Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Botrányos vízügyek Kolozsváron a 19. század végén

Az ún. második ipari forradalom és az 1867-es kiegyezés után az erdélyi városokban megkezdődtek a városrendezési és modernizációs fejlesztések. A lakosság robbanásszerű növekedése, a népsűrűség, a közegészségügyi problémák és a vagyonosodó polgári közép­osztály egy új igényeket teremtő világ kialakulását eredményezte. Az ilyen irányba történő változások révén születtek meg a modern, tudatos és tervszerű városfejlesztési gondolatok, ez pedig a korszerű infrastrukturális intézmények megjelenéséhez vezetett. Vízvezetékeket, csatornákat és hidakat építettek, burkolták az utcákat, járdákat, és sétányokat alakítottak ki. Bevezették a távírót, a telefont, a villamos áramot, kiépítették a közúti vasutakat, majd pedig a villamos hálózatokat is.




A Karolina országos kórház udvara (képeslap 1914-ből)

A 19. század közepe és vége felé a korszerű víz- és csatornahálózat számított az egyik legjelentősebb urbanizációs fejlesztésnek, ami közegészségügyi szempontból is rendkívüli jelentőséggel bírt, hiszen a gyors ütemű fejlődés révén a folyók és a patakok már nem tudták elegendő vízzel ellátni a településeket, továbbá a gyengén kivitelezett, kezdetleges víz- és csatornahálózat elősegítette a járványok terjedését is. A magyarországi városokban a vízmű- és csatornaépítési munkálatok leginkább a 19. század utolsó évtizedeire váltak jellemzővé. Szegeden már 1862-ben létezett egy ideiglenes vízmű, míg Pozsonyban csak 1894-ben építették ki a végleges vízrendszert. Sopronban 1892-ben adták át a vízvezetéket, de további építkezések folytak egészen 1896-ig. Besztercebányán 1894-ben nyújtott be tervezetet a budapesti Wasler vállalat. Nagyváradon ugyancsak az előbb említett Wasler-féle Szivattyú és Gépgyár által készített vízművet helyezte üzembe 1895-ben.

Kolozsváron a vízvezeték és a csatornázás ügye 1854-ben merült fel először. Kagerbauer Antal építész tervezetet készített arról, hogy miként lehetne bevezetni és hasznosítani a Szamos vizét a városban. A városi tanács azonban nem vette tárgyalás alá az ügyet, és az 1870-es évekig többé senki nem foglalkozott komolyabban a kérdéssel. Ekkor dr. Salamon József városi és megyei tiszteletbeli főorvos próbálkozott az „elszunnyadt” terv felébresztésével. Számtalan cikket írt a város vízellátásáról, az akkori állapotok hátrányairól, a csatornarendszer szükségességéről, a köztisztasági és közegészségügyi problémákról. Ennek ellenére az akció nem kapott nagyobb visszhangot.

Megváltozott a helyzet az 1880-as évek elejére, amikor is a városi tanács a vízvezetékek kiépítésére pályázatot hirdetett, amelyre összesen három cég tett ajánlatot. Az ajánlatok átvizsgálása közben jött meg a közoktatási miniszter leirata is, amelyben értesítette a várost, hogy egy vízművet szeretne építeni az egyetemi intézetek számára. A városi bizottság hosszabb tanácskozásokat követően elhatározta, hogy felfüggeszti az ajánlattevő cégekkel a tárgyalásokat, és a minisztériummal közösen épít olyan vízművet, amely a megfelelő bővítési munkálatokat követően az egész város területét ellátná vízzel.

A bizottság és a minisztérium közötti tárgyalások nem voltak konfliktusmentesek, többször is megszakították és újrakezdték azokat. Végül a minisztérium határozott felszólítását követően a városi képviselők elfogadták az általa ajánlott költségvetési terveket, és elkezdték az építkezési munkálatokat. 1887 végére sikeresen megépítették a vízművet és egy kisebb vízvezeték-rendszert. Az újonnan megépült vízművet Salamon Antal és Szvacsina Géza képviselők irányítása alatt kezelték.

A kockázatos beruházás sikeres kivitelezésén felbátorodva a városi tanács elhatározta, hogy versenytárgyalást hirdet az egész városra kiterjedő vízvezetékrendszer és egy új vízmű kiépítésére. Az 1890-es év elejére kiszabott határidő lejártáig három pályázat érkezett. Az ajánlatok tanulmányozását követően a városi képviselőtestület a Schlick-féle vasgyár tervezetét fogadta el. Azonban a belügyminisztériumba felterjesztett szerződést a miniszter elutasította, és elrendelte, hogy dolgozzák át a terveket. Mindeközben további kilencven háztartás csatlakozott az egyetemi vízrendszerhez, és emiatt a vízgyűjtő telep már csak napi 788 köbméter vizet tudott szolgáltatni.

A tervek átdolgozása igénybe vett pár évet – bizonyára más, ismeretlen okok is akadályozták az ügy előmenetelét – és így csak 1894 januárjában kezdődtek meg a tárgyalások a szakértői bizottság és a városi tanács között. A tanács és a szakbizottság által közösen készített terveket a törvényhatósági közgyűlés is elfogadta. Ezeket újra felterjesztették a belügyminisztériumba, amely 1894. április 27-én jóváhagyta, és megadta a szükséges engedélyeket az építkezések elkezdéséhez. Ezt követően a törvényhatósági közgyűlés elrendelte egy állandó bizottság felállítását, amely az építkezéseket ellenőrizte. A bizottság tagjai csak építészek, mérnökök és orvosok lehettek.

A vízvezetéki munkálatok megkezdésekor figyeltek fel arra, hogy az ún. Fásberekben korábban megépített vízgyűjtő kutak vize erősen szennyezett, mivel rengeteg hulladék, szemét került oda, ami mérgezte a talajvizet. A bajt tetézte, hogy a vízvezetéki igazgatóság jelentése szerint a sok esőzés miatt a gyűjtőkutak csövei szennyezetté és iszapossá váltak, ezért felkérték a lakosságot, hogy amíg a problémát megoldják, ne használják a vezetékes vizet. Az igazgatóság az újabb vízminőségi vizsgálatok után 1894. június 21-én elzárta a vezetékek egy részét, mivel a vegytani elemzés szerint a víz továbbra is nagymértékben szennyezett volt. A hatóságok tétlensége és hanyagsága miatt a lakosság körében egyre nagyobbá vált az elégedetlenség.




A Karolina országos kórház főbejárata (képeslap 1918-ból)

Albach Géza polgármester 1894 júniusában a vízügyek rendezése érdekében közgyűlést hívott össze. A rendkívül feszült hangulatú tanácskozáson Purjesz Zsigmond, a Kolozsvári Belgyógyászati Klinika igazgatója azt kérte számon a polgármesteren, hogy ki miatt került hulladék és trágya a vízgyűjtő közelébe, és hogy kik a felelősök a víz okozta fertőzésekért. A polgármester röviden tudatta a közgyűléssel, hogy a mérnöki hivatal helyezte oda a trágyát a part megerősítéséért, de állításuk szerint nem ez fertőzte meg az ivóvizet.

A városban ugyanis többen is megbetegedtek a szennyezett víztől, köztük Haller Károly volt polgármester és családja. Az egykori elöljáró a hatóságok mulasztására hívta fel a figyelmet, mivel azok nem zárták el időben a közkutakat. A helyzet megoldásáig a vízgyűjtő teljes lezárását javasolták, viszont a polgármester – annak ellenére, hogy már több elemzés is kimutatta a víz szennyezettségét – csak egy újabb vízminőségi vizsgálat után volt hajlandó megadni a fertőző gyűjtőkutak elzárásához szükséges engedélyeket.

A botrányos helyzet tovább fokozódott, amikor a képviselők egy része az egyetemi intézet tanárát, Fábinyi Rudolfot hanyagsággal vádolta meg. Szerintük az általa vezetett intézetnek folyamatosan vizsgálnia kellene a víz minőségét, és az eredményeket elküldeni a polgármesteri hivatalnak. Fábinyi a vádakra reagálva kijelentette, őt és az intézetet a hatóságok soha nem kérték fel a víz ellenőrzésére, de ennek ellenére 1892-től kezdődően havonta egyszer mindig megvizsgálták a víz minőségét. Ha ez valójában így volt, akkor feltevődik a kérdés, hogy az intézet miért nem figyelmeztette időben a lakosságot a víz szennyezettségére?

A következő napokban, egy újabb heves közgyűlésen a hatóságokat vádoló tábor vezetője, Purjesz Zsigmond egyértelműen a polgármesteri hivatalt tette felelőssé a kialakult helyzetért. Deáky Albert felszólalásában a polgármestert védte, és megpróbálta elhárítani a felelősséget. Beszédében kifejtette, hogy nem megfelelő szakemberekkel végeztették a víz minőségi ellenőrzését, és emiatt keletkeztek félreértések. Látható, hogy a botrányos ügyek nyilvánosságra kerülése után a felelősséget senki sem akarta vállalni: a polgármester a mérnöki hivatalt, a mérnöki hivatal a járványbizottságot, a rendfenntartó szervek pedig az intézetek szakembereit vádolta.

A közgyűléseken folytatott indulatos szócsaták közepette – amelyeknek valószínűleg már politikai színezete is volt –, a Közegészségtani Intézet igazgatója, Rózsahegyi Aladár érdekes közleményt adott ki. Ebből megtudhatjuk, hogy az általa vezetett intézet szerint három fő oka lehet a szennyeződésnek: 1. a vízgyűjtő köré hordott hulladék, 2. az istállótrágya, 3. a Szamoson történő faúsztatások. Arra a képviselői vádra is reagált, miszerint semmilyen hivatalos intézmény nem ellenőrizte folyamatosan az ivóvizet. Az intézet igazgatója szerint havonta teljes egészségtani, vegytani és bakteriológiai vizsgálati elemzéseket végeztek, és az eredményeket elküldték a hatóságoknak, amelyek nem vették figyelembe azokat. Emiatt következhetett be az, hogy a hatóságok a botrány kiszivárgása után képtelenek voltak kellően reagálni és intézkedni.

Az ügy megoldására összehívott újabb közgyűlésen a polgármesteri hivatal a folyamatos támadások hárítása és a lakosság tájékoztatása érdekében hosszas jelentésben tárgyalta a hatóságokhoz intézett kérdéseket és interpellációkat. A hivatal kiállt amellett, hogy a talajvíz minőségének romlását nem az odaszállított hulladék vagy istállótrágya okozta. Szerintük az erős esőzések során megemelkedett vízszint szennyezett területeket érintett, és később onnan visszaszivárogva fertőzte meg a vízgyűjtő medence vizét is. Továbbá az is kiderült, hogy a mérnöki hivatal régóta olyan gátrendszert alkalmaz, amelyen a tövisek és cölöpök közé trágyát és kavicsot helyeznek. Mivel a nagy esőzések miatt a város egyes részeit árvíz fenyegette, a vízgyűjtő közelében található gát megépítése sürgős volt. A gát­építési munkát Debreczeni Balázs főmérnök felügyelte. Először a városban felhalmozott szeméttel akarták betömni a gátrészeket, ezt követően jött a trágya használatának ötlete. A polgármester szerint – mivel nem kérték ki a szakértők véleményét ezzel kapcsolatban – nem számoltak azzal, hogy az intézkedéseknek lehetnek negatív következményei, de továbbra is határozottan állították, hogy nem az odaszállított trágya a szennyeződés fő forrása. Ezután heves vita tört ki a teremben. Purjesz Zsigmond nem volt hajlandó elfogadni a polgármesteri jelentést, és továbbra is súlyos vádakkal illette a hivatalt. Haller Károly felszólalásában kijelentette, hogy szerinte a gát­építés során felhasznált trágya okozta a víz szennyezettségét. Mindezek ellenére a képviselők többsége – akik nagy valószínűséggel a Szabadelvű párt frakciójához tartoztak – elfogadta Albach Géza jelentését és sajnálatát ez ügyben, valamint kijelentették, hogy nincs értelme tovább folytatni a vádaskodásokat, és ezzel lezárták a botrányos vízügyi kérdést.

Megfigyelhető, hogy a lakosság elégedetlensége, a sajtó felháborodása és az ellenzék támadásai sem bizonyultak elegendőnek arra, hogy a hatóságok elismerjék mulasztásukat és hanyagságukat. Ezzel egy olyan botrányos ügyet zártak le, amelynek nem lettek konkrét felelősei, senkit nem büntettek meg, senki nem mondott le hivataláról. Mindeközben a városban több hétig nem volt iható víz, és sokan megbetegedtek a fertőzések miatt.

Alig múlt el az 1894-es incidens, a következő évben, 1895-ben újabb vízbotrány miatt volt hangos a város. A vezeték vizét vizsgáló főorvos jelentést tett a hatóságoknak, hogy ammónia- és salétromsav-maradványokat talált a mintában. A hatóságok ellen­őrzése során kiderült, hogy a fásbereki vízgyűjtő telephez közel, a városi papírmalom mellett egy társaság illegálisan működtet sertéshizlaldát. Fábinyi Rudolfot is felkérték, hogy vizsgálja meg a vizet. Az általa végzett analízisek eredményei kimutatták, hogy kisebb mennyiségű ammónia volt a vízben, de szerinte nem a sertéstelep okozta a víz szennyezettségét. Ezeket a jelentéseket a vízigazgatóság bizalmatlanul kezelte, és újabb vizsgálatokat rendelt el. Az újabb elemzések is azt mutatták ki, hogy nem a sertéstelep a fertőzés oka, hanem ismét a Fásberekben lévő istálló, amely a korábbi botrányok és heves viták ellenére még mindig működött a vízgyűjtő közelében. Nem tudni, hogy miért nem távolították el még 1894-ben az istállót, de bizonyára erős érdekek kötődtek a telep fenntartásához.

Az 1895 októberében megtartott törvényhatósági közgyűlésen váratlan fordulatot vett az ügy. Albach Géza polgármester elismerte, hogy az ártalmatlannak hitt sertéstelep és a fásberki istálló egyaránt szennyezte a vizet, így ennek tudatában végre elhatározták a képviselők, hogy megkezdik a tárgyalásokat az erdőigazgatósággal az utóbbi tulajdonában levő istálló végleges elköltöztetéséről.




A kolozsvári Élet és közegészségi tanintézet (képeslap 1901-ből)

Az ügy további részletei nem ismertek, így nem lehet tudni pontosan, hogy mi lett a fásberki istálló sorsa, de Kolozsváron a következő években még sokszor vált szennyezetté a víz, hol a nagy esőzések, hol egyéb fertőzések és higiéniai okok, hol pedig a hatóságok felelőtlensége miatt.

A majdnem teljes városra kiterjedő vízvezetékrendszer csak az 1900-as évek elejére lett kész, és Kolozsvár második legnagyobb költségvetésű fejlesztése volt, a villamos energia bevezetése után. 1903-ra már legalább 1400 háztartás vezette be a vízvezetéket és megközelítőleg 1000 fürdőszoba használta a városi csatornarendszert.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.