Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Radó Péter: Az iskola jövője

Radó Péter az oktatási rendszerek kormányzásával és az oktatási egyenlőtlenségek kérdésével foglalkozó oktatáskutató Az iskola jövője* című könyvében, tíz fejezetben nyújt áttekintést a tanulásról szóló tudásunk gyarapodásáról, a tanulási célok újraértelmeződéséről, az egyéni tanulási környezetek kulcselemeiről, a tanulási ökoszisztémák fejlődéséről, az iskolák funkcióváltásáról és az iskolarendszerek kormányzásának várható fejlődéséről.

Az első fejezetben azokról a tanuláselméletekről olvashatunk, amelyek hatást gyakoroltak a ma pályán levő pedagógusok és a most „képződő” pedagógusok gondolkozására. Rövid összefoglalást tartalmaz a múlt század első felében felbukkanó behaviorizmus klasszikus kondicionálás elméletéről, a múlt század második felében megjelenő kognitív pszichológia elméletéről, a kilencvenes évek elején kialakuló konstruktivista és az erről leágazó szociális konstruktivista elméletekről.

Ugyancsak az első fejezet tárgyal az agykutatásról, mint a tanuláselméletek fontos referenciájáról, említést tesz néhány hétköznapi pedagógiai és pszichológiai tévképzetre, úgynevezett „neuromitoszra” és kiemel néhány kulcsfogalmat, amely a tanulás tanulmányozásában központi témának számít. Ilyen például a memória, az intelligencia, az érzelmek és a tanulás iránti motiváció. Külön helyet szentel a tanulás célja, a tudás újraértelmezésére is, az oktatásban használt kompetencia fogalmára utalva, valamint az implicit és explicit tudásra.

A tanulás színterei fejezetben a Pléh Csaba által megkülönböztetett két tanulási formáról olvashatunk: az utcai és az iskolai tanulásról. Teret kap a szocializációs folyamatot meghatározó tanulási környezet elemeinek a rövid leírása is: fizikai terek, kontextusok és kulturák, melyekben az egyes tanulók tanulnak. Mivel tudjuk, hogy a tanulási környezet nevelő hatással bír, fontos annak minősége. A tanulási környezet minőségével kapcsolatban a netnemzedékhez tartozó fiatalok tanulói igényeiről szóló információkra támaszkodhatunk, hisz Radó Péter szerint ők egy korábban szocializálódott szakértőnél jobban tudják, hogy milyen tanulási környezetre van szükségük. A tanulás eredményessége elsősorban a tanulási környezet minőségén múlik, ezért annak gazdagítása és alakítása céljából, a szerző tíz követelményt határoz meg kiindulópontként.

A nevelésre mindig – különösen a felvilágosodás óta – úgy tekintünk, mind a mindenkori társadalmi problémák megoldásának a terepére. Ma már okkal vagy ok nélkül, mindent az oktatástól várunk, növekvő nyomást gyakorolva a tananyagra és a tanulási célokra. Ez a sok elvárás egy új fogalom, az ún „oktatásítás” fogalmának megjelenéséhez vezetett. A harmadik, negyedik és ötödik fejezetben, Radó Péter a tanulási célok sajátos kettőségéről beszél, közösségi és egyéni célokra bontva fel ezeket, kitérve az inherens célok megfogalmazására is, azaz a személyiség alakítására és a kulturális reprodukcióra. Ugyanezekben a fejezetekben olvashatunk az eszközjellegű célokról is, mint például a gazdaság igényeinek kielégítése, társadalmi kohézió-integráció biztosítása, politikai legitimáció, modernizáció.

A legfontosabb általános inherens és eszközjellegű tanulási célok referenciáinak áttekintése felvázol egy tájképet a jövőben szükséges tanulási eredményekről. A hatodik fejezet elénk tárja azokat a 21. századi készségeket, amelyek eredeti céljukat tekintve gazdaságfejlesztésre létrehozott nemzetközi szervezetek (OECD, Világgazdasági Fórum, Világbank, stb.) által hangsúlyozott tanulási eredmények kizárólag a vállalkozások munkaerőigényét hivatottak szolgálni.

A hetedik fejezet a hagyományos iskolának van szentelve. Itt olvashatunk azokról a jellemzőkről, amelyek együttesen egy rettenetesen zárt és rugalmatlan működési móddá állnak össze, ami alig fogad be új eljárásokat. Ebben a fejezetben erősen érzékelhető Radó Péter hagyományos iskola működési módja iránti elégedetlensége.

A hagyományos iskola újragondolása céljából a nyolcadik fejezetben viszszakanyarodunk a hatékony tanulást lehetővé tevő tanulási környezethez, az úgynevezett tanulási ökoszisztéma leírásához. Betekinthetünk az európai iskolarendszerek szerkezetébe, végigkövetve azokat a tanulási pályákat, amelyeket a francia, német, skandináv modell nyújt. A tanulást életre való felkészülésnek tekintik, amelynek fontos eleme az online tanulás. Ebben a fejezetben tehát a tanulási terek újraértelmezéséről olvashatunk, amelyet az információs társadalmi életre való felkészültség igénye vont maga után.

A tanulási környezetek, ökoszisztéma „feldúsulása” miatt az iskola már elvesztette monopol helyzetét a tanulásban. A kilencedik fejezetben Radó Péter azokat a változásokat írja le, amelyek be kellene következzenek az iskolákban, ahhoz, hogy a tanulási ökoszisztémák fókuszában maradjanak meg. Egy konstruktivista modelre épülő, alkalmazkodni képes iskola kialakítása érdekében elkerülhetetlen cél az intézményi programok újragondolása, a tanulás átszervezése, a tanulás fizikai környezetének az átrendezése.

A könyv logikai ívét a tanulási ökoszisztéma kormányzásáról szóló fejezet zárja. A decentralizáció központi kormányzatok mozgásterére gyakorolt hatásának a tisztázása után, a tízedik fejezetben szó esik az oktatási rendszerek kormányzásának egy új modelljére, a tanulási eredményeken alapuló kormányzásra, melynek alkalmazása mélyreható hatást gyakorol az állam szabályozó tevékenységének a módjára. Az oktatási rendszer növekvő komplexitása miatt tehát kormányzása egyik leginkább felértékelődő eszköze a szereplők tudáshátterének a gazdagítása lesz.

* Radó Péter: Az iskola jövője, Kossuth Kiadó, 2017, Budapest

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban.

Johannes Honterus munkássága kiemelkedően fontos a reformáció és az erdélyi szász közösség szempontjából, így ezeknek műveknek már számos kiadása látott napvilágot, ahogyan már ennek az írásának is több, köztük kritikai kiadása is ismert lehet az értő olvasó közönség számára. Az erdélyi reformáció kulcsírásának, mely gyakorlatilag az első erdélyi protestáns egyházi szabályzatként kezelhető, Bernard Heigl és Thomas Șindilariu szerkesztésében közreadott legfrissebb hasonmáskiadását az eredeti latin szöveg háromnyelvű (német, román, magyar) fordítása kíséri, hasonlóan a 2015-ben megjelent, Honterus főművének tartott Rudimenta Cosmographicához.