Szűcs László
Egy műfaji és tematikai szempontból egyaránt sokoldalú újságíró veheti át ebben az évben az Egyesület Spectator-díját.
A nagyváradi születésű, színházi környezetben felnövő, s ma is szülővárosában élő és dolgozó Simon Judit pályája közvetlenül a rendszerváltás utáni hetekben kezdődött. Hamar kiderült, ösztönös tehetsége predesztinálja a riporteri munkára, s ezt a képességét kamatoztatta is a Bihari Napló, majd az Erdélyi Napló munkatársaként. Visszhangos riportjai és riporteri megoldásai hamar ismertté tették a nevét, ebbéli tapasztalatait később az Ady Endre Sajtókollégium sajtógyakorlat tárgyának előadójaként oszthatta meg a pályakezdő újságíró kollégákkal. Jelen volt írásaival az országos napilap, a kolozsvári Krónika kezdeti éveiben is, majd 2002 őszén egyik alapítója, később kiadója is volt az Erdélyi Riport hetilapnak, s természetesen a színházi rovat mindenese. A kétezres évektől riportjait és fontos politikai és kulturális személyiségekkel készített interjúit egyre gyakrabban belpolitikai témájú publicisztikái, valamint színházi írásai váltották fel. Utóbbiak manapság elsősorban az erport.ro oldalon, valamint a Várad kulturális folyóirat hasábjain jelennek meg. Jelentős teljesítménye volt a díjazottnak a Halasi Erzsébet színművésznő pályáját feldolgozó portrékötet: Egy színésznő élete (Riport Kiadó, Nagyvárad, 2011).
Simon Judit az egyik legjobb, legértőbb ismerője a romániai magyar színházi életnek, aki egyaránt képes kritikusan és empátiával szemlélni az előadásokat, amelyekről ír. Azon túl, hogy évadról évadra igyekszik minél több hazai magyar nyelvű színházi előadást megtekinteni és értékelni, hosszú évek óta jelen van minden olyan seregszemlén, ahol az erdélyi és partiumi teátrumok produkciói színpadra kerülnek, legyen szó a változó helyszínű interetnikai színházi fesztiváltól, a temesvári TESZT-ről, a kolozsvári Interferenciákról, a gyergyói, nagyváradi, kisvárdai találkozókról. Az előadások mellett az olvasó képet alkothat e találkozók hangulatáról, hátteréről, a tematikus szakmai beszélgetésekről.
Részben e seregszemléknek köszönhetően rendelkezik azzal az élményanyaggal is, amit a többi határon túli magyar színház – elsősorban a vajdaságiak – előadásai jelentenek, illetve tágabb kitekintésben fel tudja hívni a figyelmet a román és a magyarországi magyar stílusirányzatok közötti különbségekre, amelyek különböző mértékben ugyan, de egyaránt hatással vannak a romániai magyar társulatokra. Simon Judit nem csupán klasszikus sajtókritikákban reflektál a látottakra, hiszen egyedi hangvételű tudósításai, riporteri képességeit is megcsillogtató szubjektív fesztiválnaplói is megörökítik ezeket a jelentős kulturális seregszemléket, méghozzá úgy, hogy az olvasó szinte a történések részesének érzi magát.
Díjazott kollégánk néhány esztendeje már nem csupán szemlélője, hanem aktív részese, alakítója is Nagyvárad kulturális életének. Az egy évtizedes múltra visszatekintő Nagyváradi Könyvmaraton és Holnap Feszt egyik főszervezője a Holnap Kulturális Egyesület elnökeként, így Simon Judit közreműködésével a kezdetben kizárólag irodalmi tematikájú rendezvénysorozat immár színházi jelleget is öltött. Ám nem csupán szervez, hiszen a művészekkel folytatott pódiumbeszélgetések alkalmával ismét riporteri képességeit csillogtatja meg, kötetlen hangulatot teremtve, ugyanakkor a szakma, a művészek iránti tiszteletet egyaránt kifejezve.
(Elhangzott Kolozsváron, 2018. április 7-én a díj átadó ünnepségén.)
Első látásra igen könnyű feladatnak mutatkozik egy napilap szerkesztője esetében szakmai díj laudációját megfogalmazni. Hiszen, legalábbis a kívülálló szemével, egy ilyen lapnál kiszámítható a napi rutin, hetente ötször-hatszor minden reggel nekilátni, hogy az idő szorításában megtöltsük az oldalakat a legfrissebb információkkal, véleményanyagokkal, interjúkkal, riportokkal. Ám a lapszerkesztés napi rutinja mögött rengeteg előre nem látható tényező, szakmai-etikai kihívás, azonnali döntéseket igénylő helyzet vár megoldást a szerkesztőtől, ez esetben a Csíkszeredában megjelenő Hargita Népe felelős szerkesztőjétől, Sarány Istvántól.
Zsebében műszaki főiskolai diplomájával, közel három évtizede, 1988-ban került a sajtóba, méghozzá saját bevallása szerint egy véletlennek köszönhetően: kifejtette a véleményét egy előadás kapcsán barátja édesapjának, aki hajdanán újságíró volt. Megszületett a javaslat: ne meséld, inkább írd le! A javaslatból kézirat lett, ami meg is jelent az akkori Hargita napilapban.
Az első cikket kulturális témájú írások, könyvismertetők, lemezajánlók, tudósítások követték. Közben interjút, jegyzetet közölt az Ifjúmunkás hetilapban is. Egy idő után a külső munkatársból a redakció tagja lett, s lépegetett lassan előre: riporter, szerkesztő, később szerkesztőbizottsági tag, majd három évig megbízott felelős szerkesztő a Hargita Népénél.
Közben képezte is magát, s a napilap szerkesztése mellett egy ideig a Kolozsvári Rádió magyar adását tudósította, tíz évig a Magyar Távirati Iroda bukaresti tudósítójának munkáját segítette székelyföldi hírekkel. Munkatársa volt egy ideig a Keresztény Élet hetilapnak is. Majd jött egy könyves kitérő: 2008-tól 2011-ig a Pallas Akadémia Könyvkiadóban dolgozott, hogy aztán visszatérjen, ismét felelős szerkesztőként a Hargita Népe kötelékébe.
A lapszerkesztői munka kevésbé látványos foglalatosság az olvasó számára, a futballbíró ténykedéséhez hasonlíthatnám, akit többnyire csak akkor veszünk észre, amikor hibázik. Annál inkább észrevétetik magukat jó tollú kollégánk igényes-etikus, empátiáról tanúskodó publicisztikái, jegyzetei, vezércikkei, amelyekkel a világháló közvetítésével ma már nem csupán a Hargita megyei olvasók találkozhatnak.
Az életművet az utóbbi másfél évtizedben immár kötetek is gazdagítják, hogy csak néhány címet említsek: Toronyiránt Európában, Pallas-Akadémia, 2009; Erdélyi Fioretti, Pallas-Akadémia, 2010; Önkéntes száműzetés, Pallas-Akadémia, 2011; Mesés Székelyföld I., II., III., Hargita Kiadó, 2011; Forrásban, Csíkszereda Kiadó, 2015. Ugyancsak hosszú a sora azoknak a gyűjteményes köteteknek, amelyekben írásai – például a riportjai – szerepelnek.
Egy interjúban hivatásáról és az újságírói létről a következőképpen fogalmazott: „A helyi lapok első és legfontosabb szerepe a hiteles tájékoztatás és az igényes olvasmány nyújtása. Mindezt a magyar sajtó műfaji sokszínűségének tiszteletben tartásával, e műfajok alkalmazásával lehet elérni. S hogy mit jelent helyi újságírónak lenni? Elsősorban szakmai elkötelezettséget, hivatástudatot, professzionalizmust és a szakma iránti alázatot.”
Bátran kijelenthetjük: Sarány István barátunk a csíkszeredai redakcióban eltöltött negyedszázad alatt kiválóan megfelelt ezeknek az általa is megfogalmazott elvárásoknak, s ezt az elkötelezettséget ismeri most el a közösség a Spectator-díjjal, amelyhez az erdélyi, partiumi pályatársak, illetve a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tagjai nevében gratulálok.
(Elhangzott 2016. április 9-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)
