Quo vadis, homine? Kákonyi Csilla egyik újabb keletű, látomásos, nagy olajkompozíciója szegezi nekünk a kérdést. És nem térhetünk ki előle. Aki látta a művésznő álomszerűen sejtelmes, szavakkal leírhatatlan, valószerűtlenségében is felkavaró, zaklatott festményét, aligha teheti, hogy ne merüljön fel benne az emberiség, a világ sorsa iránti aggodalom.
A kép bevon jelentéses, drámai univerzumába, a titokzatosan lebegő látványelemek, látszólag összefüggéstelen, gondolatban mégis összetartozó különös együttesébe. Beteljesül az alkotói szándék, az, amit a festő ars poeticaként így fogalmazott meg egyik önvallomásában: „Munkám során arra törekszem, hogy a néző, az emberek ne maradjanak kívül a »történeteimen«, hanem bevonzza őket a látvány és a tartalom. Hiszen mindnyájan érintettek vagyunk és felelősek mindenért, ami velünk történik ezen a Földön.” Érzékeny művészként, közösségéért tenni akaró gondolkodóként Kákonyi Csilla hatványozottan érzi e felelősségnek a súlyát, és ötven esztendeje, amióta magasra ívelő pályáján hallat magáról, mindig a legidőszerűbb problémák, igazi sorskérdések foglalkoztatták. Kákonyisan természetesen, egyedi hangon és stílusban, úgy, ahogy a különböző időszakok életérzései, élethelyzetei festői visszhangra találtak benne. Tudjuk jól, nem akármilyen korszakban teljesítette ki tehetségét. És Marosvásárhely, ahol él, a szokásosnál is kritikusabb hely volt mindenkor ebben a térségben. A rendszerváltozás óta sincs ez másképp. A Kákonyi-kompozíciók csalhatatlanul tanúsítják azoknak is, akik nem ezeken a tájakon töltötték az eltelt félévszázadot, hogy milyen érzéseket keltett, gerjeszthetett bennünk ez a kor, s mikor miért szólalt meg a festő lelkiismerete.
Számtalan olyan hatásos festményét sorolhatnám, mint az elején méltatott Quo vadis, homine. Egy röpke laudáció nem alkalmas erre. A művésznő eddigi életművéről két átfogó monográfiából lehet tájékozódni. Annyit viszont ez alkalomból is hangsúlyoznunk kell, hogy az a döbbenetes Emberi színjáték, amely a képeiből elénk kerekedik, a szépség jegyében fogant. Akkor is, ha a filmszerűen, szabadon asszociáló vásznain a rettenet, a szörnyűség, a groteszk is gyakran jelen van. Esztétikailag annak is itt lehet a helye. Hihetünk a festőnek, aki meggyőződéssel vallja: „a szépség fölemel, átölel, vigasztal, nemesít.” Ennek az igénynek is meg akar, és meg is tud felelni. Egykori marosvásárhelyi mesterei, Bordi András, Piskolti Gábor, Barabás István, Incze István, Nagy Pál, akikhez hasonlóan festészetével, emberi, szakmai igényességével immár Kákonyi Csilla is követendő mércét állít a fiatalabbak elé, ezt az elvárást is beletáplálták. 1966-tól, amikor a kolozsvári képzőművészeti főiskoláról szeretett városába visszatérve bekapcsolódott a művészeti életbe, az egyetemes festészet legnagyobbjaitól is gazdagon kamatoztatott ilyen sugallatot. S az idő teltével mindezt igazi stílusteremtő erővel saját művészi arculata kialakítására, felépítésére fordította. Színei kákonyis karaktert öltöttek, képeit elözönlötte a fény. Ki tudná kivonni magát izgató vörösei, izgalmas bíbor, fényfakasztó sárga és narancsos tónusai, üde, buja zöldjei, titokzatos kékei, földbarna és kozmikus mélységű, sötét árnyalatainak összhatása alól? És különös, abszurd jelenetei, sorsvállaló vagy éppen attól menekülő „népessége” láttán kiben ne sejlene fel a boschi, bruegheli világ? Miközben a képeken lépten-nyomon az erdélyi valóságra és önmagunkra vélünk ismerni.
Jánosházy György műkritikus írta róla, amikor az igen jelentős 2000-es évekbeli festményeit még nem is ismerte: „Kákonyi Csilla (…) egyetlen nagy, kimeríthetetlen témája: a talaját és irányát veszített ember odüsszeuszi hányódása egy ismerősségében is ismeretlen és veszélyes világ összegubancolódott erővonalai között… Kivételesen érzékeny művész, aki nemcsak látja, de – mint ember és művész egyaránt – éli is a modern ember szüntelen borzongását örökös fenyegetettségének szorításában. Nem ábrázolja: önmagából, saját tudatából és – talán még inkább – tudatalattijából vetíti ki ezt az érzést. Akárcsak a késő középkor festői, akiknek látomásaival gyakran – nem eszközeiben, de ami fontosabb: szellemében – elgondolkoztató rokonságot mutat.”
Az idézett sorok közel két évtizede láttak napvilágot. Azóta mind többfelé ismerhették meg ezt a festészetet itthon és a határokon túl is. Kákonyi Csillának több mint harminc egyéni kiállítása volt, és számos csoportos tárlaton mutatkozott be. Folyamatosan dolgozó, aktív festő, akinek a műterme mindig újabb kincseket terem. 1970-től tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Az 1992-ben újjáalakult Barabás Miklós Céh alapító tagja, a marosvásárhelyi alkotócsoport vezetője, évente megrendezett közös kiállításaik kezdeményezője, szervezője. 2014-ben Budapesten átvehette a Szervátiusz Jenő-díjat. 2015 nem csak születésének kerek évfordulója miatt volt kiemelkedő év számára, több fontos tárlat is azzá tette. Csíkszeredában, Budapesten, Kecskeméten nagysikerű egyéni kiállításokon mutatta be válogatott munkáit. Alkotásaival több jelentős budapesti, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, besztercei, atyhai, gyergyószentmiklósi csoportos rendezvényen találkozhattak az érdeklődők az eltelt esztendő folyamán.
Az öt évvel ezelőtt megjelent monográfiában írta róla Banner Zoltán művészettörténész: „Kákonyi Csilla a kortárs magyar és európai figuratív művészet egyik legnagyobb tudású s egyben (egyik) legizgalmasabb képviselője.” Sokan értenek egyet ezzel az értékeléssel.
Az idei Szolnay Sándor-díj egy kimagasló alkotóegyéniség és az ő értékes munkásságának méltó elismerése.
(Elhangzott 2016. április 9-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)
