Botrányos vízügyek Kolozsváron a 19. század végén

Az ún. második ipari forradalom és az 1867-es kiegyezés után az erdélyi városokban megkezdődtek a városrendezési és modernizációs fejlesztések. A lakosság robbanásszerű növekedése, a népsűrűség, a közegészségügyi problémák és a vagyonosodó polgári közép­osztály egy új igényeket teremtő világ kialakulását eredményezte. Az ilyen irányba történő változások révén születtek meg a modern, tudatos és tervszerű városfejlesztési gondolatok, ez pedig a korszerű infrastrukturális intézmények megjelenéséhez vezetett. Vízvezetékeket, csatornákat és hidakat építettek, burkolták az utcákat, járdákat, és sétányokat alakítottak ki. Bevezették a távírót, a telefont, a villamos áramot, kiépítették a közúti vasutakat, majd pedig a villamos hálózatokat is.




A Karolina országos kórház udvara (képeslap 1914-ből)

A 19. század közepe és vége felé a korszerű víz- és csatornahálózat számított az egyik legjelentősebb urbanizációs fejlesztésnek, ami közegészségügyi szempontból is rendkívüli jelentőséggel bírt, hiszen a gyors ütemű fejlődés révén a folyók és a patakok már nem tudták elegendő vízzel ellátni a településeket, továbbá a gyengén kivitelezett, kezdetleges víz- és csatornahálózat elősegítette a járványok terjedését is. A magyarországi városokban a vízmű- és csatornaépítési munkálatok leginkább a 19. század utolsó évtizedeire váltak jellemzővé. Szegeden már 1862-ben létezett egy ideiglenes vízmű, míg Pozsonyban csak 1894-ben építették ki a végleges vízrendszert. Sopronban 1892-ben adták át a vízvezetéket, de további építkezések folytak egészen 1896-ig. Besztercebányán 1894-ben nyújtott be tervezetet a budapesti Wasler vállalat. Nagyváradon ugyancsak az előbb említett Wasler-féle Szivattyú és Gépgyár által készített vízművet helyezte üzembe 1895-ben.

Kolozsváron a vízvezeték és a csatornázás ügye 1854-ben merült fel először. Kagerbauer Antal építész tervezetet készített arról, hogy miként lehetne bevezetni és hasznosítani a Szamos vizét a városban. A városi tanács azonban nem vette tárgyalás alá az ügyet, és az 1870-es évekig többé senki nem foglalkozott komolyabban a kérdéssel. Ekkor dr. Salamon József városi és megyei tiszteletbeli főorvos próbálkozott az „elszunnyadt” terv felébresztésével. Számtalan cikket írt a város vízellátásáról, az akkori állapotok hátrányairól, a csatornarendszer szükségességéről, a köztisztasági és közegészségügyi problémákról. Ennek ellenére az akció nem kapott nagyobb visszhangot.

Megváltozott a helyzet az 1880-as évek elejére, amikor is a városi tanács a vízvezetékek kiépítésére pályázatot hirdetett, amelyre összesen három cég tett ajánlatot. Az ajánlatok átvizsgálása közben jött meg a közoktatási miniszter leirata is, amelyben értesítette a várost, hogy egy vízművet szeretne építeni az egyetemi intézetek számára. A városi bizottság hosszabb tanácskozásokat követően elhatározta, hogy felfüggeszti az ajánlattevő cégekkel a tárgyalásokat, és a minisztériummal közösen épít olyan vízművet, amely a megfelelő bővítési munkálatokat követően az egész város területét ellátná vízzel.

A bizottság és a minisztérium közötti tárgyalások nem voltak konfliktusmentesek, többször is megszakították és újrakezdték azokat. Végül a minisztérium határozott felszólítását követően a városi képviselők elfogadták az általa ajánlott költségvetési terveket, és elkezdték az építkezési munkálatokat. 1887 végére sikeresen megépítették a vízművet és egy kisebb vízvezeték-rendszert. Az újonnan megépült vízművet Salamon Antal és Szvacsina Géza képviselők irányítása alatt kezelték.

A kockázatos beruházás sikeres kivitelezésén felbátorodva a városi tanács elhatározta, hogy versenytárgyalást hirdet az egész városra kiterjedő vízvezetékrendszer és egy új vízmű kiépítésére. Az 1890-es év elejére kiszabott határidő lejártáig három pályázat érkezett. Az ajánlatok tanulmányozását követően a városi képviselőtestület a Schlick-féle vasgyár tervezetét fogadta el. Azonban a belügyminisztériumba felterjesztett szerződést a miniszter elutasította, és elrendelte, hogy dolgozzák át a terveket. Mindeközben további kilencven háztartás csatlakozott az egyetemi vízrendszerhez, és emiatt a vízgyűjtő telep már csak napi 788 köbméter vizet tudott szolgáltatni.

A tervek átdolgozása igénybe vett pár évet – bizonyára más, ismeretlen okok is akadályozták az ügy előmenetelét – és így csak 1894 januárjában kezdődtek meg a tárgyalások a szakértői bizottság és a városi tanács között. A tanács és a szakbizottság által közösen készített terveket a törvényhatósági közgyűlés is elfogadta. Ezeket újra felterjesztették a belügyminisztériumba, amely 1894. április 27-én jóváhagyta, és megadta a szükséges engedélyeket az építkezések elkezdéséhez. Ezt követően a törvényhatósági közgyűlés elrendelte egy állandó bizottság felállítását, amely az építkezéseket ellenőrizte. A bizottság tagjai csak építészek, mérnökök és orvosok lehettek.

A vízvezetéki munkálatok megkezdésekor figyeltek fel arra, hogy az ún. Fásberekben korábban megépített vízgyűjtő kutak vize erősen szennyezett, mivel rengeteg hulladék, szemét került oda, ami mérgezte a talajvizet. A bajt tetézte, hogy a vízvezetéki igazgatóság jelentése szerint a sok esőzés miatt a gyűjtőkutak csövei szennyezetté és iszapossá váltak, ezért felkérték a lakosságot, hogy amíg a problémát megoldják, ne használják a vezetékes vizet. Az igazgatóság az újabb vízminőségi vizsgálatok után 1894. június 21-én elzárta a vezetékek egy részét, mivel a vegytani elemzés szerint a víz továbbra is nagymértékben szennyezett volt. A hatóságok tétlensége és hanyagsága miatt a lakosság körében egyre nagyobbá vált az elégedetlenség.




A Karolina országos kórház főbejárata (képeslap 1918-ból)

Albach Géza polgármester 1894 júniusában a vízügyek rendezése érdekében közgyűlést hívott össze. A rendkívül feszült hangulatú tanácskozáson Purjesz Zsigmond, a Kolozsvári Belgyógyászati Klinika igazgatója azt kérte számon a polgármesteren, hogy ki miatt került hulladék és trágya a vízgyűjtő közelébe, és hogy kik a felelősök a víz okozta fertőzésekért. A polgármester röviden tudatta a közgyűléssel, hogy a mérnöki hivatal helyezte oda a trágyát a part megerősítéséért, de állításuk szerint nem ez fertőzte meg az ivóvizet.

A városban ugyanis többen is megbetegedtek a szennyezett víztől, köztük Haller Károly volt polgármester és családja. Az egykori elöljáró a hatóságok mulasztására hívta fel a figyelmet, mivel azok nem zárták el időben a közkutakat. A helyzet megoldásáig a vízgyűjtő teljes lezárását javasolták, viszont a polgármester – annak ellenére, hogy már több elemzés is kimutatta a víz szennyezettségét – csak egy újabb vízminőségi vizsgálat után volt hajlandó megadni a fertőző gyűjtőkutak elzárásához szükséges engedélyeket.

A botrányos helyzet tovább fokozódott, amikor a képviselők egy része az egyetemi intézet tanárát, Fábinyi Rudolfot hanyagsággal vádolta meg. Szerintük az általa vezetett intézetnek folyamatosan vizsgálnia kellene a víz minőségét, és az eredményeket elküldeni a polgármesteri hivatalnak. Fábinyi a vádakra reagálva kijelentette, őt és az intézetet a hatóságok soha nem kérték fel a víz ellenőrzésére, de ennek ellenére 1892-től kezdődően havonta egyszer mindig megvizsgálták a víz minőségét. Ha ez valójában így volt, akkor feltevődik a kérdés, hogy az intézet miért nem figyelmeztette időben a lakosságot a víz szennyezettségére?

A következő napokban, egy újabb heves közgyűlésen a hatóságokat vádoló tábor vezetője, Purjesz Zsigmond egyértelműen a polgármesteri hivatalt tette felelőssé a kialakult helyzetért. Deáky Albert felszólalásában a polgármestert védte, és megpróbálta elhárítani a felelősséget. Beszédében kifejtette, hogy nem megfelelő szakemberekkel végeztették a víz minőségi ellenőrzését, és emiatt keletkeztek félreértések. Látható, hogy a botrányos ügyek nyilvánosságra kerülése után a felelősséget senki sem akarta vállalni: a polgármester a mérnöki hivatalt, a mérnöki hivatal a járványbizottságot, a rendfenntartó szervek pedig az intézetek szakembereit vádolta.

A közgyűléseken folytatott indulatos szócsaták közepette – amelyeknek valószínűleg már politikai színezete is volt –, a Közegészségtani Intézet igazgatója, Rózsahegyi Aladár érdekes közleményt adott ki. Ebből megtudhatjuk, hogy az általa vezetett intézet szerint három fő oka lehet a szennyeződésnek: 1. a vízgyűjtő köré hordott hulladék, 2. az istállótrágya, 3. a Szamoson történő faúsztatások. Arra a képviselői vádra is reagált, miszerint semmilyen hivatalos intézmény nem ellenőrizte folyamatosan az ivóvizet. Az intézet igazgatója szerint havonta teljes egészségtani, vegytani és bakteriológiai vizsgálati elemzéseket végeztek, és az eredményeket elküldték a hatóságoknak, amelyek nem vették figyelembe azokat. Emiatt következhetett be az, hogy a hatóságok a botrány kiszivárgása után képtelenek voltak kellően reagálni és intézkedni.

Az ügy megoldására összehívott újabb közgyűlésen a polgármesteri hivatal a folyamatos támadások hárítása és a lakosság tájékoztatása érdekében hosszas jelentésben tárgyalta a hatóságokhoz intézett kérdéseket és interpellációkat. A hivatal kiállt amellett, hogy a talajvíz minőségének romlását nem az odaszállított hulladék vagy istállótrágya okozta. Szerintük az erős esőzések során megemelkedett vízszint szennyezett területeket érintett, és később onnan visszaszivárogva fertőzte meg a vízgyűjtő medence vizét is. Továbbá az is kiderült, hogy a mérnöki hivatal régóta olyan gátrendszert alkalmaz, amelyen a tövisek és cölöpök közé trágyát és kavicsot helyeznek. Mivel a nagy esőzések miatt a város egyes részeit árvíz fenyegette, a vízgyűjtő közelében található gát megépítése sürgős volt. A gát­építési munkát Debreczeni Balázs főmérnök felügyelte. Először a városban felhalmozott szeméttel akarták betömni a gátrészeket, ezt követően jött a trágya használatának ötlete. A polgármester szerint – mivel nem kérték ki a szakértők véleményét ezzel kapcsolatban – nem számoltak azzal, hogy az intézkedéseknek lehetnek negatív következményei, de továbbra is határozottan állították, hogy nem az odaszállított trágya a szennyeződés fő forrása. Ezután heves vita tört ki a teremben. Purjesz Zsigmond nem volt hajlandó elfogadni a polgármesteri jelentést, és továbbra is súlyos vádakkal illette a hivatalt. Haller Károly felszólalásában kijelentette, hogy szerinte a gát­építés során felhasznált trágya okozta a víz szennyezettségét. Mindezek ellenére a képviselők többsége – akik nagy valószínűséggel a Szabadelvű párt frakciójához tartoztak – elfogadta Albach Géza jelentését és sajnálatát ez ügyben, valamint kijelentették, hogy nincs értelme tovább folytatni a vádaskodásokat, és ezzel lezárták a botrányos vízügyi kérdést.

Megfigyelhető, hogy a lakosság elégedetlensége, a sajtó felháborodása és az ellenzék támadásai sem bizonyultak elegendőnek arra, hogy a hatóságok elismerjék mulasztásukat és hanyagságukat. Ezzel egy olyan botrányos ügyet zártak le, amelynek nem lettek konkrét felelősei, senkit nem büntettek meg, senki nem mondott le hivataláról. Mindeközben a városban több hétig nem volt iható víz, és sokan megbetegedtek a fertőzések miatt.

Alig múlt el az 1894-es incidens, a következő évben, 1895-ben újabb vízbotrány miatt volt hangos a város. A vezeték vizét vizsgáló főorvos jelentést tett a hatóságoknak, hogy ammónia- és salétromsav-maradványokat talált a mintában. A hatóságok ellen­őrzése során kiderült, hogy a fásbereki vízgyűjtő telephez közel, a városi papírmalom mellett egy társaság illegálisan működtet sertéshizlaldát. Fábinyi Rudolfot is felkérték, hogy vizsgálja meg a vizet. Az általa végzett analízisek eredményei kimutatták, hogy kisebb mennyiségű ammónia volt a vízben, de szerinte nem a sertéstelep okozta a víz szennyezettségét. Ezeket a jelentéseket a vízigazgatóság bizalmatlanul kezelte, és újabb vizsgálatokat rendelt el. Az újabb elemzések is azt mutatták ki, hogy nem a sertéstelep a fertőzés oka, hanem ismét a Fásberekben lévő istálló, amely a korábbi botrányok és heves viták ellenére még mindig működött a vízgyűjtő közelében. Nem tudni, hogy miért nem távolították el még 1894-ben az istállót, de bizonyára erős érdekek kötődtek a telep fenntartásához.

Az 1895 októberében megtartott törvényhatósági közgyűlésen váratlan fordulatot vett az ügy. Albach Géza polgármester elismerte, hogy az ártalmatlannak hitt sertéstelep és a fásberki istálló egyaránt szennyezte a vizet, így ennek tudatában végre elhatározták a képviselők, hogy megkezdik a tárgyalásokat az erdőigazgatósággal az utóbbi tulajdonában levő istálló végleges elköltöztetéséről.




A kolozsvári Élet és közegészségi tanintézet (képeslap 1901-ből)

Az ügy további részletei nem ismertek, így nem lehet tudni pontosan, hogy mi lett a fásberki istálló sorsa, de Kolozsváron a következő években még sokszor vált szennyezetté a víz, hol a nagy esőzések, hol egyéb fertőzések és higiéniai okok, hol pedig a hatóságok felelőtlensége miatt.

A majdnem teljes városra kiterjedő vízvezetékrendszer csak az 1900-as évek elejére lett kész, és Kolozsvár második legnagyobb költségvetésű fejlesztése volt, a villamos energia bevezetése után. 1903-ra már legalább 1400 háztartás vezette be a vízvezetéket és megközelítőleg 1000 fürdőszoba használta a városi csatornarendszert.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?