Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A köztisztaság fejlesztése Szvacsina Géza idején

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.




Szvacsina Géza (1850–1917)

Szvacsina Géza első mandátuma alatt (1898–1904) igyekezett a városközponttól távolabb eső részek vízellátását és csatornázását is megoldani. Ebben nagy segítségét jelentett az 1900-ban vízvezetéki igazgatónak választott Hubert Iván (korábban Salamon Antal irányította a hivatalt).1 1901-ben a városvezetés tervbe vette a Hídelve kerület, Széchenyi-tér, valamint a Berde Mózes, Görögtemplom és Trefort utcák csatornázását. Szintén ebben az évben határoztak a vízvezeték meghosszabbításáról, mely elsődlegesen a Kert, Majális és a Görögtemplom utcákat érintette.2 A Trefort és Kert utcák csatornázása és vízellátása az ottani egészségügyi intézetek miatt lehetett fontos. Ám a Görögtemplom, de főképp a Majális utca vezetékeinek meghosszabbítását valószínűleg a lakók társadalmi háttere indokolta, ugyanis itt főképp a város gazdagabb, értelmiségi rétegének villái, vagy villaszerű házai álltak. Egyes feljegyzések szerint „félig tréfásan, félig komolyan” ezt nevezték Kolozsvár „úri fertályának.”3

A városvezetés nem minden utcával bánt ily kegyesen. Olyanra is volt példa, amikor a lakók maguk kérvényezték a vízvezeték kiépítését, de a városvezetés ezt megtagadta. 1904-ben a hegyvölgyiek kérését azzal utasították el, hogy a munkálatokat a város nem tudja finanszírozni. Pedig a Hegyvölgy sűrűbben lakott és sokkalta zsúfoltabb beépítésű területnek számított, mint a Majális utca környéke, tehát elméletileg a víz iránti igény is nagyobb kellett legyen. A visszautasításnak azonban egyéb okai voltak. A város számításai alapján az itteniek a befektetett tőke 5 százalékát sem tudnák megtéríteni.4 Kalkulációjukat valószínűleg arra alapozták, hogy a lakosok a szükséges vizet nem házivízvezeték útján, hanem a vízvezetékhez kapcsolt utcai vízcsapokból kívánják beszerezni. Ezáltal viszont csak a minimális vízhasználati díjak kifizetésére lettek volna kötelezve. Ezzel szemben a Majális utcában valóban kevesebb lakóház volt, de az itteni épületek vízellátását házivízvezetékek biztosították. A szabályrendelet értelmében pedig azon tulajdonosok, akik házivízvezetékkel rendelkeznek, az összes lakrész után kötelesek díjat fizetni. Mindemellett a villák többsége fürdőszóbával és vízárnyékszékkel volt felszerelve, ami plusz díjak kiegyenlítését vonta maga után. Ebből a szempontból érthető, hogy a városvezetés miért a Majális utcát részesítette előnyben. Máskülönben azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az infrastruktúra kiépítésének irányvonalát végső soron mégiscsak a helyi elit határozta meg. Ők voltak a városi politika formálói, és ezzel együtt a modernizáció legfőbb haszonélvezői.5




A Sáncoldal telepe mindenféle tervezés nélkül jött létre

Amennyiben a köztisztasági infrastruktúra kiépítést pusztán higiéniai és közegészségügyi szempontból nézzük, akkor a város nyomortelepeinek csatornázását és vízellátását kellett volna a leghamarabb megoldani. Ugyanakkor ennek kivitelezése roppant bonyolult feladatnak bizonyult. Ha a város egyik legelhanyagoltabb részének számító Sáncoldalt (mely közvetlen a belváros mellett helyezkedett) vesszük alapul, rögtön kirajzolódik a dolog komplexitása. A többnyire a társadalom peremére szorult napszámosok, cselédek által lakott telep mindenféle tervezés nélkül, teljesen organikusan jött létre. Az itteniek által összetákolt viskók szorosan, egymás mellé épültek, az átjárást csupán néhány szűk sikátor képezte.6 Az 1890-től kezdődő intenzív népességnövekedés (tíz év alatt a város lakossága 30 százalékkal gyarapodott),7 valamint a fokozódó lakáshiány következtében a Sáncoldal helyzete tovább súlyosbodott: „(…) a vidék mind nagyobb arányokban özönlik be. Elsősorban mindenki lakás után kiált…” – írta Kőváry László 1889-ben.8 Az itt felvázolt körülményekből adódóan nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a vezetékeket fölöttébb komplikált lett volna egy olyan rendszertelen városrészen kiépíteni, ahol a házak mint „fecskefészkek függnek egymás mellett,”9 az utcák pedig tekervényes sikátorok voltak. Továbbá szintén lényeges kiemelni, hogy a Sáncoldal sajátos terepviszonyai miatt, a csatornázás és a vízellátás kivitelezése valóságos mérnöki zsenialitást igényelt.

A Sáncoldal és Kolozsvár más viszontagságos városrészeinek (pl. a györgyfalvi utca környékén kialakult munkástelepek) nyomorát leginkább az okozta, hogy a hirtelen megnövekedett népességkoncentráció következtében létrejött telepeket nem követte az ­infrastruktúra gyors és kielégítő fejlesztése.10 Utólag viszont már elég nehéz volt a körülményeken úgy változtatni, hogy az ne terhelné meg túlságosan a város költségvetését. Ezért az itt lakók helyzete folyamatosan háttérbe került.




A kolozsvári Sétatér részlete, háttérben a Kaszinóval

Kolozsvár esetében azonban az látható, hogy a sokkal jobb viszonyok között lévő belváros környéki utcák vízellátása és csatornázása is meglehetősen vontatott ütemben haladt. Példának okán ott van a kétvizközi kerületben található Major utca (később Mikes Kelemen), ami közvetlen a Széchenyi tér mellett volt, ennek ellenére csak 1910 után építették ki a víz- és csatornahálózatot. Ezt követően érdemes megfigyelni az infrastruktúra kiépítésének hatásait, és az ezzel járó társadalmi-gazdasági átalakulásokat. Amíg se víz, se csatorna, se villany nem volt, addig az utcát a „kisemberek és iparosok” lakták, csendes, nyugodt, tulajdonképpen falusias körülmények között. Ám az utca közművesítése után egyre több lakás épült (köztük egy bérház is), a környék egyre zsúfoltabbá vált, megjelentek az üzletek, a kocsmák, bodegák, és a lárma. Ezek mellett az utca belsőbb részén gyárak, kisebb üzemek, műhelyek és lerakatok alakultak.11 Kolozsváron tehát a vezetékek kiterjesztése lassan, fokozatosan történt, amelyet a társadalmi igények, a kiadások, a vízdíjakból származó bevételek, az utcák fejlődési potenciálja, továbbá azok lakóinak társadalmi/vagyoni helyzete határozták meg.

Jegyzetek

1 Ferenczi Szilárd: Kolozsvár várospolitikája 1890–1914. (PhD dissz.) BBTE, Kolozsvár, 2018. 179.

2 Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóság (Arhivele Naționale Române Direcția Județeană), Fond 1. Kolozsvár törvényhatósági bizottsága – közgyűlési jegyzőkönyvek. 1901. 36. 50. 69. fólió; Magyar Polgár, 1901. július 25.

3 Egyed Ákos: A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867–1900). In: Németh Zsófia – Sasfi Csaba szerk.: Rendi társadalom – Polgári társadalom 7. Kőfallal, sárpalánkkal. Debrecen, 1997. 102–103.

4 RNLt KMI, F1. Kgy. jk. 1904. 97. f.

5 Gyáni Gábor: Az urbanizáció társadalomtörténete. Kolozsvár, 2012. 33.

6 Filep Gyula: A kolozsvári munkáslakásokról. Kolozsvár, 1902. 6–7.

7 Gyarmati Zsolt: Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán. Kolozsvár, 2005. 29.

8 Idézi: Egyed Ákos: Korszerűsödő i. m. 97.

9 Filep Gyula: i. m. 6–7.

10 Gyáni Gábor: i. m. 43. o.

11 Hantos Gyula: Kétvizközi majorok. Kolozsvár, 1943. 55.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.