjjeli bárban menedzserek. A romániai független színházi struktúra velejárója az is, hogy az ebben az ágazatban dolgozó művészek nem számíthatnak állandó és rendszeres jövedelemre.

Zárszó

Nem szeretném azonban, ha az itt leírtak panaszként hatnának. Néhány alkalommal sikerült megszervezni a kolozsvári függetlenek találkozóját, és közös stratégiákról beszélgethettünk. 2014 márciusában alakult a román nyelven játszó Reactor, amely társulatként és befogadó helyként is működik. Az Ecsetgyár–Reactor–ZUG független háromszög informális létrejötte azt jelzi, hogy Kolozsváron egyre nagyobb teret hódít a független színházi kultúra. És fontosnak tartjuk az együttműködést. Örömmel nyugtáztuk, hogy a Reactor megnyitóján lezajlott nyilvános fórumon, a ZUG megnyitó rendezvényének „három nap–három független tér bemutatkozása” koncepciójában, és az ebből az alkalomból szervezett beszélgetésen, vagy az Ecsetgyár Linia de producție rendezvényén – amely szintén a három térről, és az ott dolgozó művészekről szólt – nem az anyagiak hiánya miatti panaszáradat dominált, hanem valóban a független színházi lét mibenlétét próbáltuk megfogalmazni, illetve olyan stratégiákat felvázolni, amelyek hosszú távon biztosíthatják a jövőt. S mindehhez persze a színvonalas művészi munkán keresztül vezet az út.

Visszatérve a magyarországi függetlenekkel való párhuzamra, érdemes megvizsgálni azok tartalmi és esztétikai sajátosságait. Nagyrészük egy-egy karizmatikus vezető egyéniség körül jött létre nagyon jellegzetes, jól felismerhető színházi nyelvet teremtve. Éles vonalakban különböznek egymástól, hiszen magukon viselik a vezető rendező kéznyomát. Ugyanakkor tagadhatatlanul létezik közös vonás a társulatok művészi munkájában – az időszerű tartalmak megkeresése, a kritikai visszhang megtalálása, egyfajta szociális érzékenység, a klasszikus színházi dramaturgia kifordítása, innovatív elemek beépítése. Vagyis beszélhetünk a független színházak esztétikájáról. Romániában gyermekcipőben jár az erre való törekvés: a tematika, az aktualizálás, a nem drámai alapú munka és a fejlett szociális érzékenység részben egységesítik a romániai függetlenszínházi törekvéseket, esztétikailag azonban kevés előadás mer bátor lenni. Kivételek persze léteznek, de sokat kell még fejlődnünk ahhoz, hogy a helyzet változni tudjon, és a függetlenekről nem megtűrtként, nem aktivistákként, nem lelkes fiatalokként, hanem a kőszínházakkal egyenrangú művészi csoportokként beszélhessünk.

Léteznek fórumok, amelyek a független szcéna összehívására törekednek. Egyre több országos fesztivál szól kifejezetten független társulatoknak, azonban ezeken – ismét az anyagiak hiánya miatt – többnyire a „jövünk–játszunk–megyünk” elv szerint zajlik a részvétel, vagyis ritkán van lehetőség egymás előadásainak a megtekintésére, és az arról való párbeszéd kezdeményezésére. Ezt a hiányt igyekszik pótolni társulatunk legfrissebb projektje, az IndependNET függetlenszínházi hálózat, amely egy nem fesztivál rendszerben szándékszik összehozni különböző régiók társulatait. Kolozsvár, Bukarest, Temesvár és Iaşi független csapatai látogatják meg egymást, mindegyik társulat bemutat egy előadást a másik csapat játszóhelyén, ily módon lehetőséget teremtve arra, hogy valóban közvetlen párbeszéd és tapasztalatcsere alakulhasson ki a művészek között. Az együttgondolkodásban rejlő lehetőségeket kiaknázva létrejöhet egy olyan erős nyelvezetű, bátor színházi esztétika, amelynek köszönhetően a független színpad is elfoglalhatja az őt megillető helyét a romániai színházi palettán, joggal formálva igényt a színház-támogatási rendszer megváltoztatására is.