Amikor nekifogtam megírni Bartha Ilona – barátai és ismerőseinek Babi –, laudációját, a Gheorghe Dima Zeneakadémián volt karvezető tanárom, Pop Dorinnak a szavai jutottak eszembe legelőször.
A tanárúr többször is elmondta nekünk, tanítványainak, hogy a karvezetői munka 90 százaléka szervezés, és csak 10 százaléka szakmai tevékenység. Igaz, hogy ettől a 10 százaléktól elvárta, hogy önmagában 100 százalékban megvalósuljon. Az alap azonban – mai szóval élve – nem más, mint a menedzsment.
Mindebből világosan következik, hogy miért tartom magam és marosújvári kórusom számára egyaránt szerencsének, hogy immár szinte 27 éve egy ilyen lelkes, fáradhatatlan, odaadó, örökoptimista, mindnyájunkat szeretettel gyámolító menedzserünk van, mint Babi, vagyis Bartha Ilona marosújvári tiszteletesasszony. Igaziból ajándékba kaptuk őt a Gondviseléstől. Nem is történhetett volna másként, hiszen tulajdonképpen ingyenes, úgynevezett „vatikáni valutáért” (Isten fizesse meg!) végzett munkáról van szó.
Most szeretném röviden felvázolni a Bartha Ilona által teljesen önként kialakított munkakört, mert biztos, hogy az egy hivatalos szabályozásban nem lelhető fel. Hátha valaki megpróbálja majd leutánozni!
Először is, alapítótagként kórustagokat kellett toborozni, és a 27 év alatt folyamatosan gondoskodni kellett a dalárda működőképes létszámáról. Ez, mint tudjuk nem könnyű. Másodszor próbahelyiséget kellett biztosítani a heti rendszerességgel zajló munkához. Nálunk nyáron még a teraszon is kényelmes ülőkék várják az érkező kórustagokat egy próba előtti tereferére is, amely alkalomadtán cseresznyézéssel, ősszel pedig diótöréssel társulhat. Hogy ez már színtiszta kényeztetés? Hát igen, az!
Nem kis feladat a kották számontartása, tárolása, sőt rendszerezése sem. Az eltelt évtizedek alatt 7-8 jó vastag dosszié is megtelt velük, de ha bármelyiket gyorsan újból elő akarjuk venni, Babi szinte mindig tudja, hogy hol található.
A kórus ünnepélyesebb ruhakellékeinek, sőt még a kóruszászlónak a gondja is mindig a lelkészházaspár „kiváltsága” volt. A dalárda többi tagjának legfeljebb a buszon, az út felénél jutott néha eszébe, hogy „a zászlót hozzuk?”
A Marosújvári Vegyeskar azzal a céllal jött létre, hogy a szórványban élő magyarság ünnepeit szebbé tegye, összetartsa a közösséget. Ki más szervezhette volna ezek lebonyolítását, mint a tiszteletesasszony, vagyis Bartha Ilona?!
A március 15-i szeretetvendégségre például úgy kb. 200 darab szendvicset szoktak megkenni, készíteni az asszonyok. Hol? Hát Bartha Ilona konyhájában! Ugyanott vágják fel a behozott tésztákat is. Tálakat, tányérokat, poharakat, abroszokat mind-mind Babitól szoktak kérni és kapni. Csak az utóbbi 2-3 évben lett külön gyülekezeti háza a református egyháznak. Negyed évszázadon át maga a szeretetvendégség is a papilakon volt. Ilyenkor a nappaliban, a gyermekszobában, a dolgozóban, sőt még a hálójukban is ültek és nótáztak, ettek-ittak az ünneplő vendégek. Ki nyitotta volna meg ilyen mértékben az életét egy közösség előtt, ha nem helyezte volna annak érdekeit a sajátja elé? Igazi önzetlenség ez, amiért minimum köszönet illeti a lelkészházaspárt, és elsősorban a lakásukat rendben tartó tiszteletesasszonyt, Bartha Ilonát!
A legnagyobb kényeztetésben azonban karácsony és húsvét szombatján van részünk, minden évben. Ilyenkor egy fellépés előtti utolsó próbát tartunk a református papilakon, mielőtt a gyakorlati ökumené jegyében átvonulunk a római katolikus templomba az éjféli misén, vagy énekelni a feltámadási misén. Hadd ne térjek ki most ennek a cselekedetnek a jelentőségére az összetartozásunk erősítése szempontjából, hanem maradjak a gyermeki örömünknél, amiben ekkor részesülünk! Alig fejezzük be ugyanis a Csendes éj ajtó előtti éneklését, máris elénk tárul a karácsonyi asztal csodája. A próbatermünkben ilyenkor karácsonyfa csillog, az asztal gyönyörűen meg van terítve minden földi jóval: diós és mákos bejgli, hájastészta, kalács, finomabbnál finomabb sütemények, kávé, tea, bor stb. Mindig virág van a karvezető előtt – Éva-napra –, és egy dobozban annyi sütemény, hogy a saját vendégeinek is bőven elég. Húsvétkor is ugyanilyen bőség vár reánk, a gyönyörűen festett tojások, sőt, újabban a tojásfa mellett. Kiállításra is beillene mindez.
A lelkészcsalád nemcsak a jóban, de a nehezebb életeseményekben is mindig összetartotta a dalárda közösségét. Bizony 19 dalostársunk lépett át az eltelt 27 év alatt a mennyei kórusba. Együttérzésünk kifejezését is meg kellett szerveznie valakinek.
Mindez, amiről fentebb szóltam, tökéletesen lefedi a kórusélet említett 90 százalékát! A szakmai 10 százalékban is nagyon komoly segítséget kaptam Bartha Ilonától, aki a gyülekezetünk kántora is egyben. Zenei jártassága lehetővé tette, hogy hol a szoprán, hol az alt szólamot énekelje, a pillanatnyi szükség szerint. Együtt szoktuk eldönteni, hogy éppen melyik mű volna a kórusnak kedvére valóbb, és mindig megtanácskozzuk egy-egy fellépés műsoranyagát is.
Legmegbízhatóbb alapembere a dalárdának. Itt talán többesszámot kellett volna használnom, hiszen lelkész férjével együtt nemcsak a Marosújvári Vegyeskarban, hanem a Nagyenyedi Egyházmegye Lelkészkórusban is énekelnek a megalakulás óta. Sőt, Bartha Ilona elég hosszú ideje az enyedi egyházmegye zenei tanácsadójaként is szervezője és ügyvezetője ennek a kamarakórusnak.
Bartha Ilona lelkesedése a családját is mozgatja. Valószínűleg ennek tudható be, hogy a Marosújvári Vegyeskar virágkorát éppen az az időszak jelentette, amikor a Bartha család gyermekei – Péter és Emese – diákként, barátaikkal együtt velünk énekeltek. Egy nagyon sikeres magyarországi turné, és a kórus első lemeze őrzi ennek az időnek az emlékét.
Jogos a kérdés: honnan jön ez a késztetés valakiben, hogy a kóruséneklés ügyét ilyen hűséggel szolgálja? Biztosan sok életrajzi összetevője van ennek, de semmiképpen nem hanyagolható el az első tapasztalat hatása! Itt pedig a kolozsvári születésű Bartha Ilonáról, akit most a Guttman Mihály-díjra javaslunk, el kell mondanunk, hogy az első kórust, amelyben énekelt – a kolozsvári Kisipari Szövetkezetek Szakszervezeti Kórusa – éppen Guttman Misi bácsi vezette! Véletlen? Nem valószínű!
(Elhangzott 2016. november 14-én Kolozsváron, a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)
