Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Haller Károly polgármesteri tevékenysége 1885-ben

Haller Károly mindössze két évig volt Kolozsvár polgármestere, de ez idő alatt olyan fontos korszerűsítési folyamatokat indított el, amelyek jelentősen felgyorsították a város modernizálódását. A következő írás Haller Károly 1885-dik évi polgármesteri tevékenységének fontosabb városfejlesztési intézkedéseit mutatja be.

1836. október 14-én született Nagyszebenben. Előtanulmányait Nagybányán végezte, 1853 és 1856 között jogi tanfolyamokat hallgatott Nagyszebenben, ezt követően pedig a pesti egyetemen szerzett jogi doktorátust. Pályafutását a nagyszebeni kincstári ügyészségnél kezdte, innen nevezték ki a kolozsvári Királyi Jogakadémia tanárává, majd pedig az újonnan felállított tudományegyetem oktatója lett. Mint felelősségteljes és tudatos polgár, rögtön Kolozsvárra érkezése után a város arculatának átalakításában vállalt vezető szerepet. 1865-ben megalapította a Sétatér Egyletet, majd 1869-ben a polgári lövöldét. Kezdeményezője és alapító tagja volt az 1883-ban megalakuló Szépítő Egyletnek, ahol a templom körüli épületek lebontása, az Erzsébet sétaút, Erzsébet-szobor és Erzsébet-híd létesítésével járult hozzá a város arculatának a megújításában.


Haller Károly (1836–1911) (forrás: Wikipédia)

Az 1884-es országos képviselő választás alkalmával történő nagy rend­­zavargások (a szabadelvű párt képviselőit felbérelt ismeretlenek kővel dobálták meg) miatt, a lemondani kényszerült Minorich Károly polgármester hivatali helyének betöltésére a fáradhatatlan modernizációs munkásságáról ismert Haller Károlyt javasolta a szabadelvű párt.

A polgármesteri választásokon sikerült legyőznie a függetlenségi párt jelöltjét Deáky Albertet. A szavazás szoros volt, a városi tanácsosok közül 53-an Haller Károlyra, és 48-an Deáky Albertre szavaztak.

Megválasztása után azonnal az ellenzéki sajtó kereszttűzébe került. Legtöbben azt kifogásolták, hogy állítólag nem mondott le az egyetemen betöltött tanári állásáról, és emiatt nem lesz képes városvezetői feladatait megfelelő elhivatottsággal végezni. Olyanok is voltak, Bartha Miklóssal az élen, akiknek az nem tetszett, hogy a tanári fizetése mellett a polgármesteri fizetésre is igényt tartott (sajtóhír).

A polgármesteri szék elnyerését követően, kiváló szervező képességeit teljes mértékben a város javára fordította. Két évi polgármesteri tevékenysége alatt nemcsak, hogy megcáfolta az ellenzékieket, de azt is sikerült elérnie, hogy a kezdetekben őt erősen támadó függetlenségi sajtó az egyik legnagyobb támogatójává váljon.

Az 1884. október 27-én megtartott városi közgyűlésen kijelentette, hogy: „Csak rendszeres munkálatok által lehet a várost vonzóvá tennünk. Ha e célt elérhetjük, az áldozat bizonyára meghozza gyümölcseit. (...) A város közegészségügyi, gazdasági és vagyonosodási érdekei követelik a javasolt munkálatokat. (...) Tegyük széppé és vonzóvá a külső várost és meglátjuk, csakhamar föllendül az építkezési kedv karöltve a jó ízléssel.”

A közvágóhíd kérdése hozta meg számára az ellenzék szimpátiáját, mivel az ügy érdekében felutazott Budapestre, és ott személyesen győződött meg arról, hogy a Bel-, a Közmunka-, és a Földművelésügyi Minisztérium is tárgyalás alá bocsájtotta a kérdést. A következő napokban az ellenzéki sajtó már a következőket írta a polgármesterről: „Ő mihelyt átvette a polgármesterséget, kötelességének tartotta, a város minden nagyobb ügyét, mely netalán szunnyadott, megint folyamatba tenni.”


A Kerékpáros Egylet (forrás: Emlékkönyv Dr. Haller Károly működéséről. Kolozsvár, 1906)

A város urbanizációs átalakítása és az infrastruktúra fejlesztése is Haller Károly kezdeményezésére indult el. Jelentős szerepet játszott a város első vízművének a megépítésében. 1885-ben Trefort Ágoston, Vallás és Közoktatási miniszter leiratban közölte Kolozsvár törvényhatóságával, hogy egy vízvezeték kiépítését tervezik az egyetemi intézetek számára. A tárgyalásokat Haller Károly felügyelete alatt kezdték el, aki teljes mértékben támogatta a vízmű megépítését. Továbbá azt is kilátásba helyezték, hogy olyan vízművet építsenek, melyet a későbbi években ki tudnak bővíteni, hogy a város többi részére is eljusson a vízszolgáltatás. A vízmű építkezési munkálatait 1887-ben, Albach Géza polgármester idején fejezték be.

Ugyancsak 1885-ben fogadták el a város új építkezési szabályrendeletét, melyre nagy szükség volt a biztonságos és tervszerű építkezési munkálatok szempontjából. Továbbá rendeletet dolgoztak ki az engedélyhez kötött iparok tárgyában is. Egy későbbi bizottsági gyűlés során határoztak a város pontos feltérképezéséről. Erre a feladatra, Haller Károly Debreczeni Balázs városi mérnököt kérte fel.

Döntés született a városi közvilágítás kiterjesztéséről is, mely szerint a helyi gázgyár a Külmonostor utcán keresztül egészen Kolozsmonostorig, valamint a vasúti pályaudvarig kiépíti a gázvilágítást. Fontos kiemelni, hogy mindezt a városi költségvetés megterhelése nélkül sikerült elérni.

1885 februárjában, Haller Károly elnöklete alatt tartottak rendkívüli közgyűlést a vashíd ügyében. A polgármester által felkért Herczog József vasúti osztálymérnök, három tervezetet mutatott be: 1). pillér nélküli híd, egy összekötő ívvel a híd felső részén (75 000 forint); 2). kétíves és kétpilléres híd (100 000 forint); 3). egy pilléres híd (85 000 forint). A következő hónapok alatt folytatott tárgyalások során a 85 000 forint költségvetésű tervezetet fogadták el.


Az egykori honvéd laktanya (forrás: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár)

Fontos előrelépéseket tett a város köztisztaságának megóvása szempontjából. A Trencsin (ma Avram Iancu) tér felső részénél, egy „közszükségrésznek” (városi toalettek) a felállításáról döntöttek (egy későbbi jelentésből kiderül, hogy rendkívül szükséges volt egy ilyen illemhelynek a kialakítása). Emellett a Külmonostor utca északi oldalát egészen Kolozsmonostorig gránit porondjárdával egészítették ki, továbbá a Zsák-utcától a városhatáráig haladó út sáncait is kikövezték, ami szintén jelentős közegészségügyi követelmény volt.

Sikeres tárgyalásokat folytatott a római katolikus egyházzal és a mészáros társulatokkal a főtéri Szent-Mihály templom köré épített tákolmányok átalakításáról. Megegyeztek, hogy pavilonszerű épületeket emelnek fel és ezeket vasráccsal kötik össze. A létesítményeknek közhasznú feladatokat is szántak, ugyanis a szerződésbe foglalt tervek szerint ezt nappal parkként is használhatják.

Polgármesteri mandátumának 1885-dik évében a város közigazgatási befolyását is növelte, mivel sikerült elérnie, hogy a postaigazgatóságot Nagyszebenből Kolozsvárra költöztessék. Szintén Haller Károly kezdeményezésére kezdték el felépíteni a Trencsén téren az erdőigazgatóság és a pénzhatóságok kétemeletes palotáját. 1885-ben fogtak neki az Igazságügyi-palota előmunkálatainak is.

A honvéd laktanya felépítése tovább erősítette a város vezető szerepét a régióban. „…nagy része természetesen Dr. Haller Károly polgármestert illette, aki példás erélyével oda vitte a dolgot, hogy ami 15 éven keresztül vajúdott: a honvéd laktanya fölépítése, az ő hivatalosodása olyan rövid idő alatt ténnyé vált” – írta az Ellenzék. A 47 519 forint 71 krajcár költségű laktanya 1885. október 1-től került használatba. Azonban a kolozsvári helyőrség létszámának növelése (további 243 katona érkezett) következtében a polgármesteri hivatal kénytelen volt 12 000 forintért és 12 évi törlesztési részlet mellett a Nagymalom utcai Rosenfeld telek megvásárlására is.

Előrehaladás történt a kolozsvári honvédkórház ügyében is, ugyanis a városi közgyűlés elvetette a 300 000 forintot meghaladó költségű új kórház tervezetét, ehelyett arról határoztak, hogy a Külmagyar utcai laktanyákat alakítsák át honvédkórházzá, és a nagy-laktanyákat aszerint építik át, hogy oda a fióklaktanyák összes legénysége is elhelyezhető legyen.

Rövid ideig tartó (1884–1886) polgármesteri tevékenysége alatt olyan fejlődési folyamatokat indított el, amelyek a későbbi években történő kivitelezésük révén jelentős mértékben járultak hozzá Kolozsvár dinamikus, nagyvárosias jellegéhez. Lemondása nagy vesztesége volt a városnak, és ekkor röppent fel újra az a hír mely szerint a szabadelvű párt nyomására volt kénytelen visszavonulni, mivel nem volt hajlandó pártpolitikát folytatni.


A közvágóhíd Kolozsváron (A Dunky fivérek felvétele)

A társadalmi-kulturális életben betöltött szerepe sem volt jelentéktelen, hiszen hosszú éveken keresztül az 1868-ban alakult Kolozsvári Kör elnöke volt. Továbbá Haller Károly nevéhez fűződik az Önkéntes Mentő Egyletnek és a Kereskedelmi Ifjak Egyletének a felállítása. A sport iránti szeretete az általa alapított Kerékpáros Egyletnek a létrehozása révén nyilvánult meg, melynek sokáig az elnöke is volt. Ő volt az egyik alapítója az 1886-ban megalakuló kolozsvári Unió szabadkőműves páholynak.

A századfordulót követően egyre kevesebb közéleti szerepet vállalt, majd teljesen visszavonult. 1906-ban egy súlyos műtéten esett keresztül, mely nem sokat javított az amúgy is rossz egészségügyi állapotán. 1910-ben végleg Budapestre költözött, ettől kezdve csak ritkán jelent meg társaságokban. Ebben az évben kapta meg a Kolozsvár díszpolgára címet is. 1911. február 7-én a betegségének a súlyosbodása következtében meghalt.

 

Források és irodalom

Általános számadási kivonat Kolozsvár sz. kir. város házi- és ezzel kapcsolatos pénztárainak 1885-dik évi bevételeiről és kiadásairól. Nyomatott Gámán János örököseinél, Kolozsvár, 1886.

Dr. Haller Károly polgármester évi jelentése Kolozsvár sz. kir. város önkormányzati igazgatásáról az 1885-dik évben. Nyomtatott Stein János nyomdásznál, Kolozsvár, 1886.

Emlékkönyv dr. Haller Károly működéséről. Negyven éves tanári jubileuma alkalmából kiadta az ünnep-rendező bizottság. Szerk. Kuszkó István. Ajtai K. Albert nyomdája, Kolozsvár. 1906.

Ellenzék, 1884, 1885; Budapesti Hírlap, 1884; Fővárosi Lapok, 1884; Pesti Napló, 1893;

Haller Károly. In: Magyar Életrajzi Lexikon.

(http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC05727/05876.htm Letöltés: 2017. 3 10.)

Haller Károly gyászjelentője. In: Országos Széchenyi Könyvtár, Gyászjelentők gyűjteménye.

(http://www.rakovszky.net/E1_LSG_ObitsIndex/GYJ-NevIndex.shtml Letöltés: 2017. 3. 10)

Haller Károly (hilibi). In: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái IV. (Gyalai–Hyrtl) (http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/h/h07581.htm Letöltés 2017. 3. 12.)

Egyed Ákos: A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867–1900) = Kőfallal, sárpalánkkal. Szerk. Németh Zsófia–Sasfi Csaba. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997.

Fazakas László: Haller Károly, a modern Kolozsvár megálmodója. In: Kincses Kolozsvár Kalendáriuma. Szerk. H. Szabó Gyula et al., Kriterion, Kolozsvár, 2014. 122–123.

Fazakas László: Botrányos vízügyek Kolozsváron a 19. század végén. Művelődés, LXIX. (2016) 7. 22–24.

Gaal György: Kolozsvár kétezer esztendeje dátumokban. A 2000. október 13-14. rendezett konferencia előadásai. In: Kolozsvár 1000 éve. Szerk. Dáné Tibor Kálmán et. al., Erdélyi Múzeum-Egyesület, Magyar Közművelődési Egyesület. Kolozsvár, 2001.

Gaal György: Haller Károly, a városszépítő és jogtudós. Művelődés, LXVIII. (2015) 11. sz. 14–18.

Gyarmati Zsolt: Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán. Komp–Press, Korunk Baráti Társaság. Kolozsvár, 2005.

Killyéni András: Polgári életvitel a dualizmus kori Kolozsváron (18671914). Szín, XVII. (2012) 3. sz. 56–62.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.