Bálint Árpád méltatása

„A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. (…) Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. (…) Láttassék meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” (Zsolt. 90:10, 12, 16-17)

Kedves Testvéreim,

Tisztelt Egybegyűltek!

Ünnepélyes Díszoklevél átadásokon veszünk részt itt Parajdon, abban a községben, ahol 88 évvel ezelőtt meglátta a napvilágot az idei Földes Károly Díjjal kitüntetett Bálint Árpád tanító, népoktató.

Bálint Árpád tanító bácsit személyesen 1991 tavaszán ismertem meg Ajtonban. Sógorával, a magyargyerőmonostori református gyülekezet akkori gondnokával, és sógora fiával keresett fel a parókián. Meghívásukat követően kerültem nemsokára abba a faluba, amelyben 41 évvel azelőtt Bálint Árpád tanító kezdte szolgálatát, amelyet egészségi állapota függvényében továbbra is végez 1986-ban bekövetkezett nyugdíjaztatása óta.

Bálint Árpád, aki saját akarata ellenére Isten által vezérelve lett tanító, kezdetben csak átmeneti szállástalálás reménységében érkezett Gyerőmonostorra, ahol jövőt illető terveivel ellentétben életre szóló otthonra lelt. Így innen szülőföldjéről, az ünnepség végezetével 64 esztendő múltán is Magyargyerőmonostorra fog hazatérni, ahol várja a napokban nyolcvan évet betöltő felesége, a saját két kezükkel és hosszú fáradságos munkával emelt közös otthonukban.

Bálint Árpádot nem azok a szempontok késztették maradásra, fészekrakásra, amelyek napjainkban meghatározzák az emberek életének útját és irányát. Saját bevallása szerint mindig volt „Valaki”, aki korábban is gyakran keresztülhúzta terveit, emberi számításait. Ily módon napjai számlálásában oly bölcs szívhez jutott, amely már egészen más értékrend szerint irányította gondolatait, elképzeléseit. Annak ellenére, hogy a tanítói fizetés csak az éhenhaláshoz volt sok, a megélhetéshez, jövőtervezéshez egyenlő a semmivel, táplálta őt a faluban talált szakmai öröm és sikerélmény. A gyermekek karácsonyig már megtanultak írni, olvasni, számolni, nagyobbacska diákjai a meglévő mellé többlet-házifeladatot kértek. Kellett-e ennél több egy igazi tanítónak? E gyermekek szülei is szomjúhozták a tudást, és készségesen odafigyeltek arra, amit a tanító megosztott velük, legyen szó történelemről, irodalomról, néphagyományról.

Bitay Lajos lelkipásztorban tökéletes munkatársat és barátot talált. Évről-évre színielőadásokat, többszörösen díjazott kórust, közösségépítő mulatságokat szerveztek közösen. Ezt a tevékenységet Bitay Lajos távozását követően sem hagyta abba. A papi-tanítói kettősfogatnak távolra visszanyúló hagyománya volt a faluban. Hory Farkas és Nyilas Miksa lelkész-tanítópárosnak köszönhetően már az 1800-as években nem volt írástudatlan magyar ember Gyerőmonostoron.

Közel kilencven esztendőt számláló életútján a sikerek mellett bőven volt része nyomorúságban, fáradságban, sőt csalódásban, elkeseredettségben is. Ezt csak ő tudja, kedves társa, gyermekei és a hozzá közelállók. Csupán akik átélték azokat az istenellenes időket tudhatják, milyen nehéz volt helytállni egy igazi tanítónak. Bálint Árpád az életét irányító „Valakitől” kapott bölcs szívvel megtanult bibliai értelemben szelídnek lenni, mint a galamb, és ravasznak, mint a kígyó. Ebben a leleplezés veszélyét hordozó életvitelben nagy segítségére volt veleszületett székely humorérzéke, amely a kalotaszegivel ötvöződve igen kifinomulttá válván védettséget nyújtott neki. E lepel alatt a biblikus szelídség és ravaszság fegyvereivel jelentős értékeket tudott megőrizni, és további eredményeket kicsikarni a hagyományosan egyház- és magyarellenes környezetben.

Bálint Árpád keze munkájának nyoma érkezésének pillanatától állandóvá vált az esztendők múlásával Gyerőmonostoron. Tanítványai értelmiségi, szellemi munkásokká, és értelmiséginek minősíthető földművesekké, mesteremberekké váltak. Előfordult az is, hogy valamely diákja megpróbálta túlszárnyalni mesterét a valamilyen közösségi vonatkozású tevékenységben. Tökéletes pedagógusnak bizonyult ilyenkor is. Nem az önérzetében sértett ember kicsinyességével akarta megakadályozni a kezdeményezés sikerét, hanem egy Istentől bölcs szívet nyert ember páratlan tapintatával vonult a háttérbe, onnan figyelve szorongó, aggodalmas szeretettel az eseményeket. Azonban mindig jelen volt, ha segíteni, támogatni kellett az elszántsága ellenére is tétova, bizonytalan tanítványi lépteket.

Bálint Árpád, aki emlékezéseiben a „nemzet napszámosai közül egynek” nevezi magát, tanácsosa, majd főgondnoka volt a Kalotaszegi Református Egyházmegyének, tagja az Egyházkerületi Fegyelmi Bizottságnak, azonban sohasem volt sem presbitere, sem gondnoka a magyargyerőmonostori református egyházközségnek. Mint tanító, a kommunizmus alatt nem is lehetett, a rendszerváltás után pedig lemondott ezekről a tisztségekről tanítványai javára. Viszont feje és vezetője volt annak az egyház- és magyarságszeretetből szükségszerűen megszerveződő „öregek-tanácsának”, melynek tagjait az akkori fiatalabbak szürke eminenciásoknak neveztek. Ez tulajdonképpen olyan operatív testület volt, amely segített a mindenkori lelkipásztornak a jövőre néző tervek kidolgozásában, a nehézségek megoldásában, a presbiteri gyűlések előkészítésében, levezetésében. Mára az egykori lázadó és kifogásokat emelő fiatalok is elismerik ennek a testületnek áldásos szerepét az egyház és a helyi magyarság életében. Ebből a csapatból már csak Bálint Árpád van közöttünk.

Bálint Árpád nyugalmazott tanító bácsi szolgálatáért, oktatói tevékenységéért, népnevelő munkájáért sok értékes elismerésben, kitüntetésben részesült. Hálát adok Istennek, hogy megérhette ezt a mai napot, és szülőfalujában személyesen veheti át a legújabbat, a Földes Károly Díjat. Megköszönöm a szervezőknek, és mindazoknak, akiknek részük volt abban, hogy ezt a díjat az idén ő kaphassa. Végül köszönöm a megtisztelő bizalmat, amellyel a tanító bácsi engem kért fel jelen laudáció megírásához, melynek Isten segedelmével szívemből fakadóan eleget is tettem.

Isten áldja meg Anyaszentegyházunkat, népünk, nemzetünk minden hűséges napszámosát!

(Elhangzott 2014. október 11-én a parajdi református templomban)