Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Botrányos vízügyek Kolozsváron a 19. század végén

Az ún. második ipari forradalom és az 1867-es kiegyezés után az erdélyi városokban megkezdődtek a városrendezési és modernizációs fejlesztések. A lakosság robbanásszerű növekedése, a népsűrűség, a közegészségügyi problémák és a vagyonosodó polgári közép­osztály egy új igényeket teremtő világ kialakulását eredményezte. Az ilyen irányba történő változások révén születtek meg a modern, tudatos és tervszerű városfejlesztési gondolatok, ez pedig a korszerű infrastrukturális intézmények megjelenéséhez vezetett. Vízvezetékeket, csatornákat és hidakat építettek, burkolták az utcákat, járdákat, és sétányokat alakítottak ki. Bevezették a távírót, a telefont, a villamos áramot, kiépítették a közúti vasutakat, majd pedig a villamos hálózatokat is.




A Karolina országos kórház udvara (képeslap 1914-ből)

A 19. század közepe és vége felé a korszerű víz- és csatornahálózat számított az egyik legjelentősebb urbanizációs fejlesztésnek, ami közegészségügyi szempontból is rendkívüli jelentőséggel bírt, hiszen a gyors ütemű fejlődés révén a folyók és a patakok már nem tudták elegendő vízzel ellátni a településeket, továbbá a gyengén kivitelezett, kezdetleges víz- és csatornahálózat elősegítette a járványok terjedését is. A magyarországi városokban a vízmű- és csatornaépítési munkálatok leginkább a 19. század utolsó évtizedeire váltak jellemzővé. Szegeden már 1862-ben létezett egy ideiglenes vízmű, míg Pozsonyban csak 1894-ben építették ki a végleges vízrendszert. Sopronban 1892-ben adták át a vízvezetéket, de további építkezések folytak egészen 1896-ig. Besztercebányán 1894-ben nyújtott be tervezetet a budapesti Wasler vállalat. Nagyváradon ugyancsak az előbb említett Wasler-féle Szivattyú és Gépgyár által készített vízművet helyezte üzembe 1895-ben.

Kolozsváron a vízvezeték és a csatornázás ügye 1854-ben merült fel először. Kagerbauer Antal építész tervezetet készített arról, hogy miként lehetne bevezetni és hasznosítani a Szamos vizét a városban. A városi tanács azonban nem vette tárgyalás alá az ügyet, és az 1870-es évekig többé senki nem foglalkozott komolyabban a kérdéssel. Ekkor dr. Salamon József városi és megyei tiszteletbeli főorvos próbálkozott az „elszunnyadt” terv felébresztésével. Számtalan cikket írt a város vízellátásáról, az akkori állapotok hátrányairól, a csatornarendszer szükségességéről, a köztisztasági és közegészségügyi problémákról. Ennek ellenére az akció nem kapott nagyobb visszhangot.

Megváltozott a helyzet az 1880-as évek elejére, amikor is a városi tanács a vízvezetékek kiépítésére pályázatot hirdetett, amelyre összesen három cég tett ajánlatot. Az ajánlatok átvizsgálása közben jött meg a közoktatási miniszter leirata is, amelyben értesítette a várost, hogy egy vízművet szeretne építeni az egyetemi intézetek számára. A városi bizottság hosszabb tanácskozásokat követően elhatározta, hogy felfüggeszti az ajánlattevő cégekkel a tárgyalásokat, és a minisztériummal közösen épít olyan vízművet, amely a megfelelő bővítési munkálatokat követően az egész város területét ellátná vízzel.

A bizottság és a minisztérium közötti tárgyalások nem voltak konfliktusmentesek, többször is megszakították és újrakezdték azokat. Végül a minisztérium határozott felszólítását követően a városi képviselők elfogadták az általa ajánlott költségvetési terveket, és elkezdték az építkezési munkálatokat. 1887 végére sikeresen megépítették a vízművet és egy kisebb vízvezeték-rendszert. Az újonnan megépült vízművet Salamon Antal és Szvacsina Géza képviselők irányítása alatt kezelték.

A kockázatos beruházás sikeres kivitelezésén felbátorodva a városi tanács elhatározta, hogy versenytárgyalást hirdet az egész városra kiterjedő vízvezetékrendszer és egy új vízmű kiépítésére. Az 1890-es év elejére kiszabott határidő lejártáig három pályázat érkezett. Az ajánlatok tanulmányozását követően a városi képviselőtestület a Schlick-féle vasgyár tervezetét fogadta el. Azonban a belügyminisztériumba felterjesztett szerződést a miniszter elutasította, és elrendelte, hogy dolgozzák át a terveket. Mindeközben további kilencven háztartás csatlakozott az egyetemi vízrendszerhez, és emiatt a vízgyűjtő telep már csak napi 788 köbméter vizet tudott szolgáltatni.

A tervek átdolgozása igénybe vett pár évet – bizonyára más, ismeretlen okok is akadályozták az ügy előmenetelét – és így csak 1894 januárjában kezdődtek meg a tárgyalások a szakértői bizottság és a városi tanács között. A tanács és a szakbizottság által közösen készített terveket a törvényhatósági közgyűlés is elfogadta. Ezeket újra felterjesztették a belügyminisztériumba, amely 1894. április 27-én jóváhagyta, és megadta a szükséges engedélyeket az építkezések elkezdéséhez. Ezt követően a törvényhatósági közgyűlés elrendelte egy állandó bizottság felállítását, amely az építkezéseket ellenőrizte. A bizottság tagjai csak építészek, mérnökök és orvosok lehettek.

A vízvezetéki munkálatok megkezdésekor figyeltek fel arra, hogy az ún. Fásberekben korábban megépített vízgyűjtő kutak vize erősen szennyezett, mivel rengeteg hulladék, szemét került oda, ami mérgezte a talajvizet. A bajt tetézte, hogy a vízvezetéki igazgatóság jelentése szerint a sok esőzés miatt a gyűjtőkutak csövei szennyezetté és iszapossá váltak, ezért felkérték a lakosságot, hogy amíg a problémát megoldják, ne használják a vezetékes vizet. Az igazgatóság az újabb vízminőségi vizsgálatok után 1894. június 21-én elzárta a vezetékek egy részét, mivel a vegytani elemzés szerint a víz továbbra is nagymértékben szennyezett volt. A hatóságok tétlensége és hanyagsága miatt a lakosság körében egyre nagyobbá vált az elégedetlenség.




A Karolina országos kórház főbejárata (képeslap 1918-ból)

Albach Géza polgármester 1894 júniusában a vízügyek rendezése érdekében közgyűlést hívott össze. A rendkívül feszült hangulatú tanácskozáson Purjesz Zsigmond, a Kolozsvári Belgyógyászati Klinika igazgatója azt kérte számon a polgármesteren, hogy ki miatt került hulladék és trágya a vízgyűjtő közelébe, és hogy kik a felelősök a víz okozta fertőzésekért. A polgármester röviden tudatta a közgyűléssel, hogy a mérnöki hivatal helyezte oda a trágyát a part megerősítéséért, de állításuk szerint nem ez fertőzte meg az ivóvizet.

A városban ugyanis többen is megbetegedtek a szennyezett víztől, köztük Haller Károly volt polgármester és családja. Az egykori elöljáró a hatóságok mulasztására hívta fel a figyelmet, mivel azok nem zárták el időben a közkutakat. A helyzet megoldásáig a vízgyűjtő teljes lezárását javasolták, viszont a polgármester – annak ellenére, hogy már több elemzés is kimutatta a víz szennyezettségét – csak egy újabb vízminőségi vizsgálat után volt hajlandó megadni a fertőző gyűjtőkutak elzárásához szükséges engedélyeket.

A botrányos helyzet tovább fokozódott, amikor a képviselők egy része az egyetemi intézet tanárát, Fábinyi Rudolfot hanyagsággal vádolta meg. Szerintük az általa vezetett intézetnek folyamatosan vizsgálnia kellene a víz minőségét, és az eredményeket elküldeni a polgármesteri hivatalnak. Fábinyi a vádakra reagálva kijelentette, őt és az intézetet a hatóságok soha nem kérték fel a víz ellenőrzésére, de ennek ellenére 1892-től kezdődően havonta egyszer mindig megvizsgálták a víz minőségét. Ha ez valójában így volt, akkor feltevődik a kérdés, hogy az intézet miért nem figyelmeztette időben a lakosságot a víz szennyezettségére?

A következő napokban, egy újabb heves közgyűlésen a hatóságokat vádoló tábor vezetője, Purjesz Zsigmond egyértelműen a polgármesteri hivatalt tette felelőssé a kialakult helyzetért. Deáky Albert felszólalásában a polgármestert védte, és megpróbálta elhárítani a felelősséget. Beszédében kifejtette, hogy nem megfelelő szakemberekkel végeztették a víz minőségi ellenőrzését, és emiatt keletkeztek félreértések. Látható, hogy a botrányos ügyek nyilvánosságra kerülése után a felelősséget senki sem akarta vállalni: a polgármester a mérnöki hivatalt, a mérnöki hivatal a járványbizottságot, a rendfenntartó szervek pedig az intézetek szakembereit vádolta.

A közgyűléseken folytatott indulatos szócsaták közepette – amelyeknek valószínűleg már politikai színezete is volt –, a Közegészségtani Intézet igazgatója, Rózsahegyi Aladár érdekes közleményt adott ki. Ebből megtudhatjuk, hogy az általa vezetett intézet szerint három fő oka lehet a szennyeződésnek: 1. a vízgyűjtő köré hordott hulladék, 2. az istállótrágya, 3. a Szamoson történő faúsztatások. Arra a képviselői vádra is reagált, miszerint semmilyen hivatalos intézmény nem ellenőrizte folyamatosan az ivóvizet. Az intézet igazgatója szerint havonta teljes egészségtani, vegytani és bakteriológiai vizsgálati elemzéseket végeztek, és az eredményeket elküldték a hatóságoknak, amelyek nem vették figyelembe azokat. Emiatt következhetett be az, hogy a hatóságok a botrány kiszivárgása után képtelenek voltak kellően reagálni és intézkedni.

Az ügy megoldására összehívott újabb közgyűlésen a polgármesteri hivatal a folyamatos támadások hárítása és a lakosság tájékoztatása érdekében hosszas jelentésben tárgyalta a hatóságokhoz intézett kérdéseket és interpellációkat. A hivatal kiállt amellett, hogy a talajvíz minőségének romlását nem az odaszállított hulladék vagy istállótrágya okozta. Szerintük az erős esőzések során megemelkedett vízszint szennyezett területeket érintett, és később onnan visszaszivárogva fertőzte meg a vízgyűjtő medence vizét is. Továbbá az is kiderült, hogy a mérnöki hivatal régóta olyan gátrendszert alkalmaz, amelyen a tövisek és cölöpök közé trágyát és kavicsot helyeznek. Mivel a nagy esőzések miatt a város egyes részeit árvíz fenyegette, a vízgyűjtő közelében található gát megépítése sürgős volt. A gát­építési munkát Debreczeni Balázs főmérnök felügyelte. Először a városban felhalmozott szeméttel akarták betömni a gátrészeket, ezt követően jött a trágya használatának ötlete. A polgármester szerint – mivel nem kérték ki a szakértők véleményét ezzel kapcsolatban – nem számoltak azzal, hogy az intézkedéseknek lehetnek negatív következményei, de továbbra is határozottan állították, hogy nem az odaszállított trágya a szennyeződés fő forrása. Ezután heves vita tört ki a teremben. Purjesz Zsigmond nem volt hajlandó elfogadni a polgármesteri jelentést, és továbbra is súlyos vádakkal illette a hivatalt. Haller Károly felszólalásában kijelentette, hogy szerinte a gát­építés során felhasznált trágya okozta a víz szennyezettségét. Mindezek ellenére a képviselők többsége – akik nagy valószínűséggel a Szabadelvű párt frakciójához tartoztak – elfogadta Albach Géza jelentését és sajnálatát ez ügyben, valamint kijelentették, hogy nincs értelme tovább folytatni a vádaskodásokat, és ezzel lezárták a botrányos vízügyi kérdést.

Megfigyelhető, hogy a lakosság elégedetlensége, a sajtó felháborodása és az ellenzék támadásai sem bizonyultak elegendőnek arra, hogy a hatóságok elismerjék mulasztásukat és hanyagságukat. Ezzel egy olyan botrányos ügyet zártak le, amelynek nem lettek konkrét felelősei, senkit nem büntettek meg, senki nem mondott le hivataláról. Mindeközben a városban több hétig nem volt iható víz, és sokan megbetegedtek a fertőzések miatt.

Alig múlt el az 1894-es incidens, a következő évben, 1895-ben újabb vízbotrány miatt volt hangos a város. A vezeték vizét vizsgáló főorvos jelentést tett a hatóságoknak, hogy ammónia- és salétromsav-maradványokat talált a mintában. A hatóságok ellen­őrzése során kiderült, hogy a fásbereki vízgyűjtő telephez közel, a városi papírmalom mellett egy társaság illegálisan működtet sertéshizlaldát. Fábinyi Rudolfot is felkérték, hogy vizsgálja meg a vizet. Az általa végzett analízisek eredményei kimutatták, hogy kisebb mennyiségű ammónia volt a vízben, de szerinte nem a sertéstelep okozta a víz szennyezettségét. Ezeket a jelentéseket a vízigazgatóság bizalmatlanul kezelte, és újabb vizsgálatokat rendelt el. Az újabb elemzések is azt mutatták ki, hogy nem a sertéstelep a fertőzés oka, hanem ismét a Fásberekben lévő istálló, amely a korábbi botrányok és heves viták ellenére még mindig működött a vízgyűjtő közelében. Nem tudni, hogy miért nem távolították el még 1894-ben az istállót, de bizonyára erős érdekek kötődtek a telep fenntartásához.

Az 1895 októberében megtartott törvényhatósági közgyűlésen váratlan fordulatot vett az ügy. Albach Géza polgármester elismerte, hogy az ártalmatlannak hitt sertéstelep és a fásberki istálló egyaránt szennyezte a vizet, így ennek tudatában végre elhatározták a képviselők, hogy megkezdik a tárgyalásokat az erdőigazgatósággal az utóbbi tulajdonában levő istálló végleges elköltöztetéséről.




A kolozsvári Élet és közegészségi tanintézet (képeslap 1901-ből)

Az ügy további részletei nem ismertek, így nem lehet tudni pontosan, hogy mi lett a fásberki istálló sorsa, de Kolozsváron a következő években még sokszor vált szennyezetté a víz, hol a nagy esőzések, hol egyéb fertőzések és higiéniai okok, hol pedig a hatóságok felelőtlensége miatt.

A majdnem teljes városra kiterjedő vízvezetékrendszer csak az 1900-as évek elejére lett kész, és Kolozsvár második legnagyobb költségvetésű fejlesztése volt, a villamos energia bevezetése után. 1903-ra már legalább 1400 háztartás vezette be a vízvezetéket és megközelítőleg 1000 fürdőszoba használta a városi csatornarendszert.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.