Első látásra igen könnyű feladatnak mutatkozik egy napilap szerkesztője esetében szakmai díj laudációját megfogalmazni. Hiszen, legalábbis a kívülálló szemével, egy ilyen lapnál kiszámítható a napi rutin, hetente ötször-hatszor minden reggel nekilátni, hogy az idő szorításában megtöltsük az oldalakat a legfrissebb információkkal, véleményanyagokkal, interjúkkal, riportokkal. Ám a lapszerkesztés napi rutinja mögött rengeteg előre nem látható tényező, szakmai-etikai kihívás, azonnali döntéseket igénylő helyzet vár megoldást a szerkesztőtől, ez esetben a Csíkszeredában megjelenő Hargita Népe felelős szerkesztőjétől, Sarány Istvántól.
Zsebében műszaki főiskolai diplomájával, közel három évtizede, 1988-ban került a sajtóba, méghozzá saját bevallása szerint egy véletlennek köszönhetően: kifejtette a véleményét egy előadás kapcsán barátja édesapjának, aki hajdanán újságíró volt. Megszületett a javaslat: ne meséld, inkább írd le! A javaslatból kézirat lett, ami meg is jelent az akkori Hargita napilapban.
Az első cikket kulturális témájú írások, könyvismertetők, lemezajánlók, tudósítások követték. Közben interjút, jegyzetet közölt az Ifjúmunkás hetilapban is. Egy idő után a külső munkatársból a redakció tagja lett, s lépegetett lassan előre: riporter, szerkesztő, később szerkesztőbizottsági tag, majd három évig megbízott felelős szerkesztő a Hargita Népénél.
Közben képezte is magát, s a napilap szerkesztése mellett egy ideig a Kolozsvári Rádió magyar adását tudósította, tíz évig a Magyar Távirati Iroda bukaresti tudósítójának munkáját segítette székelyföldi hírekkel. Munkatársa volt egy ideig a Keresztény Élet hetilapnak is. Majd jött egy könyves kitérő: 2008-tól 2011-ig a Pallas Akadémia Könyvkiadóban dolgozott, hogy aztán visszatérjen, ismét felelős szerkesztőként a Hargita Népe kötelékébe.
A lapszerkesztői munka kevésbé látványos foglalatosság az olvasó számára, a futballbíró ténykedéséhez hasonlíthatnám, akit többnyire csak akkor veszünk észre, amikor hibázik. Annál inkább észrevétetik magukat jó tollú kollégánk igényes-etikus, empátiáról tanúskodó publicisztikái, jegyzetei, vezércikkei, amelyekkel a világháló közvetítésével ma már nem csupán a Hargita megyei olvasók találkozhatnak.
Az életművet az utóbbi másfél évtizedben immár kötetek is gazdagítják, hogy csak néhány címet említsek: Toronyiránt Európában, Pallas-Akadémia, 2009; Erdélyi Fioretti, Pallas-Akadémia, 2010; Önkéntes száműzetés, Pallas-Akadémia, 2011; Mesés Székelyföld I., II., III., Hargita Kiadó, 2011; Forrásban, Csíkszereda Kiadó, 2015. Ugyancsak hosszú a sora azoknak a gyűjteményes köteteknek, amelyekben írásai – például a riportjai – szerepelnek.
Egy interjúban hivatásáról és az újságírói létről a következőképpen fogalmazott: „A helyi lapok első és legfontosabb szerepe a hiteles tájékoztatás és az igényes olvasmány nyújtása. Mindezt a magyar sajtó műfaji sokszínűségének tiszteletben tartásával, e műfajok alkalmazásával lehet elérni. S hogy mit jelent helyi újságírónak lenni? Elsősorban szakmai elkötelezettséget, hivatástudatot, professzionalizmust és a szakma iránti alázatot.”
Bátran kijelenthetjük: Sarány István barátunk a csíkszeredai redakcióban eltöltött negyedszázad alatt kiválóan megfelelt ezeknek az általa is megfogalmazott elvárásoknak, s ezt az elkötelezettséget ismeri most el a közösség a Spectator-díjjal, amelyhez az erdélyi, partiumi pályatársak, illetve a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tagjai nevében gratulálok.
(Elhangzott 2016. április 9-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)
