Bár a nyugati politikai diskurzusban már az 1960-as évektől kezdődően jelentős utat járt be, a multikulturalizmus fogalma Romániában csak jóval később került napirendre, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem „multikulturális” egyetemmé, valamint Kolozsvár „multikulturális” várossá válása után. Andrei Marga és Emil Boc híressé vált kijelentései heves tiltakozást váltottak ki a magyar elit körében, többen az „igazi multikulturalizmus”-t zászlójukra tűzve fogalmaztak meg elvárásokat a többségi közösséggel szemben. A legutóbbi ilyen próbálkozás a Muszáj-Musai akciócsoport, amely a multikulturalizmus nevében követeli a kolozsvári kétnyelvű városnévtáblák kihelyezését, de – bár explicit módon nem hivatkoznak a fogalomra – akár ide sorolhatnánk a székelyföldi autonómiatörekvéseket is.
A fenti kérdés megértése érdekben hasznos segítségül hívni Salat Levente egy, az adatbank.ro honlapon megjelent tudományos szócikkét, amelyben megpróbál rendet vágni a multikulturalizmusról szóló különböző értelmezések között. Eszerint a multikulturalizmus válaszként született a kulturális sokszínűség (megosztottság) kezelésére, azzal a céllal, hogy lehetőséget adjon a kisebbségi kultúrának saját reprodukciójának biztosítására is. Ebből a szempontból az állam számára az anyanyelvi oktatás és vallásszabadság biztosításától a különböző autonómiaformák megadásáig minden rendelkezésére áll. Egyes szerzők viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy az ilyen típusú társadalmi berendezkedés nem bátorítja a kultúrák közötti párbeszédet, és a kisebbségi közösségek bezárkózásához vezethetnek.
A fogalom romániai recepciójára kitérve Salat Levente elmondja: ennek problémás voltát az adja, hogy a romániai értelmezések nem találkoznak a nyugaton megfogalmazott normatív kiindulópontokkal. Továbbá folytathatnánk, a multikulturalizmusra való hivatkozás része a kisebbségpolitikai csatározásoknak, a szemben álló felek megpróbálták a fogalmat saját érdekeik mentén felhasználni. Természetesen nem lehet a többségi kultúra és a kisebbségi kultúra képviselőinek próbálkozásai közé egyenlőségjelet tenni, hiszen míg az első mögött az esetek nagy részében az egész államapparátus jelen van, addig a második csak saját önszerveződési kísérleteire számíthat, és nem jelent reális veszélyt a többségi kultúra megmaradására nézve.
De mi is lehetne a megoldás? Ki tudunk-e lépni ebből a csapdából, vagy jobb, ha a fogalmat és az erre való hivatkozást teljesen elfelejtjük?
Salat Levente a fent már idézett szócikkben abban látja a fogalom használatával kapcsolatos legnagyobb gondot, hogy a kulturálisan megosztott társadalmak nem voltak képesek kitermelni egy olyan „ésszerű, de praktikus minimumot”, amely anélkül is képes kielégíteni a kisebbségi közösség elvárásait, hogy „kiváltaná a többségi kultúrák tagjainak az ellenmobilizációját”. De ha a nemzetközi politika alakulását hívjuk segítségül, a válasz akkor is egyértelműnek tűnhet, hiszen Angela Merkel, a multikulturalizmus haláláról szóló híres beszéde után gombamód jelentek meg a fogalmat és az ezzel járó társadalmi berendezkedést elutasító nyilatkozatok (legutóbb Orbán Viktor fogalmazott úgy Magyarországról, hogy sosem volt multikulturális társadalom).
De vissza az általunk felvetett kérdéshez. Már a felületes vizsgálódó számára is világos, hogy a fent említett szereplők a fogalom más-más értelmezéséből próbálnak közpolitikai szempontból is releváns következtetéseket levonni, hiszen míg az első esetben a fogalom kimerül a kultúrák egymás mellett való megjelenítésében, addig a második a tartalommal való feltöltését és a magyarság közösségként való elismerését szorgalmazza. Ami azonban sokszor mindkét megközelítésből hiányzik, az a másik kultúra értékei iránti őszinte érdeklődés és annak elfogadása. Elég csak egy pillantást vetni a kolozsvári polgármesteri hivatal vagy a BBTE nagylélegzetű rendezvényeinek és tevékenységének jelentős részére, vagy akár a területi autonómiával kapcsolatos tüntetéseken megjelenő táblák és üzenetek túlnyomó többségére. Mindegyik esetben úgy érezhetjük, hogy egyesek a másik kultúra tényleges jelenléte nélkül szeretnének „multikulturalizmust”.
Vagyis nem biztos, hogy a fogalom itt a probléma. A multikulturalizmus (de a helyébe lépő fogalmak bármelyikének) sikeressége azon áll vagy bukik, hogy képesek leszünk-e elmagyarázni a többségi közösségnek, hogy mit akarunk és hogyan. Ez azonban csak úgy valósulhat meg, ha mind a többségi, mind pedig a kisebbségi elit tagjai nyitottabbak lesznek, és elkezdenek érdeklődést mutatni a vele együtt élő kultúrák és közösségek értékei iránt, és intézményes keretet biztosítanak ennek elsajátítására.
