Széljegyzetek Barabás Miklós önéletrajzához (1.)

Mikor született a nemzet festője?

Feleslegesnek látszik a kérdés, hiszen a művész pontosan leírta az Önéletrajzában: 1810. február 22-én született.¹ Azonban a magyar művészettörténet-írásban és -publicisztikában mindegyre felbukkan egy másik dátum, amely szerint Barabás Miklós 1810. február 10-én született. Kiragadott példaként említem a Zádor Anna és Genthon István által szerkesztett Művészeti Lexikont,² vagy a Magyar Életrajzi Lexikon 1000–1990, javított és átdolgozott kiadását.³ Néhány nagyon fontos szakmai kiadványban a festő születésének napját nem említik meg.⁴

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.

Honnan ered a bizonytalanság vagy éppen a tájékozatlanság a születésnapot illetően, amely meglehetősen zavaró, ha a „nemzet festőjét” emlegetjük?

1910 áprilisában Szmrecsányi Miklós, terjedelmes és szép emlékbeszédet tartott az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat közgyűlésén, ahol Barabás Miklós születésének 100. évfordulóját ünnepelték. Az ott elhangzott szöveg megjelent a Lyka Károly által szerkesztett Művészet című folyóiratban, amelyhez a szerző a következő megjegyzést fűzte: „Barabás születési napját az ő saját előadása és eddigi életrajzai nyomán február 22-re tettem. Utólag Szegedy Maszák Hugó, a művész veje, szíves volt Barabás Albertnek, a család egyik rokonának, 1892. április 23-ról kelt leveléből velem közölni, hogy a márkosfalvi anyakönyv az 1810. évről Kovács esperesnek következő feljegyzését tartalmazza: »Tekintetes Barabás János úrnak kereszteltem Miklóst, február 10«, úgy látszik eszerint, hogy Barabás születési napja iránt maga is tévedésben volt, s mert az művészettörténetünket érdekli, szükségesnek tartottam ez új adat felemlítését.”⁵

Az új adat tehát Barabás János Miklós nevű fiának a megkereszteléséről szólt, és nem a születéséről. Mivel számomra, számos egyházi irattár ismeretében, a keresztelésre vonatkozó megfogalmazás is szokatlan volt – az anyakönyvekben nem fogalmaznak a fenti személyes hangnemben – megnéztem a márkosfalvi tiszteletes bejegyzését a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban. Ott pedig az anyakönyv egyik fejlécében ez olvasható világosan: „Az 1810-dik esztendőben Kereszteltettek” – majd az első bejegyzésben: „24ª Febr. Tit.[Tekintetes] Barabás János Urnak – Miklost.”⁶

Barabás János úr Miklós nevű fiacskáját a székelyföldi gyermekhalandóság árnyékában, születése után két nappal siettek megkeresztelni, mert kicsi, vézna csecsemő lehetett, és talán nem is tartották életrevalónak. Szerencsénkre, ahhoz képest élt még nyolcvannyolc évet és hosszú, munkás életében több ezer képet rajzolt és festett.

I. Ferenc császár portréja

1817 őszén I. Ferenc osztrák császár és magyar király Karolina királynővel az éhínség sújtotta Erdélybe utazott. Kolozsváron hatalmas ünnepléssel fogadták, és már a következő évben elhatározták, hogy a király és a királynő tiszteletére emlékoszlopot emelnek. Ez az emlékmű 1831-ben készült el, s ma Karolina-oszlop vagy Státua néven közismert a régi kolozsváriak körében.⁷

Kevésbé ismert viszont az a királyról készült olajfestmény, amelyre nemrég bukkantam a kolozsvári Bánffy-palotában működő Művészeti Múzeumban.⁸

A nagyméretű képet Tusnádi Kovács Miklós (1769–1852), gyulafehérvári püspök megrendelésére festtették meg a fiatal Barabás Miklóssal, a piaristák Farkas-utcai líceuma számára, 1831-ben, amikor az emlékoszlopot is avatták. Erről maga a művész is megemlékezik a munkáiról készített jegyzékében: „1831-ben: Ferenc császárt a Lyceum számára, [olaj] életnagyságban. 7½ láb magos, 4½ láb széles.” ⁹

A kép az első királyportré Barabás életművében. Szinte hihetetlen, hogy a bécsi, rövid ideig tartó tanulás után Barabás, aki addig inkább miniatűr családi arcképeket festett, képes volt ezt a nagyméretű reprezentációs olajfestményt elkészíteni.

A kép megrendelésének hátterében Barabás Miklós nagyenyedi tanára, Hegedűs Sámuel (1781–1844) állhatott, aki 1817-ben egyike volt azoknak a szónokoknak, akik a császárt és feleségét üdvözölték Kolozsváron.¹⁰ Hegedűs Sámuel 1814 és 1829 között az enyedi kollégium több nyelven beszélő tudós tanára volt, és ő volt az első, aki a gyermek Barabás rajztehetségét felismerte, pártfogásába vette és ismerőseinek beajánlotta. Barabás szeretettel emlékezett meg Önéletrajzában kedves tanáráról: „Hegedűs maga is az ifjabb tanárok közül való volt, szélesebb látókörrel bíró, szelíd, nagyon megnyerő modorú, áldott jószívű, nemes lelkű ember volt, aki a művészetet nagyon szerette és nagyon melegen tudta az embert buzdítani.”¹¹

A meleg hangú visszaemlékezés mellett tudtunk arról, hogy Barabás megörökítette Hegedűs arcképét is az egyik legkorábbi rajzkompozíciójában az ún. Quodlibet lapján. A tanár egy másik, szintén korai, selyempapírra rajzolt, szép portréját a császárportréval együtt találtam meg a Bánffy-palotában.¹²

I. Ferencről több osztrák festő készített korábban arcképeket, amelyek osztrák-német császárként ábrázolták. Barabás viszont magyar királyként festette meg az uralkodó portréját: a hermelinsapkás és palástos király álló alakja mögött ünnepélyes lila függöny és oszlop látható. Az uralkodó a kezében a jogart tartja, a mellette álló asztalon pedig vörös bársonypárnán a Magyar Szent Korona és az országalma látható. A király öltözetét más uralkodói jelvények mellett a Szent István-rend jelvénye díszíti. Az öltözet a Magyar Királyi Szent István Rend Ornátusa, amelynek Ferenc császár, mint uralkodó aktuálisan a nagymestere volt.

Barabás festményét az élő modell hiányában egy korábbi uralkodói kép kitűnő másolatának kell tekintenünk, de nem tudjuk pontosan kinek a festményét másolhatta Kolozsváron.

A király magyar vonatkozású arcképét korábban Peter Krafft (1780 –1856) is megfestette, s bár azt a képet rézmetszetként, vagy akár az eredetit is ismerhette Barabás – Bécsben Krafft több képét lemásolta –, mivel Krafft az uralkodót magyar huszár öltözetben ábrázolta, az nem lehet a kolozsvári császár portré előképe. Viszont a Franz Paul Zallinger (1742–1806) által 1804-ben festett képet, amely a bécsi Pázmáneum megrendelésére készült, és ma is ott látható, talán ismerhette a mi festőnk, és annak egy változatát készítette el a kolozsvári líceum számára. A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, Gödöle Mátyás művészettörténész szóbeli közlése szerint a Történelmi Képcsarnokban is van „egy festmény I. Ferencről a Szent István Rendi ruhában, amelyet Egger Vilmos festett 1824-ben, és Csongrád megye ajándékozta a múzeumnak az 1860-as években. És van még egy nagyon hasonló Krafft-kép is 1827-ből a zágrábi Horvát Nemzeti Múzeumban. Barabás ismerhette még az ornátust a nagyszebeni Bruckenthal Sámuel képről vagy a marosvásárhelyi könyvtárban lévő Teleki-képről is.”¹³

Bialoszkurszki kapitány

Barabás Önéletrajzában a legkedvesebb baráti szavakkal emlékezett meg Bialoszkurszki kapitányról. Bukarestben ismerkedtek meg 1832-ben. „Egy orosz tiszttel barátkoztam meg – írja a festő –, aki igen művelt ember volt, és noha ő sokkal idősebb volt nálam, bizalmas barátságot kötöttünk, szívesen fogadva az ő jó tanácsait. Lengyel születésű volt, a neve Bialoszkurszkij, Bécsben végezte tanulmányait egyik katonaintézetben, ahonnan tiszti ranggal lépett az osztrák hadseregbe, de valami okból ezredesével párbajt vívott, s aztán jobbnak látta Oroszországba átmenni. Itt, Bukarestben kapitányi rangja volt a vezérkarnál, szépen rajzolt, nagyon szerette a művészetet, kocsija, lova volt, télen a szánját küldte értem, és sok kellemes estét töltöttünk együtt, kettecskén teázgatva. Mikor Bukarestből eljöttem, ő is két nappal utánam Pétervárra utazott, ahova rendelettel hívták be. Érzékenyen váltunk el, nem remélve, hogy az életben többször látjuk egymást.”¹⁴

A képjegyzékben Barabás egy krétarajzot írt fel, amelyet 1832-ben készített a barátjáról,¹⁵ majd egy évvel később a Magyarigenben festett képek között bukkan fel újra Bialoszkurszki neve, akiről talán emlékezetből készített a festő egy miniatűr arcképet.¹⁶ Nem ismerjük ezeket a portrékat. Szvoboda Dománszki Gabriella közölt 1983-ban egy papírra festett akvarell arcképet, amely ismeretlen helyen lappang, csupán fényképmásolatát őrzik a Magyar Nemzeti Galéria Fotóarchívumában.¹⁷ Talán ez lehetett az említett miniatűr portré.

1839-ben a festő Gräfenbergbe utazott: „Miután gyakori fejfájásaim alkalmatlanok voltak s éppen ekkor volt legnagyobb divatban a hidegvíz gyógyászat – írja a festő –, 1839. év tavaszán eltökéltem én is, hogy nyárára Gräfenbergbe megyek.”¹⁸ A vízkúragyógyászat atyja, Vinzenz Priessnitz „akinek a nevét mindmáig elsősorban az általa hatásosan használt állott vizes borogatás tartja fenn, Barabás Miklós ott tartózkodása idején élte fénykorát– írja Csorba Csilla.”¹⁹

Egy este, a táncteremben, miközben Wesselényi Miklóshoz igyekezett, Barabás egy idegen úrtól kért helyet, hogy átmehessen. Amikor az hátrafordult, meglepődve és örömmel ismerte fel a régi barátját: „Csak egymásra bámultunk, és majdnem egyszerre kiáltottunk föl: »Barabás!«, »Bialoszkurszki!« Egymás nyakába borultunk, és vége-hossza alig akadt a sok kérdezősködésnek. Bemutatta nejét, és elmondta, hogy ő most ezredes és kalisi (halicsi? – J. M.) vicekormányzó. (…) Minden levelemet kézhez kapta, s minden levelemre válaszolt, de a muszka posta nem adta tovább. (…) Bialoszkurszkij másnap reggeli után azonnal feljött hozzám, és majdnem az egész délelőttöt nálam töltötte. Együtt festegettünk, de mikor Gräfenbergből elutaztunk, és elváltunk, csakugyan nem hozott vele többé össze a sors.”²⁰

Barabás a fentiekben nem említette meg, de a képjegyzékében szerepel egy újabb Bialoszkurszki miniatűr arckép, amelyet Gräfenbergben festett, valószínű az utolsó délelőtti festegetés alkalmával, és amelyet 15 forintért értékesített.²¹

A kedves barát három portréjából egyet ismertünk eddig, azt is csupán az említett fényképmásolat alapján. A világhálón Barabás-képeket keresgélve egy alkalommal rátaláltam egy olyan férfi arcképére, amely kísértetiesen hasonlított a fotókópián fennmaradt portréra. Később a képet Barabás Miklós munkájaként Fiatal katonatiszt címmel viszontláttam a Kieselbach Galéria 1998. júniusi aukcióján meghirdetett festmények között. A jelzés nélküli, vászonra festett olajkép – talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy – a fiatal és jóképű Bialoszkurszki kapitányt ábrázolja, és Bukarestben készülhetett 1831-ben.

A Vöröstorony-szoros

1831 októberében, Nagyszebenből Bukarestbe utazva a Vöröstoronyi-szoroson haladt át egy szekér a fiatal festővel. Az Erdély és Havasalföld határán lévő vámnál több időt kellett várakozni, és ez alatt az utazók hosszan megcsodálhatták a szép vidéket. „Ezt a tájat, az Olt vize melletti hegyekkel le is rajzoltam” – jegyzi fel Barabás.²²

Az Önéletrajzot kísérő képjegyzékben a művész nem jegyezte fel ezt a rajzot, viszont a fenti mondat alapján később az utódok és művészettörténész kutatók – arra gondolva, hogy Barabás elfelejtette ezt a munkáját feltüntetni – az 1831. évi pótjegyzékbe felvettek egy A verestoronyi szoros. Verestorony című munkát, amelynek a technikáját akvarellként jelölték meg.²³

Ez a kisméretű akvarell lap ma a Magyar Nemzeti Galériában található, és a jobb alsó sarkában olvasható a művész szignója a kép készítésének időpontjával: Barabás 1837.²⁴ A pontos évszám ellenére A verestoronyi szoros című akvarellt, amelyet Barabás festészetét tárgyaló szinte minden munkában felhasználnak illusztrációként, a mai napig tévesen 1831. évre datálják.

Barabás az itáliai útja előtt csak miniatűr arcképeket festett akvarellben. Akvarell tájképei csak 1834 után készültek. És ez érthető is, hiszen maga számol be arról, hogy Velencében látta először, amint egy angol úr „szép, szélesen kezelt aquarellt” festett.²⁵ Szilasi Ágota írja: „A hagyományos miniatűr portrékon és a bécsi munkaigényes, részletező és szárazon kezelt akvarellfestészeten nevelkedett Barabás lelkesen figyeli meg a megújult angol akvarellfestészetnek a lényegét. Nagy igyekezettel próbálja elsajátítani William Leighton Leitch mély akvarellkultúrájából adódó, egymásba omló, árnyalatokban gazdag, tompított és derített színeiben oly bonyolult rendszerét.”²⁶

Barabás több tájképét lemásolta az angol festőnek, hogy minél jobban megértse a számára új festésmód lényegét. A színek használatában is sokat tanult új ismerősétől. Mindezt a frissességet, a finom színárnyalatokat gazdagon alkalmazta a hazai tájakat megörökítő akvarelljein, amelyeket 1838-ban sorozatosan megfestett Erdélyi képek címen. A Vöröstoronyi-szoros című akvarellje is ebbe a ciklusba illeszthető.

Képünkön a tájképi elemeket, a háttérben felmagasodó hegyvonulatot, a finom, lazúrosan oldott felhőfoszlányokat az égen az angol festőtől tanult technikával oldotta meg Barabás. Ugyanakkor az előtér emberalakjai még mindig a részletező, aprólékos festésmódot őrzik.

Szvoboda Dománszky Gabriella írja Barabás akvarell tájképeinek tárgyalása során: „Egy zárt akvarell-tájképciklus is köszönhető erdélyi időzéseinek. Mint Toldy Ferencnek írta: »… szándékomban áll felvenni Erdély nevezetesebb helyeit…« Talán egy sokszorosított albumot tervezett, de nem tudni mi okból, az »Erdélyi képek« sorozat – melyen majdnem egy évig dolgozott – befejezetlen maradt, az album nem valósult meg. Pedig ide tartoznak a Csáklyakő több nézőpontból és különféle felfogásban festett képei, a Sebes Körös völgye, a Maros mentén, vagy a Vaskapu.”²⁷

Az 1998-ban rendezett sepsiszentgyörgyi emlékkiállításon a Magyar Nemzeti Galériától kölcsönkért képekből bemutattuk a Sebes Körös völgye, a Maros mentén, a Csáklyakő Alsó-Fehér megyében című akvarellekkel együtt a Királyhágó című kis munkát is. Mindezek mellett az erdélyi tájképciklushoz sorolhatjuk Barabásnak egy másik képét is, amely a Hunyadi János gáldi templomának romjai címet viseli, bár ezt a munkát 1834-re datálják, és a kép valójában az alsóorbói középkori templom romjait ábrázolja.

A Szalagfű és az Önarckép

Barabás Miklós Szalagfű (Enyelgés) című képe a pesti Műegyletben 1841-ben rendezett visszhangos kiállításon szerepelt. Festőnk az 1841. évi képjegyzékben így jegyezte fel: „A Szalagfürt a pesti műkiállításra o. (olaj – J. M.) 200 (forint – J. M.).”²⁸

Ezt a művet és a korábbi Galambposta című képet tartják a művész két első népi életképének. A kép vegyes érzelmeket váltott ki a kritikusok körében, többen elmarasztalták a festőt kompozíciós bizonytalanságaiért. Mások viszont, ide sorolva a későbbi művészettörténeti elemzéseket is, a magyar polgári életkép kimagasló tartják. Ugyanakkor a festmény jelentőségét hangsúlyozzák a bontakozó nemzeti művészetben, felhívva a figyelmet arra, hogy a művész a nemzeti érzésre utalt a lány piros szoknyájának, fehér blúzának és zöld mellényének megfestésével.²⁹

Mindazonáltal a kép elsősorban egy szerelmes jelenetet ábrázol, amelynek jelképi összefüggéseit a lány (női ideál kép!) kezében látható szalagfű vagy más néven zöldike világíthatja meg számunkra pontosabban. A szalagfű a 19. századi divatos virágnyelven azt jelentette: „Adj egy csókot édes angyalom!”³⁰

Barabás a szerelmespárt ábrázoló zsánerképével olyan témát és hangulatot idéz fel, amellyel az Önéletrajzában alig találkozunk. Festőnk általában roppant visszafogott és szemérmes, ha intim érzésekről van szó, ezért meglepő az olajkép témája és megfogalmazása, még akkor is, ha a kor szellemi és esztétikai igényeinek teljesen megfelelt.

„Hogy a Szalagfű számunkra értékes – írja Szvoboda D. Gabriella –, annak oka úttörő volta a hazai festészetben, míves technikája, művészettörténeti dokumentum-jellege.”³¹

Ha a képet jobban megfigyeljük, óhatatlanul is szembeötlik, hogy a férfi szereplő fiziognómiája mennyire hasonlít a művész 1841-ben – tehát ugyanebben az évben – festett Önarcképén látható arcvonásokhoz: azonos a homlok és a hajviselet, azonos a hajlott orr, a körszakáll és a hegyes végű bajusz. Azonos a fiatal férfi teljes arcberendezése. Vajon, a festő maga lenne ez a flörtölő városi ifjú? A néző emlékezhet ugyanakkor arra, hogy az 1841. esztendő Barabás Miklós életének talán legszebb és legfontosabb időszaka volt, mert ebben az évben vette feleségül Susanne Bois de Chesne-t, és az ifjú pár az akkori Buda egyik legszebb részén, a Városmajorban épített villába költözött.

(Folytatjuk)

Jegyzetek

1 Barabás Miklós Önéletrajza. Sajtó alá rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Banner Zoltán. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár-Napoca, 1985. 17. (A továbbiakban Önéletrajz 1985.)

2 Akadémiai Kiadó. Budapest, 1965.

3 Főszerkesztő: Kenyeres Ágnes. Magyar Elektronikus Könyvtár. http://mek.oszk. hu/00300/00355/html/index.html

4 Szvoboda D. Gabriella: Barabás Miklós. Képzőművészeti Kiadó. Budapest, 1983; Veszprémi Nóra: Barabás. Corvina Kiadó. Budapest, 2009.

5 Szmrecsányi Miklós: Barabás Miklós 1810–1910. In Művészet. Kilencedik évf. 1910. Negyedik szám, 158. ( http://www.mke.hu/ lyka/09/146-158-barabas.htm)

6 Sepsiszentgyörgy. Állami Levéltár. Fond 105. 445. sz.

7 Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. II. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1982.

94.

8 Kolozsvár Művészeti Múzeum. A kép címe: I. Franz Ioseph. Leltári szám: 4873. Olaj, vászon. 2,375 x 1,420 m. Jelezve jobbra lent: Barabás Miklós fest. 1831-ben. Felirat a kép hátán: „Icon Francisci I mi Austriae Imeratoris Regis Hungariae et Magni Principis Transilvaniae anno aetatis suae LXIII quam Excellentissimus, Illustrissimus ac Reverendissimus Dominus Nicolaus Kováts de Csík Tusnád, Episcopus Transilvaniae Consiliarius Gubernialis, qua Supremus omnium Catholicarum Scholarum Director Regius, suae inter felicem Principem, venerationis profundissimae, ac fidei intemeratae monumentum solemne, Lyceo Regio

Claudiopolitano, in cujus graemio stadium Philosophicum et Juridicum decurrerat ut memoriale perenne dono dedit Claudiopoli die 12 á Februarii anno Domini MDCCCXXXI. Sub ProDirectoratu Stephani Bano A. A. L.

L. Philosophiae, et J. Universis Doctoris, Juris Naturae Privati, Publici Universalis: Gentium, et civilis Romani Professoris P.

O. Inclyt. Comitatum Thordensis, et Albae Inferioris Tabulae Judiciaria Assessoris. J. Facultatis Juridicae Reg. Scientiarum Universitatis Pesthiensis Membri Ordinarii. Icon haec habita per eundem Pro Directorem solemni oratione, in presentia Excelsi Regii Gubernii Praesidis, et Consiliariorum, Secretariorum aliorumque illustrium magno numero confluentium Hospitum apposita est.”

9 Önéletrajz 1985. 161.

10 https://www.arcanum.hu/en/online -kiadvanyok/Lexikonok-magyar-irok -elete-es-munkai-szinnyei-jozsef-7891B/h-

87E13/hegedus-samuel-bonyhai-88F80/ Letöltve 2019. 02. 09.

11 Önéletrajz 1985. 25.

12 A Hegedűs Sámuelről készült rajzot lásd: Jánó Mihály (szerk.): Eszmény és hasonlatosság. Tanulmányok és adatközlések Barabás Miklós születésének 200. évfordulójára. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda–Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy. 2010. 69.

13 A témáról bővebben lásd Gödölle Mátyás–Pallos Lajos (szerk.): Szent István lovagjai. A legrangosabb magyar kitüntetés 250 éve. Kiállítási katalógus. Budapest, 2014. 14 Önéletrajz 1985. 74.

15 Uo. 165. „160. Bialoskursky kr.” (kréta)

16 Uo. 167 – „222. C. Bialoszkurkszkijt magamnak min.” (miniatúra)

17 Szvoboda D. Gabriella i. m. 1983. 8. kép. 18 Önéletrajz 1985. 121.

19 E. Csorba Csilla: Barabás és Priessnitz. In Jánó Mihály (szerk.): Barabás Miklós 1810–1898. Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián. Sepsiárkos, 1998. június 21., Charta Kiadó. Sepsiszentgyörgy, 2001. 70.

20 Önéletrajz 1985. 124-125.

21 Uo. 177. „Oberst. Bialoszkurszkijt m. Cfl. 15.”

22 Önéletrajz 1985. 64.

23 Uo. 236.

24 A munka leltári száma: 1937–3082.

25 Önéletrajz 1985. 86.

26 H. Szilasi Ágota: A modern magyar akvarellfestészet elindítója. In Jánó Mihály (szerk.): Barabás Miklós 1810–1898. Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián. Sepsiárkos, 1998. június

21., Charta Kiadó. Sepsiszentgyörgy, 2001. 57.

27 Barabás Miklós akvarelljei. Kiállítási katalógus. Az előszót írta és a katalógust öszszeállította Szvoboda D. Gabriella. Magyar Nemzeti Galéria. Budapest, 1985. Oldalszám nélkül.

28 Önéletrajz 1985. 180.

29 Szvoboda D. Gabriella: Barabás Miklós 1810–1898. Képzőművészeti Kiadó. Budapest, 1983. 40.

30 Sinkó Katalin: Szalagfű (Enyelgés) In Művészet Magyarországon 1830–70. II. 348.

31 Szvoboda D. Gabriella i. m. 40–41.