„Itt a kehely, igyál,/ Uram, László király,/ Enyhít...mikép a sír!” – e közismert sorokat Arany János adta V. László hű cseh udvaronca szájába, mintegy sugallva ezzel, hogy az 1457-ben, alig 18 évesen elhunyt uralkodó mérgezés áldozata lett.
Farkas Zoltán alkotása, 1934
Ezt a kortársak és az utókor által is széles körben elfogadott nézetet a történettudomány az elhunyt földi maradványainak vizsgálata alapján egyértelműen cáfolni tudta: az ifjú király leukémiához hasonlatos, rákos betegségben hunyt el. Ha egy uralkodó látszólag ereje teljében távozott a földi árnyékvilágból, gyakran kaptak lábra ilyen és ehhez hasonló vélekedések, ám ezek nagy részét soha nem sikerült bizonyítani. Az utókor szemében egyik legnépszerűbb magyar király, a Lászlót a magyar trónon követő I. (Hunyadi) Mátyás (1458-1490) esetében napjainkig tartja magát a nézet, hogy az életének 47. (más források szerint 50.) évében járó uralkodó nem természetes halállal halt meg 1490. április 6-án, Bécsben. A kérdést egyértelműen persze csak a király csontvázának vizsgálatával lehetne eldönteni, miután azonban a székesfehérvári királysírokat a törökök feldúlták, így csak a forrásokra és az esetet azok alapján rekonstruáló feldolgozásokra, no meg némi józan észre hagyatkozhatunk.
Tények és orvosi magyarázatok
A mérgezés gyanúja olyankor tűnik a leginkább igazolhatónak, ha egy erőtől duzzadó, egészséges, számos tervet szövögető uralkodó élete ér véget hirtelen. Mátyás esetében azonban erről szó sincs: a király évek óta számos betegséggel küzdött, és aligha véletlen, hogy házasságon kívül született természetes fia, Corvin János trónutódlásának elismertetésén dolgozott hosszabb ideje. Ráadásul középkori viszonylatban Mátyás nem is számított különösebben fiatal embernek; a korábbi magyar királyok közül jószerével egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat, akik ennél jóval magasabb életkort értek meg.
A király utolsó napjairól viszonylag részletesen beszámol Antonio Bonfini, az ebben az időben Mátyás udvarában tartózkodó itáliai humanista. Ő már az 1489-es évből is többször ír a király súlyos gyengélkedéseiről, amelyek miatt még a német-római császárral megkötendő béke aláírását, illetve egy már meghirdetett országgyűlést is el kellett halasztani. Bonfini azt is írja, I. Miksa német király már ekkor Mátyás közeli halálát várta, s emiatt maga is halogatta a békekötést, amely egyebek mellett a magyar uralkodó ausztriai hódításainak elismertetését tartalmazta volna. Az 1490-es év elejére pedig a krónikás ekképp emlékszik: „Bécsben a király nem hagyta abba sem a belső, sem a külső ügyek intézését, bár betegsége naponként súlyosbodott, s nagyon elgyengült. Beköszöntött a február, azután a március. Tavasszal az emberi testben gyorsabb mozgásba jönnek a nedvek; annál inkább
kezdett megrendülni állapota.” Virágvasárnap (április 4-én) a király még végigült egy hosszas szentmisét, és lovaggá is ütött egy követet, de aztán ismét rosszul érezte magát. „Minthogy addig még semmit sem evett, gyengeség vett erőt rajta; belső szobáiba vonult vissza. Még három óra hosszat nem reggelizett, mert rossz volt a gyomra. A királynét is várta, ki az ünnepen a város templomait látogatta. Míg reá várakozott, hogy valamit egyék s erőtlenségét elmulassza, Péter kulcsárral picenói fügét hozatott. Ez azonban állott, romlott volt. Mikor a király megízlelte, úgy felháborította az ostoba kiszolgálás, hogy haragra lobbant. Eközben érkezett meg a királyné; tőle telhetően csillapítja, csendesíti, nyugtatja férjét. A királyné az ebédre terelte a szót s mindenféle ízletes étekkel szolgált neki, de ő nem nyúlt semmihez. Azt mondja, feje szédül, szeme homályosodik. Hálószobájába viteti magát. Ekkor hirtelen szélütés éri.” (Antonio Bonfini: Tíz könyv a magyar történetből. Valamennyi itt idézett rész Geréb László fordítása.) Ezt látva az összes jelenlévő főpap és főúr megrendülten figyelte a királyt, de egyedül Beatrix királyné őrizte meg lélekjelenlétét, s próbált Mátyásba „éltető szert” tölteni. A leírást Bonfini így folytatja: „Látták ugyanis mindnyájan, hogy a királyt nagy testi fájdalmak gyötrik, s a súlyos betegség megfosztotta beszélőkészségétől. Csak azt kiáltozta: „jaj, jaj!” és „Jézus!” Más szót nem tudott kimondani.
A felség iránti nagy tiszteletből még ekkora életveszedelemben sem merte senki megérinteni, hozzá szólni, vagy étekkel segítségére lenni. Csak a királyné: összeszorított száját erővel felnyitja és valami éltető orvosságot önt bele. Most fülét, ujját, haját húzogatja, hogy magához térjen. Majd elkötözi karját, kezét, lábát, ahogy szokták ily veszedelemben. Majd fülébe kiáltoz, felnyitja kifordult szemét. Fáradhatatlanul mindent megtesz, amire a szeretet kötelez. Tanácsot kér az orvosoktól, kérleli őket, akik a súlyos betegség láttán megrettentek. A király pedig mindinkább növekvő fájdalmában nyög, ordít, mint az oroszlán; magával a halállal küzd. […] Egész éjjel hatalmasan fel-felbődült. Hajnalra végül elült szörnyű fájdalma; néhány órára elnyomta ugyan az álom, de az is nyugtalan volt. Azután fölverte az ismét kitörő őrjítő fájdalom. Az egész napot álmatlanul töltötte, némán, hanyatt fekve. Merően nézett egyesekre: előtte álló fiára, majd a királynéra, mintha kérni akarná őket valamire, mintha mondani szeretne nekik valamit. Többször erőlködött, hogy beszéljen, de nem tudta a szavakat kimondani. […] A harmadik napon, mely Marsról kapta nevét [kedden], délelőtt hét és nyolc óra között, miközben egyre hörgött, s mintha isten bocsánatáért esdekelne, különböző jelét adta őszinte bűnbánatának, hányás közben végül kilehelte lelkét. – Haláltusájakor gyomrában hirtelen diónyi gömb támad, emelkedik, s csuklást okozva torka irányába tart. Midőn nyeldeklőjéhez ér, a király nyomban kiadja a lelkét.” Bonfini szerint a megelőző időszakban számos baljós előjel is jelezte a közelgő tragédiát, amelyeket a krónikás önmaga számára a király állapotával igazolni tudott.
Amennyiben Bonfini – aki egyébként maga sem tartotta kizártnak az uralkodó megmérgezését – leírását hitelesnek fogadjuk el, abból számos következtetés vonható le. Az azonban ebből is kiderül, hogy Mátyás hosszabb ideje komolyan betegeskedett, és más forrásból azt is tudjuk, hogy évek óta köszvény is gyötörte. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy Mátyásnak a testi bajokon kívül más is fájdalmat okozott: külpolitikai tervei (a német-római császári cím megszerzése, törökellenes hadjárat szervezése) sorra dugába dőltek, nem született fiú örököse, és bár sokat megtett érte, Corvin János örökösödését sem tudhatta biztonságban.
A Bonfini által leírt tünetek elemzésére a 19. század egyik kiváló történésze, az éppen Mátyás életrajzán dolgozó Fraknói Vilmos kérte fel Korányi Frigyes orvosprofesszort 1889-ben. Korányi a Bonfini által leírt tüneteket vizsgálva megállapította, hogy azok nem mérgezésre, hanem agyvérzésre utalnak. Bár szerinte szélütésnél ritkán jelentkeznek tartós görcsök, néha mégis fellépnek, ha a megpattant érből kiömlő vér az agyhártya alatti agyfelületet borítja el. A reuma, amely Mátyást élete utolsó két évében kínozta, gyakran kóros szívnagyobbodást okoz, ez pedig agyembóliához vezethet.
Herwig Egert osztrák belgyógyász főorvos 1982-ben ugyan nem zárta ki Korányi diagnózisának helyességét, de rámutatott a leírás ellentmondásaira is. Szerinte vagy a mellkas, vagy a gyomor súlyos megbetegedéséről van szó, de nem lehetetlen a mérgezés sem. Erre abból lehet következtetni, hogy egyrészt agyvérzés esetében (ellentétben a mérgezéssel) sohasem lép fel teljes bénulás, mint amelyre Bonfini leírásából következtethetünk. A jobboldali bénulással együtt jár ugyan a beszédközpont kikapcsolása is, ebben az esetben azonban a beteg fejbólintással és egyik kezével jelezve válaszolhatott volna a királyné kérdéseire. Másrészt az agyvérzés sokkal inkább apátiát, mint kínzó fájdalmat vált ki. A király éjszakai fájdalmas ordítását nehéz tehát szélütéssel magyarázni. Nincs kizárva az sem, hogy a romlott füge által előidézett gyomorrontás elősegítette az agyvérzést, az elviselhetetlen gyomorgörcs azonban inkább jellemző a mérgezésre, mint a gyomorrontásra. Napjaink ismert orvos-genetikusa, Czeizel Endre szerint a király ételmérgezést követő agyvérzésben hunyt el.
A mérgezési teória és buktatói
Azt persze nehéz lenne tagadni, hogy az életében népszerűtlen és számos ellenséget szerző király halála sokak érdekében állhatott. Épp ezért az összeesküvéselméleteket gyártóknak viszonylag könnyű volt gyanúsítottakat produkálnia Miksa német császártól kezdve Szapolyai István főkapitányon át egészen Beatrix királynéig. A legutóbbi időkben az inkább szépíróként ismert Nemere István és Grandpierre K. Endre igyekezett a merénylethistóriát igazolni, a korábban József Attila öngyilkosságát is cáfolni vélő Garamvölgyi László rendőrségi szóvivő pedig egész könyvet (Hunyadi Mátyás. Meggyilkolták a királyt. Budapest, 2012) szentelt annak bizonyítására, hogy Mátyás halálát voltaképpen Beatrix királyné rendelte meg.
Az egyébként is súlyos tárgyi tévedésekkel terhelt könyv szerint a királyné bűntársaival együtt mérgezte meg a fügét, de minthogy Mátyás szervezete bivalyerős volt, még további két alkalommal kellett mérget erőltetnie a király összeszorult ajkai közé. (Ráadásul mindenki szeme láttára.) Miután Bonfini művében nem említi orvosok jelenlétét, Garamvölgyi már azt állítja, hogy Beatrix parancsára nem is lehettek a király közelében, sőt maga Beatrix volt az, aki „kiéheztette” a gyengélkedő királyt, és még olyat is állít, hogy a mérgezett fügén kívül éppen semmi sem állt az időközben megéhezett király rendelkezésére, vagy legalábbis a királyné megtiltotta más ételek felszolgálását. (Ez viszont Mátyást eléggé tehetetlen alaknak mutatja, márpedig addigi uralkodása nem éppen ezt igazolja.) A nyomozó szerint Beatrix indítéka az lett volna, hogy maga ülhessen elhunyt férje után az ország trónjára, ne pedig az általa ki nem állhatott Corvin János. Csakhogy az ekkor már másfél évtizede Magyarországon élő Beatrixnek tisztában kellett lennie azzal, hogy a magyar rendek aligha tűrik meg a nőuralmat az országban, ráadásul hatalmi pozíciói eleve sem voltak rosszak. Erős akaratú királynéként komoly befolyása volt, hiszen rokonait Mátyás komoly méltóságokba iktatta be (unokatestvére, Estei Hippolit például alig hétévesen lett esztergomi érsek!), így aztán egyáltalán nem látszik világosnak, miért is akart volna ilyen hirtelen megszabadulni öregedő férjétől.
Elvben persze számolhatunk I. Miksa későbbi német-római császár érdekeivel is. Mátyás (törvényes) fiúörökös nélküli halála esetén ugyanis az apja, III. Frigyes és Mátyás között 1463. július 19-én megkötött bécsújhelyi szerződés értelmében a magyar trónt az ifjabbik Habsburg örökli. (Mátyás a Bécsben őrzött Szent Korona visszaadásának fejében ment bele az előnytelen szerződésbe, de az akkor húszas éveinek elején járó, ifjú házas király még joggal remélhette, hogy lesz törvényes utóda.) Csakhogy Miksát ennyire nem sürgette az idő; már egy évvel korábban is Mátyás közeli halálával számolt; másrészt a szerződést magára nézve így is érvényesnek tartotta, hiszen Corvin Jánost a kortársak – Mátyás minden igyekezete ellenére – nem tekintették legitim trónörökösnek. Miksa utódlásának persze voltak magyarországi támogatói a Mátyás által háttérbe szorított magyar főurak között is, de őket a képzeletbeli vádlottak padjára ültetni nem több spekulációnál. Ugyanez a helyzet a Mátyást végül a trónon követő II. (Jagelló) Ulászló cseh királlyal és itthoni támogatóival is; Mátyás halála kétségkívül nem jött rosszul közép-európai dinasztikus terveik építéséhez az adott pillanatban; ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy bármi közük is lett volna hozzá. Azt is nehéz volna vitatni, hogy a magyar főúri elit sorában sok ellensége volt az erősen központosító, a rendek akaratát rendszeresen figyelmen kívül hagyó, az országot erején felül adóztató királynak, ám egy király elleni merényletet sokan közülük aligha mertek (és tudtak) volna megvalósítani. Persze nem vitás, hogy a „reneszánsz pápák” korában ismertek voltak mindenféle méregkeverő műhelyek és technikák, hogy aztán hány, a kor által rejtélyesnek mondott haláleset mögött álltak, azt nem tudjuk.
Összegzés
Hans Burckmayr fametszete, 1515 k.
A rendelkezésre álló dokumentumok alapján tehát egyértelműen nem lehet megállapítani Mátyás halálának okát. A mértékadó történészek azonban régóta abból indulnak ki, hogy a király természetes halállal halt meg, amit hosszú betegségével és önmagát egyébként sem kímélő (még utolsó hónapjaiban is sokat utazó) életmódjával magyaráznak. A magyar rendek nagy része a halálhírt hallva ekkor inkább fellélegzett, és bár az uralkodó kettős (Bécsben és – budai kitérővel – Fehérvárt tartott) temetési szertartásán megadta neki a méltó végtisztességet, minden erejével azon ügyködött, hogy az ország új uralkodója semmiképp sem Mátyás művének folytatója legyen. Csak kevesen ítélték meg ekkor tevékenységét méltányosabban, sérelmektől nem elfogultan úgy, mint a magyar és osztrák történelmet is megíró Unrest Jakab karintiai plébános: „Igaz, hogy háborúival sok bajt okozott, de sok jót is tett, mert a török és husziták ellen megvédte az embereket, és így sok keresztény lelket szabadított meg a gonosztól. Háborúiban még sokkal több rosszat tehetett volna, semmint tényleg elkövetett. Emberei is sokat cselekedtek, ami az ő akarata ellen történt. És nem akarja Isten, hogy elkárhozzék minden császár, király és fejedelem, aki háborút visel, mert Istennek mindenható kegyelme és irgalma nagyobb, mint az egész világ bűnei. Mátyás is keresztény hitben halt meg hát.” (Idézi: Hóman-Szekfű: Magyar történet. II. kötet, 562-563.)
Az elhunyt király csak több évtized múlva emelkedett a történeti emlékezetben az Igazságossá, amikor az ország sokkal súlyosabb válságba került. De talán épp a hozzá hasonlóan karizmatikus uralkodók, politikai vezetők hiánya termeli újjá mindazokat az elméleteket, hogy a király végzetét csakis mások ármánykodása okozhatta.
