Fazakas László

Az alábbi képsorozatban a dualizmus kori Kolozsvár egy vasárnapját fogom rekonstruálni és bemutatni. A képaláírásokat a történelmi tények figyelembe vétele alapján írtam, ám helyenként szükség volt fiktív – ugyanakkor a korabeli valóságnak megfelelő – szövegelemek bevonására. A képeket igyekeztem úgy összeállítani, hogy azokon a város összes társadalmi rétege megjelenjen, de mivel a kolozsvári Akadémiai Könyvtárból előásott korabeli illusztrációk, képeslapok többsége inkább a polgári középosztály életmódját szemléltetik, ezért a képsorozatban is ez a társadalmi réteg kapott nagyobb hangsúlyt. Kolozsvár nemzetiségeinek bemutatására azonban már nem volt lehetőség, ugyanis a képeslapokon felbukkanó személyek etnikai szempontból nem, vagy csak igen nehezen azonosíthatok. A várost ekkoriban döntő többségében magyarok lakták (1910: 84%), de mellettük éltek románok (12%), németek (3%), zsidók, örmények és cigányok. Kolozsvár legnagyobb vallási felekezeteit már könnyebb volt felsorakoztatni, noha a kép itt sem teljes.

Mindezek ellenére abban bízom, hogy az alábbi képsorozat olyan időutazásra invitálja az olvasót, amely által az eddigiekhez képest valamivel jobban megismerheti a „boldog békeidők” Kolozsvárját.

Kolozsvár elsősorban társadalmi összetételének köszönhetően ideális táptalaja volt a reformkorban kibontakozó egyesületi mozgalomnak. A kezdeti időszakban érzékelhető euforikus hangulat, amelynek ideáljai az egyenlőségen, a szabadságon és a tolerancián alapultak, idővel egyre inkább jelentőségüket vesztették. A Széchenyi István által megálmodott, több társadalmi réteget egységesítő egyesületek/kaszinók fokozatosan az elkülönülés útját választották – legalábbis Kolozsvár esetében ez volt tapasztalható.

Az 1833-ban alapított Kolozsvári Casino alapszabálya kimondta, hogy: „A Casino művelt férfiak egyesülete, hová minden érdemes gondolkozású és magaviseletű férfi befogadtatik.”¹ Tehát a kaszinó elvileg bárki számára engedélyezte a tagságot, amennyiben az illető tiszteletreméltó (férfi)személy volt. De kik is voltak az erre „érdemesek”? Ha alaposabban áttekintjük a kaszinó névjegyzékét, akkor világosan kirajzolódik, hogy leginkább a főnemesek. Igaz, találni köztük polgári származásúakat is, de számuk a főnemesekéhez képest alacsonyabb, és a kaszinó legfelsőbb irányítótestületében semmilyen befolyásuk nem volt. Ezt támasztja alá az 1833-ban megválasztott választmányi igazgatóság összetétele is, amelyben a legfontosabb vezetői (igazgatói) pozíciókban kivétel nélkül főnemesek voltak. A választmányon belül viszont ennél valamivel már kiegyensúlyozottabb volt az arány.² Tóth Árpád kutatásai szerint ennek magyarázata valószínűleg a „társadalmi koalíció” fokozott szemléltetése volt.³ Vagyis a kaszinóalapítások korai szakaszában ügyeltek, hogy a vezetőségnek polgári tagjai is legyenek. Ebből a szempontból a Kolozsvári Casino tökéletesen illeszkedik abba az elméletbe, amelynek értelmében az újkori egyesületek egyik leglényegesebb sajátossága, hogy a rendi határokon kívüli egyesülés számára is utat nyitottak.⁴ A Casino egyik alapítója, Bölöni Farkas Sándor naplóbejegyzésében a következőket írta: „Utáltam minden privilégiumot, monopóliumot és megkülönböztetést...”.⁵ Megfigyelhető, hogy a Kolozsvári Casino ötletével előálló Bölöni Farkas értékrendjében a társadalmi egyenlőség elve valóban fontos volt. A kaszinót egy ténylegesen „sokrétű és sokszínű” társaságot egybefogó egyesületként képzelte el – ez viszont egyáltalán nem jelentette azt, hogy a kaszinó többi tagja szintén Bölöni Farkas elképzeléseit osztotta volna.

Egy valami azonban biztosra vehető: az 1833-ban megalakult kaszinó az egység jegyében kezdte működését. Az alapítás évében főnemesek, birtokos nemesek, polgárok egyaránt szerepeltek a tagok között. Az előbbi két kategória egyazon társas egyletbe tömörülése azért is érdekes, mert Wesselényi Miklós szerint ekkoriban: „…sok mágnás teli van előítélettel a nemesi rend ellen, s hogy arra megvetéssel tekint, azt, fájdalom!”⁶ Ugyanakkor jelen esetben a főnemesek és birtokos nemesek kaszinón belüli jelenlétének ténye alátámasztja azt a felfogást, miszerint Erdélyben az arisztokrácia nem zárkózott el annyira a birtokos nemességtől, mint ahogy az Magyarországot illetően tapasztalható volt.⁷

1835-ben az alapszabályokat tekintve egy kisebb módosítás fedezhető fel. Az első paragrafus kiegészítése szerint: „magánosok és önkéntesek egyenlő mértékű részvényeiből állva fenn, az egész egyetemnek sajátja; minél fogva benne senki sem követelhet külön magának valami kiváltságot vagy több jogot, mint más.”⁸ A módosítás háttere nem ismert, de láthatóan szükségét érezték, hogy a kaszinó első paragrafusán pontosítsanak, és a részvényesek közti egyenlőséget még jobban kihangsúlyozzák.

Az 1833-as alapítást követően a kaszinó körül több kellemetlen incidens adódott, ami azt sejteti, hogy az elviekben elfogadott egyenlőség a gyakorlatba már jóval nehezebben volt átültethető. Gyulay Lajos gróf egyik naplóbejegyzése az egyenlőség megsértéséről tanúskodik, amikor arról számol be, hogy a kaszinó választmányának gyűlésén nem engedélyezték a tagok (részvényesek) részvételét. „Délután a választottságnak gyűlése volt, melybe az actionariusok nem bocsáttattak be, melyért szívemből is haragudtam. Nem szeretem még egy rongyos kaszinó választottságának tirannizmusa alatt nyögni.”⁹ Látható, hogy a kaszinó vezetősége bizonyos esetekben önkényes módon lépett fel és nem biztosította a gyűlések átláthatóságát. Ugyancsak Gyulay naplójából tudhatjuk meg, hogy Wesselényi Miklós 1835-ben kezdeményezte az országgyűlés tagjainak titkos szavazás nélküli beválasztását, ezzel kiemelve és megkülönböztetve őket a többiektől. „Wesselényi egy indítványt tett, mely szerint javallja, hogy az országgyűlési tagok szívesen látott vendégei legyenek a kaszinónak, mégpedig megkülönböztetve, reájuk ne ballotiroztassék. Indítványa első ága elfogadtatott, de az ellen, hogy ballotirozás nélkül bevetessenek, első én keltem fel, és azt mondtam, hogy a kaszinóban mind egyformák vagyunk.”¹⁰ Ez esetben az volt a probléma, hogy a Kolozsvári Casino szabályzata szerint tagokat csak a választmány titkos szavazása által vagy a közgyűlés általános titkos szavazása révén választhatnak be.¹¹ Ennek értelmében Wesselényi indítványa – hogy titkos szavazás nélkül válasszák be őket – a kaszinó alapszabályzatával ellentétes volt.

Az egyenlőség elvét csorbította a Kolozsvári Casino alapszabályában rögzített 20 forintos tagdíj,¹² amely akkoriban meglehetősen magas összegnek számított. A tagdíj jelentős mértékben korlátozta a jelentkezők társadalmi „sokrétűségét”, sőt ezzel lényegében kijelölték, hogy milyen társadalmi és vagyoni hátterű személyek kérvényezhetik a felvételt. Más szóval, gondosan megszűrték a jelentkezőket: a szegényebb egzisztenciával rendelkező társadalmi rétegeknek esélyük sem volt a belépésre. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a kaszinó részvényesei többnyire az előkelőbb, vagyonosabb társadalmi rétegek köreiből származtak. Ez viszont jelentősen befolyásolta a Kolozsvári Casino megítélését. A kaszinót a társadalmi egységesítés céljából hozták létre,¹³ ennek ellenére a városban csak „úri casinóként” emlegették, ezzel jelezve, hogy a Kolozsvári Casinót elsősorban a vagyonos főnemesek dominálták. Jakab Elek Kolozsvár története című munkájában szintén „úri casinónak” nevezte, sőt kiemelte, hogy a kaszinó elsősorban a főnemesség „alkotása”.¹⁴

A városban uralkodó társadalmi ellentétekre utal az 1837-ben megalakult Polgári Társalkodó. Már a kaszinó elnevezése is sokat sejtet az akkori társadalmi viszonyokról. A „polgári” jelző nem véletlenül került a Társalkodó elé. Az elnevezésről született döntés hátterének konkrét okai lehettek, amelyek közül a legfontosabb a társadalmi elkülönülés kihangsúlyozása volt. De miért tartották ezt fontosnak? Feltételezhetően azért, mert a reformkorban egyre erősebb öntudatra ébredő polgárság nem kívánt a nemesség árnyékában maradni, hanem politikai és társadalmi megbecsülésre vágyott. Pajkossy Gábor szerint a városokban a társadalmi feszültség következtében tömörült külön kaszinókba a helyi elit és a középréteg.¹⁵ Vagy, ahogy Novák Béla fogalmaz: „Mindazonáltal az is lehetséges, hogy maguk a polgárok sem kértek a fentről jövő »kiegyenlítésből«, és jobban érezték magukat saját rendjük tagjai között.”¹⁶ Ugyanakkor az sem kizárt, hogy pusztán a rivalizálás volt a fő ok. Reisz László tanulmányából tudjuk, hogy némelykor ez képezte az egyik legfontosabb egyletalkotó erőt.¹⁷

Mindezek ellenére Kolozsváron a városi polgárság egy része a nemesek által meghirdetett egyenlőséget kezdetben nem tekintette hiteltelennek. Ez a névjegyzékekből is jól kivehető, hiszen az alapításkor a Kolozsvári Casinónak voltak polgári származású tagjai. De természetesen e személyek nem képviselték a város összes polgárának véleményét. Márpedig a polgárság „másik” részének nem volt éppen felhőtlen kapcsolata a főnemességgel. 1816-ban például gróf Bethlen Pál és gróf Kendeffy Ádám a városi főbíróval keveredtek csúnya konfliktusba, „mely sérelmet az egész polgárság magáévá tett s érette elégtételt kívánt”.¹⁸ 1817-ben Fejér Jakab kormányszéki írnok feljelentést tett gróf Kendeffy Ádám ellen, mert állítólag az nyilvános helyen felpofozta őt.¹⁹ Itt érdemes kiemelni, hogy az a Kendeffy, aki a későbbi Kolozsvári Casino egyik alapítója lett, két éven belül kétszer konfrontálódott a város egy-egy polgárával. További ellentétek születtek abból, hogy némely, Kolozsváron élő főnemes nem fogadta el a városi tanács fennhatóságát. Ennek egyik következménye, hogy 1820-ban a városi tanács feliratban kérvényezte a királyi kormányszéknél, hogy rendeletben mondja ki: „Kolozsvárt nincs nemesi telek, hanem mindenik polgári”. De a kormányszék úgy döntött, hogy ez ügyben nem rendelkezik.²⁰ A fenti esetek kapcsán jól látható, hogy – más városokhoz hasonlóan – Kolozsváron jóval a kaszinóalapítások időszaka előtt már létezett egy főnemes/polgár ellentét, ami a következő évtizedek alatt sem oldódott fel teljesen.²¹

A Polgári Társalkodó alapszabályzata, a Kolozsvári Casinóéhoz hasonlóan, szintén kitért az egyenlőség elvére, de csak a második paragrafusban, ahol a következő olvasható: „hogy egyik tagnak sem lehet elsősége a másikkal szemben”.²² A tagfelvétel kapcsán elmondható, hogy ez nem igényelt akkora anyagi terhelést, mint a Kolozsvári Casino esetében, mivel itt mindössze csak hat forint volt az éves tagdíj. Ennek ellenére a Polgári Társalkodóba sem volt egyszerű a felvétel, ugyanis ők a meghívásos módszert alkalmazták. Tagságot csak úgy lehetett szerezni, ha a már beválasztott tagok ajánlást tettek valakire. Ezt követően az ajánlást felterjesztettek a választmánynak, amely titkos szavazás révén döntött.²³ Tehát a Polgári Társalkodóba való felvételnél, jóllehet az alacsonyabb tagdíj kifizetése könnyebben volt teljesíthető, viszont itt többnyire valamilyen kapcsolati hálóra volt szükség ahhoz, hogy a jelentkező felvételt nyerjen.

Mindkét kaszinó esetében megfigyelhető, hogy a tagfelvételnek számos kritériuma volt. Hiába hangsúlyozták az akadálytalan csatlakozás lehetőségét, ha közelebbről megvizsgáljuk a követelményeket, akkor inkább ennek ellenkezője tapasztalható. A magas tagdíj (a Kolozsvári Casino esetében), illetve az alapszabályzat, lehetwőséget adott a két társasegylet vezetősége számára a tagfelvétel szabályozására és ellenőrzésére. Más szóval a felvételt kérvényező tagokat alaposan megszűrhették. Tóth Árpád a reformkori pesti Nemzeti Casino alapszabályzatát vizsgálva szintén erre a megállapításra jutott. Szerinte a Nemzeti Casino vezetősége fontosnak tartotta, hogy a kaszinóba belépni kívánókat megválogathassák: „Ez részben abból olvasható ki, hogy alkalmazták azokat a technikákat, amelyeket az önkéntes csatlakozáson alapuló kezdeményezések Nyugat-Európában már több mint egy évszázada »feltaláltak« a befogadásra érdemesek és a nem kívánatosak közti határ megállapítására. Ez a két alapvető eszköz a részvételi költség magas szintre helyezése és a ballotage módszere, vagyis, hogy a felvétel elfogadásáról a vezetőség diszkrét titkos szavazása dönt.”²⁴ Ezen módszereket, technikákat a Kolozsvári Casino és a Polgári Társalkodó egyaránt előszeretettel használta, ugyanakkor ebből a szempontból az is megfigyelhető, hogy két társasegylet tagfelvételét meghatározó paragrafusai más reformkori egyesületek szabályaival összevetve nem mutatnak lényeges különbséget.

Jegyzetek

1 A Kolozsvári Casino részvényesei névsora betű rendel és annak szabályai. Kolozsvár, 1833. 29. (a továbbiakban:wKolozsvári Casino szabályai. 1833.)

2 A Kolozsvári Casino szabályai. 1833. 24–25.

3 Tóth Árpád: Önszervező polgárok. Budapest, 2005. 151.

4 Eőry Gabriella: Pesti Casino, Nemzeti Casino és a kaszinómozgalom. Árkádia. (http://arkadia.pte.hu/tortenelem/cikkek/eory_casino).

5 Bölöni Farkas Sándor: Naplótöredék (1835-1836). (Szerk. Szigethy Gábor). Budapest, 2003. (http://mek.oszk.hu/05800/05871/html/); Bölöni Farkas Sándor naplója. (Szerk. Jancsó Elemér) Bukarest, 1971. 49.

6 Wesselényi Miklós: Balítéletekről. Bukarest, 1833. 69.

7 Pál Judit: Unió vagy „unificáltatás”? Erdélyi Tudományos Füzetek 267. Kolozsvár, 2010. 17.

8 A Kolozsvári Casino részvényesei névsora betű rendel és annak szabályai. Kolozsvár, 1835. 33. (a továbbiakban: A Kolozsvári Casino szabályai. 1835.)

9 Kárpáti Attila István: A Kolozsvári Casino története az alapítástól 1848-ig. Korunk 2016. 11. sz. 78.

10 Uo. – végül az országgyűlés tagjait a kaszinó közgyűlése csak vendégként vette be, és nem részesítette őket semmilyen előnyben.

11 A Kolozsvári Casino szabályai. 1835. 34.

12 A Kolozsvári Casino szabályai. 1833. 29.

13 Merza Gyula: A Kolozsvári „Nemzeti (Magyar) Kaszinó” és elődintézményeinek százéves története. Kolozsvár, 1940. 6.

14 Jakab Elek: Kolozsvár története. III. Budapest, 1888. 772.

15 Pajkossy Gábor: Egyesületek Magyarországon és Erdélyben 1848 előtt. Korunk 1993. 4 sz. 106.

16 Novák Béla: Fővárosi kaszinók a 19. században. Budapesti Negyed, 2004. 4. sz. (http://epa.oszk.hu/00000/00003/00033/novak.html – letöltés ideje: 2018. május 12.)

17 Reisz László: Olvasóegyletek a dualizmusban. Könyvtári Figyelő 2007. 2. sz. 255.

18 Jakab Elek: i. m. 915.

19 Uo.

20 Jakab Elek: i. m. 915–917.

21 Az 1850-es, ’60-as években a Társalkodó névjegyzékében feltűnik egy-két főnemes is, ami a feszültségek enyhülésére utalhat. Azonban itt azt is hozzá kell tenni, hogy lehet ez csupán egy szimbolikus gesztus volt, mely kifelé az egyenlőség elvét próbálta hirdetni. Ugyanis a főnemesek tömeges csatlakozásának semmi jele nem mutatható ki.

22 A kolozsvári Polgári Társalkodó alapszabályai. Kolozsvár, 1840. 21.

23 A kolozsvári Polgári Társalkodó alapszabályai. Kolozsvár, 1840. 22–23.

24 Tóth Árpád: A pesti Nemzeti Casino reformkori társadalmi összetételének tanulságai. In: Deák Ágnes–Völgyesi Orsolya (szerk.): História mezején. A 19. század emlékezete. Tanulmányok Pajkossy Gábor tiszteletére. Szeged, 2011. 48.

A kiegyezés első évtizede nem hozott lényegbeli változást Kolozsvár kezdetleges, éppen csak pislákoló gyáripara számára. A fejlődést elsősorban a befektetések elmaradása és a helyi tőkefelhalmozás sikertelensége akadályozta. De legalább ugyanekkora problémának számított a vállalkozások működtetéséhez szükséges tudás hiánya is.

A kiegyezés idején csupán három gyár működött Kolozsváron: a neoabszolutizmus korában létesült dohánygyár, a Sigmond-féle szeszgyár, valamint a Rajka Péter által alapított gépgyár. Galgóczy Károly és Békésy Károly korabeli közgazdászok szerint ezek nem is nevezhetők gyáraknak, a dohányüzemet pedig eleve nem sorolták ide, mivel az állami fenntartású vállalatként, és nem a kapitalista piaci elvek szerint működött.¹ Kőváry László szintén kiemelte, hogy ekkortájt Kolozsvár gyakorlatilag semmilyen jelentősebb gyáriparral nem rendelkezett.² Erdélyben a nagyobb tőkealapú gyárak szempontjából csupán Nagyszeben tudott kiemelkedni. Brassónak egy ipari részvénytársasága volt, Marosvásárhelynek egy sem. A befizetett részvénytőkéjüket tekintve azonban mind a szebeni, mind a brassói vállalatok messze elmaradtak az aradi és a temesvári gyáraktól. Ez utóbbi két városban már az 1860-as évek végén, az 1870-es évek elején beindult a nagyipari fejlődés, a belső tőkefelhalmozás, valamint a külföldi befektetések révén az ország legfontosabb kereskedelmi és ipari központjaivá váltak.³

A kolozsvári gyárak fejlődését, vagy újak létesítését akadályozta az 1870-es években jelentkező gazdasági válság és az ezt követő természeti katasztrófák sorozata. 1873-ban kolerajárvány, 1876-ban tűzvész, 1879-ben pedig árvíz sújtotta a várost. Simon Elek polgármester a kiegyezés utáni éveket sovány esztendőknek nevezte, ezzel utalva a város sanyarú helyzetére.⁴ Ezek mellett az 1873-as tőzsdekrach szintén nehezítette az iparfejlődést. A pénzintézetek sokkal szigorúbb hitelezési feltételek mellett adtak kölcsönt, aminek következtében egyre kevesebb lehetőség adódott nagyobb tőkebevonásokra. Ebből kifolyólag a kolozsvári pénzintézeteknél lévő négymillió forintos forgalmi tőkének még a 10 százalékát sem tudták felhasználni a helyi vállalkozások.⁵ Csupán 1881-től javultak a hitelezési viszonyok. Az ekkor hozott ipartámogató törvény számos vállalat számára adókedvezményt és olcsó hitelt biztosított. Erdélyben ezt leginkább a brassói vállalatok használták ki,⁶ a kolozsváriak kevésbé éltek a lehetőséggel. Azt viszont lényeges kiemelni, hogy az állam csupán a befektetett tőke 20–30 százalékáig adott szubvenciót, tehát a tőkeszegény vállalatok (mint amilyenek a kolozsvári vállalatok voltak) csak kisebb támogatási összegekhez tudtak jutni. Mindazonáltal az sem volt mindegy, hogy az elnyert támogatásból milyen fejlesztéseket hajtottak végre. Akadtak ugyanis olyan kolozsvári vállalkozók, akik néha elég furcsa módját választották a szubvenció felhasználásának. Példának okáért ott van Kolozsvár egyik legnagyobb gépgyárának esete: a gyár tulajdonosa, Solymossy Olivér, miután felvette a 20 000 korona állami támogatást, fogta magát és kihajózott az Egyesült Államokba.⁷

A hőn áhított vasút megérkezése sem lendített sokat a gyáripar helyzetén, ugyanakkor két új gyár megalakulását vonta maga után. Ezek közül az egyik a piaci alapon szerveződő gázgyár volt, a másik pedig az állami fenntartású MÁV műhelye. Ez utóbbi a korszak alatt Kolozsvár egyik legfontosabb üzemévé tornázta fel magát. 1880-ban több mint 200 dolgozója volt, az 1890-es évek derekára a munkások száma már megközelítette az 500-at.⁸ A lakosság számára fontos kereseti lehetőséget nyújtott, ami a város gazdaságát élénkítette, viszont állami fenntartású üzemként piacra nem termelt, kivihető exportja nem volt.

Az 1870-ben alakult gázgyár szolgáltatásorientált vállalatként működött, termelése kizárólag Kolozsvár területére összpontosult. A gázgyár szinte az egész korszak alatt stabil alapokon működött, bevétele évről évre növekedett. Sikerének hátterében egy olyan szerződés állt, amelyben a gáztermelésre kizárólagos jogot szerzett. Stabilitását ilyformán a versenytársak kizárása révén biztosította, ami hosszútávon a minőség csökkenéséhez, a gázárak tisztességtelen emelkedéséhez, valamint az egész kolozsvári ipar fejlődésének megakadásához vezetett. A mesterségesen fenntartott magas árak miatt a helyi ipar nem tudta a gázt nagyobb mennyiségben felhasználni, de ennél is súlyosabb hátrányt jelentett, hogy a monopóliumot biztosító szerződés által a gázgyár vezetői évtizedekig gátolták a villanyáram bevezetését, ami jelentős kihatással volt az olcsó energiahiánytól szenvedő ipar versenyképességére.⁹

Kolozsváron a MÁV üzemén túl más gépgyárak is alakultak (Senn, Simonffy, Solymossy és Junász¹⁰), azonban ezek közül egy sem tudott hosszútávon sikeres lenni. Fejlődésüket állandó in­gadozás jellemezte, mivel az nagyban függött az aktuális mezőgazdasági idénytől.¹¹ A problémákat tetőzte, hogy a gépgyárak többsége nemigen tudott exportra termelni,¹² így amennyiben a környék piaca kiesett, a gyárak gyakran felszámolás alá kerültek.¹³ Természetesen ez nem jelentette azt, hogy egyáltalán nem adódott lehetőségük kisebb kivitelek lebonyolítására. Ezek azonban annyira bizonytalan alapokon álltak, hogy folyamatos exportról, tartós felvevőpiacról nem beszélhetünk. Mindemellett a kolozsvári gépgyárak a konkurenciával sem tudták felvenni a versenyt. Az osztrák nagyipari vállalatok azon túl, hogy olcsó termékeket állítottak elő, géplerakatokat hoztak létre, ügynököket alkalmaztak, valamint termékeiket hitelre kínálták.¹⁴ A gépgyárak nehéz helyzete nem csak Kolozsváron, hanem országos szinten is érzékelhető volt, ugyanakkor a századfordulót követően Magyarországon jelentős mértékben megélénkült a gépgyártás, valamint a gépgyárak száma. Ezzel ellentétben a Kolozsváron működő gépgyárak száma tovább csökkent, termelésük stagnált.¹⁵ A gépgyárak intenzívebb fejlődését a tőkehiány és a befektetések elmaradása hátráltatta. Erdélyben a legnagyobb külföldi tőkeberuházások főleg Brassóba koncentrálódtak.¹⁶

Kolozsváron a szeszipar sem tudott lényeges fejlődést felmutatni. Míg a korszak elején ez egy viszonylag stabil iparágnak mutatkozott, a későbbi évtizedek során jelentősége nagymértékben csökkent. Az 1870-es években a Sigmond Testvérek szeszgyárán kívül hat szeszfőzéssel foglalkozó kisebb-nagyobb vállalat működött.¹⁷ Simon Elek polgármester ekkortájt a szeszipart a város egyik legfontosabb iparágának nevezte.¹⁸ Ám az 1880-as évektől a helyzet megváltozott, és a kolozsvári szeszipar fejlődése megakadt. A hol bőséges, hol silány kukoricatermés kiszámíthatatlanná tette a szeszgyárak termelését, az évi 200 000 hektolitert felvásárló osztrák piacról kiszorultak, a román piac is beszűkült. Sőt, ez utóbbi a vámháború idején teljesen kiesett, ami nemcsak a piac elvesztése szempontjából volt súlyos, hanem a szeszgyártáshoz szükséges nyersanyag beszerzését illetően is gondokat okozott. Gyengébb termőévekben ugyanis Romániából importálták a szükséges kukoricamennyiséget, viszont a két ország közti kereskedelmi vita ezt teljesen ellehetetlenítette.¹⁹ Míg az 1890-es évek elején hét szeszipari vállalat üzemelt Kolozsváron, addig 1897-re ebből négy teljesen megszűnt, kettő pedig mezőgazdasági szeszgyárrá alakult.²⁰ A nehézségek miatt Kolozsváron csak a Sigmond Testvérek gyára tudott fejlődni, de a szeszgyár sikerességét nem piaci alapon, hanem különféle szabályellenes tevékenységek révén érték el. A kihágásokra 1898-ban derült fény,²¹ aminek következtében a vállalat csődbe ment, a gyár pedig állami tulajdonba került. Mivel a szeszgyár évente 30–40 millió korona forgalmat bonyolított, és sok kolozsvári számára jelentett biztos megélhetési forrást, az állam nem állította le a gyár termelését.²² Az egykor (erdélyi viszonylatban) jelentős szeszipar hanyatlása nemcsak Kolozsváron, hanem az egész kamarakerületben²³ jelentkezett. A korszak végére a kerületben csupán két ipari szeszgyár működött, az egyik Kolozsváron (a bebukott Sigmond Testvérek szeszgyárat Czell Frigyes brassói vállalkozó bérelte az államtól, később pedig teljes egészében Hirsch Ödön tulajdonába került), a másik Gyulafehérváron.²⁴

Érdemes néhány mondat erejéig kitérni a város malomiparának helyzetére is. Korábban már említettem, hogy Erdély éghajlati viszonyai nem tették lehetővé a nagyobb mennyiségű gabona termesztését. A megtermelt kis mennyiséget elsősorban a helyi piac vásárolta fel, tehát külföldi piacra vihető feleslegről nem beszélhetünk, sőt rosszabb termőévekben importra szorultak, ami általában a malomipari termékek drágulását vonta maga után. Az 1870-es évek derekán Simon Elek polgármester még azzal dicsekedett, hogy a városi műmalmok gyorsan fejlődnek és folyamatosan szorítják ki az idegen termékeket a helyi piacról.²⁵ Ugyanakkor minden próbálkozás ellenére a kolozsvári malomipar nem tudott jelentős iparággá fejlődni. A város legnagyobb műmalma a szeszgyártásban érdekelt Sigmond Testvérek tulajdonában volt (ez nem meglepő, hiszen akkortájt a szeszipar szoros kapcsolatban állt a malomiparral). A malomüzemet 1894-ben egy társaság felvásárolta, és megalapította a Kolozsvári Műmalom részvénytársaságot. A vállalat jelentős alaptőkével (500 000 korona)²⁶ kezdte működését, ám így sem tudott komolyabb tényezővé válni. Az iparág fejlődését több minden akadályozta. 1.) Az élénkülő verseny: miután a fővárosi malmok az amerikai verseny hatására kiszorultak az európai piacról, figyelmük a belső piacra terelődött, ezzel erős konkurenciát hozva létre. Az alföldi peremvidék városai szintén komoly versenytársat jelentettek. 2.) A környék gyenge termése, silány minősége. 3.) A dupla fuvaroztatás: mivel a környéken csak kevés búza termett, ezért a gabonát máshonnan kellett Kolozsvárra szállítani.²⁷ A városi malomipar nehéz helyzetét mutatja, hogy az 1894-ben alakult Kolozsvári Műmalom Rt. 1907-re végleg beszüntette működését.²⁸

*

Mindazonáltal, ha kizárólag Erdélyt nézzük, akkor a kolozsvári gyáripar minden nehézsége ellenére a régió élmezőnyébe tartozott. Országos viszonylatban azonban messze elmaradt a jelentősebb gyáripari központoktól.

Jegyzetek

1 Békésy Károly: Kolozsvár közgazdasági múltja és jelene. Kolozsvár, 1889. 56; Galgóczy Károly: Kolozsvár város múltja, jelene és jövője. Kolozsvár, 1872. 18.

2 Kőváry László: Kolozsvár sz. kir. város lakosai és lakásai az 1869-70-ki népszámlálás szerint. Kolozsvár. 1870. 35.

3 Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Kolozsvár. 2002. 223–226.

4 Lásd: Simon Elek: Visszatekintés Kolozsvár törvényhatóságának hat évi önkormányzati közigazgatására. Kvár.1880. 18. Egyed Ákos: A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867–1900). In: Németh Zsófia – Sasfi Csaba (szerk.): Rendi társadalom - Polgári társadalom 7. Kőfallal, sárpalánkkal. Debrecen, 1997. 92.

5 Simon Elek: Évi jelentése Simon Elek polgármesternek Kolozsvár 1875-dik évéről. Kolozsvár. 1876. 45; Békésy Károly: i. m. 59.

6 Egyed Ákos: Falu i. m. 226.

7 Honi Ipar 1902/8. 2

8 A Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara jelentése kerülete közgazdasági viszonyairól az 1880. évben. Kolozsvár, 1881. 110–111. (továbbiakban a következő rövidítést fogom használni: KKI, jelentés éve, oldalszám); KKI 1895–1896–1897. 196.

9 Bővebben erről: Fazakas László: Ipar és infrastruktúra kapcsolata a dualizmus kori Kolozsváron. Erdélyi Múzeum 2020/1. sz. 103.

10 Ez utóbbi kettő lényegében egy vállalat, csak a nevet Solymossyról Junászra változtatták, miután a gyár Junász Lajos tulajdonába került.

11 A gyárak többsége mezőgazdasági gépek gyártására szakosodott, felvevőpiacukat pedig a környék lakossága képezte; ám egy gyenge idény után ezek vásárlóereje csökkent, ami a gyári termelés visszaeséséhez vezetett. A másik, hogy a gépipart nagyban meghatározta a szintén erős mezőgazdasági függőségben lévő szeszgyárak és műmalmok működése, ugyanis ezek képezték a gépgyárak felvevőpiacának másik felét, viszont egy gyenge mezőgazdasági idény után a szeszgyárak és malmok jelentős bevételektől estek el, így hatva a gépgyárak működésére is. Lásd: Simon Elek: Évi jelentése Simon Elek polgármesternek Kolozsvár 1875-dik évéről. Kolozsvár, 1876. 41; KKI 1899. 26; KKI 1900. 43; KKI 1904. 93–95; KKI 1880. 111; KKI 1881–1882. 152–153; KKI 1883–1884–1885. 220; KKI 1890. 104.

12 Kolozsvárról 1882-ben mindössze 1 métermázsányi gépet vagy gépalkatrészt exportáltak. Külföldről viszont 12 métermázsányi gép és gépalkatrész érkezett a városba. Lásd: KKI 1881–1882. 262.

13 KKI 1893. 167; KKI 1902. 81–82; KKI 1904. 93–95; KKI 1905. 121–122; Magyarország, 1901. ápr. 3; Pesti Napló, 1901. április 4.

14 KKI 1880. 111; KKI 1886–1887–1888–1889. 72–73; KKI 1890. 104; KKI 1891. 181–182; KKI 1892. 191; KKI 1894. 77–78; KKI 1895–1896–1897. 119. 122; KKI 1899. 26; KKI 1903. 83; KKI 1904. 93–95.

15 Berend Iván–Ránki György: Magyarország gyáripara 1900–1914. Budapest, 1955. 206–207. 212.

16 Nagy Róbert: Külföldiek tőkebefektetései a dualizmus kori Erdélyben. Korunk 2005/10.

(https://epa.oszk.hu/00400/00458/00106/2005honap10cikk1141.htm)

17 KKI 1879. 149. Marosvásárhely ekkor még a kolozsvári kamaraterület alá tartozott.

18 Simon Elek: Évi jelentése Simon Elek Kolozsvár polgármesterének az 1877-es évről. Kolozsvár, 1878. 77–78.

19 KKI 1880. 131; KKI 1881–1882. 81. 175; KKI 1883–1884–1885. 252; KKI 1886–1887–1888-1889. 90–91; KKI 1890. 137.

20 KKI 1881–1882. 81. 175; KKI 1895–1896–1897. 225–227. 231.

21 Pesti Napló, 1898. aug. 3; Budapesti Napló, 1898. augusztus 3.

22 KKI 1900. 62–65. Később a Sigmond szeszgyárat Czell Frigyes szeszgyáros vette át és tette újra – ezúttal törvényes keretek között – nyereségessé.

23 Marosvásárhely ekkor már nem tartozott ide.

24 KKI 1908. 102; KKI 1910.

25 Simon Elek: Évi jelentése Simon Elek polgármesternek Kolozsvár 1875-dik évéről. Kolozsvár, 1876. 41.

26 Központi Értesítő, 1894. július 29.

27 KKI 1881–1882. 170; KKI 1893. 189; KKI 1894. 85; KKI 1895–1896–1897. 223; KKI 1899. 34–35; KKI 1910. 106.

28 Magyar Compass 1907/2. Budapest, 1908. 270.