Zöld György méltatása

Diaszpóra Alapítvány - Czelder Márton Díj

Lelkipásztor-családoknál újabban gyakran látni házi áldásként, imaheti szolgálat emlékéül szolgáló, bibliai igét tartalmazó kézimunkákat. Ezekre általában odahímezik a falu vagy az egyházközség nevét is. Idős lelkipásztor társam derülni szokott, amikor egyik legújabb szerzeményét hangosan olvassák vendégei: „A SZERETETBEN NINCSEN FÉLELEM, RETTEG”. Az emlék-kézimunkát ugyanis Zöld György – mai Czelder-Márton-díjasunk – egykori szolgálati helyén kapta.

Zöld György

 

A tréfásan félreérthető felirat viszont igazat mond: a szeretet legyőzi a rettegést. Ha valaki igazán RETTEG, annyira, hogy a GÖ(r)CS összeszorítja a torkát, s a szíve úgy elolvad, mint a háziasszony VAJA, térjen be Zöld Györgyékhez, első szolgálati helyükre, s megtapasztalja, hogy KÖBÖLKÚT (köb-ölnyi víz vagy búza már magában áldást, életet hirdet) a félelmet legyőző szeretet helye. S utána bátran énekelheti: KÖVESD a Jézust.

E mondatokba egy életút állomásait rejtettem el, Köbölkúttól Kövesdig, Rettegen, Vaján és Göcsön át.

Keresztyén testvéreim, tisztelt ünneplők! Vannak emberek, akikről azt gondolom, szegényebb lenne az életem, ha nem ismerném, vagy nem ismertem volna.

Nem adnám semmiért azt az emlékképet, amely első köbölkúti látogatásunk alkalmával a szemünk elé tárult: az öt éves Zsuzsa egy mosdótálban fürösztötte a két éves Ábelt. Olyan begya­korolt mozdulatokkal, hogy öröm volt nézni. Kevés mai, egyetemista korú felnőtt hölgyre-leányra mernénk ma ilyen feladatot bízni!

Annak a nagy uborkás kannákban álló korpaciberének az ízét sem fogom sokáig elfelejteni, amelyet Marika tiszteletes asszony a konyhai polcon érlelt, s amely a nyári melegben jobban üdített, mint a világjáró költőt – valahol Franciaországban – a „hűvös citronád”.

Azt már csak elbeszélésből tudom, hogyan végzett az eldugott mezőségi falu népe kevés pénzből, de nagy találékonysággal és még nagyobb szívjósággal olyan diakóniát a mikházi fogyatékosok javára – amikor az ilyen „partizánakció” tilos volt –, amelyet külsőségekben biztosan felülmúlt később a sok gazdag holland segély, de amelyet lelkiekben überelni már sohasem lehet. Elbeszélésből tudom azt is, hogy a köbölkúti fiatalok úgy vittek karácsonyi ajándékot mind a tizenöt mezőújlaki öreg szórvány-reformátusnak, hogy átgyalogoltak jó pár kilométert a hegyen keresztül, majd mindegyik háznál annyi tűzifát vágtak-hasogattak, s annyi vizet vittek a házba, amennyi az ünnep napjaira elég legyen azoknak az öregeknek, akik némelyikének már jártányi ereje sem volt. Mondom, az ilyen példátlan szeretetszolgálatot csak elbeszélésből tudom, de valóság-alapját tanúsítja az az eset, amelynek szem- és fültanúja voltam. Istentiszteletről jöttünk ki a mezőújlaki templomból, amikor egy közeli ház táján támadt riadalomra figyeltünk. Odamentünk, s kiderült, hogy az egyedül élő – nyolcvan körüli – öregember a házában elesett, fejét valami éles bútorsarokba úgy beütötte, hogy fejbőre arasznyi hosszan behasadt. Zöld György tiszteletes atyánkfia letette a palástját, mosdótálat, vizet, törülközőt kerített, s azonnal nekiállt az eszméletlen ember sebét kimosni. A rögtönzött első segély után, a vendéglelkész autóján bekísérte a mezőszilvási orvosi rendelőbe, ahol a beteget szakszerűen ellátták.

Zöld György akár Mezőköbölkúton, akár Rettegen, akár Székelyvajában szolgált, egyképpen vonzotta a jó embereket, de a rosszak is szívesen jártak hozzájuk, mert amíg ott voltak, jónak érezték magukat.

Furdalt a kíváncsiság, s egyszer megkérdeztem, mi mozgatja, hogy ezt a nehéz, sáros terepet s főleg a nehézkes, elesett emberek gondját ennyi kedvvel magára vállalja. „Annyira elesettek – felelte –, olyan elhagyottak ezek a drága emberek, hogy nem lehet nem szeretni őket. Sőt, jobban kell szeretni őket azoknál, akik kevésbé elhagyottak.” A válasz engem a Mózes 5. könyvében olvasható hitvallásra emlékeztetett: „Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; hanem mivel szeretett titeket az Úr … azért hozott ki titeket az Úr hatalmas kézzel, és szabadított meg téged a szolgaságnak házából” (5Móz 7,7).

Zöld György szeretete, másokat is jóságra indító egyénisége az elhagyott mezőségi emberek számára pótolta azt, amit a nagypolitika elmulasztott. Az erdélyi magyarságot, de különösen a szórvány-magyarságot sokszorosan elárulták saját vezetői, fizetett politikusai. És nem csak ma. 1902-ben a mesemondóként számon tartott Benedek Elek harcos publicisztikájában már kifejezte értetlenségét az árulás miatt. Ő akkor a vasút hiányát rótta fel, mert az elkerülte a Mezőséget, Marosvásárhelyt és a Székelyföldet.

„A Széchenyi István által Magyarország térképén kijelölt vasúti hálózattól eltekintettünk, azt csak Kolozsvárig valósítottuk meg, s azután egy derékszögű hajlást téve, megdöbbentő gondossággal délre vezettük le a vasúti fővonalat, nehogy egy magyar város vagy község hasznát lássa annak (…) Csík­szereda és Székelyudvarhely távolabb esnek egymástól ma, mint Brassó és Budapest (…) Ma Sepsiszentgyörgy és Marosvásárhely időben és pénzben sokkal távolabb van egymástól, mint Predeál Budapesttől (…) Aki e magyar városokból akar az ország fővárosába jutni, annak egy irányban 24 órát kell utaznia (…) háromszori átszállással (…) Megfoghatatlan, miért kell itt Erdélyben éppen a magyarságnak ily mostoha elbánásban részesülnie.” (Benedek Elek, Új nemzetiség Erdélyben, 1902)

S ahol az utak, a vasút – vagy, manapság: az autópályák – messze elkerülik mostoha sorsra ítélt népünk szórvány-vidékeit, ott valóban kétszeresen kell Isten szeretete követeinek, az egyház szeretetszolgálatának jelen lennie. Olyan természetességgel, amelyet nem lehet nagy szavakkal – nem is szabad – sem dicsérni, sem magasztalni. Amilyen természetességgel szerette és kutatta Zöld György tiszteletes atyánkfia egykori tanítómestere és földije, kövesdi Kiss Feri bácsi a mezőségi szórványokat. Zöld György Kiss Ferenc tanító bácsit is odavonzotta, amikor egyszer Péterfalva negyventagú református kórusa tizenhat órát utazott – háromszori átszállással, majd hat kilométeres gyaloglással – Köbölkútra, hogy ott az esti istentiszteleten szolgáljon. A visszaúton a gyaloglást megspórolta nekik a traktor vontatta kóberes pótkocsi, amelyik a mély sáron át vergődött velük a mezőkecseti bakterházig. Az öreg tanító nagyon méltányolta a vendégek áldozatát, elkísérte s a kóber alatt szóval tartotta őket a döcögős úton. Idejében oda is értek, de a járatot felfüggesztette a szeszélyes CFR, s a nedves téli hidegben a negyven, messze földről jött vendégnek hajnali négyig rostokolnia kellett a bakterház egyetlen szűk, füstszagú, hideg várójában. Az öreg tanító bácsi ott maradt velük, nem jött haza a traktorral. Történeteivel, adomáival, népdal- és zsoltárénekléssel vidította fel a várakozó, fáradt, aggódó péterfalviakat.

Az ilyen szeretet tartja a lelket azóta is, ma is a Mezőség, Dél-Erdély és a többi vidék szórványmagyarságában. Ha a politika „gondoskodásán” múlt volna, már rég nem élne, még ennyire sem. Ám a hívő lelkek a szórványban is megtanulták, tudják, hogy „minden népnél kevesebben” vagyunk – s mégis reánk világít Isten minket választó, megtartó szeretete. Aki arról is gondoskodik, hogy legyenek kövesdi Kiss Ferencek, gyerőmonostori Bálint Árpádok és kövesdi Zöld Györgyök, akik ezt a szeretetet felfogják és tovább sugározzák.

(Elhangzott 2014. október 11-én a parajdi református templomban)

Új hozzászólás