Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.
Az első népdallejegyzéseket gimnazista korában készítette. Nagy Géza, a Kolozsvári Református Kollégium kiváló magyartanára bízta meg, hogy írja össze a szülőfalujában, Válaszúton hallható dalokat. Kallós ezt a feladatot örömmel és büszkén teljesítette, bár eleinte némi gondot jelentett számára a dallamok leírása. Hamar megtanulta azonban a zenei lejegyzés módját. Szenvedélyévé vált a gyűjtés, ügyszeretete pedig haláláig sem lankadt, és kéziratos, illetve hangfelvevőgéppel készült gyűjteménye folyamatosan gyarapodott.
Terepen végzett munkáját négy hagyományőrző tájegységre összpontosította: a Mezőségre, Kalotaszegnek a Nádas mentén fekvő falvaira, a Gyimesi-szorosra és Moldvára. Dallamok tekintetében arra törekedett, hogy főleg régi stílusú alkotásokat gyűjtsön. A népköltészeti műfajok közül kiváltképp a balladák kutatását tartotta fontosnak. De érdekelték a katonadalok, a szerelmi dalok, a bujdosóénekek, a keservesek, a rabénekek, a gyermekdalok, a szokásdalok, a népmesék, a hangszeres táncdallamok és az egyházi népénekek is. Igen gazdag a tárgyi néprajz körébe tartozó népművészeti gyűjteménye is: szőttesek, varrottasok, hímzések, közöttük bőrhímzések, népviseletek, festett bútorok és ládák, valamint kerámiák teszik teljessé Kallós hagyatékát.
Ahhoz, hogy az a négy tájegység vált Kallós kedvelt gyűjtőterületévé, a tudatos megfontolás mellett sorsának alakulása is hozzájárult. Több mezőségi faluban közeli rokonai éltek, akik nagymértékben megkönnyítették számára a jó énekesek, táncosok megtalálását és megnyerését a gyűjtés ügyének. A kalotaszegi Magyarvistán, majd a moldvai Lészpeden tanítóként tevékenykedett. A moldvai magyar iskolák megszüntetése után Gyimesközéplokon is tanított rövid ideig, s azután évekig ugyanott egy faipari vállalatnál kapott állást.
Még Magyarvistán volt, amikor Jagamas János bátorította, hogy tegyen felvételi vizsgát a kolozsvári zeneakadémián. Ott a bizottság előtt egy magyar, egy román és egy cigány népdalt kellett elénekelnie, s ennek alapján felvették. Néhány év múlva azonban az osztályharc élesedése következtében (minthogy édesapját kuláknak nyilvánították) távoznia kellett az akadémiáról, s később, amikor már visszatérhetett volna, jobbnak látta, hogy ne fejezze be a főiskolai tanulmányait.
tanulnak a résztvevők.
A Gyimesközéplokon töltött években gyakran átment moldvai helységekbe népdalt gyűjteni. Kallósnak a mezőségi rokonok, a magyarvistai, moldvai és gyimesi ismerősök, barátok között finomult ki és érvényesült nagyszerű kapcsolatteremtő képessége. A cigányzenészekkel sem volt soha gondja, mert már gyerekkorában Válaszúton megtanulta a nyelvüket. Itt kell megemlítenem, hogy Kallós Zoltánnak kivételes emlékezőtehetsége volt. Évtizedek múlva is pontosan tudta felidézni, hogy melyik szöveget vagy dallamot mikor, hol, kitől gyűjtötte. Éppen ezért úgy vélte, hogy nincs szüksége olyan részletes, módszeres, emlékezetsegítő följegyzésekre, amilyeneket kutatóintézetben dolgozó kollégái készítettek. Csak egy szelíd vita végén Martin György tanácsát megfogadva határozta el, hogy ő is katalógusban rögzíti a gyűjtései adatait.
Szabó T. Attila gondozásában közreadott Balladák könyve című gyűjteménye már azáltal kimagaslott a korábban napvilágot látott balladakiadványok sorából, hogy anyagának csaknem kétharmada – szám szerint 162 alkotás – a szöveget hordozó dallam kíséretében jelent meg. Közelebb hajolva pedig a kottákhoz hamarosan kiderült, hogy a közzétett dallamok, a kötelező szakszerűség igényének kielégítésén túl, a népzenetudomány számára fontos, termékenyítő adatok voltak. Legelőbb az tűnt föl, hogy a szokatlanul terjedelmes – olykor 70–80 versszakból álló – balladaszövegeket meglepően kevés hangból építkező dallamok társaságában találtuk. Ilyenszerű dallamokról írta volt Bartók, hogy „valóságos példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.” Az egész gyűjteményt népzenénk legrégibb rétegének dallamtípusai uralták. Főként pentaton dallamok, köztük kvintváltók és recitálók. Még a szövegük szerint új stílusú balladák (a betyárballadák, a megrendítő helyi eseményekhez fűződő balladák), valamint a ballada- és románcelemeket tartalmazó dalok között is túlnyomórészt régi ötfokú dallamokkal találkoztunk. Azokon a tájakon, ahol Kallós a gyűjtéseit végezte, a hagyományőrzés még erőteljes volt. Erről tanúskodott egyebek között az a körülmény, hogy az ötfokúságnak nemcsak a legáltalánosabb alakja, a la-végű pentaton hangsor, hanem a másutt sokkal ritkább szo- és do-végű skála is több ízben volt jelen. De az ötfokú dallamok mellett másféle régi dallamtípusok is akadtak szép számmal, például moll pentachord, dúr hexachord, fríg hangsorú dallamok. Sőt, találkoztunk az ötfokúságnál is ősibb népi dallamkultúra emlékeivel: négyfokú dallamokkal. A dallamok közlésének módját az a kettős törekvés határozta meg, hogy mind a népzenetudomány szakemberei, mind az olvasók szélesebb rétegei használható adalékokhoz jussanak. Ez a mű is igazolta, hogy a közérthetőség, közhasznúság korántsem feltételezi a tudományos színvonal csökkentését. Ezért írta Szabó T. Attila a kötet bevezető tanulmányában, hogy „Bár a Balladák könyve két arcú mű: egyik arcával a széles körű olvasóközönségre, másik arcával a balladakutatás avatottjaira tekint, nem kétséges, hogy forrásértékű anyaga miatt elsősorban a szaktudomány számára nyújt jelentőset és vitathatatlanul maradandót. Egy tudományos mű jelentőségét és maradandóan értékes voltát elsősorban az jelzi, ha már önmagában is új utakat nyit, új lehetőségeket villant fel, új eredményekre jut ugyan el, de ugyanakkor túlutal önmagán, s követelően a folytatólagos kutatások szükségességét hirdeti. Nos, a kötet anyaga egybegyűjtőjének munkája ilyen vonatkozásban is jelentős.”
Szabó T. Attila másfelől azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy „a Balladák könyvének gyűjtője valóban új vagy legalábbis eddig csaknem teljesen ismeretlen területeket kapcsolt bele a hazai balladakutatás érdeklődési körébe. […] A hazai gyűjtőterület földrajzi határainak kitágításánál is kiemelkedőbb jelentőségű magának a Kallós gyűjtötte balladaanyagnak elámító gazdagsága. […] Nincs nemcsak hazai, hanem egyetlen más magyar balladakiadvány sem, amely egyszerre ennyi és ilyen terjedelmes ballada- és balladás énekváltozattal gyarapította volna a hazai balladavilágra vonatkozó ismereteinket, mint ahánnyal e kiadványban találkozunk.”
Ezek a mondatok eredetileg a Balladák könyve első kiadásának bevezetőjében voltak olvashatók. De a Kallós Zoltán Alapítvány elnöksége helyesen járt el, amikor Szabó T. Attilának a magyar balladakutatás történetét is részletesen ismertető tanulmányát 44 év múltán, 2014-ben újra közzétette Kallós legnagyobb szabású művének, a Balladás könyv záró fejezetében, mert időszerűségét nem veszítette el. Az első és az utolsó balladakötet címe között mindössze két betű a különbség. De a 2014-es kiadás több mint kétszer annyi alkotást foglal magában, mint az 1970-es.
A Balladák könyve megjelenése után mindössze három évvel Kallósnak újabb kötete jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál. Ennek címe: Új guzsalyam mellett, alcíme pedig: Éneklettem én özvegyasszon Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa hetvenhat esztendős koromban Klézsén Moldvában. Lejegyezte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Kallós Zoltán. Az idős csángó asszony előadásában, akit Kallós legkedvesebb adatközlőjének nevezett, és megkülönböztetett rokonszenvvel emlegetett, 26 ballada, 36 keserves, bujdosóének, 59 szerelmi dal, 31 tréfás dal és 11 párosító, azaz összesen 163 alkotás szerepelt. Ezek közül 64 dallammal. A szerző a bevezetőben ismertette az egyes műfaji csoportok jellegzetességeit, az éneklés alkalmait, a nyelvjárási sajátosságokat, a megfigyelt variálás és rögtönzés jelenségét. A gyűjtemény végén egy kis hanglemez található, amely 5 ballada és 7 lírai dal eredeti, helyszíni felvételének meghallgatását teszi lehetővé. A Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa ballada- és dalismeretét bemutató kiadvány a benne foglalt szövegek és dallamok, valamint a hozzájuk fűzött magyarázó jegyzetek révén alkalmas volt az egyéniségvizsgálat számára.
1989-ben jelent meg a budapesti Európa Könyvkiadónál a Kallós Zoltán és Martin György gyűjtötte Gyimes-völgyi lírai dalokat tartalmazó, Tegnap a Gyimesben jártam… című kötet Domokos Mária mesteri szerkesztésében, Kósa László kiváló bevezető tanulmányával. Ez a gyűjtemény mind a gyűjtés, mind a lejegyzés, mind az összeállítás tekintetében a magyar etnomuzikológiai szakirodalom egyik legértékesebb műve. Mintaszerű a dallamok és a szövegek lejegyzése, akárcsak a dalok rendszerezése, jegyzetelése és a könyv tudományos apparátusa. Kósa László bevezetőjében a gyönyörű táj földrajzi és gazdasági jellegzetességeit, valamint történetét ismertette, és Kallós Zoltán Gyimes-völgyi keservesek című írása nyomán a keserves műfajának különlegesen fontos szerepét és sajátosságait állította előtérbe.
1996-ban a budapesti Akadémiai Kiadó is közreadott egy balladaválogatást Kallós Zoltán gyűjteményéből Ez az utazólevelem, Balladák új könyve címmel, Diószegi László előszavával, mely tulajdonképpen 194 balladát és 47 lírai dalt tartalmaz. Dallamok nem szerepelnek a könyv lapjain, de a mellékelt két mappában 8 kazettán összesen 173 alkotás hallható. Az utószóban a szerző vallomása olvasható gyűjtői módszeréről, a körülményekről, melyek között szorgalmasan dolgozott, valamint a kiadványok összeállításának szempontjairól.
Nyomtatásban megjelent művein kívül számos kazettán, hanglemezen, kompakt lemezen és digitális képlemezen adott ki értékesebbnél értékesebb hangzó népzenei anyagot leginkább földrajzi elvű csoportosításban. Ezek előállításában Németh István, a budapesti Zenetudományi Intézet kitűnő hangmérnöke volt a jobb keze.
Kallós Zoltán 1968-ban búcsúzott el Gyimesközéploktól, és költözött Kolozsvárra, ahol már letelepedtek volt a szülei. De még 24 évet kellett várnia, hogy régi tervét, egy néprajzi múzeum létrehozását megvalósítsa. Az egyemeletes, válaszúti családi házat csak 1992-ben per útján tudta visszaszerezni, és nyolc évig tartott az épület renoválása, múzeumi célokra történő átalakítása. Végül 2010-ben nyílhatott meg a Kallós Zoltán Múzeum és Népművészeti Központ. Az emeleti szobák kiállító termekké váltak, melyekben az addig rokonok, barátok házának, intézmények épületének padlásán, pincéjében, ládákban elrejtett értékes néprajzi tárgyak tájak szerinti elrendezésben kaptak helyet. A szakszerű rendszerezést Budapesten végzett néprajz szakos fiatalok végezték. 2017-ben, a magyar kormány ismételt támogatásával, egy új szárnnyal bővítették ki a házat, s egyúttal korszerűsítéseket is végeztek rajta, hogy a múzeumlátogatás is zökkenőmentes lehessen, és könyvtárnak, konferenciateremnek is jusson hely.
Grandiózus teljesítményének talán legfőbb titka akkor világosodott meg előttem, amikor Domokos Gézának, a Kriterion Könyvkiadó első igazgatójának megbízásából 1972-ben fölkerestem Kallóst, és tolmácsoltam ajánlatát, mely szerint elintézi, hogy Kallós a Kolozsvári Folklórintézet munkatársa legyen. Tudniillik Domokos Géza, sokáig a legbefolyásosabb romániai magyar politikus azoktól a hatósági zaklatásoktól, igazoltatásoktól, megfélemlítésektől szerette volna megkímélni Kallóst, amelyeknek ki volt téve, és attól a helyzettől, hogy mivel sehol sem volt munkaviszonyban, akkoriban állandóan érhette az a vád, hogy munkakerülő, amit büntethettek. Voltak, akik kételkedek Domokos kezdeményezésének sikerében, mivel Kallós nem fejezte be az akadémiai tanulmányait. Jagamas János viszont a maga romantikus észjárása szerint azt a véleményét hangoztatta, hogy „Kallósnak nincs szüksége egyetemi diplomára, mert neki a Balladák könyve a mesterlevele”. A népdalgyűjtő válasza azonban Domokos Géza őszintén segítőkész ajánlatára egyszerűen ez volt: „Nem adom fel a szabadságomat”. Vagyis inkább folytatta az életét szellemi szabadfoglalkozásúként. Így vált érdemessé arra, hogy a legrangosabb állami kitüntetések birtokába jusson.
(Elhangzott 2018. június 1-én Budapesten, a Műcsarnokban rendezett Kallós Zoltán-emléknapon.)
