Ahogy megpróbálom felidézni a kezdeteket, óhatatlanul eszembe jut a kilencvenes évek hangulata. A város, az emberek még magukon hordozták a ’89 előtti idők kopott szürkeségét, bizonytalanságát, szegénységét. Már benne volt a levegőben az új lehetőségek ígérete, de a közösség még nem talált magára, egyelőre csak válaszolt az ingerekre. Érződött a helyben topogás a hirtelen kinyílt kapu előtt. Egyetemisták voltunk, igyekeztünk mindenhol jelen lenni, ahol „történés” volt, keresgéltünk, mérlegeltünk, ismerkedtünk.
Így jutottunk el 1992-ben a Szabadságban meghirdetett egyhetes tánckurzusra is, amelyet Kovács Gábor szegedi tánctörténész, zenész tartott. 16. századi branle-okat, azaz francia reneszánsz körtáncokat tanulhattunk a Bánffy-palotában, jó hangulatban – és jó társaságban. Soha nem látott újdonság volt számunkra, és valahogy mégis természetes közegre talált: termékeny talajra hullt a mag. Sokszor gondolkodtam azon, hogy ez minek köszönhető. Talán annak is, hogy mindannyiunk meghatározó gyermekkori élménye volt a hétfő délutánonkénti „magyaradás”, ahol rendszeresen nagy hangsúlyt kapott a régizene, illetve a Csíkszeredai Régizene Fesztivál. A tánckurzuson végig az volt az érzésem, hogy végre hozzátanulhatjuk a zenéhez a táncot, a dallamhoz a mozgást, és ezzel válik teljessé a korábbi élmény.
A kurzus végén mindannyian úgy éreztük, ez így nem érhet véget, folytatni szeretnénk. Kinyílt egy világ. László Bakk Anikó – Anikó néni – volt az, aki mindezt összefogta, támogatta, nélküle bizonyára nem lett volna belőle semmi. Novembertől kéthetente táncházakat tartottunk a Német Demokrata Fórum nagytermében. Egyre többen lettünk, kiderült, nagyon sokakat érdekel. A táncház szünetében rendszerint énekeltünk, gyertyát gyújtottunk, almát ettünk, családias volt a hangulat. Már az első pillanatoktól kezdve törekedtünk az interetnikusságra, nyitottságra, általában minden elhangzott románul, sőt olykor németül is.
Decemberben Anikó néni felvetette: a következő évben ünnepeljük meg Mátyás király születésnapját. Szerencsésen alakult, hogy éppen az 550. évforduló következett. Ekkor választottunk nevet is: az Amaryllis kedvelt virág, motívum, illetve női név volt a reneszánsz korában. Így született meg az a rendezvénysorozat, amelyet ma Mátyás Napokként emlegetünk, s azóta is minden évben megtartunk, és lassan biztos ponttá vált Kolozsvár kulturális életében. A szokásos táncbemutató mellett mindig voltak előadóink történelmi, zenei, társadalmi témákban, templomi koncertek, gyerekprogramok, rendszerint hatalmas közönségnek. Sokáig óriástortát is készítettünk, rajta rengeteg gyertyával, és ezt a táncház szünetében, ünnepélyes harsonaszó vagy dobpergés kíséretében behoztuk, és közösen elfogyasztottuk.
A korszak iránti érdeklődésünk, a tánc összetalálkozott tehát a város múltjával… Soha jobbkor egyébként, mert javában dúlt a Funar-korszak, akkor került a provokatív felirat a szobor talapzatára, és emiatt meg az ehhez hasonló otromba gesztusok miatt elég feszült volt a hangulat. Úgy éreztük, ezzel egy kicsit meg is védjük Mátyást, a múltunkat, a méltóságunkat. Voltak nehézségek, majdnem minden évben kérdéses volt, hogy bemehetünk-e ünnepelni a Mátyás-házba, ám ez rendszerint, mint a mesében, valahogy megoldódott. Úgy tűnt, nemcsak mi vigyázunk Mátyásra, hanem ő is ránk…
Eleinte nem nagyon voltak korabeli ruháink, leszámítva a színháztól kapott néhány leselejtezett, de még használható darabot. Nekiláttunk a ruhavarrásnak, ami szintén sok élmény és belső anekdota forrását képezte. Egyrészt inkább elszántak, mint tapasztaltak voltunk varrás terén, másrészt pedig akkoriban még nem volt olyan gazdag anyagválaszték, mint amilyenhez most szokva vagyunk. Sok elkunyerált függöny élte akkoriban ruhaként „reneszánszát”… Elsősorban festmények adták az ihletet, ma már az internet korában nyilván jóval könnyebb szakszerű leírásokhoz, szabásmintákhoz jutni. Még nem dolgoztunk, de visszatekintve akkor is folyamatosan időzavarban voltunk, így megesett, hogy némelyik ruhát még a vonaton is varrtuk a fellépésre tartva… Kötéltalpú „espadrilles” cipőink pedig mohón szívták magukba a vizet, és spriccelték szét egy-egy hevesebb gaillarde során.
Kovács Gábor segítségével a repertoárunkat is folyamatosan bővítettük, 16. századi olasz táncokat, 17. századi angol kontratáncokat és kevés barokkot tanultunk hozzá. Sok előadásba beépítettünk kisebb commedia dell’arte típusú jeleneteket is, vagy megpróbáltunk valamilyen történetet elmondani a táncokon keresztül. Nagy élmény volt, hogy sorra kapcsolatba kerülhettünk, felléphettünk olyan, általunk nagyra tartott régizene-együttesekkel, mint a nagykárolyi Collegium, a bukaresti Lyceum Consort, a baróti Kájoni Consort, az udvarhelyi Juvenalis, a budapesti Musica Historica, illetve Musica Profana – és jó volt látni (és hallani) a kolozsvári Mínium Együttes létrejöttét.
Sorra kaptuk felkéréseket, többször felléptünk a segesvári középkor-fesztiválon, a Szent György Napokon, a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon, illetve a KMDSZ különböző rendezvényein. Az életre szóló élményeket nehéz rangsorolni, de volt néhány – más-más okból – emlékezetes előadás: a nagykárolyi kastélybeli (1996), amelyet a különleges helyszín és a Collegium vendégszeretete, szép muzsikája tett feledhetetlenné, vagy Budapesten, a Magyar Kultúra Alapítvány Corvin-termében tartott kétrészes koncert (1998), ahol három együttes (Musica Historica, Collegium, Mínium) és Kobzos Kiss Tamás zenélt nekünk. A kolozsvári színházban tartott Balassi-műsor (1995) is fontos mérföldkő volt az életünkben, sokat jelentett, hogy immár „igazi” színpadon is táncolhatunk, kellékekkel, díszlettel, színházi apparátussal.
Rendszeres alkalmaink mellett számos rendezvényen, diáktáborban, gólyabálokon tartottunk táncházakat. Mindig nagyon sokan voltak, a rekord talán a segesvári, amikor egy egész tér, több száz ember táncolt velünk – sőt később felvételre nélkülünk is, mert indult a vonatunk…
Bárhol tudtunk táncolni, ahol egy kis hely akadt, legyen az állomás váróterme, füves tisztás, romos pince, félreeső iroda. És – ha kellett – zene nélkül is tudtunk próbálni, ha gyorsan le kellett járni egy-egy táncot a térformák miatt. Bennünk szólt a zene…
Sok jeles alkalom és megtisztelő felkérés jellemezte ezt az időszakot. Mégis, ha teljesen őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy a legeslegjobbak a hétköznapok voltak, a társulati lét, a próbák, a rohanás, az „úton levés” a kitűzött közös célok felé, egy-egy új koreográfia, a ruhavarrás, az életre szóló barátságok és az éjszakába nyúló közös beszélgetések, éneklések, vacsorák. Jó volt megélni, hogy adni tudunk, és nagyon sokan örülnek nekünk, hogy megállítanak az utcán, és megkérdezik, mikor lesz a következő táncház.
Itt kellene felsorolnom a neveket. Szerettem volna mindenkit megemlíteni, mert ebben a történetben minden szereplő fontos, de csak írtam egymás után a neveket, és nem jutottam a végére… Reménytelen próbálkozásnak tűnt, és senkit sem akartam kifelejteni. (Van egy Amaryllis-krónikánk, amelyet szinte az első naptól kezdve vezettünk, csak úgy, magunknak. Elsősorban „hajónapló”, de jól dokumentálja, hogy éppen kik alkották az együttest, hol és mikor léptünk fel. Ennek egy része most online is hozzáférhető itt: http://amaryllisegyuttes.blogspot.hu/.)
Az Amaryllis azért is nehezen körülírható, mert a vonzáskörébe tartozó emberek révén ezer és ezer szállal kapcsolódott és kapcsolódik más csoportokhoz, kezdeményezésekhez is. Arra jutottam, hogy valójában két Amaryllis van: az egyik a színpadon látható mindenkori együttes, a másik pedig az előző holdudvara és erőforrása, az a rengeteg ember, akinek önzetlen segítsége, biztatása vagy egyszerűen támogató jelenléte végigkísérte és kíséri a történetünket. Akiket egyszerűen csak úgy emlegetünk: „ő is a miénk”.
Sajnos októberben szomorú veszteség ért bennünket: hosszas betegség után elvesztettük egyik alapító tagunkat, később az újraszülető együttes művészeti vezetőjét, Szabó Anikót. Az ő több évtizedes barátsága az Amaryllistől kapott egyik legértékesebb kincsem. Csendesen fénylő egyéniség volt, az a fajta ember, akinek csöndje empátiát, szeretetet és valami megtanulhatatlan, ősi bölcsességet rejtett, akivel szavak nélkül is lehetett beszélgetni. Gyönyörűen, szívből táncolt, könnyedén, mintha nem is a földön járt volna. El sem tudom képzelni, milyen lesz úgy Kolozsvárra menni, hogy nem találkozunk – ugyanakkor úgy érzem, mindig itt van velem, mert nélküle, az Amaryllis nélkül nem lennék az, aki most vagyok.
