Magyarnak lenni

Hivatalos nemzet-történelem kánont a mindenkori politikai-társadalmi elit alakította, többnyire kihasználva a szakma egyes hivatásosainak a közvéleményre való befolyását. Így a magyar historizmusunk hol megegyezik a történelmi valóssággal, hol pedig a mondák és a legendák vagy éppen a nemzeti vágyálmok emelkednek hivatalosan történelemformáló magaslatokba. A népi bölcsesség is azt tartja, hogy: „amilyen nemzetet akarsz nevelni, olyan történelmet taníts a népnek”. Nemzeti kultúránk egyik alapköve Kárpát-medencei történelmünk, amely mind a mai napig kiapadhatatlan eszmei forrása, alakítója és befolyásolója művelődési életünk eseményeinek. Az utóbbi évtizedben a kultúrpolitika alakítói két bűvöletes kifejezést is belebegtettek időnként a köztudatba, azok eszmei mondanivalója köré szervezendő cselekvésre ösztönözve magyar közösségeink művelődési életének (és nem csak) szervezőit. Az egyik: „Magyarnak lenni jó!”, a másik: „Összetartozunk!”. Olyannyira, hogy egy emelkedett hangvételű, közösségi megmozdulásra buzdító felhívásban a következő elfogult sorokat olvastam: „A szószékről és a mikrofonok előtt, az iskolai katedrákon és az internetes közösségi oldalakon is legyen egy és ugyanaz a jelszó: Magyarnak lenni jó!”. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyiknek volt lehetősége megtapasztalni, igaz, az 1989 előtti időkben, hogy fennhatóság által kiutalt jelszavak hangoztatásával nem lehet elmélyült közösségi érzelmeket generálni. Véleményem szerint sokkal magasabb rendű, főleg spontán módon kialakuló közösségi élményre van szükség ahhoz, hogy akár a nemzeti érzés, akár a hozzá fűződő összetartozási hatás közösségeinkben mélyenszántó módon kialakuljanak. Immár hetedfél évtizede élek magyarként, számomra ez a legtermészetesebb dolog, de soha nem gondolkoztam el azon, hogy jó-e vagy sem magyarnak lenni, és mindig tudtam, hogy magyarként kikhez és hova tartozom. De számtalan pillanat volt az életemben (és remélem lesz még), amikor éreztem, hogy magyarnak lenni jó, s hogy ezzel az érzülettel nem vagyok egyedül, hogy ezen keresztül láthatatlan szálak fűznek sokmillió nemzettársamhoz idehaza és a nagyvilágban.

Amióta az eszemet tudom, számomra az újév köszöntése a családi-baráti kapcsolatokon túlmutató közösségi élmény. És ezzel nem csak én vagyok így erre mifelénk. Tudniillik a „hivatalos” hazai újévköszöntés után egy órával mi mindig koccintunk „magyar újévkor” is (ha jól belegondolok Erdélyben már száz éve), meghallgatva a Himnuszt és a Szózatot, néhány évtizeddel ezelőtt még konok kitartással a recsegő-ropogó Kossuth Rádióban, ma már viszont valamelyik magyarországi tévécsatorna közvetítésében. Olyankor felemelő és biztonságot adó érzés nekünk Erdélyben, hogy magyarok vagyunk és összetartozunk a Kárpát-medencével. És magasztos érzés magyarnak lenni, amikor valamelyik sport világrendezvényen magyar versenyző küzd az első helyért, majd pedig a dobogó legfelső fokán áll, és felcsendül a Himnusz. Ilyenkor spontán módon összejön a nemzet, felekezetre és politikai nézetre való tekintet nélkül érezzük, hogy összetartozunk, és jó magyarnak lenni. No meg pillanatok alatt magával tud ragadni a „magyar büszkeség”, ha arról olvasok vagy hallok valamelyik nem magyar médiumban, hogy ennek a kis nemzetnek milyen sok Nobel-díjasa van. Meg örömmel tölt el annak a tudata, hogy a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány szórványiskolájába már nagyon sok olyan román–magyar vegyes családból származó gyermek jár, akiknek a szülei úgy döntöttek, hogy az intézmény által működtetett magyar tannyelvű iskolába íratják gyermeküket, nem a helybéli román tagozatra, mert a kulturális központ magas színvonalú oktatást kínál. És öt év után az innen kirajzó gyermekek jelentős része a szamosújvári Téka Alapítványnál folytatja az ötödik osztályt, mert az ottani iskolaközpont is igényes oktatási intézmény, amely széleskörű tudást biztosít növendékeinek. Lélekmelengető érzés, hogy ma már mindkét kulturális központ a magyar nemzeti összefogás egy-egy emblematikus létesítménye. Elégedetten vehetjük tudomásul, hogy kitartó munkájuk eredményeként immár ez is lehetséges a szórványban: magyarnak lenni érdemes.

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat. Mert engem is magyarságtudatom segít abban, hogy óvjam, védjem kulturális értékeimet, amit különleges feladatként osztott rám a sors, mint kisebbségi értelmiségire. De továbbra sem gondolkozom azon, hogy jó-e magyarként élni, ám a jövőben is minden pillanatot meg fogok ragadni, amiért magyarnak lenni jó.